Budapesti Hírlap, 1903. január (23. évfolyam, 1-31. szám)

1903-01-04 / 4. szám

2 valósulás küszöbére jutott. Az orosz politika minden vonalon győzött. Lehetséges volna-e megmenteni a Balkánt és Törökországot az orosz el­nyomástól? Lehetséges. Három nemzet van hi­vatva e feladatra. A magyar, a román és a görög. Előbb-utóbb el kell következnie az időnek, a­mikor a tizenkét millió ma­gyar szabadon érvényesítheti nemzeti po­litikáját. Hajdan megvédelmeztük Euró­pát az ozmánok ellen, jövőben meg kell majd védenünk az oroszok ellen. Ben­nünk van erő, van szabadságszeretet, van nemzeti öntudat. Az ellenállás akkora képességét, amekkorát mi tanúsítottunk a szlávokkal, törökkel és némettel szemben, Európának egyetlen népe sem mutathatja föl. A keleti kérdést nélkü­lünk megoldani nem lehet. De a miként Magyarország a szláv­­ság óceánjában sziget, hasonlóképp izo­láltan áll Románia. A népek áradatában a románok is tisztán megőrizték faji jel­legüket. A szabadságot épp úgy szeretik, mint mi. Haladásra törekszenek, miként a magyar, s büszkék nemzetiségükre. Mind a két nemzet egy­et óhajt: szaba­dok akarunk lenni az ellenséges népek kö­zött, függetlenek a pángermanizmustól és a pánszlávizmustól. Érdekeink közö­sek, mert a veszedelem is közös. Romá­nia egy kis időre elcsábíttatta ugyan ma­gát az orosz által, de a kiábrándulás hamar elkövetkezett és ma szívesebben szövetkezik a szultánnal, mint az orosz cárral. Ha Magyarország és Románia egymást megértve kezet fog: olyan aka­dályt állít több mint húsz milliónyi né­pével az orosz előnyomulással szembe, hogy a Balkán szláv országai bátran ki­vonhatják magukat a cári hatalom nyűge alól. Budapest és Bukarest a két hatal­mas világítótorony, könnet a kultúra és a szabadság fénysugarainak kell szerte­­áradniuk a balkáni népek közé. A népszabadság megőrzésében a har­madik tényező Görögország, mely már száz év előtt rájött, hogy az ozmán és az orosz zsarnokság közül az utóbbi kár­­hozatosabb és veszedelmesebb. De rájött arra is, hogy Oroszország csak azokat a népeket támogatja, a­melyeket a saját igája alá vél hajthatni. A­mikor Moréé­ban a hellén szabadsághősök vére pata­kokban folyt, Katalin cárné visszaparan­csolta Orlov Alexis tábornokot és áten­gedte a szerencsétlen nemzetet a törökök dühének, mer­t meggyőződött arról, hogy az évezredes múltra visszatekintő gö­rög soha sem ismeri el urának és fölebb­­valójának a műveletlen, vad és szolgai szellemű szlávságot. Temisztoklész és Periklész utódai visszautasították a gon­dolatot, hogy szláv knézek lakojai legye­nek. Nekik a nemzeti függetlenséggel együtt politikai szabadság is kellett. Nem siettek, tudtak várni, abban az erős hitben, hogy a görög birodalom egykor föltám­ád hamvaiból, mint a mitológia főnix-madara. Magukra hagyva, sorsuk élő tiltakozása a szabadságnak, a­mely­nek nevét Oroszország profanizálta. A hellén szabadságharc a tanúság arra, hogy Oroszország az ozmánsággal szem­ben nem a keresztet akarja diadalra vinni, hanem egyedül a szláv aspirációk megvalósítására törekszik. Ama naptól kezdve, hogy a görögök kitűzték zászló­jukra a politikai függetlenség jelszavát, Oroszország ellenük dolgozott. A veronai kongresszuson Sándor cár haragosan kiáltja : a görögök forradalmárok. A­mi­kor a nyugati nemzetek erkölcsi és anyagi segítséget nyújtanak a görögök­nek a török járom lerázására, Oroszor­szág az, mely Londonban szűk határok közé szoríttatja Görögországot. Az orosz cár ülteti a hellének