Budapesti Hírlap, 1893. május (13. évfolyam, 119-148. szám)

1893-05-01 / 119. szám

t a bevettek sorába iktatja, kell, hogy magával és kormányával szemben a magyar zsidó egy­­egyház kormányát lássa, melylyel hivatalosan érintkezni lehessen és mely a törvények sze­rint s ezek végrehajtásáért az autonóm zsidó egyház kebelében felelős legyen. A kormány nem gyakorolhat hatályos felügyeletet annyi száz, egymástól teljesen független hitközség fö­lött s nem intézkedhetik esetről esetre mindig külön. Mondassák ki tehát a törvényben kötele­­zőleg, hogy Magyarországon a zsidó vallást követő honpolgárok egy, önkormányzati joggal bíró izraelita egyházat alkotnak. Vagyis adassák a magyar zsidóságnak egyházi kötelék, mint a­hogy a többi bevett vallásfelekezet egyházat alkot, unitáriusok, szerb és román keletiek, protestánsok egyaránt. Az ily egyházak köz­jogi zárt testületek, melynek nem lehet akárki tagja, hanem csak ha abba annak rendje sze­rint felvétetik. A porosz luteránus, a szerb állampolgár, vagy az osztrák katolikus nálunk templomba ugyan járhat, de a saját külföldi lelkészének illetősége alá tartozik, addig, mig forma szerint előbbi egyházi kötelékét fel nem oldja s a magyar egyházi hatóság kebelébe fel nem vétetik. Irányi Dániel csakugyan nem volt antiszemita és liberálisnak is volt oly igaz, mint Beksics és Berzeviczy, de midőn a magyar zsidóknak minden jogot megadandónak vélt, határozottan azon nézeten volt, hogy e jogegyenlőséggel csakis magyar polgártársainknak tartozunk, vagy azoknak, kik itt honosságot szereznek, de az egész világ, Galicia és Orosz­ország zsidóinak nem. Mondja ki a törvény, hogy a magyar zsidó egyház önkormányzati jogait egy több tagból álló igazgatóság által gyakorolja, mely­nek élén egy főrabbi áll s ez igazgatóság széke Budapest s ügykezelési nyelve a magyar. Ez igazgatóságot a kerületekre beosztott zsidó hitközségek választják, a lélekszám arányában egy vagy több szavazattal. Az ortodoxok és neológok civódása közömbös az államra, vá­lasztani mindenik fog, mert a­ki nem választ, az igazgatóságból kimarad, de hatóságának­­csatabárd, az üstökös csillag nyíl, a villámlás kard, a szivárvány is s a csillag lándzsa alak­jában mutatkozott.“ Kemálpasaráde Mohács-némá­ja különben a legérdekesebb ránk nézve, már azért is, mert ő a legfényesebb nyelvű török író, a­kinek ko­porsójára Száll, a költő ezt írta: „Oda az írói művészet!“, de még az ellenséggel szemben is méltányos és a hadjáratot igen részletesen írja le. Ő már megírja őszintén, hogy Szulej­­mán előtt Belgrádot azért nem lehetett elfog­lalni, mert a magyaroknak, „a­kiknek hite az emberiség minden nemzetéhez eljutott“, olyan bégjeik voltak, kik bátorságban felértek Tusz­­szal, a Sah-Námé híres hősével. De különösen becses az ő műve a török sereg részletes és életet lehelő leírásáért, úgy, hogy szinte meg­elevenedik szemünk előtt a hazánkat letipró hadsereg minden csapata. A tatár sereg leírása például valóságos mestermű. Nem lehet képzelni lebilincselőbb és meghatóbb olvasmányt, mint mikor ezt az egykorú török írót követjük, ki írásában moz­dulatról mozdulatra kíséri a hazánk felé kö­zelgő vihart, tollát mindig ragyogtatva. Lát­juk, a mint átkel a sereg ragyogó teste a Szá­ván, látjuk a győzelmes Szulejmánt, a mint hadi szemlét tart seregén Belgrád falai alatt, mint omlanak le az útba eső várak tornyairól a magyar lobogók. (Pétervárad dicső védel­mének fényes lapokat szentel a török histo­rikus.) Végre látjuk a mohácsi mezőn a török hadat, s a csata leírását. Ibrahim basa, a ve­zér haditanácsot tart Báli béggel, „a vén far­kassal“, a ki ezt a tanácsot adja : — A tüztermészetü, harcvágyó gaz ma­gyarok tetőtől talpig acélba vannak burkolva s ha egyszerre mindnyájan heves támadással bármilyen erős hadosztályra vetik magukat, áttörik éppen úgy, mint a rohanó patak föl­mégis alá lesz rendelve, miután az állam csak a törvényes képviseletet ismeri el kormányzó testület­nek s általa érintkezik a hitközségekkel. Ha ily konzisztórium mellett a zsidók kongresszust is akarnak, önkormányzatukat ez irányban a tör­vényhozás beleegyezésével