Budapesti Hírlap, 1904. augusztus (24. évfolyam, 212-240. szám)
1904-08-04 / 215. szám
1904. augusztus 4. BUDAPESTI HÍRLAP. (215. sz.) őse az oroszok javára, akkor még mindig ráérnek a trónörököst a harctérre küldeni, hogy a győzelmi parádékat végigélvezze. Csakhogy az ilyes fordulatra már alig van kilátás. A korosabb nagyhercegek között első helyen Vladimir nagyherceg áll, a ki ötvenhat éves és a pétervári katonakerületnek a parancsnoka, amely alá tartozik a testőrség és az első és a tizennyolcadik hadtest. Vele egy rangúak: Alexis nagyherceg, a hadiraj parancsnoka, a ki most ötvenhárom éves, továbbá Szercsiusz nagyherceg, a moszkvai katonai kerületnek és Moszkva városának parancsnoka, Konstantin nagyherceg, a katonai iskolák főnöke és végreMiklós nagyherceg, a lovasság főfelügyelője és a birodalmi tanács elnöke, aki hetvenegy éves. Ezek a korosabb nagyhercegek között a főszerepvivők. Hogy közülük egy sem ment a harctérre, annak okát sokan egyebek közt abban is találják, hogy a mandzsúriai tartományok Alexejev helytartó alatt állanak, aki rangfokozatra nézve a nagyhercegek mögött áll, nem gyakorolhat tehát kormányzói hatalmat nála rangidősebb nagyhercegek jelenlétében, anélkül, hogy illetékességi viszályok ne támadjanak minduntalan. De ezeken kívül nagy számmal vannak a fiatalabb nagyhercegek a hadseregben és igy mindenesetre föltűnik, hogy közülük egy sem ment el az ázsiai harctérre, jóllehet, hogy igen sok testőrtiszt besoroztatott azokba az újonnan alakult csapatokba, amelyek Mandzsúriába vonultak. Nehezen érthető, hogy az orosz uralkodócsalád tagjai oly feltűnően kevés számmal vesznek részt a háborúban, amely oly rendkívüli fontossággal bír Oroszország katonai és politikai nagyhatalmi állására nézve. Teljesen érthetetlen az, hogy például Cyrill nagyherceg, aki a Petropavlovszk elpusztulásából olyan szerencsésen megmenekült, miért nem jelentkezik újból a harctéren, holott egészsége annyira helyreállott már, hogy, mint hírlik, házasságra is készül, miután a katasztrófa óta három hónapot szentelhetett üdülésre. Az uralkodóháznak e majdnem megfoghatatlan magatartásával szemben nem lehet rajta csodálkozni, hogy az orosz hadsereg lelkesedése a háború alatt nem lobbant föl valami nagyon. Tagadhatatlanul lelkesítő hatással bírt volna az, ha az uralkodóház tagjai részt vesznek a háborúban, akár a vezetésben, akár a hadakozók sorában. Az ilyen lelkesítő hatásra annál is inkább lenne szükség, mert a negyedik szibériai hadtest olyan csapatokból verődött össze, amelyekben a vezetők sem ismerik alárendelt tisztjeiket, ezek meg nem ismerik a vezetésükre bízott legénységet, ahol tehát roppantul meg van nehezítve az egységes vezetés és a vállvetett együttes működés. Oroszország helyzete. Pétervár, aug. 1. (Saját tudósítónktól.) Plehve belügyminiszter meggyilkolása leírhatatlan izgalmat keltett. Mondhatni, hogy 1881 március közepe óta, amikor Grinovichi bombája erőszakosan véget vetett II. Sándor cár életének, nem volt esemény, amely annyira lesújtotta volna a pétervári közönséget, mint ez a mostani gyilkosság, amelytől igaz, hogy már jó régóta rettegtek. Az embereket elfogja az a tompa érzés, hogy a terrorizmus, a rettenthetetlen terrorizmus ismét felszínre került és még több áldozatot is fog követelni. Ez a gyilkosság egyszerre oly ijesztő színekben tünteti föl Oroszország egész belpolitikai életének iszonyatos nyomorát, hogy vele szemben a közérdeklődés még a keletázsiai háború iránt is hátra szorult. Most természetesen közszájon forog az a kérdés, hogy mi lesz ezután? Milyen irányt fog követni Plehve utódja? Amikor Plehve a belügyminisztérium élére állott, a nála tisztelgésre megjelent tisztviselői karnak ezeket a szavakat mondotta: — Oroszországnak állapota nem szavakat követel tőlünk, hanem tetteket. De a belügyminiszternek az volt a szerencsétlensége, hogy tettei majdnem kizárólag az erőszakosságban nyilvánultak, és hogy kormányzati idejének rövidsége és mostohasága nem engedett fölülkerekedni semmi reformtevékenységet. Erőszakos hatalommal nyomta el Plehve a birodalom több helyen kiütött diákzavargást, erőszakos hatalommal csillapította le a munkások zendülését. Segíteni nem segített mindezzel senkinek, a közelégületlenség nem csökkent, hanem