Budapesti Hírlap, 1915. március-április (35. évfolyam, 60–119. szám)

1915-03-23 / 82. szám

1915. március 23 ÍU9APESTI lllllll» (82. «.) HÉ! osztrák Szorura, Budapest, márc. 22. Milyen lesz a monarkia a háború után? Ezzel a címmel egy magát aktív osztrák politikusnak ne­vező szerző adta elő egy kis sárga füzetben gon­dolatait. Írása kitűnő példa arra, hogy a politikai gondolkozás rendkívül bonyolult mechanizmus útján történik, melyben az intellektuális elemek mellett szenvedelmek, érzések, megszokott, múltbeli képze­tek nagy szerepet játszanak. A szerzőre semmi ha­tást nem tett a háború. A háború előtt az volt a célja, hogyan erősítse a német elemet a monarkiában. A háború után is — azt hiszi­ — ez lesz az egyetlen nézőpont, melyből az államférfiaknak működniük kell. A háború előtt az osztrák németségnek radiká­lis része, az alldeutschek, téves utakon jártak: az osztrák német tartományoknak a nagy német biro­dalomhoz csatolásáról álmodoztak. A szerző szerint ez őrültség, vagy legalább is politikai hiba volt. Mert hisz a németség is megtalálhatja a monarkia keretében hatalmi túlsúlyát. Nem kell ehhez egyéb, mint átalakítani a monarkiát. Rövid úton beosztja Ausztriát és Magyarországot: négy önálló szövetségi állam, Bundesstaat lesz; egy német: Cseh- és Morva­ország, Alsó- és Felső-Ausztria, Tirol, Szalzburg, Stájerország; egy délszláv: Krajna, Dalmácia, Hor­vát-Szlavonország (.­), Bosznia s elfoglalandó szerb terület; egy magyar: a mai Magyarország, a horvá­tok nélkül, s egy lengyel, Galícia és egyéb meg­szerzendő területek. Ez a szerző semmit sem tanult a háborúból, s nem látja, hogy a dualizmus az egyetlen forma, melyben ez a monarkia a poklok kapuin is erőt tud venni. A szerző begubózta magát a most törekvé­ A spanyol képviselőválasztás Madrid, március. Az egész spanyol közvéleményt most belpoli­tikai kérdések tartották izgalomban. A pártoknak mindegyike nagy agitációt fejtett ki és ez Spanyol­országban egészen sajátságos jelleget ölt és több­nyire véres verekedéseket rögtönöznek. Természe­tesen ez a választás sem esett meg vér nélkül és a katonaságnak is nagyon sűrűn bele kellett szólnia az alkotmányos küzdelembe. A kormányon, mint is­meretes, a liberalis­ták vannak s most is nagy küz­delembe bocsátkoztak és mint a következmény mu­tatja, nagy sikerrel dolgoztak, mivel olyan nagy­arányú diadalt arattak, a­mire példa a spanyol tör­ténelemben nem is volt. Spanyolországban a világ legtöbb pártja van és minden ember ott egy-egy pár­tot jelent és a pártküzdelmek sehol sem olyan szen­vedelmesek mint itten. A spanyol választói törvény meglehetősen szűkkeblű és szocialista érzelmű választói nem igen vannak. Most azonban az történt, hogy azok az em­berek, a­kik ezzel a törekvéssel szimpatizálnak, a kormánypártra adták le szavazataikat. Ez nagy je­lentőségű dolog volt és a lapok bő kommentár kí­séretében emlékeztek meg erről. A fő ok az volt most, hogy a liberálisok hangoztatták legerősebben, hogy Spanyolországnak életérdeke, hogy a semleges poli­tikától ne térjen le. A frankofilok viszont egy csomó francia nagyságot hoztak le és nem feledkeztek meg a szerencsétlen földönfutókról sem és­­ nagy appará­tussal vonultatták fe ezeket. A francia és belga ven­dégek fogadtatása azonban nem volt fényes, mert a liberálisok tojással és hasonló anyaggal dobálták őket. Eléggé jellemző, hogy a katonáknak kellett megvédelmezni a kormány ellen agitálókat, mivel nagyon is rosszul járhattak volna. A republikánusok szintén a hábo­rú ellen szóltak. A jaimisták határo­zott antant-párti programot vallottak és így nem lehet csodálni, hogy a legvadabb verekedés indult meg, különösen Barcellónában, a­hol olyan izgatott volt a kedv, hogy a kormány ott kénytelen volt ki­hirdetni az ostromállapotot. Barcellona város min­dig középpontja volt a forradalmi mozgalmaknak és mindig a legszélsőbb ellenzéket alkotta minden­kivel szemben. A nagy gyártelepeken már úgy is sztrájkoltak a munkások és így a választási harcok­ban annál nagyobb erővel léphettek föl és sikerült is jelöltüket megválasztatni. A katonaság itt oly nagy erővel vonult föl, 7 egysége vett részt abban. Nevezetes, hogy e hajók közül kettő (Queen Elisabeth és Agincourt) 28— 29.000 tonnás hiperdreagnouth, a­melyek közül a