Budapesti Hírlap, 1912. május (32. évfolyam, 104-128. szám)
1912-05-01 / 104. szám
s BUDAPESTI HÍRLAP (104. ea.) 1912. május 1 tanai provizórium érdekében működött volna — köteles szolidaritása ellen és összejátszva az obstrukcióval, miként vádolták. Ezt helytelen híresztelésnek bélyegezte a hadügyminiszter. A nyilatkozat továbbá jelenti azt is, hogy a hadügyminiszter tiltakozik az ellen, mintha a rezolució kérdésében politikai célt is követett volna. Azt vallja, hogy mint katonának és a hadsereg fejének kötelessége volt olyként cselekedni, amiként cselekedett és kizáróan katonai szempontokat tartott szem előtt. Konstatálnunk kell, hogy a hadügyminiszter nyilatkozatát hűvös csend fogadta. Okosnak is, következetesnek is lenni, ez, kivált a politikában a legnehezebb dolgok közé tartozik. Beteljesült van Auffenbergen is, meg a magyar delegáción is. Pedig mulatságos, pikáns és érdekes lett volna, ha a munkapárt megereszt Pécsben egy kis parázs kuruckodást Auffenberg ellen, aki mellett Budapesten a függetlenségi Justh-párt laban elvédik. Fölfordult világ ez. Különös színben jelentkezett és bizonyos szomorú komikum hatását keltette Bilinszki lovagnak, az új közös pénzügyminiszternek előterjesztése Boszniáról és Hercegovináról. Bilinszki lovag leírta azokat a bajokat, melyek Boszniában a vasutak építése körül keletkeznek azért, mert két állammal, Ausztriával és Magyarországgal, két kormánnyal, a dualizmussal, szóval: a kelletlen alkotmányos formákkal kell bajlódni. Beszéde közben ( összállami érdekekről (gesanmitstaatliehe Interessen), a monarkiénak hármas területéről (drei Gebiete der Monarchie) beszélt, mindezt olyan ártatlan képpel, mintha szinte önként érthető volna mindaz, amit mond. Apponyi utána valóságos csendéletnek mondotta azt a képet, amelyet Bilinszki Bosznia és Hercegovina, alkotmányjogi viszony ahol rajzolt, de egyben igen komolyan kérte a pénzügyminisztert, hogy vigyázzon jobban a kifejezéseire és ragaszkodjék minden körülmények közt a közjognak megfelelő terminológiához. Volt a mai ülésen egy igen különös epizód: Windischgrätz Lajos hercegnek felszólalása, amelynek célját megérteni alig lehet. A szimpatikus fiatal herceg ma arra vállalkozott, hogy adatszerűen bemutatva Olaszország fegyverkezését az osztrák határon, jogosnak és megokoltnak tüntesse föl a monarkia bizalmatlanságát és szükségesnek a hadsereg nagyobbfokú fejlesztését — Olaszországgal szemben. S tette ezt ugyanakkor, amikor ragaszkodását fejezte ki a hármas szövetséghez és teljes mértékben helyeselte Berchtold gróf politikáját. Berzeviczy Albert, Mezőssy Béla és Tisza István szálltak szembe sorjában Windischgrätz herceggel, a ki ma, nyilván teljes jóhiszeműséggel, süppedékes talajra tévedt. A mai napon azonban a szónokok csak bizalmasan nyilatkoztak a négyes albizottságban, a legszűkebb keretbe vonva mondanivalójukat. Érveik teljességét a plénum számára tartották fönn, úgy hogy az idei rövid delegáció munkája valójában csak holnap fog mutatkozni teljes tartalma szerint, törvényszéki aljegyzőségből. Még fiatal voltam. Olyan jól emlékszem. Nem igen tudtam volt elviselni a teória és praxis közötti űrt. Nem egyszer kérdeztem úgy önmagamtól, hogy miért is tanuljuk tudományos módon a jogot. Már-már ott akartam hagyni a jogi pályát. Nem volt sok örömem benne. Habár már