Budapesti Hírlap, 1912. július (32. évfolyam, 154-179. szám)

1912-07-02 / 154. szám

mány végrehajtotta, az illetékes ügy­osz­tály élére visszaállította a régi főnököt, a­ki egészen, összeforrott a középiskola ügyével és tanárságával. Legföljebb a szakkérdések fogják foglalkoztatni és ér­dekelni, de nem izgatni a gyűlés részt­vevőit. Annál tüzesebb kedvükben vannak a tanítók. Itt súlyos személyi és tárgyi, erkölcsi és gazdasági méltatlanságokról van szó, a­melyek állandó izgalomban tartják a tanítók ezreit. A hideg általá­nosságban tartott, udvarias frázisokkal kidiszített ígéretek elkeseredést szültek: a tanítók tanultak és pedig a modern élet legerősebb, legveszedelmesebb fogását tanulták meg: a szervezkedést, a kollek­tív erők becsülését, a magára utalt egyén­­­ségét és nyomorúságát. Ma már félel­metes szervezetek harcolnak a tanítóság igazáért. S mivel a tanítóknak akkor is igazuk van, a­mikor függetlenségüket védik, akkor is, a­mikor állásuk díszét és tekintélyét törekesznek megóvni (a­mennyire ez a mi viszonyaink közt lehet­séges), azért ügyük diadalában joggal re­ménykedhetnek. A Katolikus Tanítók Országos Bizottságának mai ülésében éles szavak röpködtek a püspöki kar ké­szítette rendtartás ellen, a­mely hellyel­­közzel harangozó- és sekrestyés-szolgá­latra alázza a tanítót. Íme, az idők jele: egymással szemben áll az alázatos, nyo­morgó néptanító, a­kit mindenki a szol­gájának tart és a nagyhatalmú püspöki kar, rengeteg vagyon, tekintély és disz ura. És a tanító szemébe néz a püspök­nek és kiköveteli tőle a maga emberi méltóságát. Az állami tanítók egyenesen a miniszterrel készülnek ujjat húzni, mert a kormány megtiltotta nekik gyű­lésüket. A lázadás e jelein lehet elgondol­kodni, a­kinek a temperamentuma, ízlése kívánja, el is búsulhat rajta. De minden emberi módon érző szívnek meg kell ér­tenie, hogy az éveken át tartogatott ke­serűség utat tör. A tanító mindenét oda­adta nemzete kultúrájának. És ez a kul­turált nemzet egy darab tisztességes ke­nyeret sem adott tanítójának. A tanítókkal egyidőben üléseztek fönn a Tátrában a vármegyei tisztviselők is. Nyugodt, tárgyilagos, előkelő szín­vonalú tanácskozásuknak hadd említsük csak két mozzanatát. Az egyik az, hogy a vármegye emberei a javukra hozott törvényt, a­mely a legviharosabb vagy inkább mesterkélten szélcsöndes napok­ban jött létre, nem tartják kielégítőnek, sőt némely pontban sérelmesnek érzik. A másik az, hogy a gyűlés tapintatos ren­dezői a mai válságos napokban el akar­tak és el tudtak kerülni minden halvány célzást is az aktuális politikára. E bölcs megtartózkodás ma, a­mikor oly olcsó a babér és oly bőviben vagyunk a hatás­­keltő jelszavaknak, nagyobb politikai fegyelmezettségre vall, mint akárhány iskolázott politikus népgyű­lési szereplése. * A kettős ünnepnap nagy és jelentős művészi momentuma: az országos da­l­losverseny. A dalosünnepeknek politikai, szociális jelentőségét igen sokszor és minden oldalról értékeltük már, egy szempont azonban háttérbe szorult e méltatások során, talán azért, mert oly természetesnek látszik, pedig voltakép­pen legkiválóbb értéke és érdeme az egész ügynek: a magyar dalárdák azok, a­hol mindeddig korlátlanul föntartotta magát a magyar művészet kultusza. Zeneiskoláink természetszerűen rá van­nak utalva a világirodalom produkcióira. Operánk sohasem állott belső kapcsolat­ban a magyar muzsikával, újabban még a cigánymuzsika