fejleszthetik, mely magyar törvényhozás a protestánsok zsinat­­tartási jogát és a görög keletiek kongresszu­sait is törvénybe iktatta. Nem feladatunk a magyar zsidó egyház szervezetét a kormány helyett az országgyűlés számára megfogalmazni, de rámutatunk a ja­vaslat bénaságára. A szertartásokat nem ke­ressük s a zsidó konyha szabályaival sem tö­rődünk, hanem a zsidó iskolákkal igen, a tanító­képzéssel és papneveléssel s hogy egyházi hivatalt a zsidó hitközségekben csak magyar honpolgár, az állam által elismert bizonyítvány alapján viselhessen. Ez nem jogcsonkítás a vallássza­badságon, ez az állam felügyeleti jogának fo­lyománya, de mely csak úgy érvényes, ha törvénybe iratik. A zsidó vallás kérdésében is áll: dara pacta boni amici. Meg kell nyerni teljesen a zsidóságot a szabadság által a magyar nem­zetnek. A zsidó recepciót tehát véglegesen kell elintézni és úgy, hogy a zsidóság, a ma­gyarság, a kultúra és az államérdek a törvény­­ban egyaránt megóvassanak. BUDAPESTI HÍRLAP. (119. sz.) 1893. május 15 A helyzet Magyarországon. len katolikus mágnás, az utóbbi években, nem csi­nált titkot a maga meggyőződéséből. Csak tessék megkérdezni Szápáry Gyula grófot vagy akár Csáky grófot magát, már a mennyiben emez az utóbbi években egyátalán ügyet vetett rá, hogy Magyaror­szág katolikusainak igaz hangulatát tanulmányozza. A mai kormány tagjai és párthívei tévednek, hogy mi — a katolikus nemesség — személyi és szubjek­tív ellenségeik vagyunk. Nekünk mindig csak ma­gára a dologra volt gondunk, mint azt a májusi budget-vita is meg fogja bizonyítani. Mi köztünk, magunk közt senkinek se jut az eszébe, hogy a mi­niszterelnök tehetségét és érdemeit elvitassuk , de ha másrészt arról vagyunk meggyőződve, hogy Csáky úr. az oka, a­zért két év óta a viszonyok Róma és Budapest közt az elképzelhető legrosszabbak, hogy a magyar­­országi felekezetek — szoríttatva a liberális kálvi­­nizmus évtizedes protegálásától — Csáky gróf kor­mányzása óta politikai és vallási motívumokat tö­­vel-hegygyel visznek harcba, hogy aztán fölös­leges polgári anyakönyvekkel ajándékoztassanak meg, hát akkor ebben a magatartásban nincs semmi személyes animozitás, hanem csakis szisz­tematikus ellenállás egy derék és különben te­hetséges kultuszminiszterrel szemben, a­kiknek csak az a malőrje, hogy ő alatta balsikerek és elvi revo­­kációk fürge egymásutánban váltakoznak. Azonban nemcsak a kormány s név szerint Csáky gróf, hanem Apponyi gróf is meg fog győződhetni a főrendiház többségének korrektségéről és változhatatlanságáról. Sok helyütt az a hamis hit van elterjedve, mintha Apponyi gróf s a főrendiházi mérvadó katolikus ne­­­­messég közt a célok és felfogások valamely elvi közös­sége léteznek, sőt sohasem volt igaz s ma kérésükéig az, mint valaha. Tessék ezt megjegyezni, még­pedig úgy, hogy a mellett ne tessék gondolni Jászberény képviselőjének felekezetnélküli politikájára. A­mi­ egyébként — mellékesen mondva — Apponyi gróf­nak a saját pártjában való pillanatnyi helyzetét illeti, az éppen most sokkal kevésbbé csillogó, mint a­hogy az ő orgánumai bevallani hajlandók. Leg­utóbbi, e hó 6-án mondott beszéde — egészen szá­mon kívül hagyva annak katonai tartalmát — a nemzeti párt tagjai közt igen nagy elégületlen­­séget keltett, a­mely „a kormányképesség fe­lől való kétségbeeséssel határos“, a­mint egyi­kük mondotta. Apponyi legjobb barátai is ma megzavarodtak és kifáradtak attól a végtelen guvernementális negációtól, mely a népszerűség és szónoki kedvtelések által vitetve, mindinkább balra szoríttatik, mígnem egy szép napon —■ az Ugrón Gábor lábain felbeptult. Semmi csoda benne, ha kü­lönben jól informált emberek állítják: a nemzeti párt lelkesedése fogyóban, mivel tagjai elvesztették már a türelmüket, hogy az ellenmondások, az ötlet­szerű ugrások s a vége­­­érthetetlen balsikerek pályáján haladjanak. Azt mondják p. o.. Apponyi gróf meg van győződve, hogy a kormány a maga egyházpolitikai programját nem viheti keresztül — egyébként ez volt az oka a fúzió legutóbbi vissza­utasításának is — s mindamellett a kormányt oly készséggel s oly hathatósan támogatja, mint azt lándzsával, áttörte az elébük álló hadsorokat, mint a cikkázó villám szokta meghasitni a felhőt s ijesztő módon termett a kalifaság egének napja előtt. Azonban a padisah sze­mélye körül levő s harcra várakozó oroszlán­fogó vitézek az életunt vakmerők lovainak lábait megsebesítvén, a bástyatermetüeket a földre taszították s ott összevagdalták kard­jaikkal. Hány ezekhez hasonló, elefánt ter­metű s a farkasnál vadabb gőgösnek nyaka jön az éles kardok hüvelyévé, olyanoké, a kik­nek élete palotáját az idő építőmestere 40—50 év óta építi!