Budapesti Hírlap, 1895. szeptember (15. évfolyam, 238-267. szám)
1895-09-01 / 238. szám
i szükségleteink, melyeket a népiskola nem elégít ki, melyek kielégítéséről egyáltalán nem gondoskodtunk. Több ízben rámutattunk arra, hogy a nép neveléséért a népiskolán túl, világi téren nem történik semmi. Nincsenek népnevelési egyesületeink, mert megbuktak; nincsenek népkönyvtáraink, mert erőtlen kézzel fogtunk a dologhoz. Ha gazdag család nagy ünnepet ül, a szegényekről is megemlékszik, juttat nekik valamit a fölöslegéből. Nálunk a társadalmi eszmék annyira fejletlenek, hogy a nagy milleniumi ünnepek alkalmával a nép alsó rétegeiről senki sem emlékezett meg, sem a kormány, sem a társadalom, sem a napi sajtó. Úgy látszik, még nincsen talajuk itt ez ideáknak. Az alsóbb nép bámulja a fölvonulásainkat, nemzeti díszruhában ragyogó főurainkat, álljon sorfalat, legyen staffázs. Milyen szép lett volna, ha a millénniumra főleg a főváros alsó népségére is gondoltunk volna, ha létesítettünk volna intézményt, mely őt is részesíti a fölvirágzó Magyarország áldásában, mely erkölcseit nemesíti, mely eszét fölvilágosítja, életét élvezetesebbé teszi. Baross kezdte meg azt az intézkedést, hogy télen, vasárnap, néhány iskolában oktató felolvasásokat tartanak a munkások számára. Ez a dolog hasznos, de rideg , felnőtt ember nem szívesen ül az iskola padjába, nem szakítja ki magát egy órára élete rendes folyásából. De még így is jó volt a dolog. Mennyivel szebb volna azonban, ha angol példára nagy néppalotát építenénk, ahol a szegényebb népség mulathat, játszhatik, hallgathat zenét, oktató előadásokat, színjátékot, ahol estéit, vasár- és ünnepnapjait változatosan, élvezetesen és hasznosan tölthetné ! Nem a kormánytól várjuk a kezdést. A társadalmi ideákat a társadalomnak kell megvalósítani. Ha dúsgazdag polgáraink és mágnásaink közt találkoznék, kinek ez az eszme megtetszik, ha összeállnának és a dolgot megvitatnák, hamar összegyűlne az a pénz, melylyel a dolgot meg lehetne kezdeni. Nem fényűzésről van itt szó, hanem egy fontos társadalmi ügyről, az alsóbb néprétegek emeléséről. Ne felejtsük el, hogy műveltségünknek ugyanaz a tendenciája, mint pénzgazdaságunknak ; a gazdagok mindig gazdagabbak lesznek, a műveltek mindig műveltebbek s a szegények mindinkább meggyűlölik a gazdagságot és a műveltséget, mely számukra elérhetetlen. Ez modern kultúránknak egyik nagy betegsége. Mi sok aprósággal elfoglalva, a napi munka hevében, nem érezzük még, hogy mily szakadás nyílt itt meg előttünk. Ha van segítség, csak abban található, ha az alsóbb néposztályokat fölemeljük. Erre jó alkalom volna a millénium lelkesedése, mely minden ideának szárnyat adhat, minden munkát eredményesebbé tehet. Ilyféle eszme megvalósítása a milléniumot azokban a körükben is népszerűvé tenné, ahol értünk izzadnak, de munka közben elfelejtik az örömet, el a lelkesedést. Föl akart ébredni, küzküdött a ködös úr ellen, amely akarata ellenére sodorta magával, de minden erőfeszítés után megbénultan hanyatlott vissza megint. Végül imádkozni kezdett kétségbeesésében. Csudálatosan zavaros imát mondott. — Édes, jó Istenem, add, hogy álom legyen minden, ami most a lelkemet gyötri. És add, hogy felébredjek megint és világosság legyen körülöttem és béke a szivemben . . . . A kérése teljesült. Valaki megrázta a karját és a szivén megszűnt az az irtóztató nyomás. Az ágya mellett gyertya égett. — Magda! Mi bajod ? Miért sírsz álmodban ? Az ura szólt hozzá, de azért jó negyed óráig is eltartott, mig az asszony