Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)

1916-01-25 / 25. szám

1916. január 25 BUDAPESTI HÍRLAP (25. sz.) Az elnök javaslatára a Ház holnap folytatja a földgázról szóló jelentés tárgyalását. Az ülés vége negyed négy óra után. 7 Két kultura hört. Hadisajtósi állás, január. (A Budapesti Hírlap harctéri tudósítójától.) A legújabb jelentések szerint néhány angol hadihajó újra megjelent a szároszi öbölben, s Gallipolit ágyú­tűz alá fogták. Vessünk egy tekintetet a térképre, s megtaláljuk ennek a vállalkozásnak a magyarázatát. A szároszi öböl körül­ fut az­ egyetlen országút, mely a félszigetről a szárazföldre visz, a­mely tehát mind­azoknak a csapatoknak, melyek török részen harc­ban állottak, a magyar és osztrák mozsaraknak is, visszavonulási útnak szolgál, miután Gallipolin im­már semmi szükség sincs rájuk. Előrelátható volt tehát, hogy az angolok nem fogják elmulasztani az alkalmat, hogy az ellenfélnek, ha lehet, még az utolsó pillanatban is, veszteséget okozzanak. Az an­golok ugyan­is kitű­nő megfigyelők és meg van az az adományuk, hogy minden, még a legjelentéktele­nebbnek látszó adatból is, megfelelő következtetések­kel tudnak "levonni. Volt alkalmass ezt Gallipolin tapasztalni. Egy reggel mozsaraink harcban állottak az angol gyalogsággal. Egyik megfigyelőnknek kitű­nően beásott helye volt s cok a messzelátóláttak len­cséje látszott k­i 3 Foktől. A m­egfigyelő pont körü­l­belül 1.300 méternyire volt az angol lövőárkoktól. A mozsarak parancsnoka, Barber kapitány és én an­nak a cserjékkel borított dombnak a hátán feküd­tünk, a m­íelybe­­a me­gfigetelő állás be volt ásva. Azt hittük, boa: a cserjék mögött biztosságba vagyunk. Csakhamar heves puskatűz zudult ránk, s úgy lát­szott, hogy az ellenség legcsekélyebb mozdulatain­kat is észrevette s levonta azokból következtetéseit. Tüzérségünk minden egyes lövésének meg volt a vnasra különös oka. Simon Sanders kiadta a parancsot, hogy boszut kell állani az angolokon, a­kik néhány nappal előbb nehéz ágyukkal lőttek egy kórházra. Ennél a bombázásnál, miként már emlí­tettem, Fragil főtörzsorvos osztrák származású fele­sége halálét lelte. A török orvos elmondta nekem élete regényét. Feleségével ezelőtt kilenc esztendő­vel ismerkedett meg Konstantinápolyban. — Házasságunk első három évében. — be­stelle­ri főorvos, — harcban áttoltunk egymással. Ebből a harcból ő került ki, mint győztes. A három esztendő alatt leszoktatott minden török szokásom­ról, olyannyira, hogy ma képtelen volnék egy török asszonnyal éln­i. A derék asszony már a balkáni háborúban a Vörös Félhold szolgálatában állott s többed magá­val bolgár fogságba esett. Fogsága alatt sok szeren­csétlen embernek védőanyagyala vol, meg a bolgá­rok tisztelték benne osztrák származását. Mikor Gallipolin megkezdődött a harc, rögtön önkéntes ápolónőnek­­jelentkezett s eleintén egy rodostói kór­házban szolgálta az emberszeretet ügyét. A­mikor férjét a főhadiszállásba helyezték át, a jalovai kór­házba ment, hogy mennél közelebb legyen a fér­jéhez.