Budapesti Hírlap, 1912. július (32. évfolyam, 154-179. szám)
1912-07-02 / 154. szám
mány végrehajtotta, az illetékes ügyosztály élére visszaállította a régi főnököt, aki egészen, összeforrott a középiskola ügyével és tanárságával. Legföljebb a szakkérdések fogják foglalkoztatni és érdekelni, de nem izgatni a gyűlés résztvevőit. Annál tüzesebb kedvükben vannak a tanítók. Itt súlyos személyi és tárgyi, erkölcsi és gazdasági méltatlanságokról van szó, amelyek állandó izgalomban tartják a tanítók ezreit. A hideg általánosságban tartott, udvarias frázisokkal kidiszített ígéretek elkeseredést szültek: a tanítók tanultak és pedig a modern élet legerősebb, legveszedelmesebb fogását tanulták meg: a szervezkedést, a kollektív erők becsülését, a magára utalt egyénségét és nyomorúságát. Ma már félelmetes szervezetek harcolnak a tanítóság igazáért. S mivel a tanítóknak akkor is igazuk van, amikor függetlenségüket védik, akkor is, amikor állásuk díszét és tekintélyét törekesznek megóvni (amennyire ez a mi viszonyaink közt lehetséges), azért ügyük diadalában joggal reménykedhetnek. A Katolikus Tanítók Országos Bizottságának mai ülésében éles szavak röpködtek a püspöki kar készítette rendtartás ellen, amely hellyelközzel harangozó- és sekrestyés-szolgálatra alázza a tanítót. Íme, az idők jele: egymással szemben áll az alázatos, nyomorgó néptanító, akit mindenki a szolgájának tart és a nagyhatalmú püspöki kar, rengeteg vagyon, tekintély és disz ura. És a tanító szemébe néz a püspöknek és kiköveteli tőle a maga emberi méltóságát. Az állami tanítók egyenesen a miniszterrel készülnek ujjat húzni, mert a kormány megtiltotta nekik gyűlésüket. A lázadás e jelein lehet elgondolkodni, akinek a temperamentuma, ízlése kívánja, el is búsulhat rajta. De minden emberi módon érző szívnek meg kell értenie, hogy az éveken át tartogatott keserűség utat tör. A tanító mindenét odaadta nemzete kultúrájának. És ez a kulturált nemzet egy darab tisztességes kenyeret sem adott tanítójának. A tanítókkal egyidőben üléseztek fönn a Tátrában a vármegyei tisztviselők is. Nyugodt, tárgyilagos, előkelő színvonalú tanácskozásuknak hadd említsük csak két mozzanatát. Az egyik az, hogy a vármegye emberei a javukra hozott törvényt, amely a legviharosabb vagy inkább mesterkélten szélcsöndes napokban jött létre, nem tartják kielégítőnek, sőt némely pontban sérelmesnek érzik. A másik az, hogy a gyűlés tapintatos rendezői a mai válságos napokban el akartak és el tudtak kerülni minden halvány célzást is az aktuális politikára. E bölcs megtartózkodás ma, amikor oly olcsó a babér és oly bőviben vagyunk a hatáskeltő jelszavaknak, nagyobb politikai fegyelmezettségre vall, mint akárhány iskolázott politikus népgyűlési szereplése. * A kettős ünnepnap nagy és jelentős művészi momentuma: az országos dallosverseny. A dalosünnepeknek politikai, szociális jelentőségét igen sokszor és minden oldalról értékeltük már, egy szempont azonban háttérbe szorult e méltatások során, talán azért, mert oly természetesnek látszik, pedig voltaképpen legkiválóbb értéke és érdeme az egész ügynek: a magyar dalárdák azok, ahol mindeddig korlátlanul föntartotta magát a magyar művészet kultusza. Zeneiskoláink természetszerűen rá vannak utalva a világirodalom produkcióira. Operánk sohasem állott belső kapcsolatban a magyar muzsikával, újabban még a cigánymuzsika is