teljesen visszanyerte öntudatát. Addig szenvedélyes zokogással ölelte magához Lajost és egyre csak azt hajtogatta: — Álom volt! Ugye ? Álom volt! .. Amit most mondok el, az már nem volt álom. Tizenöt esztendővel később történt, hogy egyik fővárosi lovardában párbajban agyonlőttek egy utat. Inkább véletlen baleset volt, mint tragédia, mert senki sem kívánta a halálát, még az ellenfele sem, aki harminc lépésnyi távolságból, irgalmatlan rossz pisztolylyal lőtt rá. Egy vad tivornyán történt, hogy a két jó cimbora ellenségeskedésbe került, valami sáfránhajú szépség kedvéért. Mikor (inkább a világ, mint becsületük kedvéért) egymásra sütötték a pisztolyukat, azzal a szándékkal tették, hogy azután majd meg fogják egymást ölelni ... A véletlen azonban másképp akarta és a győztes fél elszégyelte magát. — Ezt igazán nem akartam . . . Egy ilyen semmiség miatt! Most már szeretném, ha szegény Lajos inkább profon vágott volna . . . Pedig ezentúl következett csak a dolog kellemetlen része : a halott embert át kellett adni a családjának, amelylyel édes-keveset törődött életében, hogy legyen, aki gondoskodik róla a halála után. A felesége, Magda, akiről azt beszélték, hogy válni készül tőle, hosszabb idő óta már vidéken lakott a szüleinél, de a segédek táviratára azonnal felutazott a fővárosba. Az özvegy asszony sápadt arccal és nedves szemmel lépett az ura koporsójához. Az emberi részvét csalta szemébe a könyeket, de nem a hitves gyásza. Ő özvegynek érezte magát már régóta, amióta az ura a becsülésével együtt elvesztette a szerelmét is. Sőt, ha őszinte akart lenni az asszony, be kellett magának vallania, hogy nincs oka zúgolódnia a Gondviselés ellen, mely egy fekete vonással befejezte Lajos erkölcsi csődjének zárószámadását : fájdalmas megaláztatások szakadatlan soránál egyebet már nem várhatott volna tőle. Egy imazsámolyt talált a koporsó lábánál, arra letérdepelt Magda és imára kulcsolta két kezét. De nem tudott imádkozni, inkább tenyerébe hajtotta arcát és elgondolkozott a múltja fölött. Várjon mivel szolgált rá arra, hogy annyira boldogtalan legyen ? Amíg az ura szerette — ami ugyan rövid ideig tartott — addig nemes volt, önzetlen és jóindulatú. Mikor aztán ráunt a felesége határtalan odaadására, sivárlelkűnek és önzőnek mutatta magát. Nem titkolta többet, hogy a fonnyadó asszony már nem vonzza őt, ő pedig, mintha egyre fiatalodnék, szükségét érzi, hogy kitombolja ifjú kedvét. Egy kényelmes teóriát csinált magának az udvarias férjről és a türelmes feleségről . . . Oh, avval az udvariasságával gyűlöltette meg magát végleg a lealázott asszonynyal! Magda meg ott térdepelt előtte. Azon járt az esze, hogy neki most meg kellene siratnia az urát és illendő volna, ha nemcsak a ruháján, hanem a szivében is özvegyi gyászt viselne. De nem leimt! Ha kényezik, csak önmagát siratja meg. És amit a szivében érez, az nem gyász, hanem valami szomorú megkönnyebbülés, hogy elmúlt az örökös veszedelem, mely a családja nyugalmát és büszkeségét fenyegette . . . Az özvegy aztán félénken oda lépett a koporsóhoz és habozva fölemelte a szemfödőjét. A halott arca megnyúlt kissé, sápadtabb is volt és jóval fiatalabbnak látszott. Éppen ilyen volt, ilyennek látta a felesége, egyszer, álmában, mikor átlőtt mellel hozták haza a vadászatról ... Az asszonynak hirtelen a fejébe szökött a vére, váratlanul megérintette megint az a szenvedélyes fájdalom, a melynek tengerében egykor álmában fuldoklott. Szédülés fogta el s miközben lehunyt szemmel támaszkodott a koporsójának, különös, zavaros