Budapesti Hírlap, 1912. március (32. évfolyam, 52-78. szám)

1912-03-01 / 52. szám

­­ nak az unionista többség összehozása te­kintetében, erre nézve jóslásokba nem bocsátkozunk. Reméljük, hogy a horvát nép többsége végre-valahára józanabbul fogja fölfogni helyzetét, de lehet, hogy ebben a reményünkben csalódunk. Egyet azonban előt­e megjósolhatunk és ez az, hogy a trializmust soha sem fogják meg­teremthetni, a m­ig Magyarországon a Habsburgok uralkodnak s a m­ig Magyar­­országot magyarok lakják. Mert ha az 1848 után Magyarországtól tettleg elsza­kadt Horvátország 1868-ban kénytelen volt Magyarországgal saját elhatározásá­ból újra, állami közösségbe lépni és a tör­téneti jogfolytonosságot önmagára ismét kötelezőnek elismerni, holott akkor­ a ma­gyarság Magyarországon is csak relatív többség volt, a magyar alkotmány pedig csak akkor támadt föl halottaiból; akkor Horvátországnak nem­ lehet ereje ma­ megbántani egy megkötött egyezményt, mikor Magyarország alkotmányos élete már kiállt egy nagy próbát és a magyar­ság saját országában abszolút többségre err­ekedett. A horvát trialisták elszakadási tö­rekvéseinek ugyanis nemcsak a történeti jog, a magyar szent korona hatalmának egysége, oszthatatlansága és csorbítha­­tatlansága, hanem az erőviszonyok és a dinasztia érdeke is útjában állanak. Horvátország Kálmán királyunk óta, tehát több mint nyolcszáz esztendeje, a magyar szent korona országa. A magyar királyok mentették meg a horvát népet a belső pártharcok káoszából, s a ma­gyar nemzet ereje védte meg előbb Ve­lence, később a török hódítástól, s a ma­gyar nemzet nagylelkűsége engedte át részére előbb a régi Szlavóniát, majd a­­mai Szlavóniát, a­mikor a horvát népet eredeti hazájából kiszorította a török. Ez történeti valóság, a­melyet éppen úgy nem lehet letagadni, mint a­hogy mi sem­­ tagadhatjuk le azt, hogy a mi nemzeti hő­seink között a Zrínyiek, a Frangepánok, és sok más előkelő magyar család alapí­tója, horvát származásúak, horvátországi magyar nemesek voltak. Horvátország tehát a magyar" szent koronának inte­gráns része s Horvátországnak a magyar szent koronától való elszakadása megsér­tése az ország területi épségének és az 1868. évi XXX. törvénycikkben is han­goztatott állami közösségnek, a melyet az egyezményben Horvátország is kötele­zőnek ismert el önmagára nézve. Ő felsége koronázásakor a magyar állam területi épségét hitlevelében és ko­ronázási esküjében megtartani és mások által is ráégtaztatni leérte. A magyar ki­rály tehát nem­ egyezhet bele oly alaku­lásba, mely ezt a területi épségét sértené. S minthogy a király az ország törvényeit is megtartani és megtartatni ígérte, az 1868. évi XXX. törvénycikknek a magyar országgyűlés hozzájárulása nélkül való m­egváltoztatásához sem járulhatna hozzá. A horvát országgyűlésnek, vagyis Horvátország népének tehát nincsen jogi hatalma ahhoz, hogy az állami közössé­get egyoldalúlag megbonthassa. Magyar­­ország országgyűlése pedig soha sem já­rulhat hozzá az ilyen megbontáshoz, mert Magyarország Horvátországot a tenger miatt nem nélkülözheti. Ha tehát Horvátország túltenné ma­gát a királyi eskün, a közös alaptörvény rendelkezésén, az egyezményes és egyol­dalúlag meg nem bontható megállapodá­son, azaz ha föllázadna a magyar szent korona ellen, szemben találná magát a magyar király egész hatalmával, sőt az osztrák császárral is, a­ki a pragmatika szankció értelmében szintén kötelezve van a magyar szent korona országainak föl­oszthatatlanságát és­ elválaszthatatlansá­­gát megvédeni. Ezzel az erőhatalommal szemben pedig Horvátország teljesen te­hetetlen. És ez az, a­mi nem engedi meg az ösz­­szehasonlítást az aníta Itália