“ Talán az sem érdektelen, mit ír Kemál­­pasarádé Engürosz-xo­ (Magyarországról), mely „egyik első helyet foglalta el az erős hadsereg­gel biró gyaur országok közt“, mikor Szulej­­mán a hódító hadjáratra indul : „Bár az országot lázongó népek környe­zik, tekintélyes kormányzóik erős kézzel szok­tak kormányozni. Az oltalmuk alatt élő népre igen nagy gonddal vannak. A tüzes kemény­­nyakúak orrát még nem törték be a buzogány súlyos csapásával, ezért nem hajtottak fejet és nem adták nyakukat a hódolat igájába. Heves­ségük oly metsző, mint a kifent kard és tör, erejük hasonló a kovács ülőjéhez, melyet nem lehet széttörni. A rabszolgaság szégyenigáját még nem ismerték s azért nem voltak ké­szek bemenni az adófizetés biztos menedék­helyébe.“ Ezt írja az egykorú török historikus a mohácsi vész idejebeli Magyarországról. És a vész után ezt írja többek közt : „A harcosok annyi zsákmányhoz jutottak, hogy egy szép lányt egy csizmáért adtak el.” Ez a két sor magában is festi úgy a török világot Magyarországon, mint az egész vaskos könyv, mely az öt török író művét s a hódító szultán naplóját közli. Ezzel a címmel az osztrák kormánynyal bevallott viszonyt folytató bécsi Presse budapesti levelet kö­zöl egy magyar mágnás, egy „illusztris közlő“ tol­lából. A levélíró panaszkodik, hogy nézeteit, melyek az igazi közvéleménynyel egyeznek, magyar újság­ban nem közölhetné, a­mi már magában bizonyítja, hogy a politikai légkör Magyarországon nem egész­séges. Tiltakozik azután az ellen, hogy a „magyar katolikus nemesség“ a jelszavakat az osztrák arisz­tokráciától kapná. Persze Magyarországon az a leg­nagyobb bűn, ha valakinek Bécscsel vannak össze­köttetései. A magyar katolikus nemesség nem Bécs után indul, hanem megvan a maga történelmi köte­lessége, melyet teljesítenie kell, midőn a katolikus kérdés, ha ugyan nem a kultur­harc, nyilvánvalóan fel van vetve. A magyar püspöki karnak egyetlen tagja, egyet­szaggatja a hegy oldalát. Bármihez érnek szik­rázó lándzsáikkal, mindent elégetnek. A leghe­lyesebb eljárás tehát az lesz, hogy a­mint e gonoszok egész csordásokkal reánk rohannak, a mi soraink ketté nyílnak, hogy utat adja­nak nekik, amint aztán feltartóztathatlan se­bességgel áthaladnak ,soraink között, mi ol­dalba fogjuk őket. A török történetíró különös lelkesedéssel ír Laos kiről-ról, a ki „mint egy második Szlá­­vas rohant a csata félelmes tüzébe s mig vitéz bégjeinek és derék vezéreinek egy része elesett, más része pedig elfogatott, ő megállta helyét a csatatéren.“ Úgy megindítja a szerencsétlen király vitézsége, hogy versre lendül . Sem nyíltól nem félt, sem gólyától nem rettegett. Felhőként futó tarka lován ült. Megírja azt is, hogy Lajos király csak akkor fordította meg lovát, mikor egész se­rege megsemmisült s maga is két sebet kapott. Tömöri Pálról, a kit ő Tömör Pauli-nk nevez, ezt írja : „A gonoszoknak legravaszabbja és leg­­derekabbja volt a nyomorult és szerencsétlen királynak fővezére, Tömör Pauli, a ki azon or­szágban hires vezér s a csatatéren egy máso­dik Iszfendiár volt. Olyan volt ez, mint a ke­mény vas: mennél több csapást kapott, annál keményebbé vált. Ha mint egy veszett kutyát agyonütötték volna, talán még akkor is föl­éledt volna. Mikor rohanni kezdett, mint az özönlő Nílus és bömbölt, mint a dühös ele­fánt, még a tigrisek és oroszlánok is kitértek volna előle.“ Három magyar vitéz tettéről, kik csak­nem keresztül törtek a szultán testőrségén, ezt írja : „A hitetlenek seregéből három Ah­rimán termetű részeg páncélos, közökben fénylő

Next