Budapesti Hírlap, 1915. május-június (35. évfolyam, 120–180. szám)

1915-05-01 / 120. szám

o­ dott a magyar katonák hősi tetteiről szóló hírek hatása alatt. Német és ma­gyar a harcmezőkön mint testvér talál­kozott és védte közös erővel itt a ma­gyar, ott a német lobogót. És ha nem is értette meg mindig egymást szóval, tet­teikben megnyilatkozott a haza szerete­tének, az igazságos ügynek, a nagy célok felé törő közös érdekeknek lelkesítő ér­zése, a­mely fáradtságot, veszedelmet, vereséget nem ismer. Ködbe merült a múltnak minden bántó emléke és mert a sors nemcsak derék és vitéz katonákkal, hanem kormánypárton és ellenzéken egy­aránt kiváló államférfiakkal is megaján­dékozta nemzetünket, Berlin és vele a fél világ immár megszokta, Budapesten is számottevő politikai középpontot látni. Ha nem is a külső formában, de a való­ságban a kettős monarkia súlypontja a magyar fővárosba került. És csak most tűnt ki, hogy a magyarság hitét, értékét, politikai súlyát egyetlen egy ok­ból értették félre egész Európában, mert a ma­gyar nemzet a külső politikai élettől távol tar­totta magát, nem szerepelt és semmiképp sem törekedett befolyását a nemzetek tanácsában ki­fejezésre juttatni. Most végre megtalálta a helyét, vallják a németek és nem irigykedve, hanem szeretettel kínálnak maguk mellett helyet, a na­pon, a dicsőségben, a jobb jövendőért való harc­ban és a jogosult remények örök diadalokkal teli világában... Ki ne óhajtaná, hogy e gyönyörű kép ne változzon és a béke napjaiban se veszítsen ra­gyogó voltából? Katonáinkon nem múlik, ők viszik a zászlót rendületlen kitartással, legendás hősökhöz illő bátorsággal előre. Politikusaink is meg fogják tanulni, hogy a Tisza István mutatta mit biztosítja nemzetünk jövendőjét, mert csak az a politika szolgálja az ország érdekeit, a­mely folyton számolva a külső világ esemé­nyeivel, iparkodik a nemzet kívánságait és a ko­rona óhajait összeegyeztetni. A nagy cél érdeké­ben azonban még többet kell tenni. Hogy a most meghódított német világot megtartsuk a magyar­ság számára, ezer meg ezer újabb kapcsot szük­séges teremteni a két nemzet között, politikait, művészetit és gazdaságit. Ne higgye senki, hogy ez könnyű föladat! A csaták emléke egyszer homályba vész és a közös harcok minden dicső­ségét feledteti a béke. És akadnak majd újból, a­­ra­­­kik meg fogják kísérteni a magyarságot kivált­ságos helyzetéből kiszorítani. Egyszer irigyeink, másszor ellenfeleink, vagy talán állítólagos jó­barátaink. A­ki ma a német háborús könyv­piacon végignéz,­­bámulva fogja látni, hogy a bécsi brosúrák a homloktérbe kerültek. Neves osztrák politikusok, írók, egyetemi tanárok ipar­kodnak a német közönséggel a háborúnak a ket­tős monarkiára való hatását megismertetni és megértetni. A legtöbbje persze egyszerűen csak Ausztriáról beszé, bár könyvében Magyaror­szágnak, mint a birodalom másik felének belső helyzetével bőven foglalkozik. Szóval az osztrák fővárosban még mindig a régi divat uralkodik és az osztrák okoskodások régi taposott utakon haladva, nem rettennek vissza e feledhetetlen napokban sem a történelem meghamisításától. Még ma is, vagy éppen ma, azt merik hirdetni, hogy egyedül Ausztria védte meg nyugati Euró­pát a török hódításoktól. Csak Ausztria vérzett és szenvedett és Ausztria verte vissza a barbár betörőket. Illő tehát a bécsi elmefuttatások sze­rint, hogy Németország tisztelettel forduljon sokat szenvedett testvére­­felé és a jövő változa­taiban se feledjen el köszönetének méltó kifeje­zést adni ... A németség ily forrásokból hall hírt a kettős monarkia belső életéről és ha e pillanatban a brosúrák nem is árthatnak nem­zeti hírünknek, a harcok múltával megismétlőd­hetik a régi játék. A nyomtatott papír győz a való életen. . . A magyarságnak