és a délszláv egység eszméje között. Mert az olasz nép a francia császárra és saját erejére tá­maszkodva az olasz földről az osztrák ha­talom kiűzését tette céljává és ezt a célt valósította meg az osztrák hatalom ellen. Míg ellenben az elszakadni vágyó horvá­­tok a magyar király ellen az osztrák csá­szár pártfogásához­ akarnak menekülni az osztrák császár erejére támaszkodva akarják kivívni azt a triálizmust, a­mely ellen a dinasztiát teljes erőből küzdeni köt­­telezi a pragmatika szankció és a magyar trónra való jogának biztossága. A dinasz­tia tehát egy trónváltozás esetén sem koc­káztathatja azoknak a törvényeknek a tiszteletét és épségben tartását, a­melye­ken a magyar szent koronára való örökö­södési joga mint biztos alapokon nyug­szik. És így az osztrák császárok a dél­szláv Piemont érdekében sohasem fogják­­eljátszani a magyar király ellen azt a föl­szabadító szerepét, a­melyet eljátszott­ a francia császár az osztrák császár ellen. Az elszakadási törekvések időnkénti föl­bolygatása alkalmas eszköz ugyan a ma­gyar nemzeti törekvések megbénítására, de megvalósításuk a bécsi politikának sem célja­. Nagy fantázia kell tehát ahhoz, hogy egy Számra nézve jelentéktelen nép, mint az alig három milliót számláló borválság, abban a képzelődésben élhessen, hogy a délszláv egységet éppen úgy meg lehet csi­nálni, mint a­hogy megcsinálták az ola­szok az olasz egységet. Be is látja ezt min­den okos horvát s mivel hinni akarjuk, hogy a Dráván túl még elegen vannak az okosak,­bízunk benne, hogy nem engedik nemzetüket fejjel rohanni a falnak. A közös külügyminiszter Budapes­ten. Berchtold Lipót gróf közös külügyminisz­ter ma reggel nyolc órakor Szapáry Frigyes gróf követségi tanácsosnak, a külügyminisztérium elnöki osztálya vezetőjének társaságában Buda­pestre érkezett. A külügyminiszter az Esterházy­­utcában lévő Károlyi grófi palotában szállott meg. A délelőtt egy részét budapesti hozzátar­tozói körében töltötte és háromnegyed tizenegy órakor eltávozott a palotából, hogy bemutat­kozó­ látogatásait megtegye. Berchtold gróf el­sőbben a budai várba hajlaton, a­­hol József királyi hercegnél és Auguszta királyi hercegasz­­szonynál tette tiszteletét, majd Kid­od királyi hercegasszony palotája elé hajtatott. A külügy­miniszter azután a hercegprímásnál, a zászlós­uraknál, a Kúria, a közigazgatási bíróság és az állami számvevőszék elnökeinél, valamint Fejér­­váry Géza bárónál, a magyar királyi darabon t­­testőrség kapitányánál leadta névjegyét. Iléder­nagy a tekintélye az aranyásók előtt. A leány utálja. Most lép a színre a szép idegen, John­­son csak mondja magát, de mi rögtön sejtük, ez Ramerrez, a rablóvezér. Mimiinek első pillan­tásra megtetszik. Pedig nem a leányért jött a Polka korcsmába, de mert tudja, hogy a söntés mögötti hordóban tömérdek aranyat rejtenek az aranyásók. Egy-két csöndesebb jelenés után megint pokoli lárma, mozgás. A Wells Fargo emberei foglyul ejtették Ramerrez bandájának egyik emberét, megkötözve behurcolják. Mikor megpillantja a vezért, odasugja neki: — Kész­akarattal estem a kelepcébe, a bozótban követ a banda. Figyeljen a füttyre, mikor kész lesz, füttyel hivja be őket! Az aranyásókat rászedi, kémnek mondja magát, a ki kész felfedni Ra­­merrez rejtekét. Fölszabadítják s nyomában mind indulnak az éjszakába. A csel sikerült. A korcsmában egyedül marad Ramerrez és a leány. Most már a férfi is rabja Mim­i forró, szerelmes szavainak. Megszólal a fütty, ké­nyelmesen betörhetnének a rablók, de Ramer­rez­­ nem adja meg a jelet. Ellenben megígéri Mimiinek, hogy este visszatér hozzá. A leány magára marad, szerelmesen, boldogan. Ez az első felvonás. Nem éppen drámai