is egyre jobban hajlik a kozmopolitizmus felé: a daloskörök egyetlen végvárai a nótának, a népdal­nak s a belőle fejlődött művészi dalnak, melynek legnagyobb mestereink: Erkel, Mosonyi, Liszt adtak művészi formát és egyetemes értéket. Sehol nem ég a ma­gyar zene kultuszának lángja oly tisz­tán, mint a daloskörök énekében. Ez adja meg egyszersmind hivatásuknak irányát és tartalmát is: a műfaj nemes klasszikus irodalmát kell kultiválniuk, tovább fejleszteniük, tekintet nélkül a személyi vagy külső­­siker csábításaira. A budapesti verseny meggyőzött ben­nünket arról, hogy a dalosokat nagyszerű lelkesedés hevíti munkájukban. Céltuda­tos, szakavatott vezetést kívánunk a da­­losok ügyének, hogy ezentúl is elüljárja­­ nak abban a győzelmes seregben, mely a színtiszta nemzeti kultúráért harcol. * A magyar futballcsapat Stokholnv­ban fájdalmas vereséget szenvedett. Az angol ellenfél aránytalanul nagy győ­zelmet aratott rajta, holott sem a ma­gyar csapat gyengesége, sem az angolok felsőbbsége nem igazolja a szomorú ered­ményt. De a mi derék honosainkon megint erőt vett a magyar átok, a fegyel­­metlenség és ez megbontotta soraikat, lanyhává tette támadásukat, hatásta­lanná védekezésüket, ingadozóvá és kapkodóvá egész maguktartását. A fegyelem a test és a lélek gyakor­lataiban egyképp uralkodó, rendet tartó, összefüggést teremtő tényező. Nélküle nincs sikere az egyes munkásságának sem, még kevésbbé a kollektív munká­nak. A fiaink kivittek magukkal nagy erőt, temperamentumot, a játék meglepő fordulóihoz szükséges leleményt, szóval kivittek mindent, a­minek fejében haza­hozhatták volna a dicsőséget, színeink becsületét, nemzeti önállásunk tüntető és ünnepi elismerést. De utipadgyá­­szukból hiányzott egy, talán a legfonto­sabb, az, a­mit az angol physical and mental training-nek nevez: a test és a szellem tréningjét, egyetlen célra kon­centrálását, egyetlen gondolat és eszme­ihlette erejét, a­mely kitűz egy nagy és nehéz célt és elérésére fölteszi a férfi egész képességét. A stokholmi olimpiász bizonyára fog még dicsőséget is hozni azoknak a válogatott ifjaknak, a­kik odakünn a né­— És nem fogom hallani a hegedűjét többé? — Az én hegedűm ezentúl csak vigasz­talni fog. Higgye el, senki úgy nem szorul a vi­gasztalásra, mint a magyar. — És engem ki fog vigasztalni? — kér­dezte a leányka, lesütve szemét. — A hercegnőt? Mi bánata lehet magá­nak? Lábai előtt hever az egész boldog Bécs, — felelt keserűen a báró. — De valaki hiányozni fog, — s míg a kis leány lassan csipegette tenyérnyi csipke­­kendőcskéjét, reágördült arra egy forró köny­­csepp is. A báró egy pillanatig habozott. Szeme tűz­ben égett, s remegő kezével a hercegnő keze után nyúlt. — Eliz, jöjjön Magyarországba, jöjjön velem. A hegedűm csak magának fog szólani. Magyar dalt, magyar asszonynak. Jöjjön, legyen a nemtője egy eltiport nemzetnek. A leány kivonta kezét a báróéból. Sóhajtva tekintett atyjára, a ki a nagy, aranyos asztal mellett száraz, borotvált arcú diplomatákkal ta­nácskozott. — Nem lehet, báró. Az én apáom elen­gedne talán, ha kívánnám tőle, a vadak közé, de az ő beleegyezésével soha sem tehetném a lábamat olyan földre, a­hol átkozzák a császárt. Nem lehet. Hiába. Csakugyan jobb lesz, ha vá­lunk. Egymáséi úgy sem lehetünk soha. — Soha? — De igen. Mégis. Ne menjen vissza a hazájába. Legyen osztrák, legyen hű embere a császárnak, é­s szemét kérőleg függesztette a