Budapesti Hírlap, 1894. augusztus (14. évfolyam, 211-240. szám)
1894-08-01 / 211. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (211. sz.) 1894. augusztus 1. leg három szempontból van kiváló jelentősége. Az első szempont abban áll, hogy a zóna minden eddigi rendszernél sokkal jobban kielégíti korunknak a közlekedési eszközökkel szemben támasztott igényeit, amelyek abban összpontosulnak, hogy minél nagyobb utat minél olcsóbban lehessen megtenni. Vagyis a zóna által sikerült a nagy távolságok hátrányait lehetőleg ellensúlyozni. A második szempont a hazai közgazdaság s az ország összes közviszonyainak általános érdeke. Mert a zóna az utazás élénkítésével el nem vitatható lendítő hatást gyakorolt közgazdasági fejlődésünkre s a különböző nemzetiségi vidékeket szorosabb kapcsolatba hozva az ország központjával s az alföld magyarságával, az egységes nemzeti állam megteremtésére mindennél hathatósabb eszköznek mutatkozik. A A harmadik szempont, mely ezzel kapcsolatos, az, hogy a zónarendszer központja Budapest lévén, a magyar birodalom székesfővárosának, mint a magyar nemzeti élet gócpontjának fejlődését nagy arányokban mozdítja elő. Nem lesz talán érdektelen reámutatni arra a körülményre, hogy Széchenyi István gróf a „magyar közlekedésügy rendezéséről“ a pozsonyi országgyűlés elé 1848-ban beterjesztett javaslatában ugyancsak e három főszempontot jelölte meg olyanokat, mint a melyek a hazai vasúthálózat kiépítésénél mindenekfölött figyelembe veendők. Az első, aki Széchenyi óta ezt a célt nem tévesztette szem elöl — Baross Gábor volt. A bécsiek rögtön észrevették, mi a lényege a magyar zónarendszernek. A lapok vezércikkeiben olvasható volt ez a cím: „Minden út — Budapestre vezet.“ — Suess Ede dr. pedig választói előtt mondott beszédében utalva a zóna-tarifára, abban Magyarországnak a kettős monarkiában mindinkább érvényesülő túlsúlyát vélte látni, azt mondván: „Budapest a zóna-díj szabás segélyével mint nap helyezkedett be az osztrák-magyar monarkia középpontjába.“ Magyarországon is észrevették a zóna jelentőségének ezt az oldalát. De itt egészen más felfogás nyilvánult. Egyfelől azt a szempontot, mely Széchenyi politikai szerepléséből drámai erővel domborodik ki s a mely cél felé a zóna hatalmas lendülettel viszi a nemzetet, hogy t. i. Budapestet az ország legjelentékenyebb forgalmi és kulturális gócpontjává tegye, — ezt a szempontot vagy kicsinyelték, vagy túlságosan messzefekvőnek, illuzóriusnak találták. Másfelől azonban — s ez bizonyítja leginkább, hogy a nemzet mennyire távolodott már Széchenyi szellemétől — a vidék féltékenysége erősen fölébredt Budapesttel szemben. De a vidék aggodalmai merőben alaptalanoknak bizonyultak. A hivatalos adatok tanúsága szerint ugyanis egyes vidéki városok forgalma még sokkal nagyobb arányokban emelkedett, mint Budapesté, így például 1889-ben az előző évi forgalommal szemben Brassóban 148 százalék, Csabán 97 százalék, Fiuméban 93 százalék, Gödöllőn 89 százalék, Hódmezővásárhelyen 89 százalék, Kassán 88 százalék stb. volt az emelkedés, Budapesten ellenben az alig haladta meg a 85 százalékot. Hasonlóképpen 1890-ben Fiuméban 104 százalék, Hódmezővásárhelyen 82 százalék, Szegeden 80 százalék, Zomborban 73 százalék, Szabadkán 66 százalék stb. Budapesten pedig — a 14-ik helyen — mindössze 18 százalék volt a forgalom növekedése. 1891-ben három vidéki város (u. m. Pozsony, Temesvár és Sopron) múlta fölül Budapestet. 