Budapesti Hírlap, 1915. március-április (35. évfolyam, 60–119. szám)
1915-03-23 / 82. szám
1915. március 23 ÍU9APESTI lllllll» (82. «.) HÉ! osztrák Szorura, Budapest, márc. 22. Milyen lesz a monarkia a háború után? Ezzel a címmel egy magát aktív osztrák politikusnak nevező szerző adta elő egy kis sárga füzetben gondolatait. Írása kitűnő példa arra, hogy a politikai gondolkozás rendkívül bonyolult mechanizmus útján történik, melyben az intellektuális elemek mellett szenvedelmek, érzések, megszokott, múltbeli képzetek nagy szerepet játszanak. A szerzőre semmi hatást nem tett a háború. A háború előtt az volt a célja, hogyan erősítse a német elemet a monarkiában. A háború után is — azt hiszi — ez lesz az egyetlen nézőpont, melyből az államférfiaknak működniük kell. A háború előtt az osztrák németségnek radikális része, az alldeutschek, téves utakon jártak: az osztrák német tartományoknak a nagy német birodalomhoz csatolásáról álmodoztak. A szerző szerint ez őrültség, vagy legalább is politikai hiba volt. Mert hisz a németség is megtalálhatja a monarkia keretében hatalmi túlsúlyát. Nem kell ehhez egyéb, mint átalakítani a monarkiát. Rövid úton beosztja Ausztriát és Magyarországot: négy önálló szövetségi állam, Bundesstaat lesz; egy német: Cseh- és Morvaország, Alsó- és Felső-Ausztria, Tirol, Szalzburg, Stájerország; egy délszláv: Krajna, Dalmácia, Horvát-Szlavonország (.), Bosznia s elfoglalandó szerb terület; egy magyar: a mai Magyarország, a horvátok nélkül, s egy lengyel, Galícia és egyéb megszerzendő területek. Ez a szerző semmit sem tanult a háborúból, s nem látja, hogy a dualizmus az egyetlen forma, melyben ez a monarkia a poklok kapuin is erőt tud venni. A szerző begubózta magát a most törekvé A spanyol képviselőválasztás Madrid, március. Az egész spanyol közvéleményt most belpolitikai kérdések tartották izgalomban. A pártoknak mindegyike nagy agitációt fejtett ki és ez Spanyolországban egészen sajátságos jelleget ölt és többnyire véres verekedéseket rögtönöznek. Természetesen ez a választás sem esett meg vér nélkül és a katonaságnak is nagyon sűrűn bele kellett szólnia az alkotmányos küzdelembe. A kormányon, mint ismeretes, a liberalisták vannak s most is nagy küzdelembe bocsátkoztak és mint a következmény mutatja, nagy sikerrel dolgoztak, mivel olyan nagyarányú diadalt arattak, amire példa a spanyol történelemben nem is volt. Spanyolországban a világ legtöbb pártja van és minden ember ott egy-egy pártot jelent és a pártküzdelmek sehol sem olyan szenvedelmesek mint itten. A spanyol választói törvény meglehetősen szűkkeblű és szocialista érzelmű választói nem igen vannak. Most azonban az történt, hogy azok az emberek, akik ezzel a törekvéssel szimpatizálnak, a kormánypártra adták le szavazataikat. Ez nagy jelentőségű dolog volt és a lapok bő kommentár kíséretében emlékeztek meg erről. A fő ok az volt most, hogy a liberálisok hangoztatták legerősebben, hogy Spanyolországnak életérdeke, hogy a semleges politikától ne térjen le. A frankofilok viszont egy csomó francia nagyságot hoztak le és nem feledkeztek meg a szerencsétlen földönfutókról sem és nagy apparátussal vonultatták fe ezeket. A francia és belga vendégek fogadtatása azonban nem volt fényes, mert a liberálisok tojással és hasonló anyaggal dobálták őket. Eléggé jellemző, hogy a katonáknak kellett megvédelmezni a kormány ellen agitálókat, mivel nagyon is rosszul járhattak volna. A republikánusok szintén a háború ellen szóltak. A jaimisták határozott antant-párti programot vallottak és így nem lehet csodálni, hogy a legvadabb verekedés indult meg, különösen Barcellónában, ahol olyan izgatott volt a kedv, hogy a kormány ott kénytelen volt kihirdetni az ostromállapotot. Barcellona város mindig középpontja volt a forradalmi mozgalmaknak és mindig a legszélsőbb ellenzéket alkotta mindenkivel szemben. A nagy gyártelepeken már úgy is sztrájkoltak a munkások és így a választási harcokban annál nagyobb erővel léphettek föl és sikerült is jelöltüket megválasztatni. A katonaság itt oly nagy erővel vonult föl, 7 egysége vett részt abban. Nevezetes, hogy e hajók közül kettő (Queen Elisabeth és Agincourt) 28— 29.000 tonnás hiperdreagnouth, amelyek közül