vágy fogta el, a melyet halk szavakban rebegett el, mintha imádságot mondana: — Ohadd, nagy ég, hogy mindez csak álom legyen . . . Minden, ami tizenöt esztendő óta történt, szörnyű álom ... És édes valóság, hogy az én ifjú uramat halva hozták haza az erdőből és én soha sem szűnő könyárban kisírhatom utána a két szemem világát. Herczeg Ferenc. BUDAPESTI HÍRLAP. (288. sz.) 1885. szeptember 1. Budapest, aug. 31. A zengg modrusi uj püspök. A hivatalos lap mai száma a következő kir. kéziratot közli: Dr Maurovic Antal, a Nevemet viselő zágrábi egyetem hittudományi karának nyilvános rendes tanárát, a zengg-modrusi törvényesen egyesitett egyházmegye püspökévé ezennel kinevezem. Keltseidben, 1835. évi jul. 13-án. Ferenc Józseft s. k. A felső-kereskedelmi iskolák tanterveinek egyik ellenmondására figyelmeztet bennünket egy kiváló szakember, egy nagy kereskedelmi akadémia igazgatója. A tanterv ugyanis irodai munkálatok gyanánt az alsó osztály számára a többi közt ezt is elvárja. Jegyzékek váltókról és értékpapírokról (1. 14. 1. font). A kereskedelmi számtanban pedig ugyanezeket csak a középső osztályban tanítják (1. 14. 1. fent). Hogyan lehet az első osztályban gyakorolni, amit csak a középső osztályban tanítanak. A bajon legkönnyebben egy pótló miniszteri rendelet segíthetne, mely a váltók- és értékpapírokra vonatkozó irodai munkálatokat átviszi a középső osztályba. Ajánljuk a közoktatásügyi minisztérium figyelmébe. Százmilliók ágyúra. A hadsereg legújabb aktuális kérdése új kiskaliberű ágyú, beszerzése a tábori tüzérségnek. Ez a kérdés — írja a P. Lt. — a dolgok mostani állása szerint három vagy négy év leforgása alatt Európának nemcsak hadügyminisztereit, hanem pénzügyminisztereit is a legélénkebben fogja foglalkoztatni. A kiskaliberű puska nagyon lerontotta a mostani felszereléssel ellátott tábori tüzérség értékét. A kiskaliberű puska 6000 lépésre hord és acélvagy golyójával nemcsak harcképtelenné teszi, hanem az ütött seb minősége szerint meg is öli azt az embert, akit eltalált. A mostani tábori ágyú sem hord messzebbre 6000 lépésnél és ha a robbanó gránát, vagy a srapnel összetört darabjai és töltése nagy pusztítást vitt is végbe, a gyorsan tüzelő gyalogságnak mégis megvan az a nagy előnye, hogy az acélvégű golyónak egész özönét zúdíthatja gyors egymásutánban kitűzött céljára. Az összehasonlítás a harcban álló gyalogság és tüzérség közt tehát most a tüzérségnek nagyon hátrányos, és természetes a tüzérségnek az a törekvése, hogy felszerelésének tökéletesítésével visszanyerje a harcban való értékét. Az erre vonatkozó kísérletek évek óta folynak minden nagyobb államban, de végleges eredményre eddig még nem jutottak. Minthogy azonban általános a törekvés arra, hogy a tüzérséget régi jelentőségére emeljék, és a tüzérségi technika fejlődése mindig újabb és újabb módot kínál, a kérdés megoldása aligha várat soká magára. Úgy látszik, hogy a megoldáshoz Franciaország áll legközelebb. Ha a megoldás ott megtörtént, akkor — így szól a félhivatalos szóközlés — a többi állam sem késhet soká elhatározásával, bárha a tüzérségnek az új fölszereléssel való ellátása minden egyes államnak sok száz milliójába kerül, és azonkívül a hadsereg rendes költségeit is beláthatatlan időkig jelentékenyen fölfokozza. Ily körülmények közt, természetes, hogy minden állam habozott, hogy ő kezdje meg az új tüzérségi fölszerelés beszerzését. De ha megkezdi egy állam, ezzel megteremt egy befejezett tényt, amelynek következései alól nem vonhatja ki magát egy állam sem.