Budapesti Hírlap, 1903. január (23. évfolyam, 1-31. szám)
1903-01-04 / 4. szám
2 valósulás küszöbére jutott. Az orosz politika minden vonalon győzött. Lehetséges volna-e megmenteni a Balkánt és Törökországot az orosz elnyomástól? Lehetséges. Három nemzet van hivatva e feladatra. A magyar, a román és a görög. Előbb-utóbb el kell következnie az időnek, amikor a tizenkét millió magyar szabadon érvényesítheti nemzeti politikáját. Hajdan megvédelmeztük Európát az ozmánok ellen, jövőben meg kell majd védenünk az oroszok ellen. Bennünk van erő, van szabadságszeretet, van nemzeti öntudat. Az ellenállás akkora képességét, amekkorát mi tanúsítottunk a szlávokkal, törökkel és némettel szemben, Európának egyetlen népe sem mutathatja föl. A keleti kérdést nélkülünk megoldani nem lehet. De a miként Magyarország a szlávság óceánjában sziget, hasonlóképp izoláltan áll Románia. A népek áradatában a románok is tisztán megőrizték faji jellegüket. A szabadságot épp úgy szeretik, mint mi. Haladásra törekszenek, miként a magyar, s büszkék nemzetiségükre. Mind a két nemzet egyet óhajt: szabadok akarunk lenni az ellenséges népek között, függetlenek a pángermanizmustól és a pánszlávizmustól. Érdekeink közösek, mert a veszedelem is közös. Románia egy kis időre elcsábíttatta ugyan magát az orosz által, de a kiábrándulás hamar elkövetkezett és ma szívesebben szövetkezik a szultánnal, mint az orosz cárral. Ha Magyarország és Románia egymást megértve kezet fog: olyan akadályt állít több mint húsz milliónyi népével az orosz előnyomulással szembe, hogy a Balkán szláv országai bátran kivonhatják magukat a cári hatalom nyűge alól. Budapest és Bukarest a két hatalmas világítótorony, könnet a kultúra és a szabadság fénysugarainak kell szerteáradniuk a balkáni népek közé. A népszabadság megőrzésében a harmadik tényező Görögország, mely már száz év előtt rájött, hogy az ozmán és az orosz zsarnokság közül az utóbbi kárhozatosabb és veszedelmesebb. De rájött arra is, hogy Oroszország csak azokat a népeket támogatja, amelyeket a saját igája alá vél hajthatni. Amikor Morééban a hellén szabadsághősök vére patakokban folyt, Katalin cárné visszaparancsolta Orlov Alexis tábornokot és átengedte a szerencsétlen nemzetet a törökök dühének, mert meggyőződött arról, hogy az évezredes múltra visszatekintő görög soha sem ismeri el urának és fölebbvalójának a műveletlen, vad és szolgai szellemű szlávságot. Temisztoklész és Periklész utódai visszautasították a gondolatot, hogy szláv knézek lakojai legyenek. Nekik a nemzeti függetlenséggel együtt politikai szabadság is kellett. Nem siettek, tudtak várni, abban az erős hitben, hogy a görög birodalom egykor föltámád hamvaiból, mint a mitológia főnix-madara. Magukra hagyva, sorsuk élő tiltakozása a szabadságnak, amelynek nevét Oroszország profanizálta. A hellén szabadságharc a tanúság arra, hogy Oroszország az ozmánsággal szemben nem a keresztet akarja diadalra vinni, hanem egyedül a szláv aspirációk megvalósítására törekszik. Ama naptól kezdve, hogy a görögök kitűzték zászlójukra a politikai függetlenség jelszavát, Oroszország ellenük dolgozott. A veronai kongresszuson Sándor cár haragosan kiáltja : a görögök forradalmárok. Amikor a nyugati nemzetek erkölcsi és anyagi segítséget nyújtanak a görögöknek a török járom lerázására, Oroszország az, mely Londonban szűk határok közé szoríttatja Görögországot. Az orosz cár ülteti a hellének