Budapesti Hírlap, 1904. december (24. évfolyam, 332-361. szám)
1904-12-25 / 356. szám
a házszabályt, hogy másokat a vele való visszaélésben megakadályozzon. Nehogy más nagyobb kortyokat húzzon belőle, mint amennyihez joga van, összetöri a közös kancsót. Visszaélni egy szabály jogaival, helytelen dolog, de kicsi dolog a szabály tudatos és szándékos megsértéséhez képest. Ha tehát igaza volna is a miniszterelnöknek abban, hogy mindennek a házszabály és sok Zoltán az oka, akkor is botorul fogott volna az orvosláshoz. Mielőtt még saját személyén kívül az országnak mást is, valami hasznosat is adott volna, elvesz tőle jogokat, megsérti esküvel szentelt törvényeit és pártvillongásba kergeti nemzetét. Ha zsarnoknak különb lesz, mintsem alkotmányos államférfiúnak és vakmerő vállalkozása sikerülvén, erőszakosan fenn is tartja magát a hatalomban, akkor is tudnia kell, hogy ekképen csak eltűrt állapotot lehet csinálni, rendeset, természeteset, törvényesnek elismertet nem lehet és ha a szerencse ezen a végzetes útján elpártol tőle, képzeletben ki sem rajzolható iszonyú bukás lesz a sorsa.* Egy másik felfogás azt hirdeti, hogy ez a polgárháború voltaképen nem egyéb, mint harc a Negyvennyolc és a Hatvanhét között. Akik így látják, azok is hamis szög alatt nézik a dolgot. A Hatvanhét nem ellentéte, hanem folyománya, sőt folytatása, valóságos törvényes gyermeke a Negyvennyolcnak. A Negyvennyolcnak a korona által való elismerte- tése, a jogfolytonosság helyreállítása a ,leinduló pontja és a pragmatika szankció az alapja. Magyarország teljes függetlenségének elismerése és a szerződések szerint való állami élet és ügykezelés elrendezése a tartalma. A teljes elnyomásból, oktrojált alkotmányok csábítását visszautasítva, mentettük meg Hatvanhétben ősi alkotmányunkat. Nem romjait, hanem az egészet. Rajtunk, okosságunkon, belátásunkon, hazafiságunkon és polgári munkánkon állott, hogy a reális élet valóságaival, fizikai kényszerével, a múltból maradt és varázsszóval az életből egyszerűen ki nem tudható szokásokkal, hagyományokkal, helyzetekkel, állapotokkal szemben a törvényben megóvott s letett minden jogunk részeit mikor keltsük életre. Kossuth Lajos negatív befolyása, nevének nagy varázsa, csodálatos alakja, nimbusza, amely pártot hozott létre a kiegyezés merő tagadására; e mellett különösen a régi balközép korlátolt tanításai, melyeket utóbb maga mesterük hagyott cserben, a miben nem a cserbenhagyás volt megdöbbentő, hanem a cinizmus, a melylyel végrehajtatott, — mindez a kiegyezési pártot a kiegyezésnek oly dogmatikus védelmére kényszeritette, hogy magáról a kiegyezésről, az úgynevezett Hatvanhétről egy ferde, fonák felfogás kapott lábra s ma már szinte általános lett, a mely azt hirdette, hogy a Hatvanhét jogokat adott fel, holott az ellenkező az igaz: a Hatvanhét jogainkat adta vissza. Azt hirdeti továbbá, hogy a Hatvanhét ellentétben és harcban áll a Negyvennyolccal, holott folytatása, mondhatnám megvalósítása a Negyvennyolcnak. Ehhez szigorúan kell ragaszkodnunk. Mert amint a Hatvanhét tartalmának megvalósítását sikerül lépésről-lépésre elérnünk, azon módon fogunk közeledni a Negyvennyolc ideáljához, azon módon Mátyás király birodalmának dicsőségéhez. Bajaink forrása nem egyéb, mint ez igazságnak meg nem ismerése egyrészen, egyenes tagadása másrészen. Amint oly kormány áll a nemzet élére, amely ez igazság alapjára áll s elkezdi a Hatvanhét nemzeti végrehajtását, minden házszabály nélkül is kétannyi Zoltánnal is könynyen boldogul. De ez a kérdés nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A Hatvanhétben igenis van egy hiba, egy ellenmondás, mégpedig a premisszáiban. A Hatvanhét csak úgy jöhetett létre, hogy Ausztriát Németországból végkép kidobták. E nélkül Ausztria dinasztiája velünk soha paritásos kiegyezésre nem lépett, sem e nélkül germanizáló szándékaival föl nem hagyott volna. De noha Ausztriát Németországból örök időkre kitették, a mi kiegyezésünk mégis abból a premisszából indult ki, hogy Ausztria legyen a németeké, Magyarország a magyaroké. Ebből a hibás premisszumból folyik, hogy a bécsi politikai és udvari hatalom Ausztriát nem osztrák, Magyarországot nem magyar módon kormányozta, hanem mind a kettőt a német birodalom (vagyis a római szent birodalom) hagyományai, politikai iskolája, felfogása, becsvágya, törekvése szellemében. Ez az oka annak, hogy Ausztriában válság válságot ért, kísérletet kísérlet követett, a németek kezéből kiesett benne a vezetés és az egész alkotmányos állami élet felmondta a szolgálatot s már évek óta kormányoz a tizennegyedik paragrafus. Magyarországon pedig ugyanez az oka annak, hogy a magyarok uralma megmaradt ugyan épen, de a birodalmi