Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)

1916-01-09 / 9. szám

1916. január 9. BUDAPESTI HÍRLAP e télye ebben a háborúban máris tizedrészére hanyat­lott és örök időkre a porban fog maradni. Bizonnyal szégyen egy vészteti h­áboru gondo­lata Oroszországra, Franciaországra és Olaszországra nézve is, de egyikre nézve sem olyan égető szégyen, mint Angliára nézve. A három első állam sok hábo­rút elvesztett már és mégis mindig talpra állt, sőt még növekedett is erőben, tekint­élyben: egyedül Anglia nem remélheti, hogy vesztett háború után idővel ismét az lesz, a­mi volt a háború előtt: a vi­lág első hatalmassága, a tengerek mindenható ura. Még ha nem sikerül is teljesen legyőzni Angliát, csak izolálni szövetségeseitől, hogy ezek külön békét kössenek, mire aztán ő is kénytelen békét kötni, ne­hogy összes gyarmatait elveszítse, még ebben a leg­kedvezőbb esetben is örökre megszűnt az lenni, a­mi volt. Ettől a gondolattól pedig minden angol reszket a szégyen lázában. Hogy a szégyen, ez a kizáróan az embert jel­lemző lelki indulat milyen hatalmas erejű indulat, erről pszichológiai monográfiát volna érdemes írni. Nincsen ember, legyen az férfi vagy nő, gyermek, ifjú, vagy öreg, a­kit a szégyen ki ne forgatna egész mivoltából És azt is tudja mindenki, hogy a szé­gyen rettenetes érzéséből minő szintén rettenetes in­dulatok sar­a­dza­na­k : a harag a düh, a sirülölet, a boszúvágy. El lehet gondolni, hogy mit jelent az a szégyen, a­mely egy egész nemzet arcát égeti! De gondolkodásra késztet az is, hogy minő hatalomnak kell lennie annak, a­mely még a szégyenérzetet is leküzdi, hogy helyébe a józanság léphessen! A tapasztalás bizonyítja, hogy a szégyen a be­lőle sarjadzó indulatokkal együtt nagyon tartós in­dulat, annyira tartós, hogy mikor idő múltával ter­mészetszerűen veszít erejéből, még a rája való emlé­kezéstől is azonnal ismét fellobog. Különösen vehe­mens a szégyen a legyőzetés miatt: ezt kevés em­ber tudja megbocsátani, még évtizedek múlva is. In­nen van a legyőzött nemzetet bo­nválv­a a legyőző ellen: ez a düh, ez a boszúvágy kizáróan a szégyenből táplálkozik. Franciaország a példa rá, hogy egy nemzet még közel félszázad után is elvesz­i minden fényes tulajdonságait az emlékezetébe fölidé­zett szégyen miatt, és képes úgy viselkedni a világ előtt, mint egy megőrült bohóc. De, valamint a szégyenében körömszakadtáig tagadó, a tanukra vérben forgó szemekkel tekintő gonosztevő epében galambbá szelídül, mihelyt föl­merül előtte az élet-halál kérdése- azonképpen va­­gyunk a nemzetekkel is, a­melyeket a szégyen indu­lata és az ebből származó többi alacsony indulat éget. Az élet-halál kérdésével föltámad az emberben is, a nemzetekben is a leghatalmasabb természeti erő: az önfentartás ösztöne, a­mellyel még a leg­égetőbb szélyen is hiába viaskodik. Mihelyt a dolgok odáig fejlődnek, hogy egy embernek, vagy egy egész nemzetnek csak kétféle választása van: vagy tobzódni tovább a szégyen in­dulataiban, azaz meghalni, elbukni, vagy beismerni a bűnt, azaz kegyelmet nyerni és ezzel tovább élni: az ember és a nemzet az életösztön parancsoló ha­talma alatt tétovázás nélkül választja az utóbbit. A szégyenérzet megmarad ugyan továbbra is, de te­temesen veszít erejéből, a­míg az enyészet vesze­delme tart. Csak