ellenkezőleg még nőttön-nőtt és Plehve kétéves kormányzása a súlyos bűntettek egész sorát érlelte meg, ami, ha nem csalnak a jelenségek, előfutója a nyílt és nem is nagyon távoli jövőben várható forradalomnak. Csak egyszer látszott úgy, mintha a kormány annak tudatára ébredt volna, hogy végre-valahára a népért is kell valamit tenni. Ez akkor volt, amikor Miklós cár a múlt évi február 26-án kibocsátotta híres béke-manifesztumát. E császári igének az értéke nem a maga tartalmában volt, hanem abban.. .hogy a manifesztumot, mint első lépést tekintették abban az irányban, hogy a kormány reformokat tervez. Az első lépést, úgy hitték, követni fogják egyéb tettek is. De nem követte semmi. Az orosz sajtó hihetetlen elvakultságában, vagy nagy zavarában a cár akkori manifesztumát egekig magasztalta és majdnem egyértékűnek mondotta a parasztfelszabadítással. A valóság azonban az, hogy a manifesztumnak nem volt semmi hatása, nem nyugtatott meg az egész birodalomban egyetlenegy embert sem és négy héttel a manifesztum kibocsátása után senki sem beszélt róla többé. Ez Oroszországban régóta sorsa minden nagyhangzású ígéretnek. Az orosz sajtó a legnagyobb zavarban leledzik a legújabb vérlázító gyilkosság miatt. Az öreg Dragomirov tábornok most nemrégen egy társaságban azt mondotta, hogy Oroszországban az igazságot nem tudják sem elmondani, sem meghallgatni. A pétervári újságok II. Sándor cár rémes halála óta annyira alásülyedtek, hogy az igazság, az egyszerű, tiszta, himezetlen-hámozatlan igazság iránt nincsen semmi érzékük. A legújabb gyilkosságot épp úgy magyarázzák, mint a kelet-ázsiai háború szerencsétlenségeit. Bámulatos csűréssel-csavarással kerülik a dolgok velejét és mindenekelőtt attól őrizkednek, hogy csak egy pillantást is kelljen vetniök a jövőbe. A Novoje Vremia Prehve meggyilkolását a politikai anarkiának tulajdonítja. A lap aztán a következő szócsilingelésre vetemedik : Az ábrándos cél, amely felé törnek az anarkia előharcosai, abból áll, hogy a társadalmat és a kormányt megriaszszák, megtántorítsák, hogy a kormányt programjától, a fokozatos haladástól (!) elüssék és radikális megtorló intézkedésekre szorítsák.“ Hasonló gyámoltalan frázisokban fakadnak ki a többi lapok is. Az orosz sajtó hánykódása és lefelé való rugdalódzása valósággal szánalmat gerjesztő. A kormány is kétségbeejtő helyzetben van. Most megboszulja magát az, hogy évtizedek óta semmit sem tettek a belső állapotok javítására, hanem az állam egész erejét külpolitikai sikerekért, a nagyhatalmi állás ábrándjáért áldozták föl. Most már alig van idő az alapos, lassú és fokozatos munkára, mert a szükség mindenütt égető, az elégületlenség mindenütt szédületes magas fokra emelkedett. Most már a népjogok kitágításával sem lehet a bajokon segíteni. Ha ehhez hozzáfogtak volna nyomban az orosz-török háború után, talán még sikerült volna a nép kívánságait, amelyek akkoriban még nem csaptak volt át a legszélsőbb túlzásba, valahogyan kielégíteni. Ma már ez majdnem lehetetlen, mert a tömeg ma a népszabadságot többé nem politikai és nemzeti jogok élvezetében látja, hanem valami olyan fölcsigázott szabadosságban, amelyet nem lehet alkotmányjogi formába még önteni sem. Az ellenzéki szellem nemcsak a parasztságban és a munkásosztályban, hanem még az értelmiségben is annyira kiáradt természetes medréből, hogy többé nem lehet megbékéltetni egyes követelések teljesítésével. Ez az ellenzéki szellem mindent akar, mindent egyszerre, minden korlátot le akar rombolni, szóval a fölforgatásra tör. Hogy a fölforgatás már most, vagy valami nagyon közeljövőben fog kitörni, abban jogosan lehet kételkedni. A kormánynak külső hatalma még túlnyomó és az ellenzék még szűkölködik egységes szervezet és vezetés nélkül. De a forradalom veszedelme tagadhatatlanul itt van és az aktuális események, a bábom szerencsétlen kimenetele, a merényletek folytatódása és a különféle zavargások mindenesetre siettethetik a forradalom kitörését. A katasztrófa előbb állhat be, semmint számítottak rá. S ha Plehve utódja nem tesz egyebet, hanem folytatja az eddigi rendszert, akkor nagyban veszélyeztetheti önkényuralmát, sőt magát a cár életét is. Az Izmailovszkij-Prospekten most végbement merénylet mindenesetre határkő Oroszország