Budapesti Hírlap, 1904. augusztus (24. évfolyam, 212-240. szám)

1904-08-04 / 215. szám

1904. augusztus 4. BUDAPESTI HÍRLAP. (215. sz.) őse az oroszok javára, akkor még mindig ráérnek a trónörököst a harctérre küldeni, hogy a győ­zelmi parádékat végigélvezze. Csakhogy az ilyes fordulatra már alig van kilátás. A korosabb nagyhercegek között első he­lyen Vladimir nagyherceg áll, a ki ötvenhat éves és a pétervári katonakerületnek a parancsnoka, a­mely alá tartozik a testőrség és az első és a tizennyolcadik hadtest. Vele egy rangúak: Alexis nagyherceg, a hadiraj parancsnoka, a ki most ötvenhárom éves, továbbá Szercsiusz nagy­herceg, a moszkvai katonai kerületnek és Moszkva városának parancsnoka, Konstantin nagyherceg, a katonai iskolák főnöke és végre­­Miklós nagyherceg, a lovasság főfelügyelője és a birodalmi tanács elnöke, a­ki hetvenegy éves. Ezek a korosabb nagyhercegek között a főszerep­vivők. Hogy közülük egy sem ment a harctérre, annak okát sokan egyebek közt abban is talál­ják, hogy a mandzsúriai tartományok Alexejev helytartó alatt állanak, a­ki rangfokozatra nézve a nagyhercegek mögött áll, nem gyakorolhat te­hát kormányzói hatalmat nála rangidősebb nagy­hercegek jelenlétében, a­nélkül, hogy illetékességi viszályok ne támadjanak minduntalan. De eze­ken kívü­l nagy számmal vannak a fiatalabb nagy­hercegek a hadseregben és igy mindenesetre föl­tűnik, hogy közülük egy sem ment el az ázsiai harctérre, jóllehet, hogy igen sok testőrtiszt be­­soroztatott azokba az újonnan alakult csapa­tokba, a­melyek Mandzsúriába vonultak. Nehezen érthető, hogy az orosz uralkodó­család tagjai oly feltűnően kevés számmal vesz­nek részt a háborúban, a­mely oly rendkívüli fontossággal bír Oroszország katonai és politikai nagyhatalmi állására nézve. Teljesen érthetetlen az, hogy például Cyrill nagyherceg, a­ki a Pet­ro­­pavlovszk elpusztulásából olyan szerencsésen megmenekült, miért nem jelentkezik újból a harctéren, holott egészsége annyira helyreállott már, hogy, mint hírlik, házasságra is készül, miután a katasztrófa óta három hónapot szentel­hetett üdülésre. Az uralkodóháznak e majdnem megfogha­tatlan magatartásával szemben nem lehet rajta csodálkozni, hogy az orosz hadsereg lelkesedése a háború alatt nem lobbant föl valami nagyon. Tagadhatatlanul lelkesítő hatással bírt volna az, ha az uralkodóház tagjai részt vesznek a háború­ban, akár a vezetésben, akár a hadakozók sorá­ban. Az ilyen lelkesítő hatásra annál is inkább lenne szükség, mert a negyedik szibériai hadtest olyan csapatokból verődött össze, a­melyekben a vezetők sem ismerik alárendelt tisztjeiket, ezek meg nem ismerik a vezetésükre bízott legénysé­get, a­hol tehát roppantul meg van nehezítve az egységes vezetés és a vállvetett együttes működés. Oroszország helyzete. Pétervár, aug. 1. (Saját tudósítónktól.) Plehve belügyminiszter meggyilkolása leírhatatlan izgalmat keltett. Mond­hatni, hogy 1881 március közepe óta, a­mikor Gri­­novich­i bombája erőszakosan véget vetett II. Sándor cár életének, nem volt esemény, a­mely annyira lesújtotta volna a pétervári közönséget, mint ez a mostani gyilkosság, a­melytől igaz, hogy már jó régóta rettegtek. Az embereket elfogja az a tompa érzés, hogy a terrorizmus, a