Budapesti Hírlap, 1904. december (24. évfolyam, 332-361. szám)

1904-12-25 / 356. szám

1904. december 25. BUDAPESTI HÍRLAP. (356. sz.) lásának a becsvágya hevít, nem marad­hat meg mentő munkájával ez ország ha­tárain belül. A mi megmentünknek nemcsak Ma­gyarországot, hanem Ausztriát is meg kell mentenie. Eszének, zsenijének kell lenni ő felsége egész birtokállománya számára. Meg kell mutatni tudnia, mi­ként kormányozandó hazánk a Hatvan­hét keretében magyar nemzeti módon és ki kell találnia azt, hogy miként kell Ausztriát kormányozni — osztrák mó­don. Meg kell értetnie azokkal, a­kik ed­dig meg nem értették, hogy nincsen más mód, vagy tönkre megy mind a két­ biro­dalom, vagy mind a kettőt a benne lakó nemzeti főerők szellemében, kedve és aspirációja szerint kell kormányozni. Vi­lágos, hogy Ausztria rendeltetése defen­zív. Ausztriának nincsen más katonai fel­adata, mint hogy ő felsége birtokait megvédje és biztosítsa észak és nyugat veszedelmeivel szemben. Azt a szellemet, azt az erőt, azt a fajt kell ápolni és gyara­­pítani, a­mely erre a feladatra alkalmas. Oly akotmányt, oly szervezetet, oly kor­mányzatot kell neki adni, a­mely ennek a célnak kedvez, anyagi és erkölcsi eszkö­zeit megtenni. És világos, hogy a Habsburg-dinasz­­tia offenzív hadserege a magyar­ nemzet. Csak e nemzet lelkes, felbuzdult, fana­tikus támogatásával, fiainak áldozatkész­ségével törhet előre az egyetlen irányban, a­mely előtte nyitva áll: dél felé. E nemzet felemelkedésének, önérzete meggyarapo­­dásának, vagyona megsokszorosodásá­­nak, kultúrája terjedésének, tekintélye emelkedésének, hatalma föllendülésének nemcsak akadályokat őrület az útjába vetni, de minden eszközét, minden fö­lté­­­telét meg kell teremteni, máskülönben az egész élet a Habsburgok jogara alatt kínos vergődés, legföljebb parádés játék, önámításra fektetett nagyhatalm­askodás lesz addig is, a­míg az egész, mestersége­sen összetartott, a népek kedve ellen kor­mányzott masina szét nem hull részeire, a leskelődő örökösök prédájára. Ennek a mostani válságnak iszonyú keservei és erőfeszítései azt az egy jót szülhetnék, hogy a magyar ellenzékek, a­melyeket a törvény erőszakos sérelme véletlenül egy táborba hajtott, fölemel­kednének e felsőbb rendű, nagyobb kite­kintésű álláspontra, a magyar imperium dicsőséges álláspontjára s ezt adnák programul a nemzet elé. Ettől a mai karácsony, az ajándékba kis Jézus magasztos ünnepe oly históriai emlékezetességgé lenne, mint lett egykor egy újságcikktől emlékezetessé történe­tünkben Krisztus kínszenvedésének ün­nepe: a husvét. — De mama, ez nem lumpolás, ez közéleti­­tevékenység. — Közéleti tevékenység! Mióta beszél maga virágnyelven ?­­— Értse meg, hogy nálunk mindent va­csorákon döntenek el. Úgy az irodalmi, mint a művészeti és a politikai kérdéseket. Ott folyik a korteskedés, ott csinálják a hangulatot, ott szö­vetkeznek a jóbarátok. Én pedig benne lévén minden mozgalomban, minden körben és minden társaságban, hát benne kell lennem minden va­csorában is. A mama gúnyosan mosolygott. — Tudom, hogy maga nem ostoba em­ber. Bizonyos voltam benne, hogy szépen indo­­oklni tudja, hogy miért él így. De így él, az bizonyos, s ez a baj. — Édes mama, kérdezze meg a leányát, hogy baj-e? Ha ő is azt mondja­, hogy baj — ak­kor nincs más hátra, mint az