Budapesti Hírlap, 1893. május (13. évfolyam, 119-148. szám)
1893-05-01 / 119. szám
t a bevettek sorába iktatja, kell, hogy magával és kormányával szemben a magyar zsidó egyegyház kormányát lássa, melylyel hivatalosan érintkezni lehessen és mely a törvények szerint s ezek végrehajtásáért az autonóm zsidó egyház kebelében felelős legyen. A kormány nem gyakorolhat hatályos felügyeletet annyi száz, egymástól teljesen független hitközség fölött s nem intézkedhetik esetről esetre mindig külön. Mondassák ki tehát a törvényben kötelezőleg, hogy Magyarországon a zsidó vallást követő honpolgárok egy, önkormányzati joggal bíró izraelita egyházat alkotnak. Vagyis adassák a magyar zsidóságnak egyházi kötelék, mint ahogy a többi bevett vallásfelekezet egyházat alkot, unitáriusok, szerb és román keletiek, protestánsok egyaránt. Az ily egyházak közjogi zárt testületek, melynek nem lehet akárki tagja, hanem csak ha abba annak rendje szerint felvétetik. A porosz luteránus, a szerb állampolgár, vagy az osztrák katolikus nálunk templomba ugyan járhat, de a saját külföldi lelkészének illetősége alá tartozik, addig, mig forma szerint előbbi egyházi kötelékét fel nem oldja s a magyar egyházi hatóság kebelébe fel nem vétetik. Irányi Dániel csakugyan nem volt antiszemita és liberálisnak is volt oly igaz, mint Beksics és Berzeviczy, de midőn a magyar zsidóknak minden jogot megadandónak vélt, határozottan azon nézeten volt, hogy e jogegyenlőséggel csakis magyar polgártársainknak tartozunk, vagy azoknak, kik itt honosságot szereznek, de az egész világ, Galicia és Oroszország zsidóinak nem. Mondja ki a törvény, hogy a magyar zsidó egyház önkormányzati jogait egy több tagból álló igazgatóság által gyakorolja, melynek élén egy főrabbi áll s ez igazgatóság széke Budapest s ügykezelési nyelve a magyar. Ez igazgatóságot a kerületekre beosztott zsidó hitközségek választják, a lélekszám arányában egy vagy több szavazattal. Az ortodoxok és neológok civódása közömbös az államra, választani mindenik fog, mert aki nem választ, az igazgatóságból kimarad, de hatóságánakcsatabárd, az üstökös csillag nyíl, a villámlás kard, a szivárvány is s a csillag lándzsa alakjában mutatkozott.“ Kemálpasaráde Mohács-némája különben a legérdekesebb ránk nézve, már azért is, mert ő a legfényesebb nyelvű török író, akinek koporsójára Száll, a költő ezt írta: „Oda az írói művészet!“, de még az ellenséggel szemben is méltányos és a hadjáratot igen részletesen írja le. Ő már megírja őszintén, hogy Szulejmán előtt Belgrádot azért nem lehetett elfoglalni, mert a magyaroknak, „akiknek hite az emberiség minden nemzetéhez eljutott“, olyan bégjeik voltak, kik bátorságban felértek Tuszszal, a Sah-Námé híres hősével. De különösen becses az ő műve a török sereg részletes és életet lehelő leírásáért, úgy, hogy szinte megelevenedik szemünk előtt a hazánkat letipró hadsereg minden csapata. A tatár sereg leírása például valóságos mestermű. Nem lehet képzelni lebilincselőbb és meghatóbb olvasmányt, mint mikor ezt az egykorú török írót követjük, ki írásában mozdulatról mozdulatra kíséri a hazánk felé közelgő vihart, tollát mindig ragyogtatva. Látjuk, a mint átkel a sereg ragyogó teste a Száván, látjuk a győzelmes Szulejmánt, a mint hadi szemlét tart seregén Belgrád falai alatt, mint omlanak le az útba eső várak tornyairól a magyar lobogók. (Pétervárad dicső védelmének fényes lapokat szentel a török historikus.) Végre látjuk a mohácsi mezőn a török hadat, s a csata leírását. Ibrahim basa, a vezér haditanácsot tart Báli béggel, „a vén farkassal“, a ki ezt a tanácsot adja : — A tüztermészetü, harcvágyó gaz magyarok tetőtől talpig acélba vannak burkolva s ha egyszerre mindnyájan heves támadással bármilyen erős hadosztályra vetik magukat, áttörik éppen úgy, mint a rohanó patak fölmégis alá lesz rendelve, miután az állam csak a törvényes képviseletet ismeri el kormányzó testületnek s általa érintkezik a hitközségekkel. Ha ily konzisztórium mellett a zsidók kongresszust is akarnak, önkormányzatukat ez irányban a törvényhozás