­­ A betegápolónő, folytatta Ragib főtörzs­orvos, kezdetben sátrakban laktak, hol az időjárás viszontagságainak voltak kitéve. E miatt a domb túlsó oldalára költöztek, de én rögtön láttam, hogy ott nincsenek biztosságban, s megkértem őexcellen­ciáját, engedné m­eg, hogy a feleségemnek biztos­ságosabb szállást építhessek. A tábornok úr ezt nem tartotta szükségesnek. Az ápolónők szállására a tu­lajdon kezemmel óriás vörös keresztet festöttem, úgy okoskodván, hogy az angolok a vörös keresztet bizonyára respektálni fogják, ha már a vörös fél­holdat kutyába sem veszik. A bombázás alatt a fe­leségem, úgy látszik, valamit ki akart hozni a sátorból, a­mikor egy gránát érte s nyomban meg­ölte. Találtam itt még néhány különös embertípust, a kiket az élet két különböző kultúra közt átalakí­tott. Európaiakat, a kik már erősen eltörökösödtek, és törököket, a kikben alig maradt meg valami a törökből. Ezek közül való Ekrem bég főhadnagy, a­kit a mozsaraiakhoz osztottak be szolgálattételre. Ekrem fia Ekrem basának, a­ki a török-görög hábo­rúban a török hadsereg vezérkari főnöke, s később hadügyminiszter volt. Ekrem bég mint gyermek Abdul Hamid szultán udvarába került, s a szultán apródja lett. Az előkelő török családok gyermekei a nagy reformok előtt tudvalevően gyorsan haladtak pályájukon. Ekremet is tizenöt éves korában ezre­dessé nevezték ki. A­mikor aztán az új-törökök ke­rültek kormányra, ezredesi formaruháját le kellett vetnie. A fiatalembert Potsdamba küldték a gárda­ulánusokhoz, a­hol kitűnő katonát neveltek belőle. Most főhadnagy, s török formaruhát visel, de hami­sítatlan berlini dialektusban beszél németü­k. A há­ború alatt többször kitüntette magát, s megkapta a török és a német vitézségi érmet. Mikor az angolok megkezdték a visszavonulást Gallipoliból, én is visszatértem Konstantinápolyba. Az akbasi kikötőben vesztegelt az .4A' Denis török kórházhajó, s engedelmet kaptam, hogy ezen a hajón tehessem meg az utat. Az Ak Denis évek előtt az Oldenburg nevet viselte s a Norddeutscher Lloyd kirándulásokat rendezett vele a török vizekre. Aztán török zarándokhajó lett belőle, most pedig betegeket és sebesülteket visz a Dardanellákból a konstantiná­polyi kórházba. A hajóorvos természetesen német ember, Herff titkos tanácsos, a hajó inspektora pedig A­raust berlini író. Hónapok óta járják a Dar­danellákat, az utóbbi időben sok veszedelem köz­t, mellyel az angol buvárhajók fenyegették őket. Bittner Györg­y: A menekülés Gallipoliról. — Uj adatok a dardanellai vereséghez. — Budapest, jan. 24. A Nieuwe Rotterdamsche Courant január 17-iki számában közölte konstantinápolyi tudósí­tójának jelentését­­az antantcsapatoknak gallipoli visszavonu­lásáról. A január 10-ről kelt jelentés, a­mely igen sok érdekes és eddig még ismeretlen adatot tartal­maz, ezt mondja: A Gallipoli félszigeten lévő táborhelyeken ta­lált zsákmányból, valamint a fogságba jutott angol tisztek nyilatkozataiól világosan kiderül, hogy a visszavonulást naanon nagy sietséggel hajtották végre és hogy a visszavonulókat emberben és anyag­ban nagyon nagy veszteség érte. A Dardanella-vállal­kozás feladását és a félszigetről való távozást Kitche­ner látogatása után 1915. novemberben határozták el. A csapatok ellátását a viharos időjárás és az egyre szaporodó búvárhajók fokozott tevékenysége, valamint a török parti erődök tüzérsége annyira megnehezítette, hogy az ellátást már nem lehetett biztosítot­na­k tekinteni. A francia megszálló csapa­tok már október végén visszavonultak és a mace­dóniai expedíciós hadtesthez csatolták, őket. Az an­gol vezérek parancsot kaptak­, hogy szintén készít­senek el mindent a visszavonulásra és legyenek ezen. N­PTV minél több nivut és más hadianyagot megmenthessenek és kórházhajókon a vöröskeresz­tes lobogó védelme alatt elszállíthassanak. A mikor a