Budapesti Hírlap, 1912. május (32. évfolyam, 104-128. szám)

1912-05-11 / 112. szám

Budapest, 1912. XXXI. évfolyam, 112. szám. Szombat, május 11. --------—— -----------— ——————---------— ------------■-------------------------. . .­ - -------1 megjelenik héttő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 dl. Egyes szám ais helybe* és vidéke* 10 HL. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. ■ Szerkesztőség:­m kér., Bükk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54-6­3. Kiadóhivatal: TOL kér., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Elárusitás 92-90. Jzpipthirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 92-90. Igazgató 0-38' ■a A monarkia jövője. Irta Köttevényi Nagy Olivér* Budapest, máj. 10. 'A német lapok nem nagy barátság­gal szokták a mi ügyeinket tárgyalni, sem az ausztriaiak, sem­ pedig a német biro­dalmiak, úgy, h­ogy azon már egyáltalá­ban nem csodálkozunk, h­a Magyarorszá­got akként tüntetik föl, mintha itt né­hány, középkori allűrökkel bíró főúr ke­zelné a közhatalmat. Szer­int­ük a magyar osjrárkia nem akarja kiengedni a kezéből az ország sorsának intézését; jóllehet a milliók el vannak, nyomva s szabadság után áhítoznak.­ Rendesen három magyar fekete grófra kenik rá mindazt a rosszat, a mit csak el tudnak mondani: And­rás­­syra, Apponyira és Tiszára.J Ilír azt hi­szem, hogy az a jámbor ném­et,­­a ki va­lahol az Elba partján, vagy a típree mel­lett olvasgatja a reggeli kávéjánál, vagy ebéd utáni szundikálás közben az ő solbjaurnái­ját, Magyarországot a lelki szeme elé képzelve, a három fekete grófot középkori vár­urnák láthatja, a­kik büszke gőggel kegyetlenkednek rabszolgáik ez­reivel. Mert hogy lehessen m­é­g impresz­­sziója annak a mi viszonyainkat nem is­merő külföldinek rólunk,­ ha csökönyös állandósággal folyton csak azt hajtogat­ják neki, hogy itt a hatalom és dicsőség néhány főúr kezébe van letéve, az ország milliói pedig nyomorultan tengődnek? Ezzel szemben persze a népjogok széleskörű kiterjesztése az egyedüli pa­nacea s nem egyszer vetették­ már a sze­münkre,­ hogy Ausztria, a' mely pedig nem 'dicsekszik oly régi alkotmányosság­gal, mint mi (jóllehet — szerintük — ez­­az alkotm­ányosság csak a nép aljas ki­zsákmányolására volt jó), mennyire meg­előzött bennünket! Ott bezzeg rájöttek már arra, hogy az ■ állam megrekedt ta­­lyigáját csak az általános, titkos viheti ki a kátyúból. Ott nem haboztak az­ alkot­mányosság modern átalakításával, de még­­ is van az eredménye! Ausztriában ma nincs elégedetlen ember. Ott min­denki a boldogság szuperlativusát élevezi.­­És mindezt azért, mert minden 24 éves férfi választó. Ez a megelégedettség summája. Ha valaki választó, akkor már nincsenek anyagi gondjai, akkor nem kü­zd­ az élettel, szóval akkor nem­ nyomja fejét már semmiféle­ bú. " • Így gondolná az ember, hogy igy van ez Ausztriában. Minden fenékig tej­föl. És igy szeretnék ezt velünk is­ elhi­tetni az osztrák és német lapok, már csak azért is, hogy üthessenek egyet rajtunk, barbár maradiakon, as kiknek három fe­­kete gróf a vezérük. De a minap egy őszinte hang üthette meg a fülünket egyik orgánumuk hasábjairól. A