Budapesti Hírlap, 1913. június (33. évfolyam, 129-153. szám)
1913-06-01 / 129. szám
2 esprits lés plus distingués dans cette parti? se réunissent en congrés, s’organisent et semblent vouloir placer sous le contróle de la communauté leurs nobles enlreprises, créer un esprit général et élever Part du livre la oü, parmi les bienfaiteurs de l’humanité, ils occuperont la place glorieuse qui revient a leur profession et au noble objet de leur commerce. .C'est daiis cette pensée que nous saluons les libraires-éditeurs accourus des quatre coins du monde; — et ceux de nos compatriotes qui ont effectué avee zéle et dévouement les travaux préliminaires du Congrés. Nous adressons nos plus respectueux hommages á Son Altesse Royale l’archiduc Joseph, qui, s’intéressant á toute noble entreprise et marchant toujours á la tété du progrés moral, a accepté le patronat du congres; c'est sous son ágidé que nous souhaitons á nos hótes de réaliser leur noble táche et d’emporter de cette vilié d’agréables impressions et de bons souvenirs. werden ? Und ist es nicht von ungeheuerer Wichtigkeit, dass die Autoritäten, die grossen, die führenden Geister dieses Fachs aus allen Enden der Welt sich zu einem Kongress versammeln, sich fest organisieren, um sozusagen der Totalität dieser Organisation die Controlle über das edle Fach anzuvertrauen? Sie streben einen Gemeingeist unter sich zu schaffen und die Kunst der Buchverleger auf die Höhe zu erheben, wo sie unter den Wohltätern der Welt ihren sich selber, ihrem Berufe und ihrem edeln Material würdigen Platz einnimmt. In diesem Gedanken heissen wir die aus aller Welt in unserer Hauptstadt versammelten Buchverleger herzlichst willkommen. Wir begrüssen auch die unserigen, die mit hingebungsvoller Sorgfalt die Vorbereitung des Kongresses erledigten und wir preisen Se. Hoheit Josef, den königlichen Prinzen, der in seinem Interesse für jedes gute Werk und als helleuchtendes Beispiel vorangehend das Patronat dieses Kongresses angenommen hat. Möge unter seiner Aegide unseren Gästen gelingen ihre edle Arbeit zu verrichten, auf das sie nach getanem Werk aus dieser Stadt mit angenehmen Eindrücken und liebwerten Erinnerungen sich heimbegeben! revoli fra di essi, gli ispiratori e moderatori di essa Arte, da tutti i confini deli’ Őrbe convengano a un mondiale Congresso? — si costituiscano in un Corpo organico, per sottoporre a questo loro Concilio il loro nobile ministero? — creare uno spirito solidale, e a forze unite sollevare l’arte editoriale a quell’ alto grado di potenza e di gloria, ove essa — tra i benefattori deli’ umanitä — occupi un posto adeguato, degno di sé e della süa sacra missione, degno della nobile merce di cm essa é provvida fautrice ed intermediana ? Con questi pensieri ed affetti nell’animo diamo ben di cuore il benvenuto nella nostra amatissima Caitale ai cari Ospiti, qua convenuti alle piü lontane parti del mondo, specialmente ai cari ospiti giunti da quella colta patria, dove íioriscono inhere „dinastie“ ditipograű, che eranö a un tempo stampatori, umanisti, poeti! — Ringraziamo i nostri concittadini e vicini ehe, con la S ;ran cura e abnegazione dedicate ai avori preparatori, hanno allestito il presente Congresso.