elválás. Vagy kellek így, a­hogy vagyok, vagy váljunk el. Az író nem kanári, hogy kalickába dugva is tudjon éne­kelni. — De nem is bagoly, hogy örökké éjsza­kázzon. — Maga elfelejti, hogy ez idő alatt hal­hatatlan műveket is alkottam. — A halhatatlanság megállapítását bízza a hálás utókorra. — Na, ha az is olyan igazságtalan lesz, mint maga, akkor még a tehén­ utcát se fogják a nevemre elkeresztelni. A mama homlokán a türelmetlenség ráncai jelentek meg. — Hisz disputáim tud fényesen. A legne­hezebb helyzetekből ki tudja magát vágni és a legfogasabb kérdésekre meg tud felelni. Ebben nincs hiba ... De térjünk át a képviselőségre. Fölugrottam. — A tárgyalás a vádlott távolléte miatt elhalasztatik. Kezüket csókolom. -Csak mondtam, de­ nem­ csókoltam meg. Dühösen távoztam hazulról. De a mamával foly­tatott párbeszédem szeget ütött a fejembe. A fe­leségem tényleg nagyon okos asszony, a­ki be­látja, hogy egy író nem élhet olyan polgári életet, mint egy hentes. Szabadságomban abszolúte nem korlátoz és gyakori elmaradásaimért soha még egy szemrehányó tekintetet se kaptam. Mi lesz most, ha a képviselőség következtében kényte­len leszek még tovább feszíteni a húrt, világosab­ban szólva, még többet vacsoráim házon kívül? Igaz, hogy az asszonyt erre már kellőképpen elő­készítettem, s ő nem mutatta, hogy ez rosszul esik neki. De lehet, hogy magában azt hiszi, hogy csak kifogásokkal dolgozom, s noha kép­viselő vagyok, este egészen nyugodtan otthon maradhatnék. (A­mi igaz is.) Itt valamit ki kell találni az asszony meg­nyugtatására, kétségeinek teljes eloszlatására. Hopp, megvan! Itt vannak a bizottsági ülések. Végig futottam rajtuk. Megállapodtam a horvát regnikoláris deputációban, mert, ebben két idegen szó van, , a­mi az asszonynak im­ponál. Délben beadtam neki. — Tudja mi történt ma? — Mi ?. — A Ház megválasztott, a horvát regniko­láris deputációba. — Mibe? — Regnikoláris deputác­ióba. — Mi az? — Az a Háznak legfontosabb bizottsága, mely a horvát-magyar kiegyezést­ csinálja. — Hát még nem egyeztek ki . — Úgy látszik nem , komoran hozzátettem. — Sok vesződségünk lesz még ezzel, a­mig dűlőre visszük a dolgot. A szegény asszony fölkelt s megsimogatta homlokomat, mintha az az összes horvát-magyar kérdések forrongó katlana lett volna. A bevezetés megvolt, most már nem kel­lett egyéb, mint egy kellően hamisítót cédula, mely meg is jött két nap múlva s hangzott ilye­ténképpen . A h­orvát regnikoláris deputáció e hónap huszonkettedikén este kilenc órakor a képviselő­­ház I-sö számú termében ülést tart, melyre I. Tag úr meghivatik. Savanyu arccal vettem át és mutattam az asszonynak. — Este kilenckor ? Hyet se láttam még. — Épp ez a kellemetlen ebben a bizott­ságban. A horvát képviselők ugyanis este ér­keznek meg Zágrábból s rögtön ülést kell tar­tanunk, hogy ők reggel mindjárt visszamehes­senek.