tehát helyet kell kérnie magának a német közéletben. A minap híre járt, hogy kiváló magyar politikusok készülnek Ber­linbe, hogy a német közönséggel szóval is meg­ismertessék törekvéseinket. Ám jöjjenek minél gyorsabban és mentül többen. De ne jöjjenek üres kézzel, hanem hozzák magukkal nyomta­tásban, ékes német nyelven mindazt a szépet és elmélkedésre készletet, a­mit már magyar nyel­ven otthon kifejtettek és a nép szívébe ültettek. A bécsi brosúrák mellett helyet kell kapniok a budapestieknek is, mert a mai világban már nem elegendő, ha az emberek az igazságot csak a szí­vükben hordozzák. Nagy hiba volt, hogy a múlt­ban a német főiskolákon senki sem foglalkozott a magyar nyelvvel és nemzeti történelmünkkel. Most egyszerre kell a mulasztást pótolni, a­mi csak úgy történhetik, ha legjobbjaink egyesülnek a jó cél elérésére. Mert ma már mindenki érez­heti otthon magyar földön, hogy a német barát­ság lehetővé teszi a magyarság politikai erejének teljes kifejtését úgy a kettős monarkia keretei­ben, mint a nagyvilág politikájában. A német erő és hatalom így közvetve szárnyat ad a ma­gyar nemzeti politikának. A magyar pedig, a­mint a németek mondják, nemcsak győz, hanem uj életet is kezd . rögtek le a napok s a garnizon tovább élte szürke életét. Hilda baroneszt Hunkafalván érte a há­ború kitörése. Oda küldte őt rokonokhoz a szi­gorú apa, hogy messze legyen ostoba szerelme tárgyától, a mi a báró meggyőződése szerint a feledés legjobb módja. Hunkafalván és vidékén hamarosan ő lett a társaság középpontja s a mi­kor a hadüzenet híre megérkezett, akkor már negyedik hónapja kalandozott rokonaival a nagy tiszai sikság nyilt tekintetű világában, a­hol csak a messziről látszó tulatiszai dombok mu­tatták, hogy még­se végtelen ez a zöld rónaság. Virág, madár, baromfiak, minden érde­kelte őt, különösen a nagy halastó a sok ponty­tyal, csukával, meg a nagy, beláthatatlan náda­sok vonzották lelkét, a sok ezer béka és veréb zaja egészen megszokott muzsika lett máskor hizelgő bókokhoz szokott fülének. Megszerette a vidéket, megszerette az embereket s őt is meg­szerette mindenki s egyik büszkesége volt, ha azt mutathatta, hogy tud már néhány szót ma­gyarul. A verőfényes délelőttökön festegetett s lefestette a nagy nádasnak azt a sarkát is, a melyik annyira hasonlított ahhoz a másikhoz, ott fönn a gazdag cseh földön, a­hol egyszer halva találtak egy szegény bakatisztet, a­kit az ő fehérhajú öreganyja szerencsétlenné tett vala­mikor régen, nagyon régen. Legalább így be­szélte el ezt neki egyszer a dajkája. Ő nem ilyen, gondolta magában Hilda, a­kit ő egyszer megszeret, ahhoz nem lesz hűtlen soha. A rang­létrák, büszkeség, gőg, társadalmi előítéletek nem uralkodnak az ő lelkében, ő az emberek va­lódi értékét nézi s nem azt, hogy kinek van kutyabőre, vagy kinek milyen régi a kutyabőre.,­­ szerinte a nemesség minden egyes emberi szív Budapest, ápr. 30. Az oroszokkal való küzdelem súly­pontja hosszú és válságos hónapok után átterelődik a Kárpátokból Lengyelor­szágba és az orosz birodalom északnyu­gati partvidékére. A Kárpátokban az orosz ellenségnek már kevés a keresni­valója. Egész déli hadserege Novoszieli­cától és a Dnyeszter-vonaltól a duklai szorosig vert sereg. Még mindig erőlkö­­­dik a külső színért­. a., presztizs megóvá­sáért, de elszigetelt­­kísérletei a ganc­ai Orava és Oporvölgyben csak fedezik visszavonulását, új átcsoportosítását. Ez az alakulás valószínűen messze el fogja sodorni az orosz főerőt a Kárpátokból. Mert a suvalki kormányzóságban is vá­ratlan meglepetésül a dünaburg—libaui­egyéni kincse s a­kit ő szeret, az lelkének mély­séges sugallata szerint a világ egyik legneme­sebb férfia. Mikor a h­áború kitört, nem érdekelte őt többé más, csak a háború. Föltámadt benne az