Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)

1915-10-08 / 280. szám

Budapest, 1915. XXXV. évfolyam, 280. szám. Péntek, október 8. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. előfizetési árak: Egész évre 32 kor., félévre 16 kor., negyedévre 8 kor, egy hónapra 2 kor. 10 fill. Eg­yes szám­ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 fill. Hirdetései: Milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság: VII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Kiadóhivatal: Tin. ker., József­ körut 5. szám. TELEFONSZÍHQK: József 43, József 53, József 63. Hl a­fsnztva Szerbia ellen. Budapest, okt. 7. Alegérezte-e a nagyközönség ösztön­szerűen, vagy volt, a ki tudta és száj szájnak adván elterjedt a kire, elég az hozzá, hogy mindenfelé buzgón mondták egymásnak az emberek: hatodikán megindul az offenziva Szerbia ellen. A kalkulus pontosan bevált. A macsói bán­ság nyugati csücskétől, azaz a Drinának a Szávába való beömlésétől kezdve, vé­gig a Száván és Dunán, le egész a Vas­kapuig napok óta szólanak az ágyuk, ve­gyesen a mieink és a németekéi. A vo­nalba beleesik Belgrád vára is. Nagyszerű uvertürje ez annak, a­mi elkövetkezendő lészen. Az ágyuh­arcból tegnap támadás és átkelés lett. Csapataink több helyen a határfolyókon keresztül szerb területre léptek és ma immár utcai harc folyt Bel­grád városában, mint magánhírek jelen­tették. Figyelmünk tehát a zord esemé­nyek színhelyeiről, az északi és nyugati harcterekről ismét dél felé fordul, ideges varas­kozással. És azt lesi a közönség meg­a­ő ágyúinknak mintegy vissz­feszített figyelme, mely pillanatban fő idehallatszani hangja a délszaki Balkánról. Három expedíciót vittünk eddig Szerbiára. Az elsőt megzavarta az oro­szok gyors fölvonulása északon. Minden katonánkra ott lett sürgős szükségünk s a mi Szerbia ellenében megmaradt, az inkább csak defenzívára való volt. Hogy magyar csapataink vitézségében, rohanó erejében és fékezhetetlen harcvágyában biz­va, elégtelen erővel sikeres támadáso­kat próbálhattunk és a szerb hadsereget jóformán ki tudtuk meríteni, az becsüle­tére válik katonáinknak, kevésbbé ez offenzíva lefolyása és vége a hadvezérek­nek. Háborúnk szükségei a többi harcté­ren kényszerítettek bennünket arra, hogy ezek után Szerbiának a mai napig békét hagyjunk. De a középeurópai hatalmak erőforrásainak és itt anyagi és erkölcsi erőket egyaránt kell érteni, szinte kime­ríthetetlenségét bizonyítja az a körül­mény, hogy bár óriás kiterjedésű harcté­ren verekszünk még mindig és pedig dia­dalmasan az orosszal, és immár május óta gyilkos harcban állunk egy új ellen­séggel, az olasszal, és nyilván másfelé is határaink nem lehetnek őrizetlen álla­potban: ime ma új offenzívát tudunk kezdeni Szerbia ellen. Hogy nem egyedül magunkban, hanem szövetségesünkkel együtt kezdjük ez offenzívát, annak a bi­zonysága, hogy ez már nem pusztán bün­tető expedíció. A vállalkozásnak in­tegráns része a gondolat, hogy Szerbiá­nak meg kell lakolnia és vezekelnie kell,­­ de azt gondolom, ez az új offenzíva ennél nagyobb jelentőségű kapcsolattal is bír a világháborúval. A hadvezér, a­ki ezt a h­áborút viszi át most a Dunán, ezzel a Balkán kérdé­sének rendezését vette a kezébe. A Balkán, mely eddig e háborúhoz csak az ürügyeket szolgáltatta s benne csak epizodikus jelentőséggel bírt, a Dar­danellák ostroma által döntő szerephez jutott. És azt hiszem, ha hadvezetősé­günknek sikerül gyorsan végigsöpörni Szerbián, jogához és igazságához juttatni azokat, a­kik oda lenn megrövidültek és szárnya alá venni minden jogos ambíciót és lehetetlenné tenni a Balkán bizanti­nus fondorlatait, akkor ez az átkelés a Száván és Dunán nem sejtett módon hoz­hat bennlünket közelebb magához a bé­kéhez is. Az a sok ügynök, ágens és köz­benjáró, a­kinek mindenik kezében egy­egy zacskó van, az egyik zacskóban arany, a másikban igéret s ugy jár set­tenkedve egyik balkáni udvarból a má­sikba, el fog tűnni az intrikák szinteré­ről, vége lesz az alkudozásnak, a csábí­tásnak és megfélemlítésnek: szint kell vallani az udvaroknak és a szkupstinák­nak, és a nagy és végleges elhatározások órája ütni fog mindenekre nézve. Ezt hirdeti a magyar és német ágyuk érctorka végig a Száva és a Duna partjain. És ez ágyuk szavának el kell hallatszania Bukarestig, Szófiáig, Aténig és Konstantinápolyig. De el kell hallatszani ágyúink végze­tet hirdető szavának ennél messzebbre is: el kell hallatszani Rómáig, Párisig, Lon­donig és Pétervárig. Vegyék észre mindenütt, hogy addig, a­míg ők azon tanakodnak