Berlin­ben megjelenő Ves­itrehe Zeitung, Né­metország legrégibb napilapja, a­mely most liberális irányt követ, gyakran, szo­kott az osztrák, vagy magyar politikai helyzetről vezércikket közölni Friedjung Henrik osztrák publiciszta tollából. Hogy ezek a cikkek nem éppen lángolnak a ma­gyarság iránt való lelkesedéstől, azt min­denki elgondolhatja, a­ki ismeri Fried­­jung irodalmi működését. A minap azon­­­ban —■* április 20-án volt ez — Ausztria­ és Magyarország parlamenti­­kríziseiről hozott, első cikket a nevezett lap. Aláírás nélkül való volt a cikk,­ tehát nem állíthatjuk, hogy Friede­jungtól való. De gondolatmenete azo­nos az ő szokásos okoskodásával, tehát valószínű, hogy legalább is vele azonos felfogású író tollából származott. És­ lehet, hogy az illető csak azért nem­­­akarta elárulni a nevét, mert most nem­csak nekünk mondogatott kellemetlensé­geket, hanem osztrák szomszédainknak is. Egyenesem őszintén bevallotta ugyanis az osztrák parlamentarizmus e csődjét. Beismerte, hogy az osztrák part ■laméntnck évtizedek­ óta­ húzódó bajait nem orvosolta, sőt még inkább megron­totta az általános, titkos. Ezt a tényt volt kénytelen a cikkíró konstatálni. Az általános választójogot Ausztriá­ban a romlott politikai élet újjáélesztő­­jévé akarták tenni, de ez a kísérlet, népot sikerült s a tapasztalás azt igazolja, hogy a nemzetiségi széthúzást nemcsak hogy még nem szüntette, hanem meg is nö­velte. A­m­íg azelőtt például a szociálde­­mokrácia nem ismert nem­zetiségi szét­tagolódást, addig ma külön csoportokra oszlanak a cseh, a német, a szlovén szo­­­cialisták s mindazokban a kérdésekben, a melyeket bár a szocializmus szempont­jából helyeselni kellene, de a melyeknél Tóth Kálmán és a Nők az alkotmányban. — Ábrányi limit fölolvasása a nem­zeti Színházban.— Mélyen tisztelt közönség! Kétezer évesnél idősebb darabokat eleve­nített föl a Nemzeti Színház érdekes, nagysi­kerű vígjáték-ciklusa. Jött Arisztoianész, a maga misztikus, fényes, soha el nem oszló Fel­hőivel. Jött Terencius, a választékos nyelvű ró­mai, és ámulva látták mindenek, hogy ezekben a több ezeréves Testvérek­ben pirosan, melegen lüktet a vér. Ékesszavú tolmácsok jártak előt­tük, méltó heroldjai ennek a két klasszikus ki­rálynak: Rákosi Jenő és Sebestyén Károly, a­kik feltámasztották az ó­kori színházak egész közönségét, fölépítenék azt az egész rombadőlt világot, a­hol eleven testben járt és működött az antik komédia két fejedelme. A dicsőség örökkévalóságában velük egyenlő, de évek szá­mában milyen fiatal ezekhez képest a h­árom­­száznegyvennyolc éves Shakespeare, a­kiről csak az imént konferált önöknek­­Alexander Bernát, a magyar Shakespeare-kultusz egyik zászlóvivője,, a Hamlet-tanulmány írója, a­ki annyira érti és szereti Shakespeare­, hogy tra­gikumáról, komikumáról, hatalmas szomorúsá­gáról, isteni jókedvéről száz meg száz kommen­tár magyarázata után is tud újat és szépet mon­dani nekünk. Milyen fiatal a Path­elin m­ester névtelen franciája,­­ és milyen ifjak, szinte gyermekcipőben járók a mieink, a­kik ebben a ciklusban már elvonultak a Nemzeti Színház lámpásai elött: Kisfaludy Károly, Szigligeti Ede, Szigeti József, a­kiket