hercegnő a báróra, sápadt arccal várva a választ. — Ez nagy ár. Ha életemet, kérné, azt odaadnám, Eliz, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretem magát. De nekem vissza kell mennem. A hazámat nem hagyhatom el szerencsétlenségé­ben. Egy Nyáry nem lehet áruló. Még a maga kedvéért sem, — felelt a báró elszántan, le­mondva boldogságáról. — Igaza van. Menjen. Én imádkozni fo­gok, hogy viszontláthassam magát. Imádkozni fogok, hogy Magyarország ne legyen gyűlölt a császár előtt, s az atyám előtt. Én várni fogom, bármikor is fog elkövetkezni az az idő. S ha ki­békül a maga nemzete az én császárommal, ak­kor jöjjön el értem. Akkor, a­mikor szabad lesz az atyám házában magyar dalt játszani. Egy magyar dal, a­milyet én még nem hallottam, a­milyet csak a szívem mélyén sejtek, legyen a maga kérője. Akkor jöjjön el értem. Az emigránsok hazajöttek, s hozzá kezd­ték bekötözni azokat a sebeket, a­melyeket a nemzet az irtózatos tusában kapott. A konzer­vatív uraknak jutott a feladat, hogy a romok­ból újra építsenek. S ők becsülettel végezték a népszerűtlen munkát. Nem vágytak elismerésre, az a tudat adott erőt nekik, hogy hazájuk ja­vára cselekesznek. És boldogok voltak, mikor közeledni látták esztendők fáradságos munkája után a királyt és a nemzetet. Csaknem egy évtized múlt el, s Magyar­­ország vendéglátásra készül. Ferenc József, a­kit környezetének aggódásai nem riasztottak el, eljött Magyarországba, hogy megbékéljen népé­vel. Úgy tett, mint Imre királyunk hajdan, hogy a pártos ellentáborba egyedül, ezzel a szókkal az ajkán ment be: meglátom, ki emeli fel kezét fölkent királya ellen. A király most is minden őrizet, minden katonai kíséret nélkül jött be abba az országba, a­melynek átkai, gyűlölete áthallatszottak nappal-éjjel a Lajta folyón, s odaverte viharos napokon a szél a Burg abla­kaihoz is. És lám, a király jól számított. Nem a győztes kényurat látta benne a magyar, ha­nem a jóakarattal, barátsággal jövő vendéget. A legkurucabb megyei urak azon versenyeztek, hogy kinek a négyese röpítse a királyt egyik megyéből a másikba. Föltámadt a régi nemzeti virtus, s csak olyan büszkék voltak az uralkodó elismerésére, a­ki odahaza el sem tudta kép­zelni, hogy a ló a szellővel fusson versenyt, mint az ősök, a­kik a hadban életét mentették meg a koronás királynak. Talán egy regimen­tet lehetne még mindig összeállítani azokból a kifent bajuszú, marcona parádés kocsisokból, a­kik azzal dicsekednek, hogy ők vitték a ki­rályt. Egyre szaporodik a számuk, mint a marsalai ezernek. Úgy látszott, hogy teljes lesz a kibékülés a király és a nemzet között. Nyáry báró is azt hitte, hogy eljátszhatja már a magyar nótát a hercegnőnek. Az évek hosszú során át mindenki előtt féltve őrizte titkát. Járt a társaságba, udvarolt, de mindig nyitva hagyta az ajtót maga mögött. Pedig könnyen elveszhette volna a szívét, ha nem vigyázott volna annyira rá. A hegedűje is, meg ő maga is nagyon kedvelt volt a hölgyek előtt. A ,,Luca Pannáti", meg a „Sárgacsizmás Miskát“ csak Palatínus Ferkó tudta úgy ját­szani, mint ő, a kesergőket meg ő se. Aztán mi­lyen különös érdekes külsejű ember volt! Ma­gas, szikár, vállaira omló, hollófekete, göndör hajjal, cigányosan barna arcán valami borongó fájdalommal. Megfejthetetlen rejtvény volt, hogy a nők kedvence, Nyáry báró, évről-évre mint legényember kezdi újra a farsangot. BUDAPESTI HÍRLAP (154. sz.) 1912. július

Next