és vitatkoznak, mennyi em­bert, honnan és hogyan szállítsanak Sza­lonikiban partra, addig immár mi átlép­tük a Dunát és szerb földön verekszünk, hogy megtanítsuk Európát arra, hogy a sz­ írta Szádeczky K. Lajos dr. Német szövetségeseink a Duna vonalán harcolnak. Livonia elfoglalása a cél. Magyar, lengyel és német hadak negyedfélszáz évvel ez­előtt is harcoltak ott az oroszok ellen. Akkor is Livoniáért folyt a versengés lengyelek és oro­szok s ezek uralkodói, a magyar Báthory István és a kegyetlen III. Iván Vasziljevics muszka cár között. Livonia a XII. század óta a német lovag­rend (a Schwertbrüder) birtoka volt. A rend feje eleinte a rigai érsek, később világiak voltak. A fönhatóságért a szomszéd lengyel királyok és az orosz fejedelmek versengtek. Az erősebb volt időközönként a hatalmasabb. Vasziljevics Iván, a hódi­tó moszkvai feje­delem, a­ki először használta a minden oroszok cárja hangzatos címet, Livoniát végleg birodal­mához akarta csatolni, hogy tengerhez jusson s 1557-ben rárontott a védtelen országra. A livoni lovagrend a tartományt megvédelmezni egymagában képtelen lévén, 1561-ben a lengyel király védősége alá helyezte. Itt kezdődik a len­gyelek és oroszok versengése és hadakozása Li­vónia miatt, a­mi váltakozó szerencsével folyt húsz éven át. Csak Báthory Istvánnak, az er­délyi fejedelemből lett lengyel királynak sike­rült Lengyelország javára eldönteni a harcot és visszafoglalni az oroszoktól Livóniát. Ennek a hadjáratnak kezdete és legérde­kesebb részlete volt Polock ostroma és vissza­foglalása. Báthory István a­mily kiváló politikus, épp oly jeles hadvezér is volt. Legelőbb is ren­det teremtett a politikai pártviszályokba merült új országában, aztán szervezte a hadsereget, melynek zöme, a nemesi fölkelés nem sokat ért. Állandó hadsereget alkotott: ő volt a lengyel militarizmus megteremtője. A főurakból kikerült huszárok vagy, dzsidások és a kisnemességből formált páncélos vitézek mellé ulánus katonákat toborzott. E név akkor keletkezett s vezérek ne­vétől, Ulaneckitől vette eredetét. Ő szervezte a kozákokat is, rendes könnyű lovasságot alkotván az addig szervezetlen, kó­bor, gyülevész népségből, mely Lengyelország délkeleti határán a népvándorlás hullámaiból és a szomszédos országokból m­enekült szöke­vényekből verődött össze a Dnyeper alsó folyam­vidékén. Ezek voltak a híressé vált zaporogi kozákok. Báthory katonai rendes szervezettel látta el őket. Tíz ezredre (pók) s ezeket szotnyákra (századokra) osztotta. Élükre hetmant állított, fehérsasos királyi zászló és helmanbot (bancsuk) jelvénnyel. Földbirtokkal is ellátta őket s hel­manjok számára fővárosul a magáról elnevezett Baturint építtette. Ezekből került ki a lengyel hadsereg könnyű lovassága. Nehezebb volt gyalogos katonaság terem­tése. A lengyel is azt tartotta, a mit a magyar nemes, hogy csak a kutya jár gyalog s a gyalo­gos ,katonai szolgálattól idegenkedett. Báthory fölszabadított jobbágyokból toborzott gyalogos katonákat. Mintaképül és mesterekül a magyar hajdúk szolgáltak, a kik mellett a tűzkeresztsé­get az orosz hadjáratokban kiáltották. Főereje és birodalma azonban a harcias lelkü­letű fejedelemnek magyar katonáiban rej­lett, a­kikre hadivállalataiban leginkább számí­tott. Mikor új királyságába indult, 500 huszárt és 1000 hajdút, székely vörös és kék darabantot vitt magával. Dancka (Danzig) ostromára (1577.) ujabb magyar gyalogságot toborzott s főképp velük kényszeritette meghódolásra a várost. Mikor az orosz hadjáratra készült, na­gyobbszabásu toborzást hirdetett Erdélyben, a Tiszántúl és a felső-magyarországi vármegyék­ben. A szolgáló vitézek örömest gyűltek István királ zászlai alá a dupla hópénz­re (négy forint hónaponként, az itthon szokásos kettő helyett). Főként a székelység, ez a minden idők leghar­ciasabb népe lelkesedett érte. Csak a hárorú­széki Dalnokról húsz székely darabant szolgálja vitézül Somodi Ferenc és György vezetése alatt, a­kik aztán egy dyirab erdőt is kapnak Dálno­kon (a Száznő­ árnyékát) hűséges szolgálatuk ju­talmául. Voltak magyarországi és erdélyi huszárjai, mintegy harmadfélezer, Békés Gáspár, Gábor, Wesselényi Ferenc, Báthory Péter, Bornemisza János, Kendi Péter, Sibrik György, Lónyai Al­bert, Király Albert, Székely Mózes (a későbbi fejedelem), Rákóczi János és mások vezetése alatt. Lublinban mustrálják meg őket 1579 ele­jén. Onnan mennek a vilnai főhadiszállá­sra. Báthory István magyar gyalogsága több­ ezer főre ment. Élükön Vadas Mihály kapitány A Budapesti Hírlap mai száma 22 oldal.

Next