Queen Elisabeth-on 8 darab 38 centiméteres rop­pant messzire hordó tengeri ágyún kívül 16 darab 15 centiméteres, míg a másodikon 14 darab 30,5 centiméteres és 20 darab 15 centiméteres ágyú van. Az ostromhoz felvonult 24 csatahajó közül eddigelé tizenöt süllyedt el és sérült meg harcképtelenné a beteg ember. Törökország igen jól vezetett mozgó és valószínűleg tarack- és mozsárütegeinek nagy szabatossággal lőtt golyói következtében. Ha számí­tásba vesszük még azt, hogy e hajóóriásokon kívül torpedóüldöző- és torpedóhajók, aknakeresők és valószínűleg tengeralattjárók, nemkülönben vizt­repülők is elpusztultak, a törökök sikerei valóban elsőrendűek. Így áll a dolog a Dardanellák körül és nem olyképp, mint a­hogy az antanté kürtöli világgá. Balul ütött ki Szmirnának ostroma is. Ez kü­lönben sem lényeges dolog, mivel alárendelt erőkkel hajtatván végre, csupán tüntetésnek minő­síthető, a­mely arra szolgált, hogy elterelje a tö­rökök figyelmét a Dardanelláktól, kapkodásra és arra rá kényszerítse a védőket, hogy szárazföldi se­regeiket megosszák. Ezt a csapdát is minden bi­zonnyal rosszul állították föl a szövetségesek, mert a török haderő ma oly tekintélyes nagy, hogy az összes harctereken elegendő erőkkel képes fölvenni a harcot az antantnak vegyes elemekből alakított seregeivel szemben.­­ Kérdés már most, hogy mi várható a jö­vőre nézve? A szövetségesek csakis ak­kor érhetik el céljukat, ha tengeri haderejükkel előbb elhall­gattatják az erősségeket, azután pedig partra­szállanak oly erők­kel, a­melyek győzelmet képe­sek aratni a török hadsereg ama része felett, a­mely a szoros­ út védelmezésére hivatott. Az erősségek rombalövéséhez, valamint a partra­szállás nehéz hadműveletének támogatásához legalább is negyven csatahajóra van szükség! Vagyis az eddigi veszteségek után megmaradt hajókhoz még legalább is huszonöt csatahajót kell a Dardanellák elé rendelniök. Hogy e nagy erőt, melynek harcraképes állapotban való fen­tartásához kisegítő hajórajok is szükségesek, honnan összpontosítják, vallóban talányszerű, főként ak­kor, a­mikor az Adriai-tenger kijáratát is nem megvetendő erőkkel kell elzárniuk, hogy a mi támadásunk esetén itt is a győzelmet biz­tosíthassák maguknak. A partraszállás maga a legnehezebb had­műveleteik közé tartozik. Az antant sztratégiai célja: először a szoros-ut, azután pedig Konstan­tinápoly. A szoros-utait csa­kis akkor vallhatja a magáénak, ha annak mind a két partját, tehát úgy az európait, mint az ázsiait, nemkülönben még az egész Gallipoli-félszigetet is elfoglalhatja. Az egyik part birtoka még nem hozhatja meg a kívánt eredményt, mert a másikról a védő a ked­vezően alakult terep oltalma alatt szabadon és a támadók előtt elrejtetten ide-oda tolhatja erőit, de főként a szorosban operáló csatahajókra oly nagy veszedelmet zúdító és mozgó — valószí­nűen motoros — nehéz ütegeit. A meglepetésszerű partraszállásnak (ez a fontos!) és az előrenyomulásnak tehát mind a két parton egy időben kell megtörténnie, még­pedig oly nagy erőkkel, hogy az itt álló török seregeket legyőzzék és elnyomják a szorostól, illetőleg Konstantinápolytól. E nagyarányú had­művelethez pedig a bátorsággal határos az a csekély százezer katona, melyet az eddigi hírek szerint szántak a szövetségesek a szárazföldi hadműveletekre. Némi, és ezt hangoztatnunk kell, siker csak akkor kecsegtetheti őket, ha legalább is 500.000 embert szállítanak partra, úgy az urópai, mint az ázsiai részeken. E rop­pant nagy erőnek odaszállítása pedig nem me­het végre máról holnapra, hanem hosszú időre terjed; eleséggel, lövőszerrel s egyebekkel való ellátása oly berendezkedést kiván, mit csakis hónapok gondos és küzdelmes munkája készít­het elő; az erőknek partraszállítása sem mehet végre egyidőben, hanem csak csoportokban, (az egészre "~"időben való odaállításhoz több száz szállítóhajóra lenne szükség­!) a­mi által a rátánként kihajózott gyenge erők az egyenkénti megveretés veszedelmébe kerülnek. Maga a partraszállás is az összes körülm­én­yek kedvező összejátszásától függ. Ilyenek például: a száraz­földet védelmező csapatok elrebbentése a part mellől, a kikötésre alkalmas terület, a tengerfe­nék minősége, oldalozó állások a partraszállást támogató csatahajók számára, a szabatos lövés