— Esaltiamo, grati e devoti, Sua Altezza Reale PArciduca Giuseppe, ehe infiammandosi ad ogni nobile iniziativa, E onendosi a capo d’ ogni opera uona, si é degnato a’assumere l’alto patronato di questo nuovo Congresso. E sotto la faustd egida dell’ augusto patrono, auguriamo ai bravi „maestri della stampa“, riesca loro di felicemente promuovere la loro nobile „arte“", e che, a. opera felicemente compiuta, facendo ritorno alle loj-o sapienti *officine“, rechino seco nel cuore liete impressioni, cari ricordi, utili insegnamenti del Congresso internazionale tenuto sulla „Danoja“ magiara, nella risorta Capital e di quella „terra ehe il Danubio riga poi ehe le ripe tedesche abbandona‘l, alia quale gia il loro fraude Poéta mandava il suo fati-, ico saluto. thorities responsible for the conduct of this branch of human enterprise, gather together from every corner of the world, to form an organised unit, and, whale submitting their noble work to the control of what may be called a universal publishers’ parliament, to endeavour to create a public spirit among the members of their „guild“, and to raise the publishers’ art to a standard that will enable it to occupy a glorious position among the benefactors of mankind, — a position worthy of its grand aims and of the noble material in which it deals. It is with such thougts that we bid welcome to the publishers assembled in our Capital from all four quarters of the globe. We offer our greetings to our own publishers too who have laboured so devotedly and with such untiring energy to ensure the success of the Congress. We offer our homage to Archduke Joseph, whose unbounded interest in every noble work and his desire to take the lead in every field where the good of his fellowmen is concerned, has led him to áccept the patronage of the Congress. May our guests under the aegis of their princely Patron, succeed in achieving the noble task they have set themselves! And, when their work is over, may they carry away from this city pleasant impressions and agreeable recollections! Andersen hamis tündérei. IRTA SlPULUSZ. Nem bánom, ha kinevettek is, én bizony hiszek Andersen hamis tündéreiben, akik néha-néha játékot űznek az emberekkel. Egy-egy ilyen tréfa után, ha az ember hosszan maga elé mered, elgondolkozik s aztán csöndesen igy morog: ejnye de furcsát álmodtam. Miből gondolod embertársam, hogy álmodtál? Hát ha valósággal ott jártál azokon a helyeken,amelyeket az álom neked mutogatott? Senki sem tudta még megtalálni az álom és ébrenlét határait. Senki sem tudta kideríteni annak a misztikus országnak a mibenlétét,melyben a lelkünk akkor kóborol, mikor a testünknek nincs rá semmi szüksége. Pedig ezzel a kérdéssel megpróbálkoztak még a tudósok is, de ők még messzebb jártak tőle, mint a költők. Sok ember nagyon komoly dolognak veszi az álmot s nem fárad bele az egyes jelenségek magyarázatába. Ismerek tudományosan képzelt és egyáltalában nem babonás embereket, a kik hiszik, hogy minden embernek van egy őrangyala s ez álmuk utján érintkezik az őrzött egyénnel. Ezért minden álom valami üzenet, melyet persze ki kell találni. Ez az úr valahányszor álmodott, reggel hozzáfogott álmainak magyarázatához, mint ahogy más nekiül a képeslapok rébuszait megfejteni. És addig nem nyugodott, míg minden álmából ki nem hámozott valami pozitív jó tanácsot. És aztán nem is habozott napi cselekedeteit az álmok útbaigazítása szerint elintézni. Persze mi kinevettük őt ezért a bogaráért. Legjobban csúfolta őt Patasinszky Hugó tanár, aki azt állította, hogy az ilyen álomfejtés szakácsnéi színvonalra sülyeszti az embert. Kofamulatság az, nem egyéb. Patasinszky kíméletlenül elbánt a mi tanárunkkal és mindazokkal, akik hajtottak az ilyen babonaságra. Ő könyörtelenül kiirtott magából minden ilyen gyerekséget. Nem vét babonája a pénteki nap, a tizenhármas szám, a földült sótartó, a megcsendülő fül, hogy csak a leghétköznapiabbakat említsem. Biztos, hogy a középkorban a papok őt is máglyára hurcolták volna. Egyszer aztán elhallgatott. A vacsorázótársaságban ugyanis megint összecsaptak a pozitivisták és a romantikusok, de valamennyinek nagy bámulatára Patasinszky úr nem elegyedett a