Budapesti Hírlap, 1903. január (23. évfolyam, 1-31. szám)
1903-01-20 / 20. szám
2 a különálló magyar hadsereg s a különálló magyar külügy. Ausztriához ez esetben semmi egyéb nem kötné Magyarországot, mint az a perszonál unió, mely a kölcsönös védelmet külön hadsereg és külön külügy által teljesítené. És így nem az a perszonál unió, mely a kölcsönös védelmet közös intézmények által eszközli, habár mind a kettő lényegileg perszonál unió. És mind a kettő a pragmatika szankcióban gyökeredzik. A másik evolúció a dualizmus és a közös intézmények keretében mozog. Közjogunk egyáltalán nem gátja Magyarország hatalmas kifejlődésének a dualizmus keretében. Sőt a gyakorlati viszonyok mindinkább és inkább követelik, hogy a monarkia súlypontja Magyarországon legyen. Munkámban kifejtettem a Habsburgoknak azt az alaptévedését, hogy a Középduna nagyhatalmát, a magyar-osztrák monarkiát Ausztria és nem Magyarország által akarták konszolidálni. Századok tanulságai s Ausztria mai helyzete elemi erővel követelik a súlyos történelmi tévedés megkorrigálását. A dualizmus szellemével nagyon is megfér az a nagy átalakulás, hogy Magyarország legyen a monarkia súlypontja s a trón leghatalmasabb támasza. És milyen jelentőséget nyerne ez esetben Magyarország a monarkia keretén belül és azon kívül a nemzetközi viszonyokban ! A külpolitika akkor főleg Magyarország érdekeit szolgálhatná, mint szolgálta annyi időn át Ausztria érdekeit. A monarkiában rejlő erők miképp kamatoznának akkor Magyarország javára azokért a nagy tőkékért, amelyeket Magyarország századokon át kényszerkölcsön gyanánt adott Ausztriának. Még a monarkia szükségessé válható terjeszkedését is akkor Magyarország vezethetné és célját Magyarország szabhatná meg. Mindezt nem politikai program gyanánt állítom föl. Csak annak bizonyságául adom elő, hogy a dualizmus keretében ily nagy átalakulás is elfér. Épp oly kevéssé veszem politikai programra s inkább közjogi illusztráció gyanánt mondom, ami a hadseregre vonatkozik. A dualizmus törvényeinek sem betűje, sem szelleme nem ellenzi, hogy a közös hadsereg teljes egysége mellett magyar szellem költözzék be a magyar ezredekbe. A magyar ezredek soha sem bontották meg a közös hadsereg egységét- és e nagy átalakulás megvalósítható minden törvényhozási aktus nélkül is. Megvalósítható a nemzet által a koronára ruházott hadi felségjog keretében. Egyáltalán a koronajogok nagy szerepet kaphatnak ■ a dualizmus intézményeinek minden törvényhozási érintése nélkül nemzeti evolúciókban. A koronajogok nemzeti eredetük miatt lényegükben mindig nemzeti jellegűek maradnak. De alkalmazásuk teheti azokat igazán nemzetiekké. Államunk szuverenitása és egyénisége pedig a dualizmus intézménye, a közös képviselet mellett is érvényesülhet. A magyar és az osztrák állam szuverenitása nem egyesíthető s közjogiig nem is egyesíti a közös reprezentáció. Íme: ily hatalmasan bontakozhatik ki a magyar nemzeti alakulás a dualizmus és a közös intézmények keretében. Ez a közjog. Ez Magyarországalkotmányának képe. Tulajdonképp kettős kép ez, de lényegileg ugyanaz. Mind a kettő a magyar közjog állandó elemeiből van megrajzolva, mert mind a kettőben érvényesül a magyar államiság és nemzeti szuverenitás. Mind a kettőnek a keretében megvalósíthatók nemzeti törekvéseink? Megvalósulhat a nagy, és hatalmas magyar, nemzeti állam. És mind a kettőnek még