beleegyezésével fejleszthetik, mely magyar törvényhozás a protestánsok zsinattartási jogát és a görög keletiek kongresszusait is törvénybe iktatta. Nem feladatunk a magyar zsidó egyház szervezetét a kormány helyett az országgyűlés számára megfogalmazni, de rámutatunk a javaslat bénaságára. A szertartásokat nem keressük s a zsidó konyha szabályaival sem törődünk, hanem a zsidó iskolákkal igen, a tanítóképzéssel és papneveléssel s hogy egyházi hivatalt a zsidó hitközségekben csak magyar honpolgár, az állam által elismert bizonyítvány alapján viselhessen. Ez nem jogcsonkítás a vallásszabadságon, ez az állam felügyeleti jogának folyománya, de mely csak úgy érvényes, ha törvénybe iratik. A zsidó vallás kérdésében is áll: dara pacta boni amici. Meg kell nyerni teljesen a zsidóságot a szabadság által a magyar nemzetnek. A zsidó recepciót tehát véglegesen kell elintézni és úgy, hogy a zsidóság, a magyarság, a kultúra és az államérdek a törvényban egyaránt megóvassanak. BUDAPESTI HÍRLAP. (119. sz.) 1893. május 15 A helyzet Magyarországon. len katolikus mágnás, az utóbbi években, nem csinált titkot a maga meggyőződéséből. Csak tessék megkérdezni Szápáry Gyula grófot vagy akár Csáky grófot magát, már a mennyiben emez az utóbbi években egyátalán ügyet vetett rá, hogy Magyarország katolikusainak igaz hangulatát tanulmányozza. A mai kormány tagjai és párthívei tévednek, hogy mi — a katolikus nemesség — személyi és szubjektív ellenségeik vagyunk. Nekünk mindig csak magára a dologra volt gondunk, mint azt a májusi budget-vita is meg fogja bizonyítani. Mi köztünk, magunk közt senkinek se jut az eszébe, hogy a miniszterelnök tehetségét és érdemeit elvitassuk , de ha másrészt arról vagyunk meggyőződve, hogy Csáky úr. az oka, azért két év óta a viszonyok Róma és Budapest közt az elképzelhető legrosszabbak, hogy a magyarországi felekezetek — szoríttatva a liberális kálvinizmus évtizedes protegálásától — Csáky gróf kormányzása óta politikai és vallási motívumokat tövel-hegygyel visznek harcba, hogy aztán fölösleges polgári anyakönyvekkel ajándékoztassanak meg, hát akkor ebben a magatartásban nincs semmi személyes animozitás, hanem csakis szisztematikus ellenállás egy derék és különben tehetséges kultuszminiszterrel szemben, akiknek csak az a malőrje, hogy ő alatta balsikerek és elvi revokációk fürge egymásutánban váltakoznak. Azonban nemcsak a kormány s név szerint Csáky gróf, hanem Apponyi gróf is meg fog győződhetni a főrendiház többségének korrektségéről és változhatatlanságáról. Sok helyütt az a hamis hit van elterjedve, mintha Apponyi gróf s a főrendiházi mérvadó katolikus nemesség közt a célok és felfogások valamely elvi közössége léteznek, sőt sohasem volt igaz s ma kérésükéig az, mint valaha. Tessék ezt megjegyezni, mégpedig úgy, hogy a mellett ne tessék gondolni Jászberény képviselőjének felekezetnélküli politikájára. Ami egyébként — mellékesen mondva — Apponyi grófnak a saját pártjában való pillanatnyi helyzetét illeti, az éppen most sokkal kevésbbé csillogó, mint ahogy az ő orgánumai bevallani hajlandók. Legutóbbi, e hó 6-án mondott beszéde — egészen számon kívül hagyva annak katonai tartalmát — a nemzeti párt tagjai közt igen nagy elégületlenséget keltett, amely „a kormányképesség felől való kétségbeeséssel határos“, amint egyikük mondotta. Apponyi legjobb barátai is ma megzavarodtak és kifáradtak attól a végtelen guvernementális negációtól, mely a népszerűség és szónoki kedvtelések által vitetve, mindinkább balra szoríttatik, mígnem egy szép napon —■ az Ugrón Gábor lábain felbeptult. Semmi csoda benne, ha különben jól informált emberek állítják: a nemzeti párt lelkesedése fogyóban, mivel tagjai elvesztették már a türelmüket, hogy az ellenmondások, az ötletszerű ugrások s a végeérthetetlen balsikerek pályáján haladjanak. Azt mondják p. o.. Apponyi gróf meg van győződve, hogy a kormány a maga egyházpolitikai programját nem viheti keresztül — egyébként ez volt az oka a fúzió legutóbbi visszautasításának is — s mindamellett a kormányt oly készséggel s oly hathatósan támogatja, mint azt lándzsával, áttörte az elébük álló hadsorokat, mint a cikkázó villám szokta meghasitni a felhőt s ijesztő módon termett a kalifaság egének napja előtt. Azonban a padisah személye körül levő s harcra várakozó oroszlánfogó vitézek az életunt vakmerők lovainak lábait megsebesítvén, a bástyatermetüeket a földre taszították s ott összevagdalták kardjaikkal. Hány ezekhez hasonló, elefánt termetű s a farkasnál vadabb gőgösnek nyaka jön az éles kardok hüvelyévé, olyanoké, a kiknek élete palotáját az idő építőmestere 40—50 év óta építi!