Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)
1916-01-09 / 9. szám
1916. január 9. BUDAPESTI HÍRLAP e télye ebben a háborúban máris tizedrészére hanyatlott és örök időkre a porban fog maradni. Bizonnyal szégyen egy vészteti háboru gondolata Oroszországra, Franciaországra és Olaszországra nézve is, de egyikre nézve sem olyan égető szégyen, mint Angliára nézve. A három első állam sok háborút elvesztett már és mégis mindig talpra állt, sőt még növekedett is erőben, tekintélyben: egyedül Anglia nem remélheti, hogy vesztett háború után idővel ismét az lesz, ami volt a háború előtt: a világ első hatalmassága, a tengerek mindenható ura. Még ha nem sikerül is teljesen legyőzni Angliát, csak izolálni szövetségeseitől, hogy ezek külön békét kössenek, mire aztán ő is kénytelen békét kötni, nehogy összes gyarmatait elveszítse, még ebben a legkedvezőbb esetben is örökre megszűnt az lenni, ami volt. Ettől a gondolattól pedig minden angol reszket a szégyen lázában. Hogy a szégyen, ez a kizáróan az embert jellemző lelki indulat milyen hatalmas erejű indulat, erről pszichológiai monográfiát volna érdemes írni. Nincsen ember, legyen az férfi vagy nő, gyermek, ifjú, vagy öreg, akit a szégyen ki ne forgatna egész mivoltából És azt is tudja mindenki, hogy a szégyen rettenetes érzéséből minő szintén rettenetes indulatok saradzanak : a harag a düh, a sirülölet, a boszúvágy. El lehet gondolni, hogy mit jelent az a szégyen, amely egy egész nemzet arcát égeti! De gondolkodásra késztet az is, hogy minő hatalomnak kell lennie annak, amely még a szégyenérzetet is leküzdi, hogy helyébe a józanság léphessen! A tapasztalás bizonyítja, hogy a szégyen a belőle sarjadzó indulatokkal együtt nagyon tartós indulat, annyira tartós, hogy mikor idő múltával természetszerűen veszít erejéből, még a rája való emlékezéstől is azonnal ismét fellobog. Különösen vehemens a szégyen a legyőzetés miatt: ezt kevés ember tudja megbocsátani, még évtizedek múlva is. Innen van a legyőzött nemzetet bonválva a legyőző ellen: ez a düh, ez a boszúvágy kizáróan a szégyenből táplálkozik. Franciaország a példa rá, hogy egy nemzet még közel félszázad után is elveszi minden fényes tulajdonságait az emlékezetébe fölidézett szégyen miatt, és képes úgy viselkedni a világ előtt, mint egy megőrült bohóc. De, valamint a szégyenében körömszakadtáig tagadó, a tanukra vérben forgó szemekkel tekintő gonosztevő epében galambbá szelídül, mihelyt fölmerül előtte az élet-halál kérdése- azonképpen vagyunk a nemzetekkel is, amelyeket a szégyen indulata és az ebből származó többi alacsony indulat éget. Az élet-halál kérdésével föltámad az emberben is, a nemzetekben is a leghatalmasabb természeti erő: az önfentartás ösztöne, amellyel még a legégetőbb szélyen is hiába viaskodik. Mihelyt a dolgok odáig fejlődnek, hogy egy embernek, vagy egy egész nemzetnek csak kétféle választása van: vagy tobzódni tovább a szégyen indulataiban, azaz meghalni, elbukni, vagy beismerni a bűnt, azaz kegyelmet nyerni és ezzel tovább élni: az ember és a nemzet az életösztön parancsoló hatalma alatt tétovázás nélkül választja az utóbbit. A szégyenérzet megmarad ugyan továbbra is, de tetemesen veszít erejéből, amíg az enyészet veszedelme tart. Csak