újdonsült doktor voltam. Szerencsémre Pauler Tivadar volt igazságügyminiszter a fényitől (így hívták a pesti törvényszék büntető osztályát) egyszer csak meglátogatta és az én hivatalos szobámba is betoppant. Kérdezősködésére arról panaszkodtam neki volt professzoromnak, hogy nincs elég időm tanulni. Egy pár nap múlva már kinevezett pesti királyi ítélőtáblát fogalmazó voltam, így kerültem Daruváryhoz a királyi ítélőtábla negyedik polgári tanácsába jegyzőnek. Attól kezdve, hogy itt, a dolgaimba beleéltem magam, kezdtem csak a jogban hinni. Láttam, hogy a jog terén is hasznát lehet annak venni, amit az ember tanult. Hallottam vitákat s olyan volumokat mint azelőtt soha. Hát aztán, mikor az én elnököm mondta el azt, hogy hogyan is szavaz. Ez mindig nagy napszámba ment. Pedig mindent egyszerűen mondott el. Ilyenkor pillanthattunk csak bele nagy jogászi egyéniségébe. Mindenkire nevelőség íratott. Semmit se erőltetett. Mégis nagyon respektálták. Egyegy bíró keze alatt szinte átalakult. Voltak vele együtt akkoriban igen jeles tanácselnökök a régi királyi táblán mások is. Urbanovszky Jusztin, Ráth György, Karap Ferenc, Tóth Elek, Vajkay Károly. Ismert nevek már az osztrák időből. De egyik se ért föl vele. Legalább is a doktrínában valamennyit felülmúlta. 1883-ban újra fölkerült a Kúriára. Már mint tanácselnök. A kereskedelmi és váltótanács élére tették. Ennek a speciális szakmájában is az alatta folyt ítélkezésnek magas szint biztosított. Később 1888-ban, a Kúria második elnöke lett. Mint ilyen a büntetőosztály élére került, a miikor már a büntető törvénykönyveink több ideje hatályban voltak. Ekkor kezdődik hivataloskodásának utolsó szaka. Még ekkor is képes volt nagyobb erő kifejtésére. A büntető törvénykönyvek alkalmazásába rögtön beleélte magát. Egyik tanácselnöke Csemegi Károly volt, aki a büntető törvénykönyveinket szerkesztette. Ez a nagyképességű férfiú Daruvárynak a gimnáziumtól kezdve iskolatársa leit. Mindketten a régi tanítás neveltjei voltak, amelynek világában a klasszikus nyelvekre és a filozófiára még nagy súlyt helyeztek. Együtt haladtak az alkotmányos idő óta fölfelé. Egymással csak a büntető igazságszolgáltatás terén kerültek szembe. És Daruváry ekkor is megállta a helyét. Ezt neki bámulatos bírói temperamentuma és csodálatos ítélőképessége tette lehetővé. Bizony az a juszticia áll mindjárt előtérben, mihelyt akár a kodifikált jog alkalmazására kerül is a sor. Az ítélkezés ugyan nem helyezkedhetik a törvény fölé, de azért mégsem merő mechanizmus. Nemcsak apróra váltja föl azt, amit a törvény nagyjában mond. Ezt még tovább is fejleszti. Ezért van az ítélkezésnek olyan nagy tekintélye. Auctoritas rerum iudicatarum. E mögött rejtőznek aztán a bíráskodás nagy alakjai. Ezek viszik bele a bennük és általuk élő jogot a nemzet vérkeringésébe. Ilyen alak volt Daruváry is. Az élő jog egyik kútfeje volt mindig. A törvények szerkesztésének ellenőrzésében is nagyon avatott volt. Már akkor, mikor a kereskedelmi törvénykönyvünket készítették, őt is igénybe vették. Az új váltótörvényünk készültekor is. A szerzői jogról vagyis az írói és művészi tulajdonjogról szóló törvény tervezésekor is. Nemkülönben az 1881-ben készült törvénykezési novella javaslata fölött tartott tanácskozásokon. Persze nem törvények szerkesztése volt a kenyere. Erre csak úgy