rettenthetetlen terro­rizmus ismét felszínre került és még több áldoza­tot is fog követelni. Ez a gyilkosság egyszerre oly ijesztő színekben tünteti föl Oroszország egész bel­politikai életének iszonyatos nyomorát, hogy vele szemben a közérdeklődés még a keletázsiai háború iránt is hátra szorult. Most természetesen közszájon forog az a kér­dés, hogy mi lesz ezután? Milyen irányt fog kö­vetni Plehve utódja? A­mikor Plehve a belügymi­nisztérium élére állott, a nála tisztelgésre­ megje­lent tisztviselői karnak ezeket a szavakat mondotta: — Oroszországnak állapota nem szavakat kö­vetel tőlünk, hanem tetteket. De a belügyminiszternek az volt a szerencsét­lensége, hogy tettei majdnem kizárólag az erősza­kosságban nyilvánultak, és hogy kormányzati idejé­nek rövidsége és mostohasága nem engedett fölülke­rekedni semmi reformtevékenységet. Erőszakos hata­lommal nyomta el Plehve a birodalom több helyen kiütött diákzavargást, erőszakos hatalommal csilla­pította le a munkások zendülését. Segíteni nem segí­­tett mindezzel senkinek, a közelégületlenség nem csökkent, hanem ellenkezőleg még nőttön-nőtt és Plehve kétéves kormányzása a súlyos bűntettek egész sorát érlelte meg, a­mi, ha nem csalnak a jelenségek, előfutója a nyílt és nem is nagyon tá­voli jövőben várható forradalomnak. Csak egyszer látszott úgy, mintha a kormány annak tudatára éb­redt volna, hogy végre-valahára a népért is kell valamit tenni. Ez akkor volt, a­mikor Miklós cár a múlt évi február 26-án kibocsátotta híres béke-ma­­nifesztumát. E császári igének az értéke nem a maga tartalmában volt, hanem abban.. .hogy a manifesztu­­mot, mint első lépést tekintették abban az irányban, hogy a kormány reformokat tervez. Az első lépést, úgy hitték, követni fogják egyéb tettek is. De nem követte semmi. Az orosz sajtó hihetetlen elvakultsá­­gában, vagy nagy zavarában a cár akkori manifesz­­tumát egekig magasztalta és majdnem egyértékűnek mondotta a parasztfelszabadítással. A valóság azon­ban az, hogy a manifesztumnak nem volt semmi hatása, nem nyugtatott meg az egész birodalomban egyetlenegy embert sem és négy héttel a manifesztum kibocsátása után senki sem beszélt róla többé. Ez Oroszországban régóta sorsa minden nagyhangzású ígéretnek. Az orosz sajtó a legnagyobb zavarban leledzik a legújabb vérlázító gyilkosság miatt. Az öreg Drago­­mirov tábornok most nemrégen egy társaságban azt mondotta, hogy Oroszországban az igazságot nem tud­ják sem elmondani, sem meghallgatni. A pétervári újságok II. Sándor cár rémes halála óta annyira alá­­sülyedtek, hogy az igazság, az egyszerű, tiszta, hime­­zetlen-hámozatlan igazság iránt nincsen semmi érzé­kük. A legújabb gyilkosságot épp úgy magyarázzák, mint a kelet-ázsiai háború szerencsétlenségeit. Bá­mulatos csűréssel-csavarással kerülik a dolgok velejét és mindenekelőtt attól őrizkednek, hogy csak egy pil­lantást is kelljen vetniök a jövőbe. A Novoje Vremia Prehve meggyilkolását a politikai anarkiának tulaj­donítja. A lap aztán a következő szócsilingelésre vete­medik : Az ábrándos cél, a­mely felé törnek az anarkia előharcosai, abból áll, hogy a társadalmat és a kor­mányt megriaszszák, megtántorítsák, hogy a kor­mányt programjától, a fokozatos haladástól (!) el­üssék és radikális megtorló intézkedésekre szorítsák.