a Queen Elisabeth-on 8 darab 38 centiméteres roppant messzire hordó tengeri ágyún kívül 16 darab 15 centiméteres, míg a másodikon 14 darab 30,5 centiméteres és 20 darab 15 centiméteres ágyú van. Az ostromhoz felvonult 24 csatahajó közül eddigelé tizenöt süllyedt el és sérült meg harcképtelenné a beteg ember. Törökország igen jól vezetett mozgó és valószínűleg tarack- és mozsárütegeinek nagy szabatossággal lőtt golyói következtében. Ha számításba vesszük még azt, hogy e hajóóriásokon kívül torpedóüldöző- és torpedóhajók, aknakeresők és valószínűleg tengeralattjárók, nemkülönben viztrepülők is elpusztultak, a törökök sikerei valóban elsőrendűek. Így áll a dolog a Dardanellák körül és nem olyképp, mint ahogy az antanté kürtöli világgá. Balul ütött ki Szmirnának ostroma is. Ez különben sem lényeges dolog, mivel alárendelt erőkkel hajtatván végre, csupán tüntetésnek minősíthető, amely arra szolgált, hogy elterelje a törökök figyelmét a Dardanelláktól, kapkodásra és arra rá kényszerítse a védőket, hogy szárazföldi seregeiket megosszák. Ezt a csapdát is minden bizonnyal rosszul állították föl a szövetségesek, mert a török haderő ma oly tekintélyes nagy, hogy az összes harctereken elegendő erőkkel képes fölvenni a harcot az antantnak vegyes elemekből alakított seregeivel szemben. Kérdés már most, hogy mi várható a jövőre nézve? A szövetségesek csakis akkor érhetik el céljukat, ha tengeri haderejükkel előbb elhallgattatják az erősségeket, azután pedig partraszállanak oly erőkkel, amelyek győzelmet képesek aratni a török hadsereg ama része felett, amely a szoros út védelmezésére hivatott. Az erősségek rombalövéséhez, valamint a partraszállás nehéz hadműveletének támogatásához legalább is negyven csatahajóra van szükség! Vagyis az eddigi veszteségek után megmaradt hajókhoz még legalább is huszonöt csatahajót kell a Dardanellák elé rendelniök. Hogy e nagy erőt, melynek harcraképes állapotban való fentartásához kisegítő hajórajok is szükségesek, honnan összpontosítják, vallóban talányszerű, főként akkor, amikor az Adriai-tenger kijáratát is nem megvetendő erőkkel kell elzárniuk, hogy a mi támadásunk esetén itt is a győzelmet biztosíthassák maguknak. A partraszállás maga a legnehezebb hadműveleteik közé tartozik. Az antant sztratégiai célja: először a szoros-ut, azután pedig Konstantinápoly. A szoros-utait csakis akkor vallhatja a magáénak, ha annak mind a két partját, tehát úgy az európait, mint az ázsiait, nemkülönben még az egész Gallipoli-félszigetet is elfoglalhatja. Az egyik part birtoka még nem hozhatja meg a kívánt eredményt, mert a másikról a védő a kedvezően alakult terep oltalma alatt szabadon és a támadók előtt elrejtetten ide-oda tolhatja erőit, de főként a szorosban operáló csatahajókra oly nagy veszedelmet zúdító és mozgó — valószínűen motoros — nehéz ütegeit. A meglepetésszerű partraszállásnak (ez a fontos!) és az előrenyomulásnak tehát mind a két parton egy időben kell megtörténnie, mégpedig oly nagy erőkkel, hogy az itt álló török seregeket legyőzzék és elnyomják a szorostól, illetőleg Konstantinápolytól. E nagyarányú hadművelethez pedig a bátorsággal határos az a csekély százezer katona, melyet az eddigi hírek szerint szántak a szövetségesek a szárazföldi hadműveletekre. Némi, és ezt hangoztatnunk kell, siker csak akkor kecsegtetheti őket, ha legalább is 500.000 embert szállítanak partra, úgy az urópai, mint az ázsiai részeken. E roppant nagy erőnek odaszállítása pedig nem mehet végre máról holnapra, hanem hosszú időre terjed; eleséggel, lövőszerrel s egyebekkel való ellátása oly berendezkedést kiván, mit csakis hónapok gondos és küzdelmes munkája készíthet elő; az erőknek partraszállítása sem mehet végre egyidőben, hanem csak csoportokban, (az egészre "~"időben való odaállításhoz több száz szállítóhajóra lenne szükség!) ami által a rátánként kihajózott gyenge erők az egyenkénti megveretés veszedelmébe kerülnek. Maga a partraszállás is az összes körülmények kedvező összejátszásától függ. Ilyenek például: a szárazföldet védelmező csapatok elrebbentése a part mellől, a kikötésre alkalmas terület, a tengerfenék minősége, oldalozó állások a partraszállást támogató csatahajók számára, a szabatos