1892-ben pedig ismét négy vidéki város volt előnyben Budapesttel szemben, u. m. Kecskemét, Kassa, Nyíregyháza, Kolozsvár. Szóval, ha volt a zónának lendítő hatása Budapest fejlődésére, az semmi esetre sem történt a vidék rovására. Tény azonban, hogy a zóna nem annyira közvetetlenül, mint sokkal inkább közvetve mozdította elő hatalmasan a székes főváros emelkedését, mely az utolsó öt év alatt bámulatos arányokat kezdett ölteni. De, hogy más irányban is igazságos legyek, tény az is, hogy Budapestnek minden téren észlelhető nagy arányú fejlődése éppen nem kizárólag a zónának tulajdonítandó , mert ugyanily jelentékeny befolyással volt arra a hazai vasúthálózat kiépülése a nyolcvanas években, mely a forgalmat a szélrózsa minden irányából Budapestre terelte. Ily befolyással volt arra maguknak a fő vasutvonalaknak államosítása ; továbbá a Budapestről Konstantinápoly és Szaloniki felé kiépített keleti vasutaknak 1888-ban történt megnyitása ; valamint nem kis befolyással volt különösen az állam pénzügyi helyzetének javulása, s a kamatláb általános csökkenése, ami lehetővé tette, hogy a tőkék az ipari és egyéb vállalkozásokban az eddiginél sokkal nagyobb mértékben keressenek elhelyezést. De a legtöbb mozdító erő, mely e korszak pezsgő életét elővarázsolta, mégis elvitathatatlanul Baross Gábornak a késő századokra is fényt sugárzó nagy szelleme volt. S a zóna életbeléptetésének ötödik évfordulója alkalmából bizonyára érdekes lesz néhány számadattal megvilágítani azt a mesés haladást, amely Budapesten a zónával beköszöntött. A Budapestre érkezett utasok száma az utolsó tíz év alatt megnégyszeresedett s a zóna életbeléptetése óta megháromszorosodott. A nagy arányú emelkedés tehát 1889 óta észlelhető, mint ezt az alábbi számok mutatják : Budapestre érkezett Az 1885-diki nagyobb arányú emelkedést az országos kiállítás okozta. Az 1892-dik évben észlelhető lassúbb emelkedés az őszi hónapokban föllépett kolera-járványnak tulajdonítható. 1893-ban ellenben már ismét nagy lendület mutatkozik. A vendégfogadókban megszállt idegenek forgalma nem emelkedett ugyan hasonló mértékben, sőt bizonyos tekintetben e téren aggasztó pangás mutatkozik, egészben véve azonban a zóna hatása itt is szembetűnő. A budapesti fogadókban megszállt idegenek száma ugyanis volt. Az 1892-dik évi erős visszaesést a kolera okozta, mely a külfölddel való forgalmunkra, tudvalevőleg, igen bénítólag hatott. Az idegenforgalom kis arányú emelkedése azonban főleg annak tulajdonítandó, hogy a nagy nemzetközi forgalmat közvetítő keleti expresszvonatok menetrendje, ámbár e vonalak keresz 1884-ben 1,168.263 utas. 1885-ben 1,498.481 ' „ 1886-ban 1,411.084 „ 1887-ben 1,269.629 „ 1888-ban 1,636.602 „ 1889-ben 2,779.451 „ 1890-ben 3.458.492 „ 1891-ben 3.829.355 „ 1892-ben 4,030.751 „ 1893-ban 4,748.238 „ 1885-ben 102,252 1887-ben 89,456 1888-ban 85,296 1889-ben 107,841 1890-ben 121,646 1891-ben 126,824 1892-ben 114,154 1893-ban 124,642 formalitás, amennyiben a rend a régi német birodalom feloszlása után 1804-ben addigi szuverenitásáról lemondván, magát a Habsburgház vazallusának deklarálta s fenhatósága alá helyezte s azóta egy, már előre kiszemelt császári és királyi herceget szokott az uralkodó a rend nagymesterévé kinevezni, illetőleg a formailag megválasztottat méltóságában megerősíteni. Az a joga azonban tényleg ma is megvan a rend káptalanjának, hogy hat hónapnál tovább elhúzódó interregnimot ne tűrjön, mert ily esetben jogosítva van újból összeülni, saját kebeléből tetszése szerint a nagymestert megválasztani és őt brevi mann jogerősen intronizálni is. Ily eset azonban eddig még nem fordult elő s az uralkodóház, saját érdekeit igyekezvén megóvni, rendesen nem is igen szokta halogatni az új fejedelem promoveálását. A nagymester temetése, születésére való tekintet nélkül, ősi szokás szerint, az őt históriai jognál fogva megillető fejedelmi pompával, a személyéhez fűzött szuverenitás fogalmának megfelelő külsőségek előtüntetésével s e fogalmat jelképező formalitások közt szokott azelőtt végbe menni. A rend összes prelátusai, fogadalmi és tiszteletbeli lovagjai, lelkészi és apácakarának küldöttségei teljes ornátusban, illetve egyenruhában jelennek meg a rend bécsi palotájában: a lovagok teljes vértben, fejükön a fekete-fehér structollas sisakkal, a rend feketekeresztes fehér palástjában, papjai, a nővérek rendi öltönyükben. A menet, élén a herceg-koadjutorral, a