Budapesti Hírlap, 1898. augusztus (18. évfolyam, 211-240. szám)

1898-08-01 / 211. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (211. sz.) 1898. augusztus 1. lobogója félárbócon leng. A díszszemle el­maradt. A császár parancsot adott a Német­országba azonnal való visszatérésre és hétfőn este érkezik Kidbe. A császár részvéttávirata vasárnap reggel tizenegy órakor érkezett meg. A Bismarck Herbert herceghez intézett távirat rendkívül meleghangú. A császár megkapó szavakkal emlékezik meg a nagy halott érdemeiről és örök háláját fejezi ki neki, a leghívebb kötelesség­­teljesítés mintaképének. A császár megemlékezik Bismarck családi életéről is, mely oly boldog volt és legmélyebb részvétét fejezi ki a családnak. A német nép gyásza. — Távirat. — Berlin, jul. 31. (Saját tudósítónktól.) Berlinben, a­hol ma gyönyörű időre ébredtek az emberek, ma még nem sokat lehetett látni a gyászból. Igaz ugyan, hogy néhány középületen és magán­­házon félárbocra húzták a zászlót, de azt a nagy csapást, mely Németországot érte, egye­dül ez mutatja. Ha a reggeli lapok nem hirdetnék, mily nagy gyászeset történt a vasárnapra virradó éjszakán, a birodalmi főváros mozgalmas életű­ utcáin senki sem venné észre, hogy a német nemzet legnagyobb államférfiét, az emberi­ség egyik legkiválóbb egyéniségét veszítette el a friedrichsruhi nagy halottban. A magánosok házain déltájban tűnt föl néhány fól­údra eresztett gyászrobogó, a köz­épületek pedig csak két órakor utánozták a polgárok példáját, a­mikor a gyászt elrendelő parancs megérkezett. Berlin gyászának mind­össze ez a látható, külső jele. Minél magasabban állott a nap, annál diadalmasabban űzte szét a sötét felhőket és a berlini nép, mint vasárnap mindig szokta, ezrével tódult mindenfelől ünnepi ruhában a zöldbe. Mindenütt vidám, mosolygó arcok lát­hatók, sehol semmi bánat, elfojtott, kegyeletes suttogás vagy fájdalom nyoma. Mindenki siet vasárnapi kedvtelése után, ma úgy mint más­kor, mikor a napfény a szabadba csal mindenkit. S ezen nincs mit csodálkozni. A ki tudja, hogy micsoda néptömeg fárad a birodalmi fő­városban hat napon át keserves munkában a betevő falatért, megértheti, mi a vasárnap a munkás embernek. S a heti pihenő szüksége legyűri a részvétet, a nemzeti gyász, melyre a nép már hetek óta készen volt, eltörpül a vasárnap örömei előtt. A kritikus és kételkedő berliniek ismét dementit várnak, mert emlékezetükben van Schweninger tanár minapi szenzációs válság­­jelentése, mely javulást hirdetett. Az utcák, a mulatók és vendéglők közön­ségében alig látszik meg különösen a gyász jele. Azrével tolong a nép az utcán, mint egyébkor, a kerékpárosok nagy tömege csak olyan gyorsan nyargal, mint máskor, minden nyilvános kert és park, az állatkert és a zoo­lógiai kert tele van publikummal, a berli­niek aprajával nagyjával, mindenki örül és képessége szerint élvezi a kevés szüne­tet, a vasárnapot. így történt ma is min­den, mint máskor, mint a létért való küz­delemben mindig. És mégis lépésről-lépésre, a városon belül és kívül találunk egy-egy jelt, a­mely a friedrichsruhi nagy halottat idézi az ember emlékezetébe. A brandenburgi kapu­nál, a­hol ma a nép ezrei a sza­badba mentek ki, ott emelkedik a biro­dalmi gyűlés hatalmas palotája, a­mely­nek saroktornyáról először lóg le most a fél­­rúdra eresztett nagy gyászlobogó. Ki ne gon­dolna abban a pillanatban, mikor az