nyakára a bajor származású Ottó királyt, hogy harminc éven át útját állja a nemzeti szellem fejlődésének. A párisi kongresszuson Oroszország biztatja Törökországot, hogy vesse el a görögök kérelmét Krétának az anyaországhoz való csatolására vonatkozólag. Amikor 1862-ben a hellén nép hazaküldi a sörivó királyt, s maga választ uralkodót, az orosz diplomácia az, mely anarkiát próbál előidézni Görögországban. Mindamellett a hellén eszme megerősödik, sőt a határokon túl is hódít Tesszáliában és Macedóniában. Most már közeledne Oroszország, s 1877-iki nagy háborújában minden követ megmozgat, hogy harcba szólítsa a görögöket Törökország ellen, de a hellén ösztön ellentáll a kecsegtetéseknek és kétségbevonhatatlanul dokumentálja a világ előtt, hogy soha nem vállal közösséget a szláv ügyekkel. Ezt a semlegességet Oroszország nem fogja megbocsátani Hellásznak. És eljövend majd a nap, mikor Tereusz és Minotaurusz, az ifjú atléta és az ólomlábú északi szörnyeteg, egymással szemtől-szembe fognak állani. A Balkán déli részén már küzd a szlávság a hellénizmussal, s a Nyugat nemzetei önmaguk ellen követnek el vétket, ha nem sietnek a hellén befolyás támogatására. Íme, világosan előttünk áll, hogy a szlávsággal szemben a Balkán északi részén Magyarország és Románia, déli részén Görögország az európai egyensúly megőrzője és egyszersmind a szabadságnak biztos fundamentuma. A tények és a helyzet logikája önkéntelenül rávezet bennünket annak a tételnek a fölállítására, mely irányadó kell hogy legyen a keleti kérdés minden fázisában: a kelet- a keleti népeké. De amikor ezt hirdetjük, ugyanakkor meg kell értetni a balkáni népekkel, hogy szabadságukat csak akkor tarthatják meg és haladhatnak előre a szellemi és anyagi gyarapodásban, ha a Nyugat kultúrájához és szelleméhez simulnak. Oroszország ugyanaz a Kelet, ami az ozmán birodalom és a pétervári szellem még fojtóbb, mint a konstantinápolyi. A keleti kérdés százados történetében az a lépés, melyet most Lamsdorff külügyminiszter tett, aligha hagy maradandó gyomot maga után. Nincs kizárva, hogy az orosz diplomácia kiadja a jelszót a délszlávoknak: osztozzatok Macedónián, de ezzel egyszersmind lángra A vizsgái majális. Irta: Sipulusz. A jó Isten többek között kellemes bariton hanggal áldott meg. A bariton hangomnak rám nézve sok káros következménye volt. Ha visszatekintek múltamra, melyet egyáltalán nem lehet lassú méltósággal hömpölygő folyamhoz hasonlítani, szinte elijedek, hogy anyagi viszonyaimnak zilálásához a bariton hangom mily nagy mértékben hozzájárult. Voltak korszakok életemben, persze jó régen, mikor legnagyobb örömömet abban találtam, ha egy tükröt betörhettem. És ez az aktus rendesen azon kezdődött, hogy a cigányt magam mögé állítottam, s a hangomat megeresztettem, ahogy a jó úri kocsis a négy lovat neki eresztve, szilajul vágtat tova. Ez az első állomás. Az utolsó állomás a tükör. Ennek a csengő bariton hangomnak különben, igazságtalan volnék, ha ezt is be nem vallanám, sokat köszönhetek. Köszönhetem elsősorban azt, hogy nem lettem énekes. Ha rossz hangom lett volna, bizonyosan állami stipendiummal külföldre küldtek volna, képzés okából, de mivel jó hangom volt, ezt a veszedelmet elkerültem. Köszönhetem továbbá azt, hogy a piarista gimnáziumban mint dalárdista oly fényes szolgálatokat tettem az iskolai dalkörnek, hogy a számtanból és a fizikából, noha nem sokat tudtam, sohase buktattak