Budapesti Hírlap, 1893. január (13. évfolyam, 1-31. szám)

1893-01-01 / 1. szám

2 volt, mely a kormányt és a szabadelvű pártot a feladatok teljesítésében gátolta volna. Voltak háborúk és nehéz pénz­viszonyok, de a mi békénk és munkás­ságunk meg nem zavartatott. A király bizalmát a szabadelvű államférfiak bír­­ták. A nemzet összes erejével a kor­mány majdnem feltétlen rendelkezett. Ideje az alkotásra volt bőven, tizen­nyolc esztendeig a teremtés munkáját végezhette. Mit cselekedetsz Istenért, a hosszú idő alatt, melynél becsesebb négyszáz esztendő óta nem jutott a magyarnak ? Kérdezzétek meg a szabadelvű képvi­selőket, hogy mit tettek ? Azt fogják felelni, hogy vasutakat építettek. Azt, hogy megtartották az államot, melyet senki meg nem támadott. Csináltak sok rossz törvényt s ezekkel és egy egész könyvtár rendelettel törvényes fúziót. Adósságot és adókat is csináltak bő­ven. Csináltak vármegyét és olyan közigazgatást, hogy majd megful­­tunk a rendetlenség sarában és a korrupció pocsolyájában, míg végre maguk is kénytelenek voltak kisöpörni. Csináltak választásokat az udvar és az idegen bankárok pénzével s hivatalos erőszakkal. Megvásárolták Ausztria ba­rátságát 1876. májustól kezdve mosta­náig folytonos engedményekkel. Sok­szor csorbát ejtettek közjogunkon, ma­gát a kiegyezési alapot sem tartották meg épségben, nemhogy kiépítették volna. A nemzeti sérelmeket nem or­vosolták, hanem jóváhagyták. A bécsi katonai kormány minden kívánságát teljesítették. Kódexeket nem készítet­tek, a nemzetiségi kérdést nem oldot­ták meg, a vallási kérdéseket évtize­dekig makacsul elutasították, hogy az utolsó évben kultúrharcot indítsanak. De fentartották magukat a kormányon s ezt elkeresztelték „konszolidációnak.“ Mikor már nagyon konszolidálva voltak, elkezdték a saját kormányaikat megbuktatni. Mert annyira dezorgani-­­zálták az államot, hogy az állapotokat tűrni és tovább fentartani nem lehetett. De hogy fentarthassák magukat, azaz a pártot, feláldoztak egymás után min­dent : elveiket, programmjaikat, mi­nisztereiket. Elfogadták az ellenzék po­litikáját és üldözték az ellenzéket. Re­formokat ígértek, de megvalósítani nem tudták. Kétségbeesésükben a képviselő­­házat is feloszlatták s tél derekán hir­telen megrohanták­­a nemzetet, hogy öt esztendőre prolongálják párturalmuk életét, ez sem sikerült. Négy év alatt három kebelbeli miniszterválságot ké­szítettek, csakhogy kormányon marad­hassanak s kifigurázták a parlamenta­­rizmust, mert olyan miniszterek buk­tak, a­kiknek nagy többségük volt, mely nekik bukásuk előtt és után bi­zalmat szavazott, de mégis elejtette őket. Minden ily válság hamis játék volt, cselszövők személyes versengése s mindig félrevezették a királyt s uj jel­szókkal ámították a nemzetet, de a bevallott cél, mely nem volt hazugság, mindenkor a szabadelvű párt egységé­nek és a kormányhatalom birtokában megmaradásának fentartása volt. Csak ez és a nemzeti párt kirekesztése. Hát ez is cél ? Hát való, hogy a szabadelvű párt öncél ? Igaz lenne, mit a liberalizmusnak Európában sze­mére lobbantanak, hogy egoista­s le­foglalta magának a törvényhozást, hogy büntetlenül kiaknázza az államot ? a liberalizmus nem, a szabadelvű párt nálunk igen. Az elvek nem, de az em­berek, az emberek se mind, de a rend­szer. A liberális elvek szépek s ezelőtt öt­ven évvel fiatalok, igazak és korszerűek is voltak, ma némileg kopottak és