rend templomába halad, Bécs összes harangjainak zúgása mellett. A beszentelés ceremóniája alatt a koadjutor által adott jelre a lovagok spádét rántanak s körben körülállják a ravatalt, melyen a teljes nagymesteri ornátusba öltöztetett holttest fején a nagymesteri baréttel fekszik. A koporsót a komturok viszik a középkoriasan felszerszámozott fekete-fehér kócsagos , fekete ló által vont, a nagymester családi s a lovagrend címerével (a pajzsot négy részre osztó fekete kereszt, fehér mezőben diszített gyászhintóra, honnan a gyászmenet, ha, mint most rendesen, a nagymester az uralkodóház tagja volt, a Habsburgok temetkezési helyére, az Augusztinusok sírboltja felé halad. Vilmos királyi herceg 31 évig tartott nagymestersége alatt áldásosan működött és nagyszabású tevékenységet fejtett ki a nemes lovagrend érdekében. Fő érdeme az, hogy e középkori feudális-vallásos jellegű testületet modern értelemben felvirágoztatta és közhasznú hazafias intézménynyé fejlesztette, jelentőségét és belső értékét is magas színvonalra emelve. Amióta a megváltozott viszonyok a hajdan oly hatalmas rendet is kizökkentették régi országfó hatalmi pozíciójából, a mióta a világ oly nagyot fordult, hogy a rend nem volt többé képes a keresztény vallást fegyverrel terjeszteni és országokat hódítani, — folyton hanyatlott. A rend óriási jövedelmeiből fényes életet folytató lovagok (az egyes tagok évi járulékai ma is 10—20,000 frt közt váltakoznak) a semmittevéshez szoktatva, fényűző, hereéletet folytattak s Németországban a Deutscher Herr szó (a német rend lovagjait igy nevezik Németországban) idővel a lovagok önként vállalt cölibátusa mellett azonos fogalma lett a Don Juan és Joué elnevezésekkel. Vilmos nagymester alatt a rend belső viszonyai, erkölcsi és szellemi élete is lényegesen megváltoztak s lassankint a mergentheimi korszak (Mergentheim volt a német rend nagymesterségének későbbi székhelye egészen a múlt századig) utolsó nyomai is eltünedeztek a rendből. Az új nagymester komoly teendőkkel és tanulmányokkal kezdte a rend tagjait is foglalkoztatni. A rend uradalmainak dús jövedelmeiből jelentékenyen szaporította a lovagrend kórházait, betegápoló és jótékonysági intézeteit, melyekhez nemcsak apácákat és frátereket, hanem az előkelő lovag urakat is beosztatta tanulmányozásra és szolgálattételre. 1871-ben alapította a Mária-keresztet, ezzel szervezvén a Mariánusok és Mariánusnők ma már több ezer tagot számláló lovag- és hölgytestületét, miáltal a német lovagrendnek szintén ő általa létrehozott önkéntes katonai egészségügyi szolgálati ügyét lényegesen előmozdította. E testület tagjai t. i. oly keresztény nemes férfiak és hölgyekből állanak, kik magukat arra kötelezik, hogy a rend egészségügyi pénztárába évenkint 25 irtot befizetnek. E taksák 22 év óta óriási összegekre nőttek, úgy, hogy a lovagrend ma már abban a helyzetben van, hogy mozgósításkor 44 tábori egészségügyi oszlopot és 4 tábori ispotályt állít és pedig : 48 kötőszerek és frissítők elhelyezésére szolgáló fourgon-t, 186 sebesültszállító kocsit, 1096 hordozható ágyat, 820 nagy kosarat, 48 tisztikonyhát, 48 kettős sátrat (a műtétekhez), továbbá 4 tábori kórház berendezését, 1284 egészségügyi és szekerész-katona részére való teljes egyenruhát és fegyverzetet, 48 házas- és 984 igásló számára teljes szerszámot és istállóberendezést. A rend e katonai egészségügyi szolgálatát a lovagok, a mariánusok, mariánus hölgyek, a rend orvosai, nővérei, lelkészei és fráterjei teljesítik. Ezeken kívül kiváló érdeme a boldogult nagymesternek az is, hogy a lovagok fogadalmára vonatkozólag is lényeges enyhítéseket tudott kieszközölni a pápánál. 1886-ig ugyanis a fogadalom letevése után majdnem lehetetlen volt a rendből való kilépés s nem egy lovag bánta meg később, hogy meggondolatlanul ezt az egész életre kiható lépést megtette. Azt mondják, hogy Vilmos nagymester maga is égett egyszer a vágytól, hogy szegre akaszsza