“ Hasonló gyámoltalan frázisokban fakadnak ki a többi lapok is. Az orosz sajtó hánykódása és lefelé való rugdalódzása valósággal szánalmat gerjesztő. A kormány is kétségbeejtő helyzetben van. Most megboszulja magát az, hogy évtizedek óta semmit sem tettek a belső állapotok javítására, hanem az állam egész erejét külpolitikai sikerekért, a nagyhatalmi állás ábrándjáért áldozták föl. Most már alig van idő az alapos, lassú és fokozatos munkára, mert a szükség mindenütt égető, az elégületlenség mindenütt szédü­letes magas fokra emelkedett. Most már a nép­jogok kitágításával sem lehet a bajokon segíteni. Ha ehhez hozzáfogtak volna nyomban az orosz-török háború után, talán még sikerült volna a nép kívánságait, a­melyek akkoriban még nem csaptak volt át a legszél­sőbb túlzásba, valahogyan kielégíteni. Ma már ez majdnem lehetetlen, mert a tömeg ma a népszabadsá­got többé nem politikai és nemzeti jogok élvezetében látja, hanem valami oly­an fölcsigázott szabadosság­ban, a­melyet nem lehet alkotmányjogi formába még önteni sem. Az ellenzéki szellem nemcsak a paraszt­ságban és a munkásosztályban, hanem még az értelmi­ségben is annyira kiáradt természetes medréből, hogy többé nem lehet megbékéltetni egyes követelések telje­sítésével. Ez az ellenzéki szellem mindent akar, min­dent egyszerre, minden korlátot le akar rombolni, szóval a fölforgatásra tör. Hogy a fölforgatás már most, vagy valami nagyon közel­jövőben fog kitörni, abban jogosan le­het kételkedni. A kormánynak külső hatalma még túlnyomó és az ellenzék még szűkölködik egységes szervezet és vezetés nélkül. De a forradalom vesze­delme tagadhatatlanul itt van és az aktuális esemé­nyek, a bábom szerencsétlen kimenetele, a merényle­tek folytatódása és a különféle zavargások minden­esetre siettethetik a forradalom kitörését. A kata­sztrófa előbb állhat be, semmint számítottak rá. S ha Plehve utódja nem tesz egyebet, hanem folytatja az eddigi rendszert, akkor nagyban veszélyeztetheti ön­kényuralmát, sőt magát a cár életét is. Az Izmailovsz­­kij-Prospekten most végbement merénylet minden­esetre határkő Oroszország belső fejlődésében és arra int, hogy így tovább nem megy. Az Országos Levéltár, Budapest, aug. 3. Pompaszerető nemzet vagyunk. Sokat adunk a külsőségekre.­l­em csoda, hogy ha azután megfeled­kezünk olykor a belsőleg sokkal értékesebb dolgokról. Az országháznak kívülről oly szem­ lenyűgöző, hatal­mas és kápráztató képe alatt odabent Kelet ragyogása és pompája fogadja magába a látogatót. De ha a jelentől a múlt felé fordulunk, s nemzetünk történe­tének mesés számú írott kincseit akarjuk megnézni, valóságos börtönszerű épület fogad magába, ez az épület az Országos Levéltár. A­min abban a keleti ragyogású belsővel hivogató pompás épületben, a kép­viselőházban dolgoznak, annak írott története, a tör­vények, az ország számadáskönyvei azután ebbe a bör­­tönszerű épületbe kerülnek, méltó megőrző helyre. Igazán bántó nem­törődömség a belső értékkel, mi­kor a külső ragyogványon úgy elédeleg szemünk. Borditsd el tekintetedet édes magyarom a külső ragyogványtól ama belsőleg értékes kincs felé, mely ide-oda ezeréves irattára, mert az első okirat 1100 körül való, a te szép, a te magasztos, a te küzdelemmel teljes, de dicsőséggel ékes, verejtékes-véres, de diadal­lal gyönyörűséges történetednek.