később, ha ez a veszedelem elmúlt, támad föl újra, sokszor még rettentőbb háborgással. Hogy miért késik a béke? Erre a kérdésre az elmondottak után már nem nehéz a felelet: az antant egyik hatalma sincs jelenleg még ott, hogy az arcát égető szégyen mellett már a közeledő enyészet jeges fuvallatát is érezné. Oroszországot letörtük, Belgiumot, Szerbiát legázoltuk, Franciaországot. Olaszországot egy lépéssel előre nem engedjük, a semleges államoknak ellenünk való beavatkozási kedvét elvettük. Anglia kiéheztetési gyalázatos tervét halomra döntöttük, Bulgáriában uj szövetséges társat szereztünk, Törökországgal összeköttetésbe jutottunk a Dardanellákat fölszabadítottuk. Szaloniki ostroma, Egyiptom és Keletindia kapui előtt állunk, a jövő elé a legteljesebb bizakodással nézhetünk : most már csak idő kérdése, hogy ellenfeleink arcáin a szégyen lángja helyébe a halál elsápadása lépjen. A halál elsápadása pedig annyi, mint az életösztön győzelme a szégyen fölött. Ne vélje senki, hogy ez a processzus sokáig, talán évtizedekig tarthat. A szégyentől égő arcú emberek és nemzetek sokszor máról-holnapra szoktak átváltozni vezekelő bűnösökké, máról-holnapra, ha az enyészet hideg lehellete megcsapja őket. És emlékezzék rá mindenki: a nagy béke — külön békével fog kezdődni. Az antant egyik hatalma, hogy megmentse saját életét, nem fog törődni a többivel, hanem az életösztön erejéi« le fogja küzdeni szégyenét és elfogadja a békejobbot, amelyet mi győzők akkor nyújtunk feléje, a mikor kinyitnak az öklei is. Anglia végül egyedül fog maradni. És Anglia egyedül? Nos, Anglia ma is a leggyengébb szövetségesei közt, egyedül maradva, esze nélkül fog békét kötni az önfentartás ösztönének kérlelhetetlen hatalma alatt és pedig — szintén tisztességes békét, olyan tisztességeset, aminőről a szégyen mai hatása alatt talán nem is álmodik. És miért fog tisztességes békét kötni? Azért, mert mi tisztességesek vagyunk. Tehát: csak egy külön békéig kell eljutnunk és azonnal meglesz az általános béke is. A külön béke egyik ellenfelünknek föltámadó életösztöne a szégyennel szemben. Száz okunk van hinni, hogy valamelyik ellenfelünknél ez az életösztön nemsokára föl fog támadni. Amígu ez föltámad, csak addig késik a béke. Apróságok a szerb népről. ., január. Szerbiában van ám nekünk is pártunk, habár titokban is. Ez állításom beigazolódik, ha olyan emberekkel beszélgetünk, akiknek bizalmát, hoszszabb érintkezés után, megnyertük. A háború előtt, különösen Szerbia felső része, eleven összeköttetésben volt Magyarországgal, ami kitűnik az alábbiakból is: Egy intelligensebbnek látszó szerb asszonyka, másféléves pufók kis gyermekével játszadozott. Kérdeztem tőle, hol van a kis gyermek apja? — Nálatok van, hadifogoly, — válaszolta. Kaptam az alkalmon s iparkodtam, hogy megvigasztaljam az asszonykát. Ne busuljon akkor, ha Magyarországon van a férje, nincs annak semmi baja, mert mi jól bánunk a hadifoglyokkal. Az aszszonyt, meglepetésemre, nem igen hatotta meg beszédem. Közönyösen fogadta, de kisvártatva igy szólalt meg: — Én úgyis tudom, hogy ti, magyarok, jó emberek vagytok. Sokat jártam közétek Fejértemplom vidékére, napszámba szőlőt kapálni. Ezt a ruhát, ma meg Versecen vettem. « Egy jómódu szerb házába