nyakára a ba­jor származású Ottó királyt, hogy har­minc éven át útját állja a nemzeti szel­lem fejlődésének. A párisi kongresszuson Oroszország biztatja Törökországot, hogy vesse el a görögök kérelmét Kré­tának az anyaországhoz való csatolására vonatkozólag. A­mikor 1862-ben a hellén nép hazaküldi a sörivó királyt­, s maga választ uralkodót, az orosz diplomácia az, mely anarkiát próbál előidézni Gö­rögországban. Mindamellett a hellén eszme megerősödik, sőt a határokon túl is hódít Tesszáliában és Macedóniá­ban. Most már közeledne Oroszország, s 1877-iki nagy háborújában minden kö­vet megmozgat, hogy harcba szólítsa a görögöket Törökország ellen, de a hellén ösztön ellentáll a kecsegtetéseknek és kétségbevonhatatlanul dokumentálja a világ előtt, hogy soha nem vállal közös­séget a szláv ügyekkel. Ezt a semlegességet Oroszország nem fogja megbocsátani Hellásznak. És eljövend majd a nap, mikor Tereusz és Minotaurusz, az ifjú atléta és az ólom­­lábú északi szörnyeteg, egymással szem­­től-szembe fognak állani. A Balkán déli részén már küzd a szlávság a helléniz­mussal, s a Nyugat nemzetei önmaguk ellen követnek el vétket, ha nem sietnek a hellén befolyás támogatására. Íme, világosan előttünk áll, hogy a szlávsággal szemben a Balkán északi részén Magyarország és Románia, déli ré­szén Görögország az európai egyensúly megőrzője és egyszersmind a szabadság­nak biztos fundamentuma. A tények és a helyzet logikája ön­kéntelenül rávezet bennünket annak a tételnek a fölállítására, mely irányadó kell hogy legyen a keleti kérdés minden fázisában: a kelet- a keleti népeké. De a­mikor ezt hirdetjük, ugyanakkor meg kell értetni a balkáni népekkel, hogy sza­badságukat csak akkor tarthatják meg és haladhatnak előre a szellemi és anyagi gyarapodásban, ha a Nyugat kultúrá­jához és szelleméhez simulnak. Oroszor­­­­szág ugyanaz a Kelet, a­mi az ozmán birodalom és a pétervári szellem még foj­­tóbb, mint a konstantinápolyi. A keleti kérdés százados történeté­ben az a lépés, melyet most Lamsdorff külügyminiszter tett, aligha hagy mara­dandó gyomot maga után. Nincs kizárva, hogy az orosz diplomácia kiadja a jel­szót a délszlávoknak: osztozzatok Ma­cedónián, de ezzel egyszersmind lángra A vizsgái majális. Irta: Sipulusz. A jó Isten többek között kellemes bariton hanggal áldott meg. A bariton hangomnak rám nézve sok káros következménye volt. Ha vissza­tekintek múltamra, melyet egyáltalán nem lehet lassú méltósággal hömpölygő folyamhoz hasonlí­tani, szinte elijedek, hogy anyagi viszonyaim­nak zilálásához a bariton hangom mily nagy mértékben hozzájárult. Voltak korszakok éle­temben, persze jó régen, mikor legnagyobb örö­mömet abban találtam, ha egy tükröt betörhet­tem. És ez az aktus rendesen azon kezdődött, hogy a cigányt magam mögé állítottam, s a han­gomat­ megeresztettem, a­hogy a jó úri kocsis a négy lovat neki eresztve, szilajul vágtat tova. Ez az első állomás. Az utolsó állomás a tükör. En­nek a csengő bariton hangomnak különben, igaz­ságtalan volnék, ha ezt is be nem vallanám, sokat köszönhetek. Köszönhetem első­sorban azt, hogy nem lettem énekes. Ha rossz hangom lett volna, bizonyosan állami stipendiummal kül­földre küldtek volna, képzés okából, de mivel jó hangom volt, ezt a veszedelmet elkerültem. Kö­szönhetem továbbá azt, hogy a piarista gimná­ziumban mint dalárdista oly fényes szolgálatokat tettem az iskolai dalkörnek, hogy a számtanból és a fizikából, noha nem sokat tudtam, sohase buk­tattak