egyre jobban hajlik a kozmopolitizmus felé: a daloskörök egyetlen végvárai a nótának, a népdalnak s a belőle fejlődött művészi dalnak, melynek legnagyobb mestereink: Erkel, Mosonyi, Liszt adtak művészi formát és egyetemes értéket. Sehol nem ég a magyar zene kultuszának lángja oly tisztán, mint a daloskörök énekében. Ez adja meg egyszersmind hivatásuknak irányát és tartalmát is: a műfaj nemes klasszikus irodalmát kell kultiválniuk, tovább fejleszteniük, tekintet nélkül a személyi vagy külsősiker csábításaira. A budapesti verseny meggyőzött bennünket arról, hogy a dalosokat nagyszerű lelkesedés hevíti munkájukban. Céltudatos, szakavatott vezetést kívánunk a dalosok ügyének, hogy ezentúl is elüljárja nak abban a győzelmes seregben, mely a színtiszta nemzeti kultúráért harcol. * A magyar futballcsapat Stokholnvban fájdalmas vereséget szenvedett. Az angol ellenfél aránytalanul nagy győzelmet aratott rajta, holott sem a magyar csapat gyengesége, sem az angolok felsőbbsége nem igazolja a szomorú eredményt. De a mi derék honosainkon megint erőt vett a magyar átok, a fegyelmetlenség és ez megbontotta soraikat, lanyhává tette támadásukat, hatástalanná védekezésüket, ingadozóvá és kapkodóvá egész maguktartását. A fegyelem a test és a lélek gyakorlataiban egyképp uralkodó, rendet tartó, összefüggést teremtő tényező. Nélküle nincs sikere az egyes munkásságának sem, még kevésbbé a kollektív munkának. A fiaink kivittek magukkal nagy erőt, temperamentumot, a játék meglepő fordulóihoz szükséges leleményt, szóval kivittek mindent, aminek fejében hazahozhatták volna a dicsőséget, színeink becsületét, nemzeti önállásunk tüntető és ünnepi elismerést. De utipadgyászukból hiányzott egy, talán a legfontosabb, az, amit az angol physical and mental training-nek nevez: a test és a szellem tréningjét, egyetlen célra koncentrálását, egyetlen gondolat és eszmeihlette erejét, amely kitűz egy nagy és nehéz célt és elérésére fölteszi a férfi egész képességét. A stokholmi olimpiász bizonyára fog még dicsőséget is hozni azoknak a válogatott ifjaknak, akik odakünn a né— És nem fogom hallani a hegedűjét többé? — Az én hegedűm ezentúl csak vigasztalni fog. Higgye el, senki úgy nem szorul a vigasztalásra, mint a magyar. — És engem ki fog vigasztalni? — kérdezte a leányka, lesütve szemét. — A hercegnőt? Mi bánata lehet magának? Lábai előtt hever az egész boldog Bécs, — felelt keserűen a báró. — De valaki hiányozni fog, — s míg a kis leány lassan csipegette tenyérnyi csipkekendőcskéjét, reágördült arra egy forró könycsepp is. A báró egy pillanatig habozott. Szeme tűzben égett, s remegő kezével a hercegnő keze után nyúlt. — Eliz, jöjjön Magyarországba, jöjjön velem. A hegedűm csak magának fog szólani. Magyar dalt, magyar asszonynak. Jöjjön, legyen a nemtője egy eltiport nemzetnek. A leány kivonta kezét a báróéból. Sóhajtva tekintett atyjára, a ki a nagy, aranyos asztal mellett száraz, borotvált arcú diplomatákkal tanácskozott. — Nem lehet, báró. Az én apáom elengedne talán, ha kívánnám tőle, a vadak közé, de az ő beleegyezésével soha sem tehetném a lábamat olyan földre, ahol átkozzák a császárt. Nem lehet. Hiába. Csakugyan jobb lesz, ha válunk. Egymáséi úgy sem lehetünk soha. — Soha? — De igen. Mégis. Ne menjen vissza a hazájába. Legyen osztrák, legyen hű embere a császárnak, és szemét kérőleg függesztette a hercegnő a