szellem ragaszkodott a Hatvanhét betűjéhez, ádázul ellentállt minden nemzeti tartalma fölélesztésének, már-már diszkreditálta életképességét és iszonyú pártosságba kergette magát a magyarságot, erőhöz, befolyáshoz juttatta a Zoltánokat s befolyásuktól, hatalmuktól, tekintélyüktől megfosztotta a mérséklet barátait, a közszolgálat becsesebb elemeit. Aki hazánk dúlt állapotán segíteni akar, ne házszabályok, ne az állítólag veszélyeztetett, egyébként is hazug parlamentarizmus körül kereskedjék, hanem ezekre a vidékekre vesse a szemét. És aki velünk idáig fölemelkedik, az be fogja látni azt is, hogy az az államférfiunk, akit beteg állapotaink orvos- Egy képviselő naplójából. írta Sipulusz. Mikor megválasztottak képviselőnek, anyósom a következő táviratot küldte: Elveim föntartásával gratulálok a mama.. Megvallom, a hideg borzongatta végig a hátamat, mikor a mama elveire figyelmeztetett. A mamának ugyanis minden tekintetben furcsa elvei voltak, világos, hogy a politikában is, egészen különleges álláspontra helyezkedik. Neki például az volt a meggyőződése, hogy a lányát boldogtalanná teszem s ennek ellenkezőjéről se én, se a lánya, se a kedves unokák vidám serege nem tudta meggyőzni. Neki például az volt az elve, hogy hóember nem lehet jó férj, hogy az írók megcsalják a feleségüket s minél magasabbra lépnek a hit létráján, annál jobban elszakadnak családjuktól és végre egészen megszűnik bennük az érzék a családi élet iránt. Sokkal jobb lett volna, ha a leánya egy előkelő hivatalnokhoz, vagy egy gazdag kereskedőhöz ment volna nőül. Az író eo ipso rendetlen, lump, garázda, csapodár ember. Eleinte disputáltam a mamával, de aztán eszembe jutott, hogy elvégre nekem nem az a feladatom, hogy a mamát tegyem boldoggá, hanem a lányát — s ennek az ötletemnek köszönhetem, hogy hosszú évek óta boldogan és megelégedetten élünk s a házi békét semmi és senki köztünk megzavarni nem tudja. A távirat után három nappal megérkezett a mama, két darab tisztított pulykával, egy halom friss, tepertős pogácsával s egy közönséges tíz krajcáros irkával, melyet oly vészjóslóan lobogtatott felém, hogy az első falat pogácsa már a torkomon akadt. — Mi az, mamus ! — kérdem gyöngéden. — A maga bűnlajstroma. — Ugyan? Erre csakugyan kiváncsi vagyok. — Mondhatom, hogy az angyalok a mennyországban nem vezethetik oly pontosan a konduitlistáját, mint én. — Köszönöm. — Mit ? — Hogy felteszi rólam, hogy nem az ördögök, hanem az angyalok vezetik rólam a konduitlistát. — Semmi tréfa, édesem. Ez nagyon komoly dolog. — Hát lássuk. Ezennel helyet foglaltam a vádlottak padján. Lássuk, mi van a feketekönyvben. Elég vékony különben az éti bűnlajstromomnak. Még lehet üdvözülni. A mama elővette az irkát. — Tudja mi ez? Egy év a maga nyilvános szerepléseiből, az újságokból kivágva és gondosan az irkába ragasztva. —Mi az ördög? Erre kiváncsi vagyok. — Kérem, kérem, csak türelem. Ez a lajstrom élénken ecseteli az ön családi életének sivárságát. Ez a lajstrom hiven elmondja, hány napot és estét töltött ön a házon kívül. — No, erre kiváncsi vagyok. — Kezdődik az esztendő január hatodikán, a Petőfi-Társaság évi lakomáján, ahol maga felköszöntőt mondott az uj tagokra. — Nem tagadom.— Rá szombaton a Pósa-asztal halpaprikás-estélyt rendezett, melyen maga a hölgyeket köszöntötte fel .— Elismerem. — Rá pár napra vacsorával egybekötött, Kisfaludy-estély volt, az új tagválasztások megbeszélésére. — Ez is igaz. — Mindjárt másnap éjjel óriás verekedés volt az orfeum-kávéházban . . . — Bocsánat, ebben már nem vettem részt. — Azt nem is mondom. De ott volt. — Tagadom. — Hiába, itt meg van írva, hogy a verekedésben résztvett s letartóztatott fiatalemberek egyike magához fordult személyazonosságának igazolása végett s csak miután maga igazolta, bocsátották szabadon . . . — Tagadom. Koholmány az egész. Csak azért íródott, hogy engem kompromittáljanak. Egy írótársam irta, a kinek a Magyar Színházban előadott darabját a sárga földig levágtam.Energikus hangon beszéltem, de megvallom, hogy erősen szurkoltam. A feleségem csak egy napilapot szokott olvasni, azt, amelynek én rendes vasárnapi tárcaírója lévén, kollegiális érzületből elhallgat mindent, ami rám nézve kellemetlen. De a mama az összes lapokat végig túrja s mindent kiböngész, ami rám vonatkozik. Jó lesz megakasztani a dolgot.) Eölugrottam. — A mama eljárása rosszhiszemű, mert kritika nélkül összeszed rólam mindent. Ezért jött fel?— Nem ezért jöttem fel. A képviselőségéről akarok beszélni. Mert maga csak azért lett képviselő, hogy még több titulusa legyen a lumpolásra. Becsapta az irkát és nagyot ütött rá. — Ember, hát még többet akar lumpolni ! BUDAPESTI HÍRLAP, (356. sz.) 1904. december 25.