túlha­ladottak, mert a világ előre siet, a liberális pártok ma mindenütt konzer­vatív középpártok, miután szándékaikat megvalósították és feladatukat megol­dották. Új eszmék és pártok keletkez­tek, a radikalizmus, a szociális tan és magadat. Talán túlságnak tetszik, ha ez az alkalom ily extázisba vitt bennünket. De ez az alkalom felszabadította bennünk a múltat s elsüllyesztette a jelent, azt a nagy terhet, melyhez oda vagyunk láncolva s ez oly jól esett ! Szilveszter napja volt, melyet sok éven át mindig együtt, kettesben, töltöttünk. Elha­tároztuk, hogy együtt maradunk, elbújva a világtól, csöndes helyen, hol nem zavar senki. Van nekem egy ilyen odúm, gazdája a maga borait méri, engem nagyra becsül, mert meg tudom becsülni borait, magamban ülök néha órákig s ez annyira imponál neki, hogy pincé­jének legdrágább kincseit sem sajnálja tőlem. Nem a feledést vagy a mámort keresem ottan, csak az egyedüllétet egy olyan helyen, melyet a hosszú megszokás mintegy pók-otthonommá tett, rejtett otthonná, melyről nem tud senki, melyet semmiféle kötelezettségek árán nem kellett szereznem s melyet mégis a magaménak tekinthetek, melyhez nincsen osztályos társam. Az idegenek, kik ott megfordulnak, nem szá­mítanak. Az életben száz érdek, kör, ember számot tart ránk ; jól esik, ha van egy helyünk, a­hol csak a magunké lehetünk. Ide vezettem barátomat. Itt volt részem ama fönséges élvezetben, melytől egészen elszoktam : beszélgettünk. Az is ritka dolog a mai világban, talán még rit­kább, mint a levélírás, mert a levél monológ s a monológban nem lehet kettőnek a harmó­niája , de az igazi beszélgetés az, s hol van ma harmónia ? Nekünk is a múltból kellett kiásnunk. A beszélgetés olyan, mint a tánc, de még olyanabb. A táncban a zene ritmusa fűzi a párt egymáshoz s teszi rímesekké a test mozdulatait: háromszoros élvezetünk van benne ; élvezzük a magunk testének ritmikus ...... — .­ —...—......... —­­ a nemzeti eszme. Ez utolsó hir jelenleg államalkotó erővel s a nagy kulturné­­pek is hódolnak neki, mennyivel inkább mi magyarok, kiknek életünket kell az állam által országunkban biztosítani. A szabadelvű kis káté jó szolgálatot tesz a szabadelvű pártnak a választó­polgá­rok jóhiszeműségének megtévesztésére s az emberek nem veszik észre, hogy a párt Miatyánkja így szól: „Légyen meg a mi akaratunk s a mi min­den napi kenyerünket add meg mine­künk.“ Más a liberalizmus és más a sza­badelvű párt. A liberalizmus szép, de nekünk a magyar szabadság kell. Ez a magyar szabadság az ellen­zéken lakik. A szabadelvű párt pedig túlélte magát. Eljátszotta a közbizal­mat és elvesztette önbizalmát. Megha­­sonlott elveiben és csoportjaiban s nem képes magát regenerálni többé. Érdek­­szövetkezet még maradhat egy kis ideig, de politikai életképes párt lenni meg­szűnt. Ha eddig sem tudta feladatait megoldani, hanem mindent, a­mibe kezdett, elrontott, ezután még kevésbbé töltheti be mint többség hivatását. A legjobb szolgálat, mit a hazának tehet, ha minél előbb feloszlik. Több válságot ki nem állhat s leg­újabb program­ját keresztülvinni nem bírja. Vele az uj minisztérium is meg­bukik s a kormánynyal a párt. Ez a legutolsó szabadelvű minisztérium. Ez is csak kísérlet. A többség lesz oka, ha utána a reakció következik, mert az ellenzéket ő igyekezett kormány­­képtelenné dekretálni. De igazság sze­rint a nemzeti pártnak kell követ­kezni. Új politikát uj emberek csináljanak, uj párttal, a legerősebb legyen a ve­zér s csatlakozzanak melléje, kik benne bíznak. Hogy ez uj esztendőben boldo­gabb jövendő nyiljék nemzetünknek ! A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Vallomások. