Budapesti Hírlap, 1903. január (23. évfolyam, 1-31. szám)

1903-01-04 / 4. szám

1903. január 4. BUDAPESTI HÍRLAP. (4. sz.) gyújtja valamennyi balkáni nép szen­vedélyeit. Hogy mit jelent az osztozko­dás szó a vad, erőszakos és félművelt emberek közt, azt nem kell bővebben fejtegetni. Ám ha a politikai térképekről el is tűnik Macedónia, a keleti kérdés megmarad és fenyegetni fogja Európát, míg csak a félhold leng Konstantinápoly falain. Csalódik, ki azt hiszi, hogy Lams­­dorff gróf meggyőződni akart, várjon megérett-e odalent a keleti kérdés a meg­oldásra. A viszonyok alakulhatnak a Bal­kánon bármiképp, a végleges megoldás akkor következik el, ha Európa megérett arra. A­mikor tisztázódni fognak a nagy­hatalmak erőviszonyai és vagy közös megállapodásra jutottak, vagy vala­melyik közülök elég erősnek érzi magát, hogy a többinek az érdekeit mellőzhesse, akkor dől el a keleti kérdés sorsa. Világ­háborúval vagy diplomáciai jegyző­könyvvel. A­mi most történhet Macedóniával, az még csak előjáték. A népség-katona­ság szereplése. A dráma főszereplői hát­térben készülnek az utolsó nagy jelenetre. A függetlenségi párt programja. Kossuth Ferenc újévi beszédét, melyben a párt állásfoglalásáról emlékezett meg, többféleképpen kommentálták. A Tvl. Zrt. egy munkatársa ma fölkereste Kossuth Ferencet s kérdést intézett hozzá a függetlenségi párt programja dolgában. Kossuth Ferenc kinyilatkoztatta, hogy újévi be­szédében eszében sem volt a függetlenségi pártnak hagyományos programján bármit is változtatni, sőt el­lenkezőleg, legnagyobb nyomatékossággal hangoztatta, hogy a függetlenségi párt soha egy hajszálnyit sem engedhet ismeretes programjából. De e mellett, mint­hogy a jelen súlyos körülmények közt valószínűnek látszó erős küzdelmekből kifolyólag vívmányokat le­het kicsikarni az ország részére olyan téren is, a­mely tér semmiképpen sincs összefüggésben a függetlenségi párt hagyományos programjával: ennek folytán Kossuth Ferenc jelezni akarta, hogy a párt föl fogja használni a jelen helyzetet arra, hogy programja pont­jain kívül eső vívmányokat is lehetőleg megszerezzen az ország számára. A kultuszbudget. A képviselőház pénzügyi bizottsága január 5. napján, délelőtt fél tizenegykor az országház delegációs termében ülést tart. Tárgy:­­Vallás- és közoktatásügyi minisztérium költségvetése, Minisztertanács. A miniszterelnök bécsi tar­tózkodása miatt e héten nem mint máskor, szerdán, hanem tegnap, pénteken tartott tanácsot a kabinet. Széll Kálmán miniszterelnök ez alkalommal jelentést tett az egész kormánynak a Bécsben folytatott kiegye­zési tárgyalásokról. A félhivatalos Magyar Nervezet megcáfolja azt a hírt, mintha a tegnapi miniszterta­nácsot egy bécsi újságnak a kiegyezésre vonatkozó indiszkréciói folytán hívták volna össze. Cseh-tót nemzet-egység. A cseh-tót kultu­rális és nemzeti egységre vonatkozó törekvések az utóbbi esztendők nemzetiségi politikájában folytono­san növekedő szerepet játszottak. Ma már olyan áram­lattá erősödtek, a­melylyel az állami kormányzatnak kötelessége a legkomolyabban számot vetni. E kiválóan fontos nemzetiség-politikai törekvésnek részletes és oknyomozó ismertetése azonban politikai irodalmunk­ban mindmáig hiányzott. E hézag pótlására írta Czambel Samu dr. miniszteri titkár, — a­ki egyike a szláv nyelveket és irodalmakat legalaposabban ismerő tudósainknak is­­— A cseh-tót nemzet­egység múltja, jelene és jövője civiű tanulmányát. Kezdi a prágai Cseszloo-szlovanszk­á jednota (cseh-tót egység) cimü egyesület alapításának és működésének ismertetésével s aztán előadja, hogy ez egyesület hírlapi, tudományos és társadalmi izgatásainak miként sikerült a hazai tótság körében tért hódítania. Ma már a tót nemzeti­ségi különállás gondolata egészen háttérbe szorult az­zal a fölfogással, a­mely azt hirdeti, hogy a magyaror­szági tótság a Csehországban, Morvában és Sziléziában lakó szlávokkal egyetlen nemzetet alkot. Az újabb tót irodalmi művekben, de különösen a tót hírlapokban a cseh nyelv máris félig kiszorította a tótot. Az elcsehe­­sedésnek egyik legfőbb okozója a cseh nyelv egyházi használata. A baj orvoslását a cseh nyelv egyházi hasz­nálatból való kiküszöbölésével kellene kezdeni. Czam­­bel dr.