Budapesti Hírlap, 1914. július (34. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-01 / 153. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP (153. sz.) 1914. július 1. azt mondanám, magyar-szerb s magyar­­horvát karakterré alakultak ki, mely ezer mérföldnyi távolságra esett balkáni test­véreiktől. Tudtak jó és jóizű magyarok lenni a nélkül, hogy a saját faji tulajdon­ságaik erényeit elvesztették volna. Gon­dolkozásuk, érzéseik, világnézetük mű­veltebb, mérsékeltebb, nemesebb lett; azt lehetne mondani: beleolvadtak a magyar­nyugati környezetbe. Mióta azonban az osztrák kezelte őket, jött az illír kérdés, a vojvodina, a temesi bánság és a visszavonás. Azóta mintaképük a Jellacsicsok, a Sztratisni­­rovicsok, a Mileticsek. A szerb trónon lehetetlenné lettek az Obrenovicsok és a szerb törekvések megmételyezték egy félszáz év óta a déli szlávokat, a szláv in­telligencia nagy része lesülyedt a balkáni szlávok nívójára és a szerb históriában föltámadt a régi balkán-népek politikája király gyilkosságokkal fűszerezve. Ma az egész szláv tanulóifjúság agy­­veleje meg van mérgezve, mert iskolájuk nem a műveltség, nem a tudomány csar­noka, hanem a politikai izgatás fészke. Meg tudnék nevezni egy zimonyi tanárt, a­ki, mikor belgrádi cigarettát szív­e vé­gére jut, mielőtt eldobná a cigarettavé­­gét, kiégeti a cigarettapapirosból a­­ szerb koronát. Mert elviselhetetlen neki a gondolat, hogy ha a nélkül dobná el, valaki rátalálna taposni a­­ szerb koro­nára. Ezt én becsülném egy szerbországi emberben. Egy magyar állampolgártól, a­ki úgy gondolkozik és cselekszik, becste­len képmutatás a magyar állam területén tanulni, élni és fizetést hozni. Képzelje el az olvasó az iskolákat, a­hol ilyen ta­nárok befolyásolják az ifjúság zsenge és fogékony elméjét és azután csodálkoz­zék még azon, hogy a szerajevói fiatal gyilkos, a­ki merész és biztos kézzel lő bele fényes nappal egy királyi herceg trónörökösbe és egy asszonyba, a­kit há­rom árva sirat. — egy most érettségizett szerb diák. Valóban nincsen várni való időnk arra, hogy megismerjük a helyzetnek tel­jesen megérett voltát nagy elhatározá­sokra, gyors cselekedetre, hogy meggyó­gyítsuk ő­felsége birodalmainak nagy sebeit. Más gyökeres gyógyítás pedig nin­csen, mint visszamenni a történeti alapra, visszamenni a jog, a törvény és az igaz­ságosság területére. Az országgyűlés részvéte. Budapest, jan. 30. Hosszú idő óta ma először volt egységes a magyar országyűlés képviselőháza. Egységes a gyász és az őszinte fájdalom érzésében. Mutat­ták ezt a külsőségek is. Nagy csöndben, szinte nesztelenül gyülekeztek a képviselők. Munka­pártiak és ellenzékiek egyaránt, fekete ruhában jöttek el. A munkapártnak csaknem valamennyi tagja megjelent. Ott voltak a miniszterek, Tisza István gróf miniszterelnök kivételével, a kit kö­telessége Bécsbe hivott. Az ellenzéki vezérek is eljöttek jóval az ülés megnyitása előtt. Apponnyi­­Albert gróf, Andrássy Gyula gróf, Zichy Aladár gróf sokáig szótlanul járkáltak a folyosón. És elhozta a nem­zeti gyász a Házba Zichy János grófot, a ki talán épp egy esztendeje volt utoljára a parlamentben. Ott volt Návay Lajos is. Később kisebb-nagyobb csoportokba verődve vitatták a gyászos esemény következéseit. Hallottunk borongós jóslatokat a monarkia legközelebbi jövőjéről, ingerült ki­­fakadásokat a szerb és román fészkelődések és izgatások ellen. Az idő ezalatt tizenegy felé járt és a kép­viselők mind türelmetlenebbül várták az ülés megnyitását. Végre néhány perccel tizenegy előtt megjelent Beöthy Pál elnök, fölment az elnöki emelvényre és az éles csengettyűszóra a képvise­lők is beözönlöttek az ülésterembe. A jobboldal és a közép egész megtelt, csupán a baloldalon mutatkoztak nagyobb hézagok. Az elnök a formalitások után fölemelke­dett helyéről és csöndes, meghatott hangon em­lékezett meg