Budapesti Hírlap, 1904. december (24. évfolyam, 332-361. szám)

1904-12-25 / 356. szám

a házszabályt, hogy másokat a vele való visszaélésben megakadályozzon. Nehogy más nagyobb kortyokat húzzon belőle, mint a­mennyihez joga van, összetöri a közös kancsót. Visszaélni egy szabály jogaival, hely­­telen dolog, de kicsi dolog a szabály tuda­tos és szándékos megsértéséhez képest. Ha tehát igaza volna is a miniszter­­elnöknek abban, hogy mindennek a ház­szabály és sok Zoltán az oka, akkor is botorul fogott volna az orvosláshoz. Mi­előtt még saját személyén kívül az or­szágnak mást is, valami hasznosat is adott volna, elvesz tőle jogokat, megsérti esküvel szentelt törvényeit és pártvillon­gásba kergeti nemzetét. Ha zsarnoknak különb lesz, mint­sem alkotmányos államférfiúnak és vak­merő vállalkozása sikerülvén, erőszako­san fenn is tartja magát a hatalomban, akkor is tudnia kell, hogy ekképen csak eltűrt állapotot lehet csinálni, rendeset­, természeteset, törvényesnek elismertet nem lehet és ha a szerencse ezen a vég­zetes útján elpártol tőle, képzeletben ki sem rajzolható iszonyú bukás lesz a sorsa.* Egy másik felfogás azt hirdeti, hogy ez a polgárháború voltaképen nem egyéb, mint harc a Negyvennyolc és a Hatvan­hét között. A­kik így látják, azok is ha­mis szög alatt nézik a dolgot. A Hatvan­hét nem ellentéte, hanem folyománya, sőt folytatása, valóságos törvényes gyer­meke a Negyvennyolcnak. A Negyven­­nyolcnak a korona által való elismerte- tése, a jogfolytonosság helyreállítása a ,leinduló pontja és a pragmatika szankció az alapja. Magyarország teljes független­ségének elismerése és a szerződések sze­rint való állami élet és ügykezelés elren­dezése a tartalma. A teljes elnyomásból, oktrojált alkotmányok csábítását vissza­utasítva, mentettük meg Hatvanhétben ősi alkotmányunkat. Nem romjait, ha­nem az egészet. Rajtunk, okosságunkon, belátásunkon, hazafiságunkon és polgári munkánkon állott, hogy a reális élet való­ságaival, fizikai kényszerével, a múltból maradt és varázsszóval az életből egy­szerűen ki nem tudható szokásokkal, ha­gyományokkal, helyzetekkel, állapotok­kal szemben a törvényben megóvott s le­tett minden jogunk részeit mikor keltsük életre. Kossuth Lajos negatív befolyása, nevének nagy varázsa, csodálatos alakja, nimbusza, a­mely pártot hozott létre a kiegyezés merő tagadására; e mellett különösen a régi balközép korlátolt taní­tásai, melyeket utóbb maga mesterük hagyott cserben, a miben nem a cserben­­hagyás volt megdöbbentő, hanem a ciniz­mus, a melylyel végrehajtatott, — mind­ez a kiegyezési pártot a kiegyezésnek oly dogmatikus védelmére kény­szeri­tette, hogy magáról a kiegyezésről, az úgyneve­zett Hatvanhétről egy ferde, fonák fel­fogás kapott lábra s ma már­ szinte álta­lános lett, a mely azt hirdette, hogy a Hatvanhét jogokat adott fel, holott az ellenkező az igaz: a Hatvanhét jogainkat adta vissza. Azt hirdeti továbbá, hogy a Hatvanhét ellentétben és harcban áll a Negyvennyolccal, holott folytatása, mondhatnám megvalósítása a Negyven­­nyolcnak. Ehhez szigorúan kell ragaszkod­nunk. Mert a­mint a Hatvanhét tartalmá­nak megvalósítását sikerül lépésről-lé­­pésre elérnünk, azon módon