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta Alexander J­ernát. Még nem láttam volt barátomat, kivel most is csak a véletlen hozott össze. Együtt tanultunk, együtt bolyongtunk a világban s most úgy el vagyunk szakadva egymástól, hogy eseményszámba megy, ha találkozunk. Leveleket is ritkán írunk egymásnak. A levél­írás, azt hiszem, egyáltalán kimegy a divatból. A modern ember gratulációkat, köszönetet,híreket, üzleti tudósításokat ír, de nem levelet. Ha majd valamikor a mi leveleinket akarják köz­leni, sovány termésre fognak akadni. Nem érünk rá levelet írni, voltaképp mire is érünk rá? Aztán nem szeretünk levelünkkel egyedül , maradni s abból valamit napfényre hozni. Annyi bűnt követtünk el ellene, hogy röstel­­lünk a szemébe nézni. Sietünk nagyon, sietve dolgozunk, sietve élvezünk s a nagy sötétség­ben sikerül magunk elöl menekülni. Most hogy szemtől szembe álltunk egy­mással, szinte könybe borult a szemünk. Egy pillanatra egészen elmerült az az idő, melyet egymástól távol éltünk. Az az eltűnt régi én felébredt hosszú álmából s a­mit azóta átél­tünk, álomnak tetszett. Bárcsak az lett volna ! Milyen boldoggá tett bennünket az a pilla­natnyi illúzió is ! A boldogság nem is egyéb, mint ilyen pillanatnyi fülnagasztalás s az az édes, bágyadó rezgése valónknak, mely utána következik. Ha keresed, nem jó ; ha várod, várakoztat; de ha fogékony vagy iránta, ak­kor megérted s ha megérted, istennek érzed járását, élvezzük párunk mozgásainak a mienk­kel való harmóniáját s végtére élvezzük pá­runknak ugyanezt az élvezetét s ez a harma­dik talán a legintenzivebb élvezet. De van egy fenségesebb harmónia, két léleké, mely meg­nyilatkozik. Midőn érezzük, hogy gondolataink egymáshoz simulnak, egymással összeszö­vődnek, majd elválnak, hogy csakhamar újra találkozzanak. A szó nem nyűge többé a gondolatnak, hanem szárnya. Félszóra megértjük egymást, a körülményes kifej­tést elhagyjuk, nagyot ugrunk, de mindig érezzük, hogy a másik nyomon követ. A tánc a test mámora, de az ilyen beszélgetés a lé­leké, melyet nem zavar a test fogyatékossága, melybe nem elegyedik az anyag szennyessége. Nem lihegünk, nem izzadunk, el nem fáradunk bele. Valónk fölemelkedik, szinte megújul, nagy erőt érez magában. Beszélgetésből eredő az emberi bölcseség, az volt a napfény, mely a lélekben megérlelte. A görög bölcsek be­szélgetve gondolkoztak s tanitottak s az em­beri kultúra történetének legrokonszenvesebb alakja, az isteni Plato, dialógusokban irta meg bölcs gondolatait. De mi a leírt beszél­getés az igazihoz képest ? Ha leírjuk, körül­ményessé, tehát unalmassá válik, a „tempera­mentumos tánc“ pedáns gyaloglássá alakul át. Mi lehetett az, mikor Plato tanítványával, Aristotelessel beszélgetett ? Hogy miről beszélgettünk ? Eleinte mohó kíváncsisággal jártuk be egymás lelkét, azután, mikor láttuk, hogy a talaj mily kevéssé vál­tozott, csak kevesebb rajta a színes, illatos virág, kényünk szerint kalandoztunk ide s tova. A beszélgetésben nem a tartalom a fő­dolog, hanem az a forma, melybe a tartalom öltözködik s az, hogy a­mit beszélünk, miképp függ össze lelkünk legbelsejével. Mikor már a BUDAPESTI HÍRLAP, (1. sz.) 1893. január 1.

Next