föltételei is ugyanazok. Az egyik közjogi föltétel, s ez a korona és nemzet egyetértése. Ez egyetértés nélkül nem valósulhat meg egyik képnek tartalma sem. A korona egyező akarata szükséges a dualizmus joglekötő intézkedésének megszüntetéséhez épp úgy, mint arra, hogy a nemzeti szellem meghódítsa a dualizmus közös intézményeit. A magyar politikának épp azért különös és nagy súlyt kell vetnie a korona és nemzet belső viszonyára. Arra, hogy a koronának és nemzetnek nálunk egyedül álló s a világon példátlan közjogi egysége szilárd politikai egységgé is legyen, amely, fájdalom, három századon keresztül csak ritka esetben volt. A második föltétel a nemzet erőinek megnövekvése, habár a közjog szempontjából a nemzet joga ugyanaz, akár gyönge, akár erős. És ez a föltétel is mindig hatásosabbá lesz a nemzet számbeli, gazdasági és kultúrái kibontakozása által. Az azután egészen politikai kérdés, melyik képet választja valaki. Azt-e, melynek tartalma a közös intézmények megszüntetése, vagy pedig azt, amely az intézményekbe behatoló nemzeti szellem által érvényesül. A közjogot, a nemzet jogait akartam teljes és igaz világításba helyezni. A napi politika látóhatára fölé emelkedő magas iránypontokat akartam megjelölni. Bármely útra lép valaki, a politikai taktikának bármely útmutatását követi, bizonyára még nagy távolságok vannak előtte s nehéz ösvények, amelyeken át kell hatolni. És bizonyára Deák híveinek van igazuk, akik nagy mesterük tanítása szerint a politikai célszerűséget ma is fönnforgónak tartják a közös ügyek tekintetében. Ez a célszerűség annyira a dolgok lényegében rejlik, hogy hatásuk még beláthatatlan időkig érvényesülni fog. De azért büszkén emelhetik fel fejüket a nagy mester tanítványai és követői. A dualizmus nem a nemzeti jogokról való lemondás közjoga, hanem e jogoknak a bölcsesség és mérséklet által való érvényesítése. Deák nem megcsonkított magyar alkotmányt hagyott maga után, hanem teljes épségben hagyta azs—azt... Mer’ teedik tudni, nálunk se állt ám éppen rúddal a kapca. Meg én nem olyan természetű vagyok, azt is meg kell vallani, mer’ ami igaz, az igaz ... Ko meg az, hogy én nem eresztem egykönnyen a garast. Amit az asszony elvégezhet, azt végezze el, nemcsak a nyalakodás, meg az efféle, mint itt, ezen a pesten. Az ám, de egyszer csak azon kezdett jajgatni, hogy ő már nem győzi tovább, hogy ő inkább a más cselédje lesz, nem azért él, hogy örökkétig robot öljön !... Kertem, ki verhette a fejébe neki, egyre azon sopánkodott, hogy neki mi öröme van ebben az életben ?! Hogy ő kinek dolgozik, mire kuporgat, — mer’ másnak van, a kódisnak is van, de neki még gyereke sincs! . .. Ha nincs, hát fogd be a szád! — mondok, mer’ nagyon háborított az ilyen beszédje. Ha nem ad gyereket a jó Isten, hát micsináljon az ember. De nem az! Még akkor neki állt följebb. Hogy én agyoncsigázom a munkával, azért Hogy én nem akarom, hogy gyerek legyen !... Megvertem, könyörgöm, Istenigazában. Hát használt!? Nent volt annak maradása többet. Én is csak ember vagyok, de annyi bizonyos, hogy egyszer úgyis agyoncsaptam volna a nyelviér’ mérgemben. Peig egyre fogyott, éjszaka meg sírt. Vagy én, vagy ő, — gondoltam, de együtt nem lehet tovább. Kém kitalálta a gondolatomat?! Aszondta: te ember, minket az Isten nem egymásnak teremtett, én elmegyek ... Azt teheet volna látni! Ha kőből lett volna a szívem, akkor