meg. A tanár urak szívesek voltak belátni, hogy jó lélekkel nem lehet az olyan fiúnak sze­­kundát adni, a­ki a húsvéti passió-játékok alkal­mával Krisztust énekli az ifjúsági templom­ban. És a szép bariton hangomnak is köszönhetem első szerelmemet is . . . Önök természetesen első­sorban azt kérdezik tőlem, hogy ez a szerelem házassággal végződött-e ? Megnyugtathatom az érdeklődőket: nem végződött, házassággal, a­mi­nek az oka többek közt az volt, hogy akkortájt összes jövedelmem havi, harminc forintra rú­gott, a­­mit az apámtól kaptam. Tessék havon­­ként csak két tükröt számítani, azonnal rájönnek, hogy a fogyasztási adó emelkedéséhez nagyon cse­kély összeggel járultam hozzá. De azért bátor leszek elmondani első sze­relmem történetét, annál is inkább, mert a Pallas­lexikon ezt nem jegyezte föl rólam. A­mint az érettségit letettük, és piarista szokás szerint a Margit-szigeten nyári mulatságot rendeztünk­. Ez az első alkalom arra, hogy a szabaddá lett diákember kirúgjon a hámból. Ha leteszi az érettségit, akkor már joga van éretlen­ségeket elkövetni. Egyik iskolatársunknak az apja nyomdász volt, ő ingyen kinyomtatta és szétküldte a meghívókat. Most következett a margit-szigeti vendéglős és a cigány. Ezek, fáj­dalom, nem tartozván atyáink közé, rideg üzleti álláspontra helyezkedtek,­ s a vendéglős ötven, a cigány húsz forint előleget kért. Az egész osz­tálynak összes vagyona harmincnégy forint volt. Mit csináljunk? Volt köztünk egy báró, a­ki már értett valamit az úri élethez, ő azt tanácsolta, hogy vegyünk föl váltóra száz pengőt, a­mi megmarad, azt fölosztjuk. Az eszme pompás volt s természetesen mindenkinek tetszett. Trafik­ban vettünk egy váltóblankettát, s kitöltöttük száz forintra. De itt megakadtunk. Nem tudtuk, hány embernek kell aláírni. Végre is azt határoztuk, hogy annyian aláírjuk, a­hányán csak ráférünk. A jelesen érettek­­ nevei legfölül jöttek, utána a többi. A­kik megbuktak'és pótérettségire 'utasít­tattak, azokat természetesen nem vettük be, így is voltunk elegen. Azóta se láttam ilyen óriási váltót. Vagy tizen bocsátottuk ki s huszonkettőn for­gattuk. Mikor ez készen volt, mindegyikünk zsebre­­tette az érettségi bizonyítványát, s az egész csapat beállított, s mit gondolnak hová? Az Első Ha­zai Takarékpénztárhoz. Alább nem is adtuk. A portásnál bejelentettük, hogy a piarista gimná­zium most érettségizett ifjúsága tisztelegni óhajt az igazgató úrnál. A portás a fejét csóválta, de mégis fölvezetett az igazgatóhoz. Beeresztettek a szobába, a­hol egy nyájas képű öreg bácsi volt, a­ki kiváncsi szemmel né­zett ránk. Itt a fiúk engem toltak előtérbe, ki az Önképzőkörben a szónoklattanból első díjat nyer­tem. Én tehát szónokoltam. Előadtam röviden jövetelünk célját, s aztán remegő kézzel átnyúj­tottam a váltót. Az öreg úr ámulva nézett rám, ránk, meg a váltóra, aztán lerogyott egy székre és oly harsogó kacajra fakadt, hogy a hiva­talnokok összefutottak. Az Első Hazai fönnál­lása óta ott még ilyen jóizvet nem kacagtak. Végre letörölte a könnyeit és fölállt, miközben én indignálódva megszólaltam: — Ha nem hiszi igazgató úr, hogy azok vagyunk, a­kiknek magunkat mondjuk, itt a zsebünkben az érettségi bizonyitvány.­­— Hiszem, fiaim, hogyne hinném. De mi­nek maguknak a pénz ? — A majális költségeire, , — ügy! És hány éves maguk közül a leg­öregebb ? — Tizenkilenc múltam, — vágta ki a szenior." Az igazgató komolyan nézett­ ránk. BUDAPESTI HÍRLAP, (4. sz.) 1903. január 4

Next