fogunk köze­ledni a Negyvennyolc ideáljához, azon módon Mátyás király birodalmának di­csőségéhez. Bajaink forrása nem egyéb, mint ez igazságnak meg nem ismerése egyrészen, egyenes tagadása másrészen. A­mint oly kormány áll a nemzet élére, a­mely ez igazság alapjára áll s elkezdi a Hatvanhét nemzeti végrehajtását, minden házsza­bály nélkül is kétannyi Zoltánnal is köny­­nyen boldogul. De ez a kérdés nem olyan egyszerű, mint a­milyennek látszik. A Hatvanhét­ben igenis van egy hiba, egy ellenmon­­dás, még­pedig a premisszáiban. A Hatvanhét csak úgy jöhetett létre, hogy Ausztriát Németországból végkép kidobták. E nélkül Ausztria dinasztiája velünk soha paritásos kiegyezésre nem lépett, sem e nélkül germanizáló szándé­kaival föl nem hagyott volna. De noha Ausztriát Németországból örök időkre kitették, a mi kiegyezésünk mégis abból a premisszából indult ki, hogy Ausztria legyen a németeké, Magyarország a magyaroké. Ebből a hibás premisszum­­ból folyik, hogy a bécsi politikai és ud­vari hatalom Ausztriát nem osztrák, Ma­gyarországot nem magyar módon kormá­nyozta, hanem mind a kettőt a német bi­rodalom (vagyis a római szent birodalom) hagyományai, politikai iskolája, felfo­gása, becsvágya, törekvése szellemében. Ez az oka annak, hogy Ausztriában vál­ság válságot ért, kísérletet kísérlet köve­tett, a németek kezéből kiesett benne a vezetés és az egész alkotmányos állami élet felmondta a szolgálatot s már évek óta kormányoz a tizennegyedik paragra­fus. Magyarországon pedig ugyanez az oka annak, hogy a magyarok uralma megmaradt ugyan épen, de a birodalmi szellem ragaszkodott a Hatvanhét betű­jéhez, ádázul ellentállt minden nemzeti tartalma fölélesztésének, már-már disz­­kreditálta életképességét és iszonyú pár­tosságba kergette magát a magyarságot, erőhöz, befolyáshoz juttatta a­­ Zoltá­­nokat s befolyásuktól, hatalmuktól, te­kintélyüktől megfosztotta a mérséklet barátait, a közszolgálat becsesebb elemeit. A­ki hazánk dúlt állapotán segíteni akar,­­ ne házszabályok, ne az állítólag veszélyeztetett, egyébként is hazug par­­lamentarizmus körül kereskedjék, ha­nem ezekre a vidékekre vesse a szemét. És a­ki velünk idáig fölemelkedik, az be fogja látni azt is, hogy az az államfér­fiunk, a­kit beteg állapotaink orvos- Egy képviselő naplójából. írta Sipulusz. Mikor megválasztottak képviselőnek, anyó­som a következő táviratot küldte: Elveim föntartásával gratulálok a mama.. Megvallom, a hideg borzongatta végig a hátamat, mikor a mama elveire figyelmeztetett. A mamának ugyanis minden tekintetben furcsa elvei voltak, világos, hogy­ a politikában is, egé­szen különleges álláspontra helyezkedik. Neki például az volt a meggyőződése, hogy a lányát boldogtalanná teszem s ennek ellenkezőjéről se én, se a lánya, se a kedves unokák vidám serege nem tudta meggyőzni. Neki például az volt az elve, hogy hóember nem lehet jó férj, hogy az írók megcsalják a feleségüket s minél maga­sabbra lépnek a hit létráján, annál jobban elsza­kadnak családjuktól és végre egészen megszűnik bennük­ az érzék a családi élet iránt. Sokkal jobb lett volna, ha a leánya egy előkelő hivatalnokhoz, vagy egy gazdag kereskedőhöz ment volna nőül. Az író eo