­­ Külföldön, például Bécsben is, palota őrzi az ilyesmit, nálunk erre eddig még mindig nem került a sor. De nem csak csupa külsőségből kellene e palota, mint méltó hüvelye, afféle nagyszerű ékszer-doboza a nemzeti történet írott forrásai tömegének, hanem más szempontból is. Ily palotában jobban lehetne földolgozni ezt a tenger adatot. Ott megfelelő dolgozó szoba lehetne, megfelelő dolgozó személyzet, megfelelő kiszolgáló személyzet. Hogy milyenek pedig mostan az állapotok, arról csak néhány szónyi vázlat be­széljen. A mostani épületbe egyáltalán legjobb, ha nem megy dolgozni, kutatni, mert csak egészségedet ron­tod. Milliárd és milliárd bacillus leselkedik rád a régi falakról e rozoga labirintszerű épületben. Az intézet udvarán pedig falusi gyep veri ki magát a kövek közt s csirkék örülnek a napsugárnak s a gyerekek kacajának. A dolgozószobában kilenctől-kettőig, illetve ne­gyedtiztől-háromnegyedkettőig lehetne dolgozni. Két­­tiz után szokták azonban csak kinyitni s félkettőkor ajánlatos a távozás. Hogy már most milyen lassan megy az ily dolgozás, arra nézve álljon itt egy eset a saját tapasztalatomból. Vidékről jön föl külön az em­ber, hogy valamit felkutasson az Országos Levéltár­ban. A fővárosi élet költséges s így lehetőleg rövidre kell szabni az itt tartózkodást, lehetőleg egy nap alatt szeretné tehát felkutatni a kérdést, a­hogy külföldön is tapasztaltam, hogy nem helybeli idegennel szemben' 015' szívesek, annyira kezére járnak, hogy lehetőleg rövid idő alatt elvégezheti a dolgokat. Azonban az Országos Levéltárban ember tervez, de a levéltár ne­hézkes mechanizmusa végez. Nehézkes e mechanizmus,­ először, mert ama labirintszerű épületben szerteszét­­szórva a sok iratot tartalmazó helyiség, másodszor, mert kevés a szolgaszemélyzet. A dolog így történt. Az ábécé betűinek egyikére vonatkozó indexeket kértem. Két teljes órába került, míg megkaptam. Ezután az elenkusokat kellett kér­nem. A szíves olvasó meg ne ijedjen, hogy ez micsoda féle szörnyeteg. Csak annyiban főbenjáró fontosságú, az illető kutatója, hogy csak ebből tudja meg végre a kérdéses okirat levéltári számát, idejét. Azonban a végzet iróniájakép a szolga félóra múlva is tévedésből rossz elenkusokat hozott. Tehát újakat kellett kérni. Ekkor kiderült, hogy a­mit fasciculus-számoknak vettünk, voltakép a tónusokat jelölik. Új elenkusokat kellett kérni, a­miket természetesen mindig újabb fél­órával később kaptunk meg. Végre az elenkusokból kiírtam az okiratok számát, de magukat az okiratokat csak harmadnapra kaphattam meg. Természetesen öt perc alatt végeztem velük, de így, egy nap helyett, há­rom napot kellett Budapesten töltenem. E hallatlan nehézkes mechanizmusnak is egyet­len oka maga ama labirintszerű s kevés szolgasze­mélyzettel ellátott épület. A kevés szolgaszemélyzetből is egy megbetegszik, egynek véletlenül táviratot kell vinnie, mi marad, ki marad már most a szegény dol­gozó szoba kutatóinak, illetve a dolgozó szoba őré­nek rendelkezésére ? Csak a dologozó szoba őre, Kárffy, dr. ur segíti igazi önzetlen szívességgel s alapos tu- 5

Next