a néhai trónörökösről. Mindjárt első szavánál fölállottak a Ház tagjai is és néma megilletődéssel hallgatták meg Beöthy Pál gyász­beszédét és javaslatait. A képviselők azután újra leültek. Apponyi Albert gróf jelentkezett most szólásra, de a jegyző Teleszky János pénzügy­­minisztert szólította. A kormány ugyanis elha­tározta, hogy mivel az eddigi szokás ellenére az ellenzék külön szónokokat jelölt ki a felszó­lalásra, a kormány és a munkapárt is kü­lön­­külön fejezi ki a tragédián való fájdalmas érzé­sét. A pénzügyminisztert, valamint az utána föl­szólaló Héderváry Károly grófot is csöndben hallgatta meg a Ház. Apponyi­­Albert gróf meg­kapó szép beszédben emlékezett meg Ferenc vényt, a tigris öl. A zsarnokság úgy tenyészti a merényleteket, mint az eső a gombát, ezt minden idők története mutatja. A magyar nem tűrte soha a zsarnokságot és nem ismeri a poli­tikai orgyilkosságot. A magyar nyílt forrada­lommal felel az elnyomatásra. Semmiféle nem­zet sem vonható felelősségre valamely eszelős tagjának eszeveszett tettéért, de az olasz, a spa­nyol merényletek mégis a néplélek beteges haj­lamaira mutatnak. Nem tudjuk kiszámítani a betegség fokát, tartalmát, de a betegség meg­van. A trónörökösünk és nejének meggyilkolása mint szörnyű rejtély marad ránk. A gyilkos célzott a nőre! A bombavető habozott egy pil­lanatig, mikor a nőt megpillantotta, de a revol­­veres nem habozott. És emberformája van! Kik között élünk mi tulajdonképp? Milyen örvé­nyek szakadnak az egy társadalomban élők kö­zött! Ezek a merénylők lelkesedéssel ölnek és cinikus ujjongással dicsekednek tetteikkel. Vé­gül pedig mint mártírok vonulnak be a hozzá­juk hasonló fenevadak emlékezetébe. Idáig keveset tudunk a véres test körül­ményeiről. Egyes hírek szervezett összeesküvés­ről beszélnek. Lehetséges. De ott lenn a Bal­kánon nem kell formális összeesküvés, hogy ily lettek megszülessenek. Megvan az összeesküvés összebeszélés nélkül is és a Balkán-háborúk vérfolyói termékennyé tették a földet. Ez az, a­miről követségeink, konzuljaink, utazóink, tu­dósítóink, kémeink nem tudósítanak bennün­ket. Ott az emberélet oly olcsó és hitvány áru, hogy a gyilkosságok, már föl se tűnnek. Mert Ferdinánd királyi hercegről és nejéről, a­ki balsorsában osztozott. Andrássy Gyula gróf, az alkotmánypárt elnöke a gyászos esemény emberi vonatkozásait fejtegette és általános helyeslés mellett mutatott rá a délszláv veszedelemre és a merénylet poli­tikai tanulságaira. A néppárt nevében Zichy Aladár gróf be­szélt röviden. Rajacsich József báró a bonátok nevében fejezte ki fájdalmát. Beszéde tiltakozás akart lenni ama föltevés ellen, mintha a horvát­­szerb koalíció bármelyik tagja is nem a legéle­sebben ítélné el a galád merényletet. Beszédének az a része, melyben a kiegyezéshez és a Magyar­­országgal való testvéries érzéshez való ragaszko­dást hangoztatta, általánosan jó hatást tett. A román nemzetiségi Papp-Csicsó István és a kisgazdapárti Szabó János beszélt azután hosszadalmasan és általános türelmetlenség mellett. Végül Vázsonyi Vilmos szólalt föl, hogy demonstrálja a pártok egységes érzését. Az elnök javaslatait azután elfogadták. Délután a főrendiház tartott ülést. A beteg Jósika Samu báró helyett Vavrik Béla alelnök elnökölt. Az ülésre körülbelül negyven-ötven fő­rendiházi tag jött el, közöttük Csemodi János bíboros hercegprímás, Szmrecsányi Lajos egri érsek, Várady L. Árpád kalocsai érsek, Glatt­­felder Gyula temesvári püspök és Zubkovics budai szerb püspök. Vaurik Béla kegyeletes szívvel emlékezett meg a nemzet gyászáról s azután javaslatot tett a temetésen való részvételről. Bejelentette, hogy a királyi hercegi pár temetése pénteken lesz és hogy a főrendiház küldöttségét az elnök vezeti. Beszédét a főrendek állva hallgatták. Azután Csernocsy János bíboros herceg­prímás szólott a szerajevói merényletről. Len­dületes szép beszéde mély hatást telt. Az elnök javaslatainak elfogadásával az ülés véget ért.