később, ha ez a veszedelem elmúlt, támad föl újra, sokszor még rettentőbb háborgással. Hogy miért késik a béke? Erre a kérdésre az elmondottak után már nem nehéz a felelet: az an­tant egyik hatalma sincs jelenleg még ott, hogy az arcát égető szégyen mellett már a közeledő enyé­szet jeges fuvallatát is érezné. Oroszországot letörtük, Belgiumot, Szerbiát legázoltuk, Franciaországot. Olaszországot egy lé­péssel előre nem engedjük, a semleges államoknak ellenünk való beavatkozási kedvét elvettük. Anglia kiéheztetési gyal­ázatos tervét halomra döntöttük, Bulgáriában uj szövetséges társat szereztünk, Tö­rökországgal összeköttetésbe jutottunk a Dardanel­lákat fölszabadítottuk. Szaloniki ostroma, Egyiptom és Keletindia kapui előtt állunk, a jövő elé a legtel­jesebb bizakodással nézhetünk : most már csak idő kérdése, hogy ellenfeleink arcáin a szégyen lángja helyébe a halál elsápadása lépjen. A halál elsápadása pedig annyi, mint az életösztön győzelme a szégyen fölött. Ne vélje senki, hogy ez a processzus sokáig, talán évtizedekig tarthat. A szégyentől égő arcú em­berek és nemzetek sokszor máról-holnapra szoktak átváltozni vezekelő bűnösökké, máról-holnapra, ha az enyészet hideg lehellete megcsapja őket. És emlé­kezzék rá mindenki: a nagy béke — külön békével fog kezdődni. Az antant egyik hatalma, hogy meg­mentse saját életét, nem fog törődni a többivel, ha­nem az életösztön erejéi«­ le fogja küzdeni szégye­nét és elfogadja a békejobbot, a­melyet mi győzők akkor nyújtunk feléje, a mikor kinyitnak az ö­­klei is. Anglia végül egyedül fog maradni. És Anglia egyedül? Nos, Anglia ma is a leggyengébb szövet­ségesei közt, egyedül maradva, esze nélkül fog bé­két kötni az önfentartás ösztönének kérlelhetetlen hatalma alatt és pedig — szintén tisztességes békét, olyan tisztességeset, a­minőről a szégyen mai hatása alatt talán nem is álmodik. És miért fog tisztességes békét kötni? Azért, mert mi tisztességesek vagyunk. Tehát: csak egy külön békéig kell eljutnunk és azonnal meglesz az általános béke is. A külön béke­ egyik ellenfelünknek föltámadó életösztöne a szé­­­­gyennel szemben. Száz okunk van hinni, hogy va­lamelyik ellenfelünknél ez az életösztön nemsokára föl fog támadni. A­mígu ez föltámad, csak addig ké­sik a béke. Apróságok a szerb népről. ., január. Szerbiában van ám nekünk is pártunk, habár titokban is. Ez állításom beigazolódik, ha olyan emberekkel beszélgetünk, a­kiknek bizalmát, hosz­szabb érintkezés után, megnyertük. A háború előtt, különösen Szerbia felső része, eleven összeköttetés­ben volt Magyarországgal, a­mi kitűnik az alábbiak­­­ból is: Egy intelligensebbnek látszó szerb asszonyka, másféléves pufók kis gyermekével játszadozott. Kér­deztem tőle, hol van a kis gyermek apja? — Nálatok van, hadifogoly, — válaszolta. Kaptam az alkalmon s iparkodtam, hogy meg­vigasztaljam az asszonykát. Ne busuljon akkor, ha Magyarországon van a férje, nincs annak semmi baja, mert mi jól bánunk a hadifoglyokkal. Az asz­szonyt, meglepetésemre, nem igen hatotta meg be­szédem. Közönyösen fogadta, de kisvártatva igy szólalt meg: — Én úgyis tudom, hogy ti, magyarok, jó em­berek vagytok. Sokat jártam közétek Fejértemplom vidékére, napszámba szőlőt kapálni. Ezt a ruhát, m­a meg Versecen vettem. « Egy jómódu szerb házába