épület előtt elmegy, a német birodalom megalapító­jára, a­kinek Begas által tervezett szobrát ide kellene fölállítani, a­mit tisztelői szívesen lát­tak volna még az első kancellár életében, de a­mi felsőbb ellenállás miatt meghiúsult. Ki nem érzi itt, mennyire elfajultak a parla­menti harcok Bismarck napjai óta, a­ki a szónoklásban jártas nagy szellemű ember volt, a ki tudta, mit akart és a­ki attól, a­mit egyszer elhatározott, nem tágított. A biroda­lom politikájának megtestesítője volt ő, míg ma a miniszterek minden bölcsessége csak az az ingatag habozás, melylyel majd jobbra, majd balra engednek, hogy az ál­lamhajót előbbre vigyék és minden áron eltüntetni szeretnék azt az igazságot, hogy ma nem a felelős emberek viszik a politikát. Az a históriai okirat, melyben Bismarck 1890. március 18-án elbocsátását kérte (lásd Bismarck lemondó kérvényét, Szek­­.), megtaníthatná az utódokat arra, hogyan kell alkotmányos mi­niszternek az alkotmányellenes törekvésekkel szemben hazafias kötelességét fölfogni és telje­síteni. Ha a brandenburgi kapun átmegy az ember, a híres via triumfalisra, az Unter den Linden-re jut, a­melynek csaknem minden köve Bismarck hatalmát és nagyságát hirdeti, föl egészen régi urának, I. Vilmos császárnak emlékszobráig, a­ki vaskancellárjának el nem halványuló érdemeit jobban tudta méltányolni, mint bárki más, a­nélkül azonban, hogy ezek valaha a háttérbe szorították volna. És a nagyszerű nemzeti emléken mégis mindenféle alak, isten és állat képe látható, csak éppen annak a vonásait keressük ott hiába, a ki az első császár személyével és történetével elvá­laszthatatlanul összeforrott. Néhány lépéssel odább a mostani császár kastélya van, melyből Bismarck egykor keserű érzelmekkel távo­zott, mert belátta, hogy reár­a nincs többé szükség és melybe néhány évvel később, a mikor a császár a friedrichsruhi remete ellen való haragját legyőzte, példátlan megbecsülés mellett ismét beléphetett. De mindenki tudja, hogy Bismarck nem en­gedte magát félrevezetni eme kísérletekkel, a melynek célja volt az ő személyét kihasználni az új éra felékesítésére. S e napokban is, a midőn egy császári aktus, a Lippe grófnak küldött távirat, izgatja a közvéleményt, nem lehet elfojtani azt a kérdést, hogy lehetségesek lettek volna-e az ilyen esetek Bismarck ide­jében ? Várjon Bismarck emlékezete, mely ma­napság Németországban minduntalan eszébe ötlik mindenkinek, a­ki komoly figyelemmel szemléli­ a politikai életet, vájjon veszíteni fog-e erejéből most, hogy a hit gondozó és vezér el­költözött ? Ha meggondoljuk, hogy Bismarck szavai mily erővel hatottak, miután hivata­lát ott hagyta , hogy ellenfeleinek irigy­sége és gyűlölete miként csökkent Bismarckkal, a magánemberrel szemben és teljesen elnémul most, midőn ravatalon fekszik, akkor bízvást tagadólag felelhetünk a fölvetett kérdésre. Halálával lehetségessé válik elfogulatlanabbul megítélni az ő történelmi egyéniségét. A drága kincsből, mely hátrahagyott beszédeiben és írásaiban, különösen pedig Stuttgartban sajtó alatt levő memoárjaiban fönnmaradt, a német nép vigasztalást fog merí­teni és szivében örök emléket emel a birodalom halhatatlan alkotójának, kik részvétüket kifejezték, volt Crispi; a magyar kormány nevében Bánffy Dezső báró is igen meleg hangú részvéttáviratot küldött az el­hunyt mindkét fiának. Kondoleált továbbá száznál több európai államférfi, a