ősi tiroli vér, a hóval borított tiszta hegyek üde lakóinak nemes bátorsága és mély hazaszere­tete atavisztikus erővel föltámadt a szőke leány vérének minden cseppjében. Ragyogó szemmel, izzó arccal hallgatta a magyar katonák vitézségét, tapsolt és ugrált büszke örömében, ha hallotta, hogy­ a tiroli va­vadászok jódlizva rohantak az ellenség ellen a magyar fiúk rettenhetetlen sorai mellett. Mi­csoda szép halál lehet az ilyen, mennyivel szebb, mint az egész kicsinyes élet! Sógora is harcba vonult mint huszárkapi­tány, elmentek a cselédek, inasok s mindenki lelkesen ment el, virággal, pirosfehérzöld pánt­likákkal, a megkoszorúzott szent zászlóval. Jöttek a rettenetes hirek is. Hullanak a magyarok, mert nem félik a halált. Micsoda nagyszerű faj is ez a magyar, micsoda gyönyörű is ez a harci dicsőség, milyen jó is itt Magyar­országon lenni! Érezte, hogy ő is nyugodtan tudna belemenni a halálba, ha kívánná a hazája. De a hősi hírek között csak nem jött hír Zau­sek ezredéről. Egyik délelőtt híre jött, hogy a Zaitsek földjei nem harcolnak bátran és sokan megad­ták magukat. Hilda olyan fehér lett, mint a fal, azután fölállt, megtántorodott, majd össze­szedve magát szobájába sietett és aznap nem látta senki. De az ő szerelmese nem lehet ezek közötti Istenem, inkább ne lássa viszont soha, mint gyáván! A tiroli leány szőke haja vállára omlott, mellé zihált az érzések kergetőző játéká­rrand . Jól: a havasi jég mintha megtöltötte volna a déli síksági magyar kastély szobáját . . . Nem, az nem lehet, a­kit én szeretek, az nem lehet gyáva! Másnap kártyát hoz a posta, rózsaszínű hadikártya, ismerős férfiirással! Ő él, ő él! E percben fölülkerekedett lelkében a mélyen be­férkőzött konok szerelem s összecsókolta a kár­tyán, mielőtt elolvasta volna . . . — Hívják ebédelni a baroneszt, — pa­rancsolja a grófné, a ház asszonya. A szobalány bemegy a szobájába, de nélküle tér vissza. — A baronesz alszik, — jelentette a szobaleány. Az nem lehet, a baronesz nem alszik ebéd előtt s a grófné rosszat sejtve, hozzásiet. Eszmélet nélkül feküdt a kanapén s mellette a földön a hadipostakártya. Mialatt a ház asszonya a baroneszt éleszt­gette, a többiek a kártyát olvasták el: — Édes Hildám, egyetlenem! Vigyázok magamra, nem reszkírozok semmit, a­hogy kü­lönben egész ezredünk is igen óvatos. Tudom,­hogy a te szerelmed vár még reám az életben s ez a tudat nekem az életet becsessé teszi. Rád gondolok szüntelen, behúzódom a lövőárokba, fö­löttem fütyülnek el a golyók s én előveszem édes fényképedet, tudod azt a tenniszruhásat s össze­csókolom. Remélem, a háború után minden jóra fordul, atyáéi is megbocsát, örökre a Tied le­szek, csak addig baj ne érjen, ne félj, vigyázok magamra, mert mindig reád gondolok. Sing d­el Franzod. Hilda baronesz előtt többet nem szaba­dott beszélni a háborúról. Valami keserű vonás ült a szája közé, szemét fekete karikák övezték s megkérdeztem a szobalánytól, hogy mit tesz a 2 1 • Budpesti HÍRŰIF (120. M.) 1915. május 1. órt eseményei. &siztí®3em az oroszokkal, — Dünkirtste», — Török jelentés, vonalon uj német offenziva, keletkezett, a mely nagyszerű fejlődésre képes és már első kibontakozásával magára fogja vonni a Lengyelországban régebben pi­henő erőket. Az uj vállalkozásról szóló" mai jelentés Hindenburg megmozdulá­sát, a rég várt eseményt készíti elő. A­mint tehát oly gyakran megjósolták, mégis csak lengyel földön fog leviharzani az orosszal való döntő. Az északi hadjá­rat Liban ellen ettől különálló vállalat,­ méltó válasz a múltkori gyalázatos me­meli betöréses rablásra. Dünkirchen várát tegnap óta német tüzérség ostromolja. Nem kaptunk még részletes híreket erről az uj fordulatról és azért csak óvatosan szólhatunk hozzá. Nem tudjuk elképzelni, hogy az Ypern­él

Next