vetődtem. Azt mon­dotta, hogy ő nem haragszik a magyarokra, mert mig Szerbiából állatokat lehetett kivinni, sok pénzt keresett ő Magyarországban. Budapestre szállított s ez a város lett második hazája, a melyben sokat mu­­­latott. Sorban elmondotta a kávéházakat, hogy me­lyikben melyik cigánynak adott ekkor meg ekkor ötven koronákat. Nagyon él benne a remény, hogy az új rend olyan politikát csinál, a­mely ismét meg­engedi a Budapesttel való összeköttetést. Azzal bú­csúzott el tőlem, hogy Budapestert rövidlessen találko­zunk a Fehér ló- vagy a Kontinentál-szállóban és Rácz Laci játéka mellett énekelgetjük majd, hogy: Ti si mola Milka... * Egy iskolában nagy képen harminckét férfiú ábrázolását láttam ércsisakban, forgós­ kucsmában, mint a­milyent akár Rákóczi vitézeinek képén látha­­tunk. A férfiak egyikét-másikát vörös, hermelines palást borítja. Szines vállszalagok, érdemrendek csillogó sokasága emeli a hatást. A mellképek között babérágak hajladoznak. A községnek meglepően ér­telmes birája, több falubölcse kontrázása mellett, nagy értelmességgel magyarázott mind a harminckét férfiról. Az alsók nagy zsupánok voltak. Az első: Vlasztimir 820-tól uralkodott. Azután következett Mutimir. Péter Pavl. Zahoria, Csaszlav. 1018-ban — szól a magyarázat — már nagy Knez uralkodott: Stefan Vojiszláv. Odébb látjuk az első királyt cik­cakkos koronáv­al. Azután egy cár, Stefan Dusán Cilin más formájú, áthajló abroncsú, pirosbetétes korona alól kukucskál ki. Ismét k­éz következik: Lázár, a­kinek a Rigómezőn bekövetkezett tragé­diáját a bíró e képen mondja el: Lázár veje, Obolics Milos megölte Murát szultánt, ezért lakott szegény Lázár is. Jönnek a despoták korona nélkül, hosszú, dús hajjal, férfias erővel, szépséggel, köz­tük a hosszúsz­akállas, bíborba öltözött Brankovics György. Felbukkan Karagyorgye Petrovics, a mos­tani Péter öregapja, a­kiről a biró azt tudja, hogy megölte Knaz Milos Obrenovicsot. A biró arról meg van győződve, hogy az angol királynő ölette meg Obrenovics Mihályt. Ott látjuk, Alexander Karagyor­gyet, egy mokány öreg urat, feketével betekert nyakkal, a régi magyar nemesekre emlékeztető egy­szerű, vitézkötéses atillában, ő volt a mostani Pé­ter apja. Magyarázóim különösen hangoztatják, hogy nálunk, Temesvárott halt meg. A kép felső ré­szén Nikita van montenegrói viseletben, mellette montenegrói nyegos­ok, a­kikről a bíró nem tudja, miként kerültek a társaságba. Legfölül, a kép köze­pén van a meggyilkolt Sándor király, mellette apja, Milán. A biró tisztelettel többször rámutat s ezt mondja: igen jó ember volt a szegény. Mindezt azért írom meg: adatot akarok szolgáltatni ahhoz, hogy a szarb paraszt sokat foglalkozik nemzete tör­ténetével, harcaival politikai forrongásaival, a­me­lyek nagyon foglalkoztatják lelki világát. Kérdez­tem a megbízható bírót: mondja meg őszintén, me­lyik dinasztiát szerették jobban? Azt válaszolta­minden kertelés nélkül, hogy az Obrenovicsokat. Az ő öregapja is ezeknek a pártján volt. Azért halálra keresték­. Azonban befalaztatta magát egy hordóba. Csak mikor Karagyörgye elment Temesvárra, az éreg akkor mert előbújni, hónapok múlva, a nagy hordóból. *­­ A leírt képhez hasonlót sokat látunk az isko­lában, a községházán és a családoknál. Művészies, sokszorosított képekkel