törökök ennek neszét vették és kü­lönösen a mikor az Ausztria és Magyarországból ér­kezett nehéz mozsárágyukat elhelyezték, lehetetlen volt -a megmaradás a parton lévő táborokban. E­zért meghagyták az angol parancsnokló tábornoknak, hogy az első kedvező alkalmat használja föl arra, hogy lehetően észrevétlenül és a legcsekélyebb vesz­teségűé hagyja el­­a félszigetet. Erre a célra a Dar­danellák előtt lévő szigetek mellett készen tartottak egy szállító flottát, hogy először az anafor­ai és ariburnui állásokból vigye el a leginkább veszede­lemben lévő csapatokat, azután pedig a Szed­il Babr mellett lévő csapatokat szállítsa el. Elhatározzák­ azt is, hogy a még meglévő nehéz ágyukat vissza­hagyják és használhatatlanná teszik, a többi hadi­anyagból pedig annyit visznek magukkal, a­mennyit csak lehetséges. A múlt év december 18-án kedvezőknek lát­szottak a feltételek a visszavonulásra. A köd olyan sű­rű volt, hogy az ember a kezét sem láthatta. A csapatok hajóraszállítását folytatták is "egész napon át, a nélkül, hogy a törökök vala­mit észrevettek volna. A következő trónon reccel felé azonban szél támadt. Néhány pillanatra szétszakadt az átláthatat­lan ködfátyol, úgy hogy a magaslatokról észre lehe­tett venni, hogy mi történik. A törökök azonnal dü­hös támadást kezdtek és a partot folyózáporral árasztották el. Erre azok a csallatok, a­melyek eb­ben az időben még a szárazföldön voltak, vad fu­tással és minden hadianyag hátrahagyásával a ha­jókra menekültek. A szállítóhajók nagyon siettek, hogy a veszedelmes zónából kijussanak és igy tör­tént, hogy egy visszamaradt ausztráliai csapat, kö­rülbelül ezerkétszáz ember, az előrenyomuló török csapatok kezébe jutott. A legénység és a tisztek szállásaiban még a tűzhelyen állott a tea, csokoládé és grog számára való viz és mindenütt bizonyítékot lehetett találni arra nézve, hogy legalább is egy hónapra elegendő konzerv, gyümölcsíz és kakaó volt raktáron. Épp oly kevéssé volt h­ány pezsgőben, rumban és ásvány­vízben. A valóság az, hogy mindezekből a dolgokból jóval nagyobb tömegeket találtak, mint munícióból. De munícióból és más hadianyagból is nagy tömeg maradt hátra, a­mi kiderül az itt következő lisztá­ból, a­melyet december utolsó hetéig állítottak össze. Biztosra vehető, hogy legelső­sorban az újonan föl­állított ágyuk hatása tette lehetetlenné, hogy az el­lenség továbbra is a parton maradhasson. • Ez év január elsejéig az ari­burnui és Suvlai állásokban talált és a konstantinápolyi különféle raktárakba szállított zsákmány a következő: 10 még használható különféle kaliberű ágyu, 31 gépmiska, 1400 fegyver, 8 aknavető, 40 tábori ágyu-szerkocsi, 21 municiós kocsi, 64.000 láda különféle ágyúmutá­cióval, 650.000 láda gyalogsági munk­­óval, 7055 bomba, 3 géppuskaállvány, 2476 acél gyalogsági pajzs, 2200 különböző nagyságú sátor, 9500 ásó és fejsze, 550 hordozható ágy, 6200 felsőkabát, 3000 darab alsóruha, 15.515 láda konzerv, 280 különféle fajtájú motoros kocsi, két tökéletes léghajóállomás és trén, 18 állomás dróttalan távíró számára. 