­­— Szegény fiam — szólt a jó asszony s megcsókolta a horvát-magyar ügyektől teljesen idegen homlokomat. A horvát regnikoláris deputáció gyönyö­rűen dolgozott. Kéka két ülést is tartott heten­­kint s én elértem azt a hallatlan rekordot, hogy a feleségem sajnálkozott rajtam, mikor este el­mentem hazulról. De ennyi hazugság nem maradhatott bün­tetlenül. Kern is maradt. Feleségemmel utaztunk a kolozsvári Rákóczi-ünnepre s az étkező­ kocsiban együtt va­csorálun­­k Feilitsek Artúr báróval, a Ház ab. elnökével. A politikai zavar. Budapest, dec. 21. A Megváltó születésének idei ünnepe nem zavartalan Magyarországon. Lelkünk csak félig örvendhet az örvendezőkkel, mert a másik felére súlyos gond nehezedik: az ország gondja, a kö­zelgő országos felfordulás, a téli választásnak minden nyomorúsága és a jövőnek teljes bizony­talansága. Ilyen viszonyok között nehéz átadni magát az ünnepi kedvnek; nehéz és nem is lehet. Kincs is érkezés a lélek megnyugvására. Sürget az idő. Két rövid nap a pihenő, azután újra kezdődik a harc. De azután kezdődik csak igazán. Az ünnep közvetetten küszöbén a harcias politikának két akkordja csendült meg a mai napon. Az egyesült ellenzék vezér­bizottsága ma ér­tekezletet tartott, a­melynek határozatából fölkéri a kerületek ellenzéki választóit, hogy szervezked­jenek a közeledő, alkotmányos, küzdelemre. Meg­szűnt a békés kibontakozásnak minden remény­sége, így nem marad­­más hátra, mint megvívni az országos h­áborút A vezérbizottság is immár egészen bizonyosra veszi a képviselőház feloszla­tását, a­miben eddig kétkedett, mert abban bízott, hogy a király nem fog beleegyezni az ex-­ el­választásba.. Most már az ellenzék nem kétel­kedik többé s minden erejéből készülődik, hogy szemébe nézzen a komor valónak. Ezt jelenti a nemzetnek az ellenzéki vezér­­bizottság fölhívása — a hazafias aggodalom anya­gául, karácsony ünnepére. A másik akkord: egy félhivatalos cáfolat, a­mely újólag azt bizonyítja, hogy az Andrássy­­szerzette házszabály nem irtotta ki a technikai ob­­strukciót s , hogy Tisza István gróf ezért vetette el az egyezséget. Kincs a kezünkben Andrássy Gyula gróf­nak tervezete s igy nincs módunkban ennek hite­les szövegével rácáfolni a félhivatalos állítására. De annyi bizonyos — s ezt meg lehet állapítani azokból a töredékekből is, a melyek a tervezetből a Budapesti Hírlap mai szombati számában nap­világot láttak,­­ hogy Andrássy gróf alkalmas alapot szerzett, a melyen tovább építve, el lehetett volna jutni az óhajtott reform békés betetőzéséhez. Ez egészen világos , est a tiszta igazságot semmi­féle cáfolattal nem lehet elhomályosítani. Akar látta a miniszterelnök írásban a tervezetet, akár pedig csak Andrássynak szóbeli előterjesztéséből tudta tartalmát: kétségtelen való, hogy Andrássy tálcán kínálta Tiszának a békét és a béke lehető­ségét s ha Tisza gróf nem fogadta el a kibontako­zásnak feléje nyújtott békés eszközeit, azért nem fogadta el, mert nem akarta elfogadni. Kern arról van itt a szó, hogy Andrássy Gyula ultimátumot nyújtott át a kormány elnöké­nek. Csak az alapot és a keretet jelölte meg és egynéhány téglát hordott össze; magát az épületet a kormánynyal és a többséggel egyetértve kellett volna megalkotni. De Tisza gróf ezt visszautasí­totta, nem azért, mintha az Andrássy-adta alap nem volna alkalmas a revízió létesítésére, hanem azért,­­mert — neki többsége van és mert a békés megegyezésnek elfogadása önmegtagadást és áldo­zatot kívánt a kormánytól. Erre az áldozatra, a melyet november tizen­nyolc tett szükségessé, Tisza István gróf nem volt hajlandó s ezen a zátonyon akadt meg a­ békés megegyezésnek lehetősége. Hogy mennyire igazunk van ebben az itt vázolt fölfogásunkban, annak beszédes tanúsága Andrássy Gyula grófnak alábbi nyilatkozata, a

Next