tüzelték a nép soviniszta érzéseit. Végre is a hazafias kép ott van minden nemzetbeli ember falán. Szerbiában azonban meg­említésre különösen érdemes, hogy a szerb csalá­dok vaságyának elejét, belső részét, oldalát, a színes, hazafias, harci képek egész sorozata díszíti, ugy hogy a szerb valóságosan nemzeti dicsőséggel aludt el, azzal álmodott, és arra ébredett. A következmé­nyek megmutatták, hogy kár volt a lelkeket annyi­féle hatásos eszközzel túltüzelni. " « Most, hogy Szerbiát járom, benézek az isko­lába, községházába, ügyvédek, orvosok elhagyott lakásába, parasztkunyhókba. Az ember Szerbiát műveletlen, a kultúra eszközeit nélkülöző országnak tudta. Meglep azonban, hogy a törvénykezés, az iskola, a szépirodalom és a ponyva terén milyen sok könyvet produkált Belgrád. A könyvek kiállí­tása feltűnően csinos, sokszor fényűző. Akármelyik európai állam centrumának becsületére válnék. E­gy iskola könyvtárában különösen meglepett a peda­gógiai irodalom termékeinek sokfélesége és a folyó­iratok tekintélyes száma. Jobbmódú földmíves­házaknál elég népies kiadvány van. Úgy látszik, akart lenni ebből az országból valami. Csak meg kellett volna maradni a jó könyveknél, és nem kel­lett volna a rosszakkal az embereket a gyilkosságra, a kézibombára nevelni és politikai nagyralátást önteni beléjük. S. J. / NAPIHÍREK. Mi magyarán... — Statisztika a pesti utcán. — Ha néha-néha felütöm a régi Budapest krónikáskönyvét, lapjairól valami levendula­illat árad, mintha hófehér hajú asszonyok nyi­togatnának öreg fiókokat. Látom a régi boltives házakat, az ablakokon rács, az ablakokban muskátli-virág. A nagyivü kapuk fölött címer, a­melyek magyar históriát mesélnek nagy famí­liákról. A szűk, furcsa törésű sikátor utcákban lassú mozgású, jómódtól pirosló emberek mo­zognak kimérten, lassan, ünnepiesen, mint osz­lopos órák, miket remekbe miveltek a budai mesterek. A beszédjük is csendes, halk és ille­­ delmes, hatszáz egynéhány szóba belefért egész polgári életük. Ez a hatszáz egynéhány szó azonban német volt, német, mint a rondella-színház estéi, a­hol a Zöllner-kisasszonyokért véresre tapsolták kezüket a burgerek. De a­mi­kor a kancellária Bécsből , furcsa írásokat kül­dött, haragos arccal, bár német szóval tiltakoz­tak a jó öregek ... — Mi, magyarok ... Sok-sok idő elteltett azóta. Hidak ívelik át a Duna tükrét, a régi boltíves házakat elta­licskázták a tótok, kipusztult a muskátlivirág az ablakokból és kihaltak a régi familiák. Nagy behemót-házak emelik az ég felé homlokukat, a teátrumokban magyarok lettek az aktorok s a régi, csendes emberek emlékét már csak elha­gyott utcák ittfelejtett kapubálványai őrzik. A régi emberekkel együtt elmúlt a német világ is. Magyar lett a szó, a gondolat, a lélek, az érzés. Azok, a­kik németekül jöttek, ma­gyarrá lőttek a forrongó fiatal város katlaná­ban, s ha néha idegen akcentussal is, de magya­rul mondták: — Mi, magyarok ... Ebben a városban nemcsak szégyen, ha­nem bűn lett nem magyarnak lenni, a sovén türelmetlenség lekaparta a lelkekről az idegen szellem maradék rozsdáját. A mult század vé­gén, s ennek a századnak elején fanatikusabbak voltak itt a magyarok, mint a szerbek másfél esztendővel ezelőtt Belgrádban. Hej, micsoda álompalást selyemszálaít fontuk-szőttük mit 13

Next