meg. A tanár urak szívesek voltak belátni, hogy jó lélekkel nem lehet az olyan fiúnak szekundát adni, aki a húsvéti passió-játékok alkalmával Krisztust énekli az ifjúsági templomban. És a szép bariton hangomnak is köszönhetem első szerelmemet is . . . Önök természetesen elsősorban azt kérdezik tőlem, hogy ez a szerelem házassággal végződött-e ? Megnyugtathatom az érdeklődőket: nem végződött, házassággal, aminek az oka többek közt az volt, hogy akkortájt összes jövedelmem havi, harminc forintra rúgott, amit az apámtól kaptam. Tessék havonként csak két tükröt számítani, azonnal rájönnek, hogy a fogyasztási adó emelkedéséhez nagyon csekély összeggel járultam hozzá. De azért bátor leszek elmondani első szerelmem történetét, annál is inkább, mert a Pallaslexikon ezt nem jegyezte föl rólam. Amint az érettségit letettük, és piarista szokás szerint a Margit-szigeten nyári mulatságot rendeztünk. Ez az első alkalom arra, hogy a szabaddá lett diákember kirúgjon a hámból. Ha leteszi az érettségit, akkor már joga van éretlenségeket elkövetni. Egyik iskolatársunknak az apja nyomdász volt, ő ingyen kinyomtatta és szétküldte a meghívókat. Most következett a margit-szigeti vendéglős és a cigány. Ezek, fájdalom, nem tartozván atyáink közé, rideg üzleti álláspontra helyezkedtek, s a vendéglős ötven, a cigány húsz forint előleget kért. Az egész osztálynak összes vagyona harmincnégy forint volt. Mit csináljunk? Volt köztünk egy báró, aki már értett valamit az úri élethez, ő azt tanácsolta, hogy vegyünk föl váltóra száz pengőt, ami megmarad, azt fölosztjuk. Az eszme pompás volt s természetesen mindenkinek tetszett. Trafikban vettünk egy váltóblankettát, s kitöltöttük száz forintra. De itt megakadtunk. Nem tudtuk, hány embernek kell aláírni. Végre is azt határoztuk, hogy annyian aláírjuk, ahányán csak ráférünk. A jelesen érettek nevei legfölül jöttek, utána a többi. Akik megbuktak'és pótérettségire 'utasíttattak, azokat természetesen nem vettük be, így is voltunk elegen. Azóta se láttam ilyen óriási váltót. Vagy tizen bocsátottuk ki s huszonkettőn forgattuk. Mikor ez készen volt, mindegyikünk zsebretette az érettségi bizonyítványát, s az egész csapat beállított, s mit gondolnak hová? Az Első Hazai Takarékpénztárhoz. Alább nem is adtuk. A portásnál bejelentettük, hogy a piarista gimnázium most érettségizett ifjúsága tisztelegni óhajt az igazgató úrnál. A portás a fejét csóválta, de mégis fölvezetett az igazgatóhoz. Beeresztettek a szobába, ahol egy nyájas képű öreg bácsi volt, aki kiváncsi szemmel nézett ránk. Itt a fiúk engem toltak előtérbe, ki az Önképzőkörben a szónoklattanból első díjat nyertem. Én tehát szónokoltam. Előadtam röviden jövetelünk célját, s aztán remegő kézzel átnyújtottam a váltót. Az öreg úr ámulva nézett rám, ránk, meg a váltóra, aztán lerogyott egy székre és oly harsogó kacajra fakadt, hogy a hivatalnokok összefutottak. Az Első Hazai fönnállása óta ott még ilyen jóizvet nem kacagtak. Végre letörölte a könnyeit és fölállt, miközben én indignálódva megszólaltam: — Ha nem hiszi igazgató úr, hogy azok vagyunk, akiknek magunkat mondjuk, itt a zsebünkben az érettségi bizonyitvány.— Hiszem, fiaim, hogyne hinném. De minek maguknak a pénz ? — A majális költségeire, , — ügy! És hány éves maguk közül a legöregebb ? — Tizenkilenc múltam, — vágta ki a szenior." Az igazgató komolyan nézett ránk. BUDAPESTI HÍRLAP, (4. sz.) 1903. január 4