bírói foglalkozása közben ügyelt. Igazán a bírói székében honolt, hol őt semmi tekintete se feszélyezte. Ekkor aztán alaposan kibontakozott. Ilyenkor mindig sokat lehetett tőle tanulni. Amikor 1883-ban a régi táblára bírónak visszakerültem, még mindig tellett abból az éléskamrából, me- A külügyi expozé. Budapest, ápr. 10. A monarkia külügyi politikájának élesen rajzolt képét nyújtotta ma Berchtold gróf, az új közös külügyminiszter Európának. Érdekes, tartalmas és színes képet kaptunk, de meglepetésekkel nem szolgált a külügyi expozé. És ezt a tulajdonságát kell leginkább dicsérnünk. Aki felelős helyről Ausztria és Magyarország külügyi politikájáról beszél, attól hála Istennek nem kell sem merész rögtönzéseket, sem oly kijelentéseket várnunk, melyeket előbb meg kell fejteni. Berchtold szavaiból kitűnik, hogy politikánk továbbra is a rég bevált uton fog haladni, vagyis öntudatos marad, ha legitim érdekeink védelméről van szó, nem tűri, hogy félvállról beszéljenek velünk és hogy onnan, ahol jogunk van állni, félretolni próbáljanak. Egész erőnket arra fordíthatjuk, hogy tulajdonunkat megőrizzük és hogy úgy saját érdekünkben, mint Európa érdekében hozzájáruljunk ahhoz, hogy a meglevő állapot fönnmaradjon és bonyodalmak és megrázkódtatások elkerültessenek. E célok elérésében saját erőinkön kívül szövetségeseink és barátaink szolgáltatják a legértékesebb segitő-eszközöket. A hármasszövetségről igen meleg szavakban emlékezett meg Berchtold gróf, melyeket a magyar közvélemény érzelmei és meggyőződései támogatnak. Szövetségeink értékes kiegészitése a nyugati hatalmakhoz való viszonyunk, mely, a mint azt ma a legilletékesebb helyről megelégedéssel hallottuk, kitűnőnek mondható. Berchtold gróf politikánk e fontos fejezetét néhány különösen markáns megjegyzéssel kisérte. Franciaországhoz való viszonyunkat néhány szóval jellemezhetjük: sehol érdekellentét, viszont egy igen jelentős ponton érdekközösség. Miként a mi békepolitikánknak főleg a keleti ügyek terén kell megállnia a helyét, ahol legnagyobb érdekeink azt kívánják, hogy veszedelmes bonyodalmak ne álljanak be, úgy Franciaország is a konzervatív és megrázkódtatásokat kerülni akaró balkáni politika szolgálatában gyakorolja befolyását. Ebben a pontban évtizedek óta le van szögezve Magyarország álláspontja s igy csak helyeselhetjük, ha Berchtold gróf e tekintetben párhuzamot von Franciaország és a monarkia között és megállapítja ezzel mind a két állam politikájának békés irányát. Ugyancsak örömmel halljuk, hogy Anglia és a monarkia között az annexiós krízis idején fölmerült félreértések megszűntek, úgy, hogy mi sem áll már útjában annak, hogy ez a két hatalom a jövőben a valóban meglévő érintkező pontoknak megfelelően rendezze be politikáját. Természetesen oly érintkező pontokra gondolunk, amelyeket egy őszinte keleti státuszkvó-politikában kell keresni, mert hiszen mi a külügyi hatalmakhoz való összes viszonyainkat elsősorban mindig attól tesszük függővé, hogy ők sem akarják a közeli Kelet fennálló hatalmi és birtokviszonyainak megbolygatását tűrni. Ez az a jelszó, amely külügyi politikánk barátait és ellenségeit egymástól megkülönbözteti. De hogy ez az általunk kiadott jelszó valóban belső érzelmeinket és szándékainkat fedi, arról az utolsó időbenreális bizonyságot tettünk, midőn eredménnyel fáradoz