vetődtem. Azt mondotta, hogy ő nem haragszik a magyarokra, mert mig Szerbiából állatokat lehetett kivinni, sok pénzt keresett ő Magyarországban. Budapestre szállított s ez a város lett második hazája, a melyben sokat mulatott. Sorban elmondotta a kávéházakat, hogy melyikben melyik cigánynak adott ekkor meg ekkor ötven koronákat. Nagyon él benne a remény, hogy az új rend olyan politikát csinál, amely ismét megengedi a Budapesttel való összeköttetést. Azzal búcsúzott el tőlem, hogy Budapestert rövidlessen találkozunk a Fehér ló- vagy a Kontinentál-szállóban és Rácz Laci játéka mellett énekelgetjük majd, hogy: Ti si mola Milka... * Egy iskolában nagy képen harminckét férfiú ábrázolását láttam ércsisakban, forgós kucsmában, mint amilyent akár Rákóczi vitézeinek képén láthatunk. A férfiak egyikét-másikát vörös, hermelines palást borítja. Szines vállszalagok, érdemrendek csillogó sokasága emeli a hatást. A mellképek között babérágak hajladoznak. A községnek meglepően értelmes birája, több falubölcse kontrázása mellett, nagy értelmességgel magyarázott mind a harminckét férfiról. Az alsók nagy zsupánok voltak. Az első: Vlasztimir 820-tól uralkodott. Azután következett Mutimir. Péter Pavl. Zahoria, Csaszlav. 1018-ban — szól a magyarázat — már nagy Knez uralkodott: Stefan Vojiszláv. Odébb látjuk az első királyt cikcakkos koronával. Azután egy cár, Stefan Dusán Cilin más formájú, áthajló abroncsú, pirosbetétes korona alól kukucskál ki. Ismét kéz következik: Lázár, akinek a Rigómezőn bekövetkezett tragédiáját a bíró e képen mondja el: Lázár veje, Obolics Milos megölte Murát szultánt, ezért lakott szegény Lázár is. Jönnek a despoták korona nélkül, hosszú, dús hajjal, férfias erővel, szépséggel, köztük a hosszúszakállas, bíborba öltözött Brankovics György. Felbukkan Karagyorgye Petrovics, a mostani Péter öregapja, akiről a biró azt tudja, hogy megölte Knaz Milos Obrenovicsot. A biró arról meg van győződve, hogy az angol királynő ölette meg Obrenovics Mihályt. Ott látjuk, Alexander Karagyorgyet, egy mokány öreg urat, feketével betekert nyakkal, a régi magyar nemesekre emlékeztető egyszerű, vitézkötéses atillában, ő volt a mostani Péter apja. Magyarázóim különösen hangoztatják, hogy nálunk, Temesvárott halt meg. A kép felső részén Nikita van montenegrói viseletben, mellette montenegrói nyegosok, akikről a bíró nem tudja, miként kerültek a társaságba. Legfölül, a kép közepén van a meggyilkolt Sándor király, mellette apja, Milán. A biró tisztelettel többször rámutat s ezt mondja: igen jó ember volt a szegény. Mindezt azért írom meg: adatot akarok szolgáltatni ahhoz, hogy a szarb paraszt sokat foglalkozik nemzete történetével, harcaival politikai forrongásaival, amelyek nagyon foglalkoztatják lelki világát. Kérdeztem a megbízható bírót: mondja meg őszintén, melyik dinasztiát szerették jobban? Azt válaszoltaminden kertelés nélkül, hogy az Obrenovicsokat. Az ő öregapja is ezeknek a pártján volt. Azért halálra keresték. Azonban befalaztatta magát egy hordóba. Csak mikor Karagyörgye elment Temesvárra, az éreg akkor mert előbújni, hónapok múlva, a nagy hordóból. * A leírt képhez hasonlót sokat látunk az iskolában, a községházán és a családoknál. Művészies, sokszorosított képekkel