“ Talán az sem érdektelen, mit ír Kemálpasarádé Engürosz-xo (Magyarországról), mely „egyik első helyet foglalta el az erős hadsereggel biró gyaur országok közt“, mikor Szulejmán a hódító hadjáratra indul : „Bár az országot lázongó népek környezik, tekintélyes kormányzóik erős kézzel szoktak kormányozni. Az oltalmuk alatt élő népre igen nagy gonddal vannak. A tüzes keménynyakúak orrát még nem törték be a buzogány súlyos csapásával, ezért nem hajtottak fejet és nem adták nyakukat a hódolat igájába. Hevességük oly metsző, mint a kifent kard és tör, erejük hasonló a kovács ülőjéhez, melyet nem lehet széttörni. A rabszolgaság szégyenigáját még nem ismerték s azért nem voltak készek bemenni az adófizetés biztos menedékhelyébe.“ Ezt írja az egykorú török historikus a mohácsi vész idejebeli Magyarországról. És a vész után ezt írja többek közt : „A harcosok annyi zsákmányhoz jutottak, hogy egy szép lányt egy csizmáért adtak el.” Ez a két sor magában is festi úgy a török világot Magyarországon, mint az egész vaskos könyv, mely az öt török író művét s a hódító szultán naplóját közli. Ezzel a címmel az osztrák kormánynyal bevallott viszonyt folytató bécsi Presse budapesti levelet közöl egy magyar mágnás, egy „illusztris közlő“ tollából. A levélíró panaszkodik, hogy nézeteit, melyek az igazi közvéleménynyel egyeznek, magyar újságban nem közölhetné, ami már magában bizonyítja, hogy a politikai légkör Magyarországon nem egészséges. Tiltakozik azután az ellen, hogy a „magyar katolikus nemesség“ a jelszavakat az osztrák arisztokráciától kapná. Persze Magyarországon az a legnagyobb bűn, ha valakinek Bécscsel vannak összeköttetései. A magyar katolikus nemesség nem Bécs után indul, hanem megvan a maga történelmi kötelessége, melyet teljesítenie kell, midőn a katolikus kérdés, ha ugyan nem a kulturharc, nyilvánvalóan fel van vetve. A magyar püspöki karnak egyetlen tagja, egyetszaggatja a hegy oldalát. Bármihez érnek szikrázó lándzsáikkal, mindent elégetnek. A leghelyesebb eljárás tehát az lesz, hogy amint e gonoszok egész csordásokkal reánk rohannak, a mi soraink ketté nyílnak, hogy utat adjanak nekik, amint aztán feltartóztathatlan sebességgel áthaladnak ,soraink között, mi oldalba fogjuk őket. A török történetíró különös lelkesedéssel ír Laos kiről-ról, a ki „mint egy második Szlávas rohant a csata félelmes tüzébe s mig vitéz bégjeinek és derék vezéreinek egy része elesett, más része pedig elfogatott, ő megállta helyét a csatatéren.“ Úgy megindítja a szerencsétlen király vitézsége, hogy versre lendül . Sem nyíltól nem félt, sem gólyától nem rettegett. Felhőként futó tarka lován ült. Megírja azt is, hogy Lajos király csak akkor fordította meg lovát, mikor egész serege megsemmisült s maga is két sebet kapott. Tömöri Pálról, a kit ő Tömör Pauli-nk nevez, ezt írja : „A gonoszoknak legravaszabbja és legderekabbja volt a nyomorult és szerencsétlen királynak fővezére, Tömör Pauli, a ki azon országban hires vezér s a csatatéren egy második Iszfendiár volt. Olyan volt ez, mint a kemény vas: mennél több csapást kapott, annál keményebbé vált. Ha mint egy veszett kutyát agyonütötték volna, talán még akkor is föléledt volna. Mikor rohanni kezdett, mint az özönlő Nílus és bömbölt, mint a dühös elefánt, még a tigrisek és oroszlánok is kitértek volna előle.“ Három magyar vitéz tettéről, kik csaknem keresztül törtek a szultán testőrségén, ezt írja : „A hitetlenek seregéből három Ahrimán termetű részeg páncélos, közökben fénylő