2 tel­jesen berendezett tábori kórház. A január elseje után összeírt zsákmányt még csak ezután fogják közhírré tenni. E kísérlet után, a­mely arra irányult, hogy a szároszi öbölből eltűnhessenek, világos volt, hogy a Szed il Bahrból való visszavonulásra is készülődnek. Török részről megtettek minden intézkedést annak megakadályozására, hogy itt is csaknem az egész haderő épségben elmenekülhessen. És valóban a szed il bahri visszavonuláskor a Reuter- és a Havas-ügy­nökség mindazaz állításával szemben, hogy csak egyetlen egy ember veszteség volt — az angolokat sokkal súlyosabb veszteség érte, mint három héttel előbb a nyugati partról való visszavonulásukkor. Miután január 6-án és 7-én az angol ütegek csaknem szakadatlanul tüzeltek, a köd leszálltakor fokozatosan gyengült a tüzelés. Usedom­basa admi­rális azonnal tudta, hogy megkezdődött a hajóra­szállás és ettől kezdve nem hagyott nyugtát az el­­­lenségnek. A­mikor éjféltájban a tüzérségi tűz csak­nem teljesen megszűnt, a dombokról lerohantak st. törökök és a második angol védelmi vonalnál még meglehetősen erős csapatokkal ütköztek össze, a­melyeket, mint később kiderült, azért állítottak ott föl, hogy a legutolsó csapatok hajóraszállását fedez­zék. Ezek az angol zászlóaljak kétségbeesetten vé­dekeztek és a szó szoros értelmében le hagyták ma­gukat mészárolni, ugy hogy közülök alig kétszáz és csaknem valamennyi megsebesülve jutott fogságba. Ott a csatateret az elesetteknek egész dombjai födik be. Az elesettek számát háromezerre kell tenni. A fényképeket, a­melyeket a törökök ott azonnal ké­szítettek és a­melyek most a konstantinápolyi szer­kesztőségekben közszemlére vannak téve, bizonyít­ják azt a rettenetes és véres küzdelmet, a­mely a legutolsó pillanatban lefolyt. A szárazföldi nagy veszteségen kívül az ütegek ágyúi elsüly­esztettek még egy szállít­óhaj­ót, a­mely egészen tele volt csapatokkal és egy torpedóv­adászt. A hajókon lévő legénység közül csak nagyon keveset lehetett megmenteni. Az ellenség Szed­il Bahrnál is gazdag zsák­mányt hagyott hátra. A­mennyire már felületesen meg lehetett állapítani: egy tucat még használható ágyút, továbbá zsákokban rengeteg tömegű lisztet és burgonyát, csizmát, cipőt, ruhaneműt, a­mennyi egy egész hadtest számára elegendő. Az ellenség hátrahagyott továbbá sok motoros kórházkocsit, aknavetőt, dróttalan távíró számára szolgáló be­rendezést, tábori kórházat, mérnöki szereket, egy léghajó parkot és sok muníciót ágyú és puska szá­mára. It­t több mint ezer lovat és öszvért is találtak, a­melyeket már nem lehetett partraszállítani és a­melyeket az angolok mérgezett takarmánnyal el akartak pusztítani, de úgy látszik, hogy az állatok közül a legtöbben nem akarták ezt a takarmányt megenni. Az elszállított csapatokat, a­melyeknek száma megbízható becslés szerint Anafortánál nem több, mint 50.000 és Szed­il Bahrnál legföljebb 30.000 harcképes ember, a fogságba jutott katonák állítása szerint Egyiptomba küldték, a­hol az angolok most a keleten való háború nagy csatáját és döntését várják. Az a 150.000 főnyi sereg, a­mely — leszá­mítva egy a Dardanellák mellett maradó legalább is 70.000 főnyi sereget — most rendelkezésre áll, minden tekintetben alkalmas és kész arra, hogy azonnal föllépjen, a­hol szükséges, vagy a­hol kí­vánják. Ehhez a tudósításhoz a Nieuwe Rotterdamsche Courant szerkesztősége a következőket fűzi hozzá: Ez a tudósítás a török­ közleményeket tökéletes le­írássá egészíti ki. A­mint látjuk, nagyon sok az el­térés attól, a­mit Monro tábornok jelentett legutolsó távirataiban. Vannak azonban olyan pontok is, a­me­lyek megegyeznek. Utóvédharcról, a­melyet kezdet­ben mint a tulajdonképpen való hajóraszálláshoz tartozót, elhallgattak. Monro későbbi leírása is em­lítést tesz: az angolok veszteségét ebben a­ harcban

Next