érdekében kedvező időjárás és a tenger nyu­galma, az ár és apály nagysága és ideje stb., stb. Az eddigi események után ítélve: a törö­kök mozgó ütegeket alkalmaztak, a­miket a szo­ros utat kísérő változatos terepen oly mesterileg helyeztek el, hogy még az ellenséges repülők sem állapíthatták meg helyeiket. E beásott és leplezett, valamint naponként, sőt talán órán­ként is helyüket változtató ütegek állásainak még repülőik útján való megállapítása is napo­kat kívánhat, és ha meg is állapították azok helyét, a golyók magas ívben hajítására alkal­mas ágyuk hiányában soha sem lesznek képe­sek leküzdeni azokat a csatahajók erre a célra ne­m­ alkalnas ágyúival. A partraszállás tehát, sőt még az ezt fedező csatahajók is, állandóan veszedelemben lesznek. Még egy fontos körülmény van, a­mi a védelemre szorult törökökre nézve igen előnyös. Nevezetesen, hogy a hadműveleti terület szűk határok közé szorított. Ez által a török erők jól megválasztott és az ellenség tüzérsége által el nem érhető központból a veszélyeztetett parton gyorsan összpontosulhatnak és megadhatják a kegyelemdöfést a betolakodóknak. Végül — mint annyiszor már­ e világren­dítő háborúban — most is csalódni fog az an­tant a török haderő nagysága, felszerelése és el­osztása tekintetében. Közkézen forgó könyvek szerint a török császárság fegyveres ereje, bele­értve a sorhadat, ennek tartalékát és a népfölke­léseket, a­mik ma mind fegyverben állanak, el­éri az egymillió embert hatezer ágyúval és leg­alább is 600 gépfegyverrel! Ez az erő a szent há­ború kihirdetése óta mindenesetre megnöveke­dett hasznavehető elemekkel, még­pedig olyany­nyira, hogy az Egyptom és a Kaukázus ellen fölvonult hadak létszáma után is megmarad még az a hadsereg, melyet az európaii hadművele­tekre tartottak készen mindenkoron. Ez pedig jó vezérek alatt a legjobban fölszerelt és képzett, és eléri kereken az 500.000 főt, nem számítván a segédfegyvernem­eket és a kisegítő szolgálatot teljesítő legénységet. Nem áll fenn ma az a kö­rülmény, hogy csak nagyon lassan mozgósítható a török hadsereg, sőt hónapokon át fölkészülten mindenesetre számolt azzal a körülménnyel, hogy a birodalom fővárosát kell majd megvé­delmeznie az angolokkal, a franciákkal és az oroszokkal szemben. Törökország mindenesetre volt oly okos, hogy abban a pillanatban kiáltotta el a Rajtát, a­mikor több hónapon át tökélete­sen fölkészült­­a nagy leszámolásra. Ebben a szövetségesei is támogatták, még­pedig valószí­nűen nem megvetendő eszközökkel. A török hadsereget kitűnő szellem vezérli, katonai eré­nyei pedig felülemelkednek az antant szedett­vedett népségeivel szemben, seibe, s a valóság teljes nemlátásával szövi álmait­­ a jövőről. Arról a jövőről, melyben szerinte a magyarság nem a monarkia felét, hanem csak ne­gyedét fogja kitenni. A másik brosúra a szerzőjét három csillaggal jelzi s a címe Parteipoltik und Gemeinsamkeit in Österreich-Ungarn. (Pártpolitika és közösség Ausz­triában és Magyarországon.) A szerző nem aktív po­litikus és nézeteit az új tapasztalati anyag alapján konstruálta. Fölismerte, hogy a háború a magyar politikai világot kifelé, a nemzet erői teljes kifejtésé­ben egységessé tette. Az előbbi ádáz politikai indula­tok mint varázsütésre tűntek el, a­mint a magyar­ság, a magyar állam létkérdése merült föl. A magyar állam! Ez a szó az, a­mi a szerzőre legmélyebb ha­tást tett. Az államért mindenki félretette személyes céljait és minden kéz egyesült az állam védelmében. Miért nincs ez így Ausztriában? — kérdi kissé melankolikusan. Mert az osztrák pártokban hiányzik az állameszme, mint indító motor. Mindegyiknek csak partikuláris, tartományi vagy nemzetiségi lét­alapja van. Az állameszme végtelen fontosságának felisme­réséből következik a háromcsillagos szerző posztulá­tuma: az osztrák pártrendszert a magyar mintájára át kell alakítani. A partikuláris programok helyébe szélesebb, államérdekeket méltányló elveket kell venni. A szerző különben felső osztrák hivatalnok és csak újabban ismerte föl a magyarok államesz­méjének monarkiaföntartó jelentőségét. Kétségtelen, hogy a Lajtán túl mind többen fognak úgy gondol­kodni, mint ő és mindinkább elfogy azok száma, a­kik még mindig a múltnak merev, élettelen konstruk­ciói szerint vágyakoznak.

Next