báróra, sápadt arccal várva a választ. — Ez nagy ár. Ha életemet, kérné, azt odaadnám, Eliz, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretem magát. De nekem vissza kell mennem. A hazámat nem hagyhatom el szerencsétlenségében. Egy Nyáry nem lehet áruló. Még a maga kedvéért sem, — felelt a báró elszántan, lemondva boldogságáról. — Igaza van. Menjen. Én imádkozni fogok, hogy viszontláthassam magát. Imádkozni fogok, hogy Magyarország ne legyen gyűlölt a császár előtt, s az atyám előtt. Én várni fogom, bármikor is fog elkövetkezni az az idő. S ha kibékül a maga nemzete az én császárommal, akkor jöjjön el értem. Akkor, amikor szabad lesz az atyám házában magyar dalt játszani. Egy magyar dal, amilyet én még nem hallottam, amilyet csak a szívem mélyén sejtek, legyen a maga kérője. Akkor jöjjön el értem. Az emigránsok hazajöttek, s hozzá kezdték bekötözni azokat a sebeket, amelyeket a nemzet az irtózatos tusában kapott. A konzervatív uraknak jutott a feladat, hogy a romokból újra építsenek. S ők becsülettel végezték a népszerűtlen munkát. Nem vágytak elismerésre, az a tudat adott erőt nekik, hogy hazájuk javára cselekesznek. És boldogok voltak, mikor közeledni látták esztendők fáradságos munkája után a királyt és a nemzetet. Csaknem egy évtized múlt el, s Magyarország vendéglátásra készül. Ferenc József, akit környezetének aggódásai nem riasztottak el, eljött Magyarországba, hogy megbékéljen népével. Úgy tett, mint Imre királyunk hajdan, hogy a pártos ellentáborba egyedül, ezzel a szókkal az ajkán ment be: meglátom, ki emeli fel kezét fölkent királya ellen. A király most is minden őrizet, minden katonai kíséret nélkül jött be abba az országba, amelynek átkai, gyűlölete áthallatszottak nappal-éjjel a Lajta folyón, s odaverte viharos napokon a szél a Burg ablakaihoz is. És lám, a király jól számított. Nem a győztes kényurat látta benne a magyar, hanem a jóakarattal, barátsággal jövő vendéget. A legkurucabb megyei urak azon versenyeztek, hogy kinek a négyese röpítse a királyt egyik megyéből a másikba. Föltámadt a régi nemzeti virtus, s csak olyan büszkék voltak az uralkodó elismerésére, aki odahaza el sem tudta képzelni, hogy a ló a szellővel fusson versenyt, mint az ősök, akik a hadban életét mentették meg a koronás királynak. Talán egy regimentet lehetne még mindig összeállítani azokból a kifent bajuszú, marcona parádés kocsisokból, akik azzal dicsekednek, hogy ők vitték a királyt. Egyre szaporodik a számuk, mint a marsalai ezernek. Úgy látszott, hogy teljes lesz a kibékülés a király és a nemzet között. Nyáry báró is azt hitte, hogy eljátszhatja már a magyar nótát a hercegnőnek. Az évek hosszú során át mindenki előtt féltve őrizte titkát. Járt a társaságba, udvarolt, de mindig nyitva hagyta az ajtót maga mögött. Pedig könnyen elveszhette volna a szívét, ha nem vigyázott volna annyira rá. A hegedűje is, meg ő maga is nagyon kedvelt volt a hölgyek előtt. A ,,Luca Pannáti", meg a „Sárgacsizmás Miskát“ csak Palatínus Ferkó tudta úgy játszani, mint ő, a kesergőket meg ő se. Aztán milyen különös érdekes külsejű ember volt! Magas, szikár, vállaira omló, hollófekete, göndör hajjal, cigányosan barna arcán valami borongó fájdalommal. Megfejthetetlen rejtvény volt, hogy a nők kedvence, Nyáry báró, évről-évre mint legényember kezdi újra a farsangot. BUDAPESTI HÍRLAP (154. sz.) 1912. július