vitába. Máskor ő volt az, aki elől rohant a tagadás lobogójával, most pedig csak egy-egy bátortalan és határozatlan megjegyzéssel avatkozott bele a vitába. Máskor mindent tagadott, ezen az estén pedig a borfiúval szemben csupán azt tagadta, hogy a hozatott sör friss csapolás volna. Mi történt? Ezt az embert valami érte, ami megrendítette régi hitében, de mi? Aznap hiába kutattunk, erre a kérdésre feleletet nem kaptunk. De aztán lassan-lassan kiderült a nagy titok és megsejtettük, hogy itt megint Andersen hamis tündérei játszottak, azokkal a bizonyos megbúvótt kalocsnikkal. Ezen az estén, mikor olyan szokatlanul csendes volt, korábban is ment haza. Én is csatlakoztam hozzá, mert fájt a fejem. A balzsamos budai levegőtől elkábítva lassan ballagtunk a város felé, s egyszerre csak Patasinszky megszólalt: —• Ugye a múlt vacsorán nem voltál idekint? Nagyon zajos este volt. — Ti bizonyosan megint lenéztétek a haját és ebből keletkezett a csetepaté. — Olyanformán. De nem ez érdekel engem, hanem az, hogy nem a romantikusoktól kaptam rá az igazi feleletet, hanem máshonnan . . . — Honnan? — Ezt volna jó tudni. Misztikus a dolog. Hideg este volt, minek folytán több és erősebb bort ittunk, mint rendesen. Ezt vehetem az eset kiinduló pontjának. A vitatkozás is fölzaklatta az idegeimet. Nagy dolgokat feszegettünk. Én azt állítottam, hogy nem érdemes ebben az országban élni, mert ez összezsugorodófélben van. Legnagyobb érdekei és legfontosabb szervei idegen kezekbe vannak letéve. A külpolitikához, a hadsereghez semmi közünk. Boszniát nem a mi érdekeink szerint fejlesztik, még ha magyar ember áll is az élén, idegen érdekek szerint kormányozza. Erős láncokkal vagyunk Ausztriához kötve, csakhogy ez a lánc nekünk a lábunkon van, de neki nem, úgy, hogy a rabság nem kölcsönös, mert ő a lánc másik végét a kezében tartja. Ausztria sokkal gazdagabb, erősebb és intelligensebb, mint mi, tehát ő az, aki kizsákmányol bennünket. A mi államférfiaink számára Bécsben állítják föl azt a kört, amelyben mozogniok szabad és ez a kör évrőlévre szűkebb lesz, aki azt át meri lépni, az bukott ember. Ily munka mellett nálunk nem is fejlődhetik nagyszabású államférfin. Hát érdemes ezzel a sorvadással, ezzel a törpüléssel, hanyatlással szembeszállni? Hisz ez annyit jelentene, mint a fátummal megküzdeni. A nemzet kétségtelenül hanyatlásnak indul, csak a parlamenti botrányok, a színházak és a kabarék érdeklik, amiben ez a ragyogó szép, csupa kéj, csupa öröm-főváros mutat példát. Eszméimet persze párthíveim zajos lelkesedéssel fölkarolták, tovább vitték és eltúlozták. — Csak franciának érdemes lenni, — kiáltott föl Cakó ügyvéd — ott a tehetségnek nyitva áll a pálya és minden lehet az arravaló emberből, ott a hadnagyokból császárok lesznek, az egyszerű vidéki fiskálisokból pedig köztársasági elnökök. Micsoda ambíciót, micsoda életkedvet ébreszthet az ilyen látvány az emberekben! De hát mit beszélünk Franciaországról, a legkisebb európai nemzet is kimászik a világosságra és helyet követel a napon, minket pedig visszaszorítanak az árnyékba. — Hát azt elfelejtitek, — kiáltott közbe a statisztikus — hogy a német birodalom évenkint hatszázezer lélekkel, Oroszország pedig több mint kétmillió lélekkel szaporodik évenkint. Ez az a két malomkő, mely egy szép napon össze fog morzsolni bennünket. — Állítsuk ezzel szembe a kivándorlást és a tüdővész évi pusztítását, s kiderül, hogy a népszaporodásunk majdnem semmi,te hát mind a kettőnek megszüntetésére pénz kellene, pénzgyárakra és szanatóriumokra, ez pedig , nincs. — Miért nincs? Mert a mozgósításra most kétszáz millió koronát kell kifizetnünk, így ment a beszélgetés huzamos ideig. BUDAPESTI HÍRLAP (129. sz.) 1913. június 1.