remekmű, de érdekes és mozgalmas. A második felvonás színhelye Minni szo­­­bája. A leány és az indiánus szolgáló (pompás, humoros alak) várják Ramerrezt. Minni még nem tudja, hogy kicsoda és Joimsonnak tartja. A férfi első és kedves vacsorázó-kettős fejlődik közte és a leány között. A duettnek egy szenve­­delmes csók a vége. Ramerreznek erre hirtelen eszébe jut, hogy mennie kell. Bizonyára fél az üldözőktől. Nyitja az ajtót, odakünn rémes a hóvihar. Siült a szél, csapkodja a pelyheket a szobába. Revolverlövéseket is hallani. Mimit kérleli szerelmesét, maradjon. Ramarrez most már okosabbnak is látja a maradást. Lepihen Mimni ágyára, a leány pedig a kandalló mögé fekszik. Néhány pillanatnyi csönd. Egy­szerre távolról hangok hallatszanak. Majd kopogás. Mimni ajtót nyit, belép a seriff három aranyásóval. Rammerrezt keresik, ide vezet a nyoma. A seriff fölfedi a leány előtt, hogy Johnson nem más, mint Ramerrez. Ez még nem bántaná Mimiit annyira, mint a seriff egy odavetett megjegyzése, hogy Ramer­reznek egy spanyol leány a szerelője, tőle is kapták a képet, mellyel a rablót fölismerték. A seriff meg is mutatja a fotográfiát. Mim­iben föllobban a féltékenység és kis híjja, hogy oda nem vezeti az embereket Ramarrez búvóhelyé­hez. Mégse teszi ezt­­ a seriff társaival, nem ta­lálván meg a rablót, dolgavégezetlen távozik. Mikor azonban magára marad Ramerrezzel, szíve egész keserűségével nekitámad és kiuta­sítja. Alig múlik el egy-két pillanat, újabb lövés durran el közvetellenül az ajtó előtt. Ramerrez sebesülten bevánszorog. Most már ismét a sze­relem kerekedik felül Mim­iben, ereje végső megfeszítésével a szoba fölött való padláson rejti el Ramerrezt. Odalenn már döngeti az ajtót a seriff Őrült hajsza, keresés, vallatás. Majd az állatias ösztön kerekedik felül a seriffben: át akarja ölelni a­ védtelen leányt s leírásáért már­­már kész elejteni a zsákmányt. Ekkor a padlás­ról egy vémepp hull a seriff­ kezére, mely elárul /rundoal. S a lépcső alján ott fekszik a földön egy véres kendő. Hiábavaló minden tagadás, Ramerez­ maga kúszik. Jó végső erőfeszítéssel a ■ padláslépcsűn, de mire az asztalig ér, elájul. Hárman vannak együtt: a leány, a seriff és tehe­tetlenül, alértan a vetélytárs. A leánynak utol­só kétségbeese­t ötlete támad: egy játszma pókert kínál föl a seriffnek. Ha Minni nyer, a seriff megkegyelmez a rablónak. Ha a seriff nyer, a leány az övé. Mielőtt a játék kezdődnék, Minin észrevétlen egy kártyát rejt a harisnyájába. A döntő pillanatban rosszullétet szinlel, mialatt a seriff pohár vizet tölt neki, előszedi az elrejtett kártyát s vele megnyeri a játékot. A seriff dühö­sen elrohan, a leány görcsösen nevetve ráborul kedvesére: — Megnyertelek! Ez már az amerikai rémdráma a maga teljes hazugságában, erőszakosságában, művé­­szietlen brutalitásában. E fölött szinte ideális magaslaton látjuk a Tosca borzalmait. Ezek a jelenések úgy suhannak el mellettünk, mint egy rossz mozidráma garmadába hordott képtelen­ségei. A harmadik fölvonás lapos szentimenta­­lizmusa kétszeresen hatástalan utána. Néhány szóval elmondhatjuk, hogy mi történik még ezentúl. Az őserdőben vagyunk. Az aranyásók mégis csak elfogták Ramerrezt és épp arra ké­szülődnek, hogy fölakassszák. Az utolsó perc­ben megjelenik Mimni, kegyelmet kér, a napbar­­nn­lotta, marcona legények elérzékenyülnek, megint a honvágyról kezdenek énekelni, közben Ramerrez és Mim­i karonfogva lassan távozik „egy új, szebb élet felé“. Tabló. Függöny. Mondják, hogy amerikai fogalmak szerint ez elsőrendű darab, az odavaló közönség szája­ké szerint való­ igazi goat américain. Puccini BUDAPESTI HÍRLAP (52. sz.) 1992. faár­cin­a 1.

Next