ipso rendetlen, lump, garázda, csapodár ember. Eleinte disputáltam a mamával, de aztán eszembe jutott, hogy elvégre nekem nem az a feladatom, hogy a mamát tegyem boldoggá, ha­nem a lányát — s ennek az ötletemnek köszön­hetem, hogy hosszú évek óta boldogan és megelé­gedetten élünk s a házi békét semmi és senki köztünk megzavarni nem tudja. A távirat után három nappal megérkezett­­ a mama, két darab tisztított pulykával, egy ha­lom friss, tepertős pogácsával s egy közönséges tíz krajcáros irkával, melyet oly vészjóslóan lo­­­bogtatott felém, hogy az első falat pogácsa már­­ a torkomon akadt. — Mi az, mamus ! — kérdem gyöngéden. — A maga bű­nlajstroma. — Ugyan? Erre csakugyan kiváncsi vagyok. —­ Mondhatom, hogy az angyalok a menny­országban nem vezethetik oly pontosan a­ konduit­­listáját, mint én. — Köszönöm. — Mit ? — Hogy felteszi rólam, hogy nem az ördö­gök, hanem az angyalok vezetik rólam a konduit­­listát. — Semmi tréfa, édesem. Ez nagyon ko­moly dolog. — Hát lássuk. Ezennel helyet foglaltam a­ vádlottak padján. Lássuk, mi van a fekete­könyvben. Elég vékony különben az éti bű­­n­­lajstromomnak. Még lehet üdvözülni. A mama elővette az irkát. — Tudja mi ez? Egy év a maga nyilvános szerepléseiből, az újságokból kivágva és gondo­san az irkába ragasztva. —Mi az ördög? Erre kiváncsi vagyok. — Kérem, kérem, csak türelem. Ez a laj­strom élénken ecseteli az ön családi életének si­várságát. Ez a lajstrom hiven elmondja, hány napot és estét töltött ön a házon kívül. — No, erre kiváncsi vagyok. — Kezdődik az esztendő január hatodikán, a Petőfi-Társaság évi lakomáján, a­hol maga fel­köszöntőt mondott az uj tagokra. — Nem tagadom.­­— Rá szombaton a Pósa-asztal halpapri­­kás-estélyt rendezett, melyen maga a hölgyeket köszöntötte fel .— Elismerem. — Rá pár napra vacsorával egybekötött, Kisfaludy-estély volt, az új tagválasztások meg­beszélésére. — Ez is igaz. — Mindjárt másnap éjjel óriás verekedés volt az orfeum-kávéházban . . . — Bocsánat, ebben már nem vettem részt. — Azt nem is mondom. De ott volt. — Tagadom. — Hiába, itt meg van írva, hogy a vereke­désben résztvett s letartóztatott fiatalemberek egyike magához fordult személyazonosságának igazolása végett s csak miután maga igazolta, bo­csátották szabadon . . . — Tagadom. Koholmány az egész. Csak azért íródott, hogy engem kompromittáljanak. Egy írótársam irta, a kinek a Magyar Színház­ban előadott darabját a sárga földig levágtam.­­Energikus hangon beszéltem, de megval­lom, hogy erősen szurkoltam. A feleségem csak egy napilapot szokott olvasni, azt, a­melynek én rendes vasárnapi tárcaírója lévén, kollegiális érzületből elhallgat mindent, a­mi rám nézve kellemetlen. De a mama az összes lapokat végig túrja s mindent kiböngész, a­mi rám vonatkozik. Jó lesz megakasztani a dolgot.) Eölugrottam. — A mama eljárása rosszhiszemű, mert kritika nélkül összeszed rólam mindent. Ezért jött fel?­­— Nem ezért jöttem fel. A képviselősé­géről akarok beszélni. Mert maga csak azért lett képviselő, hogy még több titulusa legyen a lumpolásra. Becsapta az irkát és nagyot ütött rá. — Ember, hát még többet akar lum­­polni ! BUDAPESTI HÍRLAP, (356. sz.) 1904. december 25.

Next