is elfacsarodott volna. Eredj hát, a fenébe! — mondtam neki. — De nem haragszol rám? —kérdezte, mer’ hát no, mégis csak húzott hozzám ... Ha nem véna az emberben olyan kutya természet, akkor kellett volna szőni neki valamit. De nem, befogtam ezt az állatot és gyűl. Én hagytam ott, elbujdostunk. Azóta se tudok róla semmit. Tizenhat esztendeje. De már majd megnézem egyszer, mire ment?... A nyáron haza megyek. Erre a dögre is ráfér egy kis, pihenős, tizenhat esztendei pesti flaszter után. Tigye Juliska?... Háromezer pengőm kikerekedik a nyáron, akkor hazamegyünk, ar lesz te belőled is, Juliska, ne félj! Jól megnéztem Juliskát. Ideje, hogy ar legyen belőle, mert nagyon megrogyott már a térde, ferdén állt a nyaka, nem is ment, csak úgy potyogott előre. KeTM szaporítom a szót. Bugyi János hazavitte a nyáron Juliskát. Szeptember végén azonban Bugyi János ismét ott tappogott a virslis mellett, az Orient sarkán, de neon a Juliska, egy csontos szürke állat morfondírozott a csatája előtt. — Ké, Bugyi János ? — Ehun vagyok megin, nagyságos uram! — Hát? . — Jobb itt nekem. A Juliska? — Az otthon maradt. Kenn gyűlt a bitang... Külömben hogy pihenjen. Megszolgálta. Utóbb kivallattam Bugyi Jánost, hogy esett a látogatás? — Az asszony, az megvan, könyörgöm. Megismert mindjárt. Hát kend?— kérdi, a mikor beállítottam. Meggyűltem, — mondok. A nyakamba esett, sirt, rítt, a gyerekek is sírtak.. — Miféle gyerekek? — Három gyerek, könyörgöm, a Bató , Andris gyerekei. Mer, hogy én rólam hirt sem hallottak azóta, hat esztendő előtt férjhez ment hát az asszony a Bató Andrishoz. Peig kurrentáltak. A jegyző. Pestre is.itt végeztem, így van. Olyik embernek semmi szerencséje ebben életben, az — Kigyelmed meg visszajött ? — Vissza. Elég? bajuk van nekik ügyre. Bató Andris karját elvitte a nyáron a cséplőmasina, amit az utalás, ad nekik azóta a kárért, abból nem sok telik. Az asszony dogozik szegény az urára is, meg a három gyerekre. Az igaz, jóérű három gyerek, nem bánnám, ha az enyimek volnának! . . . Kern is igen lehetne ebbül kiigazodni, jobb ha úgy veszszük, hogy én meghaltam. Ila sokat feszegetjük, be kell vallani, nem, az asszony a hibás. — Mit szólt az asszony? — Az asszony? . . . Szól, szegény. Meg a gyerekeket mutatta. Meg aszondta: látja, kend, látja! minek hagyott úgy itt kend! ? . . . Minek hagytam, minek hagytam! ? . . . Könnyű beszélni ! Ki a fene segítene most rajtuk, ha én nem volnék, azt szeretném tudni ?! — Hogyan, hát kigyelmed akar segíteni rajtuk? — Világos. Ott a háromezer pöngő! Ha már gyereke van neki, legalább öröme legyen bennük. Mer’ jól meggondolva, naivságos uram, nem rossz asszony volt az! . . . Csak azt a Juliskát sajnálom! Ez se utolsó állat, ez a szürke, amit most vettem, de árnyéka se lehet amannak, isten teccett ismerni szegényt. Az asszony is mindjárt megismerte, a gyerekek is cirógatták. Jósora van, ott jár most térdig a herében, csak föl ne puffadjon. Tudom, megbecsülik, amíg él. Sok nincs neki már hátra. Különben, nekem se igen sok van már. Ez az éjszakázás itt, Pesten, esőben, fagyban, ha ló se bírja . . . Kem is akart az gyünni, a cudar. Pedig ijesztgettem, hogy hozom ám vissza, Pestre! Kém moccant, ha agyoncsaptam volna, akkor se . . . Jól tette. Kémelyk lónak több esze van, mint az embernek ... De az a szerencséje, hogy ló. BUDAPESTI HÍRLAP, (20. sz.) 1903. január 20.