tüzelték a nép soviniszta érzéseit. Végre is a hazafias kép ott van minden nemzetbeli ember falán. Szerbiában azonban megemlítésre különösen érdemes, hogy a szerb családok vaságyának elejét, belső részét, oldalát, a színes, hazafias, harci képek egész sorozata díszíti, ugy hogy a szerb valóságosan nemzeti dicsőséggel aludt el, azzal álmodott, és arra ébredett. A következmények megmutatták, hogy kár volt a lelkeket annyiféle hatásos eszközzel túltüzelni. " « Most, hogy Szerbiát járom, benézek az iskolába, községházába, ügyvédek, orvosok elhagyott lakásába, parasztkunyhókba. Az ember Szerbiát műveletlen, a kultúra eszközeit nélkülöző országnak tudta. Meglep azonban, hogy a törvénykezés, az iskola, a szépirodalom és a ponyva terén milyen sok könyvet produkált Belgrád. A könyvek kiállítása feltűnően csinos, sokszor fényűző. Akármelyik európai állam centrumának becsületére válnék. Egy iskola könyvtárában különösen meglepett a pedagógiai irodalom termékeinek sokfélesége és a folyóiratok tekintélyes száma. Jobbmódú földmívesházaknál elég népies kiadvány van. Úgy látszik, akart lenni ebből az országból valami. Csak meg kellett volna maradni a jó könyveknél, és nem kellett volna a rosszakkal az embereket a gyilkosságra, a kézibombára nevelni és politikai nagyralátást önteni beléjük. S. J. / NAPIHÍREK. Mi magyarán... — Statisztika a pesti utcán. — Ha néha-néha felütöm a régi Budapest krónikáskönyvét, lapjairól valami levendulaillat árad, mintha hófehér hajú asszonyok nyitogatnának öreg fiókokat. Látom a régi boltives házakat, az ablakokon rács, az ablakokban muskátli-virág. A nagyivü kapuk fölött címer, amelyek magyar históriát mesélnek nagy famíliákról. A szűk, furcsa törésű sikátor utcákban lassú mozgású, jómódtól pirosló emberek mozognak kimérten, lassan, ünnepiesen, mint oszlopos órák, miket remekbe miveltek a budai mesterek. A beszédjük is csendes, halk és ille delmes, hatszáz egynéhány szóba belefért egész polgári életük. Ez a hatszáz egynéhány szó azonban német volt, német, mint a rondella-színház estéi, ahol a Zöllner-kisasszonyokért véresre tapsolták kezüket a burgerek. De amikor a kancellária Bécsből , furcsa írásokat küldött, haragos arccal, bár német szóval tiltakoztak a jó öregek ... — Mi, magyarok ... Sok-sok idő elteltett azóta. Hidak ívelik át a Duna tükrét, a régi boltíves házakat eltalicskázták a tótok, kipusztult a muskátlivirág az ablakokból és kihaltak a régi familiák. Nagy behemót-házak emelik az ég felé homlokukat, a teátrumokban magyarok lettek az aktorok s a régi, csendes emberek emlékét már csak elhagyott utcák ittfelejtett kapubálványai őrzik. A régi emberekkel együtt elmúlt a német világ is. Magyar lett a szó, a gondolat, a lélek, az érzés. Azok, akik németekül jöttek, magyarrá lőttek a forrongó fiatal város katlanában, s ha néha idegen akcentussal is, de magyarul mondták: — Mi, magyarok ... Ebben a városban nemcsak szégyen, hanem bűn lett nem magyarnak lenni, a sovén türelmetlenség lekaparta a lelkekről az idegen szellem maradék rozsdáját. A mult század végén, s ennek a századnak elején fanatikusabbak voltak itt a magyarok, mint a szerbek másfél esztendővel ezelőtt Belgrádban. Hej, micsoda álompalást selyemszálaít fontuk-szőttük mit 13