­ ­ Erkölcsi földrengés. Irta Alfa. Nem szóvirágként használjuk e kifejezést; a rettenetes szerajevói hit hallatára oly lelki szédülést éreztünk, melyet csak a földrengés érzetéhez tudunk hasonlítani. Amaz is oly váratlan volt, mint ez szokott lenni és létünk alapjai inogtak meg. Igaz, hogy a politikai me­rényletek szörnyen gyakoriak, mint a földren­gések is, de nem lehet megszokni őket. Fene­ketlen mélységekből törnek elő, melynek alak­talan rémei vak sötétségben keresik a fölszínre vergődés réseit. Mi meg itt a föld színén járunk, gondtalanul, nem sejtve, mi készül alattunk. Oly biztosaknak érezzük magunkat! Összes merészségeink is abból erednek, hogy az élet bízik magában és nem akarja látni a veszedel­meket. Bejárjuk a föld kerekségét azzal a köze­pes elővigyázattal, a­mely lelkünk igen csekély részét veszi igénybe. És egyszerre fölszabadul­nak a rémek, melyek közt a legszörnyűségeseb­­bek az emberi lélek sötétségeiből származnak. Ez a merénylet oly váratlanul talált ben­nünket, hogy a gondolkodás is egészen meg­akad­. Ha orosz merényletről jó hír, akkor tud­juk, hogy az a föld alá van aknázva. Román országokban régi, véres hagyományok új anar­­kiás járványok számára termékeny talajt ké­szítettek elő. Lucch­eni tette szivén talált ben­nünket, de Lucc­enit úgy néztük, mint a vé­rengző tigrist eszünknek nem adott föl volt­vasutak visznek oda és hotelek vannak a váro­sokban és telegramokat küldenek és miniszte­rek vannak és több ilyféle: mi azt hisszük, hogy minden úgy van, mint egyebütt. Nálunk is óriás különbségek vannak műveitek és tanulat­lanok közt, nemcsak értelmi, de nagy etikai, érzelmi különbségek és minálunk is három­­négyféle erkölcs igazgatja az emberek tetteit, de az emberiség népei közt nagyobbak a kü­lönbségek. A háború mindenütt véres mester­ség, de hogy a népek egymást kiirtsák, hogy az ellenség a falu népét megölje, a gyermekeket és öregeket is, azt nem lehet a háború mámorá­val magyarázni. Mi ez? Micsoda népek ezek? A bolgár, a szerb, a görög, a török, a védtelen embereket ezrivel lemészárolták. Egész Európa, az egész világ minden reggel olvasta ezeket a híreket és Angliában meg Amerikában nem tartottak mitingeket, a németek nem fogalmaz­tak lángoló szavú tiltakozásokat, a franciák el­felejtették a testvériség gyújtó szózatát, az uj­,­ságok közölték a sánta cáfolásokat és az em­beriség napirendre tért. A bankárok pedig köl­csönöket folyósítottak, a vállalkozók engedé­lyekre és kiváltságokra vadásztak, Krupp és Creuzot és a többiek szállították az ágyukat, az amerikaiak és mások eladták ócska hadi­hajóikat és mindegyik nemzet szanaítgatta, mily előnyüket lehetne az új helyzetből kicsiholni. Ez volt az „emberiség“ magatartása. Emberi­ség! Hát van emberiség? Van emberiesség? Van szolidaritás? Hogy mi lesz a Balkán-háborúk későbbi következménye, ma senki sem tudja. A képviselőház ülése. Beöthy Pál elnök délelőtt­i tizenegy órakor nyitotta meg az ülést. Mindjárt azután fölemelke­dett helyéről és fölállottak a képviselők is. Az­ elnök: Megdöbbenve jelentem be a t. Ház­nak ama már köztudomásúvá vált megrendítő tényt, hogy Szerajevóban e hónap 28-ikán, vasárnap dél­előtt ő császári és királyi fensége, Ferenc Ferdinánd királyi herceg, trónörökös és fenséges neje, Hohen­berg Zsófia hercegnő egy elvetemült gonosztévé or­gyilkos golyóinak estek áldozatul, a férfiúi és ka­tonai kötelességnek s a hitvesi odaadásnak leg­nemesebb teljesítése közben. Mély részvéttel tölti el s emberi érz­éinél fogva ragadja meg a magyar nemzet minden tagját e rettentő gyászhir, mely ha­tározott, nemes, egymást megértő s a megértés el­érésében nehézséget, akadályt nem ismerő fejedelmi férfiút s vele együtt életének igaz, méltó társát fosz­

Next