newyorki németség, stb. Vendégei Friedrichsruhban csak keveset várnak, köztük a herceg régi barátját, Lenbach Ferenc hires müncheni festőt. Bécs, jul. 31. (Saját tudósítónktól.) Bismarck halálának hire az itten való német körökben mély be­nyomást és megilletődést keltett. Az összes nagy­ német egyesületek elhatározták, hogy a herceg halálán való gyászuknak méltó kifeje­zést adnak. A német néppárt küldöttségileg fogja magát a temetésen képviseltetni. Baloiv porosz külügyi államtitkár, a­ki a Semmeringen nyaralt, hirtelen megszakította üdülését és Berlinbe utazott. A bécsi német nagykövetség palotáján félárbocra van bocsátva a gyász­lobogó. Grác, jul. 31. (Saját tudósítónktól.) Az összes német­­nemzeti egyesületek, valamint a német-nemzeti érzelmű diákság is meleghangú részvéttávira­tokat küldöttek Bismarck Herbert hercegnek. Azt is elhatározták, hogy a temetés napjától számított két hétig a gyász jeleként fekete karkötőt fognak viselni. Róma, júl. 31. Crispi Nápolyból a Tribuná­hoz a követ­kező táviratot intézte: Bismarck herceg halálával nagy alakot vesztett el a világ. Ellene, a­ki minden ala­koskodásnak ellensége és lojális barát volt, oly meséket koholtak a külföldön, a­melyek kemény és erőszakos provokátornak tün­tették őt föl. Ez nem volt igaz. Az 1870-diki háborút Franciaország akarta, a­mely 1870. július 19-dikén üzente azt meg. A körültekintő előkészületek következté­ben, a­melyek egészen 1815-ig vezethetők vissza, Poroszország győzött, a­mit senki sem várt. Bismarck mindig a béke barátja volt és ebből kifolyólag híve volt a francia köztársa­ságnak és ellensége a monarkia visszaállítá­sának. Bismarck panaszkodott az olasz kor­mányra, az 1866-iki háborúban tanúsított magatartása miatt. De az alatt a négy esztendő alatt, a­míg ő (Crispi) volt a kormányon, megmutatta, hogy mily nagy Bismarck tekin­télye Európában és minő becses barátsága Olaszországra nézve. Németország, a mely mindent neki köszönhet, nagy tisztelettel adó­zott neki, noha már csak egyszerű polgár volt, épp úgy, mint az angolok Gladstonenak. Európa rövid idő alatt két politikai óriást, két nagy szivű és hatalmas tehetségű embert vesztett el. A külföld részvéte. — Táviratok. — Berlin, júl. 31. (Saját tudósítónktól.) Részvét-táviratok ér­keztek ma Ferenc József császár­ és királytól, Umberto olasz királytól, Viktória angol k­irály­­nőtől, II. Miklós cártól, stb. A legelsők közt, a Előkészületek a temetésre. — Távirat. — Berlin, júl. 31. (Saját tudósítónktól.) A temetés dolgában holnap várhatók végleges intézkedések, mert a császár előbb látni akarja a programot. A magaslaton, a­hol a herceget eltemetik, nemsokára megkezdik a Bismarck-mauzóleum építését; míg ez elkészül, a halottat a kas­tély park felé néző részén álló úgynevezett sárga házba viszik, a­hol néhány év előtt a Bismarck-család ideiglenes szállása volt. A herceget, valamint a Varzinban ideig­lenesen eltemetett hercegnét a kastélylyal szemben, a vasút mellett levő dombon temetik el, a­melyen az anhalti lakosság által az elhunyt nagy hazafinak ajándékozott szobor­­csoport van. Ez az erdők királyát, a hatalmas szarvast ábrázolja, a­mint le­győzi üldözőjét, a kutyafalkát. Erről a dombról pompás kilátás nyílik a Sachsemwaldra, melynek közepében a friedrichsruhi kastély van. A herceg, a­míg élt, nem akarta, hogy Friedrichsruhban mauzóleumot építsenek, mert

Next