-nak nemcsak a cseh-tót mozgalom történetére vonatkozó fejtegetései érdemlik meg a közélet embe­reinek figyelmét, de javaslatai is, a­melyekkel a ter­jedő bajt akarja orvosolni. Széleskörű­ tudományos képzettség, higgadt ítélet és erős magyar hazaszeretet jellemzik e közel száz lap terjedelmű füzetet, a­mely­nek tartalma érdemes nemcsak arra, hogy mentül töb­ben olvassák, de arra is, hogy­ politikusaink és kor­­mányférfiaink a belőle levonható tanulságokat a gya­korlatban is érvényesítsék. A miniszterelnök üdvözlése. Zomborból táv­iratozzék. Bács megye közigazgatási bizottsága ma délelőtt és Zombor város közigazgatási bizottsága ma délután ülést tartott Latinovits Pál főispán elnöklé­sével. A főispán indítványára mindkét bizottság egy­hangúlag elhatározta, hogy Széll Kálmán miniszter­­elnököt a kiegyezési tárgyalások sikeres befejezése al­kalmából feliratilag üdvözölni fogja. Hadikikötő Szebenikóban, Bécsből jelentik nekünk. A haditengerészeti kormány az utóbbi idő­ben Szebenikó környékén nagy telkeket vásárolt s az a célja, hogy Mandarina és Zablassics között nagy sztratégiai csatornát építsen, a­mi által Szebenikó két kijáratot kapna. A hadügyi kormány így akarja előkészíteni egy második nagy hadi kikötő fölállí­tását. A képviselőház ülése. Az ünnepek után első ülését január 9-én tartja a képviselőház. Valószínű, hogy már ezen az ülésen nyilatkozni fog a miniszter­elnök a kiegyezési megállapodásokról. Az ülés napi­rendjére a bevándorlásról szóló törvényjavaslat van kitűzve. — Jól van, fiuk. A váltótok nem ér egy petákot se, de hajdanában én is piarista diák voltam s magam is rendeztem ilyen majálist. Azért adok nektek a magam zsebéből száz forin­tot. A majális után megfizetitek. A fiúk megint előre toltak s én újra kivág­tam egy kis szónoklatot, mely cicerói modorban hálánk örökkévalóságáról szólt. Az igazgató ur pedig elővett egy százast s átadta nekem. (Azóta nagykorú és váltóképes úr lettem, de soha semmiféle takrékpénztárban ilyen nyá­jas igazgató bácsit nem találtam.) Bocsássanak meg, hogy ennél az epizódnál ily sokáig időztem s az első szerelem kissé hát­térbe szorult. De ne feledjék, hogy egy úri­em­ber életében a váltó épp oly nagy szerepet játszik, mint a szerelem. Mert erre térek át, ő egy miniszteri osztálytanácsosnak a lánya volt, fehér ruhában, fekete hajában piros rózsával. Első pillanatra láttam, hogy körül­belül olyan idős, mint én, de az a tudat, hogy én letettem az érettségit, ő pedig nem, megacélozta bátorságomat, s a tánc és udvarlás terén oly nyugodt biztossággal léptem föl, mint egy hatod­­éves joghallgató. ő is jól elmulatott velem, de a szünóráig nem mutatott melegebb érdeklődést. Ekkor azon­ban összeültünk egy kicsit a cigánynyal mu­latni, s én közkívánatra megeresztettem a barito­nomat (föntebb említettem már, hogyan eresz­tettem meg, s újabb hasonlat nem jut eszembe). Ettől fogva ő nagyságának vége volt. Mintha hip­notizálva lett volna, úgy meredt rám, s a­mint én ezt észrevettem, természetesen azonnal fülig szerelmes lettem belé. Reggelig vele táncoltam s minden fél órá­ban egy nótát kellett neki énekelnem. E nélkül talán a varázs megszakadt volna. Meg kellett ígérnem, hogy meglátogatom őket. Hajnali három órakor ment az utolsó hajó. S mi édes volt hajdan ez a virradati haza­térés a Margit-szigetről. Még a hajón is egyre táncoltunk, kurjongattunk, énekeltünk, miközben derengő félhomály borult az alvó városra és a hatalmas Dunára . . . Ezúttal, fájdalom, eles­tünk ettől a romantikus hazameneteltől, mert a zord vendéglős lefoglalta