lövés érdekében kedvező időjárás és a tenger nyugalma, az ár és apály nagysága és ideje stb., stb. Az eddigi események után ítélve: a törökök mozgó ütegeket alkalmaztak, amiket a szoros utat kísérő változatos terepen oly mesterileg helyeztek el, hogy még az ellenséges repülők sem állapíthatták meg helyeiket. E beásott és leplezett, valamint naponként, sőt talán óránként is helyüket változtató ütegek állásainak még repülőik útján való megállapítása is napokat kívánhat, és ha meg is állapították azok helyét, a golyók magas ívben hajítására alkalmas ágyuk hiányában soha sem lesznek képesek leküzdeni azokat a csatahajók erre a célra nem alkalnas ágyúival. A partraszállás tehát, sőt még az ezt fedező csatahajók is, állandóan veszedelemben lesznek. Még egy fontos körülmény van, ami a védelemre szorult törökökre nézve igen előnyös. Nevezetesen, hogy a hadműveleti terület szűk határok közé szorított. Ez által a török erők jól megválasztott és az ellenség tüzérsége által el nem érhető központból a veszélyeztetett parton gyorsan összpontosulhatnak és megadhatják a kegyelemdöfést a betolakodóknak. Végül — mint annyiszor már e világrendítő háborúban — most is csalódni fog az antant a török haderő nagysága, felszerelése és elosztása tekintetében. Közkézen forgó könyvek szerint a török császárság fegyveres ereje, beleértve a sorhadat, ennek tartalékát és a népfölkeléseket, amik ma mind fegyverben állanak, eléri az egymillió embert hatezer ágyúval és legalább is 600 gépfegyverrel! Ez az erő a szent háború kihirdetése óta mindenesetre megnövekedett hasznavehető elemekkel, mégpedig olyanynyira, hogy az Egyptom és a Kaukázus ellen fölvonult hadak létszáma után is megmarad még az a hadsereg, melyet az európaii hadműveletekre tartottak készen mindenkoron. Ez pedig jó vezérek alatt a legjobban fölszerelt és képzett, és eléri kereken az 500.000 főt, nem számítván a segédfegyvernemeket és a kisegítő szolgálatot teljesítő legénységet. Nem áll fenn ma az a körülmény, hogy csak nagyon lassan mozgósítható a török hadsereg, sőt hónapokon át fölkészülten mindenesetre számolt azzal a körülménnyel, hogy a birodalom fővárosát kell majd megvédelmeznie az angolokkal, a franciákkal és az oroszokkal szemben. Törökország mindenesetre volt oly okos, hogy abban a pillanatban kiáltotta el a Rajtát, amikor több hónapon át tökéletesen fölkészülta nagy leszámolásra. Ebben a szövetségesei is támogatták, mégpedig valószínűen nem megvetendő eszközökkel. A török hadsereget kitűnő szellem vezérli, katonai erényei pedig felülemelkednek az antant szedettvedett népségeivel szemben, seibe, s a valóság teljes nemlátásával szövi álmait a jövőről. Arról a jövőről, melyben szerinte a magyarság nem a monarkia felét, hanem csak negyedét fogja kitenni. A másik brosúra a szerzőjét három csillaggal jelzi s a címe Parteipoltik und Gemeinsamkeit in Österreich-Ungarn. (Pártpolitika és közösség Ausztriában és Magyarországon.) A szerző nem aktív politikus és nézeteit az új tapasztalati anyag alapján konstruálta. Fölismerte, hogy a háború a magyar politikai világot kifelé, a nemzet erői teljes kifejtésében egységessé tette. Az előbbi ádáz politikai indulatok mint varázsütésre tűntek el, amint a magyarság, a magyar állam létkérdése merült föl. A magyar állam! Ez a szó az, ami a szerzőre legmélyebb hatást tett. Az államért mindenki félretette személyes céljait és minden kéz egyesült az állam védelmében. Miért nincs ez így Ausztriában? — kérdi kissé melankolikusan. Mert az osztrák pártokban hiányzik az állameszme, mint indító motor. Mindegyiknek csak partikuláris, tartományi vagy nemzetiségi létalapja van. Az állameszme végtelen fontosságának felismeréséből következik a háromcsillagos szerző posztulátuma: az osztrák pártrendszert a magyar mintájára át kell alakítani. A partikuláris programok helyébe szélesebb, államérdekeket méltányló elveket kell venni. A szerző különben felső osztrák hivatalnok és csak újabban ismerte föl a magyarok állameszméjének monarkiaföntartó jelentőségét. Kétségtelen, hogy a Lajtán túl mind többen fognak úgy gondolkodni, mint ő és mindinkább elfogy azok száma, akik még mindig a múltnak merev, élettelen konstrukciói szerint vágyakoznak.