belső fejlődésében és arra int, hogy így tovább nem megy. Az Országos Levéltár, Budapest, aug. 3. Pompaszerető nemzet vagyunk. Sokat adunk a külsőségekre.lem csoda, hogy ha azután megfeledkezünk olykor a belsőleg sokkal értékesebb dolgokról. Az országháznak kívülről oly szem lenyűgöző, hatalmas és kápráztató képe alatt odabent Kelet ragyogása és pompája fogadja magába a látogatót. De ha a jelentől a múlt felé fordulunk, s nemzetünk történetének mesés számú írott kincseit akarjuk megnézni, valóságos börtönszerű épület fogad magába, ez az épület az Országos Levéltár. Amin abban a keleti ragyogású belsővel hivogató pompás épületben, a képviselőházban dolgoznak, annak írott története, a törvények, az ország számadáskönyvei azután ebbe a börtönszerű épületbe kerülnek, méltó megőrző helyre. Igazán bántó nemtörődömség a belső értékkel, mikor a külső ragyogványon úgy elédeleg szemünk. Borditsd el tekintetedet édes magyarom a külső ragyogványtól ama belsőleg értékes kincs felé, mely ide-oda ezeréves irattára, mert az első okirat 1100 körül való, a te szép, a te magasztos, a te küzdelemmel teljes, de dicsőséggel ékes, verejtékes-véres, de diadallal gyönyörűséges történetednek. Külföldön, például Bécsben is, palota őrzi az ilyesmit, nálunk erre eddig még mindig nem került a sor. De nem csak csupa külsőségből kellene e palota, mint méltó hüvelye, afféle nagyszerű ékszer-doboza a nemzeti történet írott forrásai tömegének, hanem más szempontból is. Ily palotában jobban lehetne földolgozni ezt a tenger adatot. Ott megfelelő dolgozó szoba lehetne, megfelelő dolgozó személyzet, megfelelő kiszolgáló személyzet. Hogy milyenek pedig mostan az állapotok, arról csak néhány szónyi vázlat beszéljen. A mostani épületbe egyáltalán legjobb, ha nem megy dolgozni, kutatni, mert csak egészségedet rontod. Milliárd és milliárd bacillus leselkedik rád a régi falakról e rozoga labirintszerű épületben. Az intézet udvarán pedig falusi gyep veri ki magát a kövek közt s csirkék örülnek a napsugárnak s a gyerekek kacajának. A dolgozószobában kilenctől-kettőig, illetve negyedtiztől-háromnegyedkettőig lehetne dolgozni. Kéttiz után szokták azonban csak kinyitni s félkettőkor ajánlatos a távozás. Hogy már most milyen lassan megy az ily dolgozás, arra nézve álljon itt egy eset a saját tapasztalatomból. Vidékről jön föl külön az ember, hogy valamit felkutasson az Országos Levéltárban. A fővárosi élet költséges s így lehetőleg rövidre kell szabni az itt tartózkodást, lehetőleg egy nap alatt szeretné tehát felkutatni a kérdést, ahogy külföldön is tapasztaltam, hogy nem helybeli idegennel szemben' 015' szívesek, annyira kezére járnak, hogy lehetőleg rövid idő alatt elvégezheti a dolgokat. Azonban az Országos Levéltárban ember tervez, de a levéltár nehézkes mechanizmusa végez. Nehézkes e mechanizmus, először, mert ama labirintszerű épületben szerteszétszórva a sok iratot tartalmazó helyiség, másodszor, mert kevés a szolgaszemélyzet. A dolog így történt. Az ábécé betűinek egyikére vonatkozó indexeket kértem. Két teljes órába került, míg megkaptam. Ezután az elenkusokat kellett kérnem. A szíves olvasó meg ne ijedjen, hogy ez micsoda féle szörnyeteg. Csak annyiban főbenjáró fontosságú, az illető kutatója, hogy csak ebből tudja meg végre a kérdéses okirat levéltári számát, idejét. Azonban a végzet iróniájakép a szolga félóra múlva is tévedésből rossz elenkusokat hozott. Tehát újakat kellett kérni. Ekkor kiderült, hogy amit fasciculus-számoknak vettünk, voltakép a tónusokat jelölik. Új elenkusokat kellett kérni, amiket természetesen mindig újabb félórával később kaptunk meg. Végre az elenkusokból kiírtam az okiratok számát, de magukat az okiratokat csak harmadnapra kaphattam meg. Természetesen öt perc alatt végeztem velük, de így, egy nap helyett, három napot kellett Budapesten töltenem. E hallatlan nehézkes mechanizmusnak is egyetlen oka maga ama labirintszerű s kevés szolgaszemélyzettel ellátott épület. A kevés szolgaszemélyzetből is egy megbetegszik, egynek véletlenül táviratot kell vinnie, mi marad, ki marad már most a szegény dolgozó szoba kutatóinak, illetve a dolgozó szoba őrének rendelkezésére ? Csak a dologozó szoba őre, Kárffy, dr. ur segíti igazi önzetlen szívességgel s alapos tu- 5