érdemes elődeim és kol­légáim, Beöthy Zsolt, Ruttkay György, Hevesi Sándor, Váradi Antal széles tudása és konferáló művészete vezetett önök elé. Micsoda rengeteg változást jelent az idő­nek ez a kolosszális mennyisége! Évezredeknek, évszázadoknak e nagyszerű derdéjén szinte ká­bulva gondoljuk el: mi minden elmúlt, meg­semmisült azóta ezen a világon; mi minden összetört, a­mi örökszilárdságúnak látszott; a parancsoló, tündöklő, hatalmaskodó, egymást marcangoló, féktelenül lármás emberi lények­nek mily számlálhatatlan miriádjai vegyültek el halkan és alantheverve a föld néma porával! De mit beszéljünk kétszáz évtizedről, a­mikor négy év­tized is elegendő, h­ogy elképzed­­jünk a változások töm­érdekségén. Mindössze negyvenegy év telt el azóta, hogy a tök az al­kotmányban a Nemzeti Színház régi épületében először szinre került, 1871 február 24-én. Negy­venegy éves volt akkor maga Tóth Kálmán is, a szerző, a­ki darabját csak tíz évvel élte túl, 1881 február 5-én végleg elköltözött a földről, miután már egy évvel korábban meghalt benne mindaz, a­mi megérdemli az élet nevét. Negyvenegy esztendő, nem több, a­mit az idő azóta lepergetett. Négy évtized mindössze, és mégis mennyi változás tőlünk távol és hoz­zánk egészen közel! Emberekben és intézmé­nyekben, anyagiakban és erkölcsiekben, lélek­ben és ruházatban, ízlésben, érzületben, fölfo­gásban, boldogulásunk eszközeiben: mennyi, mennyi változás! Nem megyek messze, csak a mai előadás színlapjáig. Tizenkét szereplője van a darabnak, tizenkét szereplő van szorosan egymás mellett a szinlapon. Azok, a­kik először játszották e sze­­repeket, többé-kevésbbé most is egymás mellett vannak, de künn, a kerepesi temetőben. Mind elmentek, mind a tizenketten, a­kik a bemuta­tón harsogó nevetések és dörgő kihívások közt betöltötték a színpadot elragadó életkedvvel, pezsgő komikummal. Az első előadás egész szín­­lapját kiszögezhetném gyászos cédulaként, fe­kete szegéllyel, a halottasház kapujára. Elment Bánfalvi Bálint, Szigeti József, 8 sugárzó kedélyű, a ríkató és nevettető humor mestere. Elment Krisztina asszony, Szath­máry­­né, a zsémbes mamák és anyósok királynéja, a­ki nagy tudott lenni kis szerepekben is, a­ki mint Fruzsina Moliére Fösvényében és Julii dajkája Shakespeare Rómeó és Júliájába is, maga volt az élet és igazság. Elment Szlanka, ményi báró, Szerdahelyi Kálmán, a magiszter eleganciárum, minden szalonok első gavallérja, egy bájos férfi-színész, a­kinek a szépmetszés is száján úgy ömlött, enyelgett, pattogott a ma­gyar szó, mint a legfinomabb francia csevegés. Elment Szelei, Náday Ferenc,­­ igaz, harminc­hét évvel később, mint Szerdahelyi Kálmán, bő­séges időt kapva, hogy megérlelje művészetét, de mégis elég korán ahhoz, hogy távozását pó­­tolhatlan veszteségként sirassuk. Elment az első Borbács, Réthy Mihály, a magyar paraszt­fur­­fang nagyszerű ábrázolója, tökéletes ,a maga zsánerében. Elment Ilka kisasszony és Bercsey, ifjabb Lendvayné és ifjabb Lendvay Márton, a­kik akkor az ideális, romantikus szerelmeseket játszották, fellengző természetük nemes tü­­zével. " És nincs többé Szigligeti Ede, a­kinek az Mai Bsimmik 32 oldal

Next