az egész kompániát, hogy leszámoljon vele. Reggel hatig tartott a leszámolás, oly siker­rel, hogy a kompánia egész vagyona gyanánt öt forint húsz krajcár maradt a zsebünkben. Az egész jövedelem ráment pezsgőre, sörre, virágra, cigányra. Mindenki erre a kontóra cigarettázott, szivarozott, hozatott, hozatott. Summa­ summá­­rum, a száz forint takarékpénztári kölcsön tör­lesztésére egy fityingünk se maradt. Képzelhető, hogy­ sírtak a bús­ó magyarok, mikor a legelső reggeli hajóval jöttünk befelé a városba. A báró, a­kinek a latinból mindig rossz kalkulusa volt, s az ékesszólás tekintetében Cice­rótól semmit se tanult, összegyűjtött ben­nünket, s a következő nagyhatású beszédet mondta: — Fiuk! A kompániának van száz forint adóssága, melyért mindnyájan becsületbelileg fe­lelősek vagyunk. Ezzel szemben összvagyonunk öt forint husz krajcárra rúg. Pedig nekünk ezt a száz forintot még ma ki kell fizetni, mert soha többet az életben többé úgy együtt nem leszünk, mint ma, s ha ma nem fizetünk, az a száz forint soha ki nem fizetődik . . . Politikai hullámok. Budapest, jan. 3. E héten az ország figyelme feszült érdeklő­déssel Bécsre irányult, a­hol Magyarország és Ausztria gazdasági jövőjéről s úgyszólván az egész monarkia sorsáról kellett határozni a kormá­nyoknak, a korona közvetetten közelségében. De hogy milyen izgalmas s milyen izgató volt az utolsó napok munkája, vasárnap déltől szerda este tíz óráig, arról fogalma is alig lehet annak, a­ki nem volt közvetetten tanúja és szemlélője az eseményeknek. Széll Kálmán miniszterelnök Luk­ács pénz­ügyminiszterrel és a nagykészültségű mi­niszteri tanácsossal, Popovicscsal utazott Bécsbe. A kormányelnök velük ült haditanácsot, mielőtt­ vagy miután az osztrákokkal találkozott. E munka közben Popovics olyanféle szerepet ját­szott­, mint a törzskari főnök a háborúban: ké­szen tartotta a szükséges anyagot, számon tartotta a szükséges adatokat a vezérek számára. S mint­hogy Popovics volt a törzskari tiszt s a pénzügy­­miniszterek közbevonásával folyt a tárgyalás, eb­ből nyilván könnyű volt kitalálni, hogy pénzügyi kérdések körül megy a küzdelem. S osztrák források révén ki is szivárgott egy és más, hogy a készpénzfizetés, a konverzió, a tiroli gabonavám, az adókérdések stb. rendezése és tisztázása alkotja az utolsó akadályokat a kiegyezés útjában. De tudni nem lehetett semmit sem. Lukács miniszter nem szólt, Popovics megközelíthetetlen volt. Széll Kálmán, körülvéve és ostromolva egy sereg magyar újságírótól, a legnagyobb előzé­kenységgel viseltetett irántuk s mondott is olykor­olykor valamit, de szava mindig dodonai jóslat — Úgy van! úgy van! — De hát mit csináljunk ? — Van egy eszmém, — folytatta a prak­tikus báró. — Halljuk, halljuk! — Harmincketten vagyunk. Tizennégyün­­kön frakk van. Négyünknek van órája. Becsap­juk, mindaddig becsapjuk, míg a száz forint ösz­­sze nem­ gyűl­t menten visszafizetjük. Óriási helyeslés, különösen azok részéről, a­kinek se órájuk, se frakkjuk nem volt. Reggel nyolc órakor már ott álltunk Fried­länder király­ utcai magánzálogháza előtt, hol gyalázatosan bántak el velünk. Összesen a tizen­négy frakkért s a négy óráért százkét forintot kaptunk. És mi történt? Kilenc órakor megjelentünk Takarékpénz­tári bácsinál a százassal, s éh egek, — meghatva ekkora becsületességtől, — visszaadta a százast. Hát még ha látta volna, hogy nyári felöl­tőnk alatt becsületes szivünk van, de frakkunk nincs. Azt hiszik önök, siettünk vissza Fried­­länderhez földi javainkért? Oh, dehogy, a tizennégy frakktalan és a négy volt óratulajdonos összeállt s a százast el­mulatta. Harmadnap kerültem haza ingujjban. Még a felöltőm is ott maradt valahol zálogba. S, a kis leány ? Mihelyt kialudtam magamat, meglátogat­tam őket. Természetesen megénekeltetett. De mi­vel baritonom olyan volt, mint a repedt fazék, ki­ábrándult belőlem. Ilyenek a nők ! ”

Next