Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)
1916-01-25 / 25. szám
1916. január 25 BUDAPESTI HÍRLAP (25. sz.) Az elnök javaslatára a Ház holnap folytatja a földgázról szóló jelentés tárgyalását. Az ülés vége negyed négy óra után. 7 Két kultura hört. Hadisajtósi állás, január. (A Budapesti Hírlap harctéri tudósítójától.) A legújabb jelentések szerint néhány angol hadihajó újra megjelent a szároszi öbölben, s Gallipolit ágyútűz alá fogták. Vessünk egy tekintetet a térképre, s megtaláljuk ennek a vállalkozásnak a magyarázatát. A szároszi öböl körül fut az egyetlen országút, mely a félszigetről a szárazföldre visz, amely tehát mindazoknak a csapatoknak, melyek török részen harcban állottak, a magyar és osztrák mozsaraknak is, visszavonulási útnak szolgál, miután Gallipolin immár semmi szükség sincs rájuk. Előrelátható volt tehát, hogy az angolok nem fogják elmulasztani az alkalmat, hogy az ellenfélnek, ha lehet, még az utolsó pillanatban is, veszteséget okozzanak. Az angolok ugyanis kitűnő megfigyelők és meg van az az adományuk, hogy minden, még a legjelentéktelenebbnek látszó adatból is, megfelelő következtetésekkel tudnak "levonni. Volt alkalmass ezt Gallipolin tapasztalni. Egy reggel mozsaraink harcban állottak az angol gyalogsággal. Egyik megfigyelőnknek kitűnően beásott helye volt s cok a messzelátóláttak lencséje látszott ki 3 Foktől. A megfigyelő pont körülbelül 1.300 méternyire volt az angol lövőárkoktól. A mozsarak parancsnoka, Barber kapitány és én annak a cserjékkel borított dombnak a hátán feküdtünk, a míelybea megfigetelő állás be volt ásva. Azt hittük, boa: a cserjék mögött biztosságba vagyunk. Csakhamar heves puskatűz zudult ránk, s úgy látszott, hogy az ellenség legcsekélyebb mozdulatainkat is észrevette s levonta azokból következtetéseit. Tüzérségünk minden egyes lövésének meg volt a vnasra különös oka. Simon Sanders kiadta a parancsot, hogy boszut kell állani az angolokon, akik néhány nappal előbb nehéz ágyukkal lőttek egy kórházra. Ennél a bombázásnál, miként már említettem, Fragil főtörzsorvos osztrák származású felesége halálét lelte. A török orvos elmondta nekem élete regényét. Feleségével ezelőtt kilenc esztendővel ismerkedett meg Konstantinápolyban. — Házasságunk első három évében. — bestelleri főorvos, — harcban áttoltunk egymással. Ebből a harcból ő került ki, mint győztes. A három esztendő alatt leszoktatott minden török szokásomról, olyannyira, hogy ma képtelen volnék egy török asszonnyal élni. A derék asszony már a balkáni háborúban a Vörös Félhold szolgálatában állott s többed magával bolgár fogságba esett. Fogsága alatt sok szerencsétlen embernek védőanyagyala vol, meg a bolgárok tisztelték benne osztrák származását. Mikor Gallipolin megkezdődött a harc, rögtön önkéntes ápolónőnekjelentkezett s eleintén egy rodostói kórházban szolgálta az emberszeretet ügyét. Amikor férjét a főhadiszállásba helyezték át, a jalovai kórházba ment, hogy mennél közelebb legyen a férjéhez. A betegápolónő, folytatta Ragib főtörzsorvos, kezdetben sátrakban laktak, hol az időjárás viszontagságainak voltak kitéve. E miatt a domb túlsó oldalára költöztek, de én rögtön láttam, hogy ott nincsenek biztosságban, s megkértem őexcellenciáját, engedné meg, hogy a feleségemnek biztosságosabb szállást építhessek. A tábornok úr ezt nem tartotta szükségesnek. Az ápolónők szállására a tulajdon kezemmel óriás vörös keresztet festöttem, úgy okoskodván, hogy az angolok a vörös keresztet bizonyára respektálni fogják, ha már a vörös félholdat kutyába sem veszik. A bombázás alatt a feleségem, úgy látszik, valamit ki akart hozni a sátorból, amikor egy gránát érte s nyomban megölte. Találtam itt még néhány különös embertípust, a kiket az élet két különböző kultúra közt átalakított. Európaiakat, a kik már erősen eltörökösödtek, és törököket, a kikben alig maradt meg valami a törökből. Ezek közül való Ekrem bég főhadnagy, akit a mozsaraiakhoz osztottak be szolgálattételre. Ekrem fia Ekrem basának, aki a török-görög háborúban a török hadsereg vezérkari főnöke, s később hadügyminiszter volt. Ekrem bég mint gyermek Abdul Hamid szultán udvarába került, s a szultán apródja lett. Az előkelő török családok gyermekei a nagy reformok előtt tudvalevően gyorsan haladtak pályájukon. Ekremet is tizenöt éves korában ezredessé nevezték ki. Amikor aztán az új-törökök kerültek kormányra, ezredesi formaruháját le kellett vetnie. A fiatalembert Potsdamba küldték a gárdaulánusokhoz, ahol kitűnő katonát neveltek belőle. Most főhadnagy, s török formaruhát visel, de hamisítatlan berlini dialektusban beszél németük. A háború alatt többször kitüntette magát, s megkapta a török és a német vitézségi érmet. Mikor az angolok megkezdték a visszavonulást Gallipoliból, én is visszatértem Konstantinápolyba. Az akbasi kikötőben vesztegelt az .4A' Denis török kórházhajó, s engedelmet kaptam, hogy ezen a hajón tehessem meg az utat. Az Ak Denis évek előtt az Oldenburg nevet viselte s a Norddeutscher Lloyd kirándulásokat rendezett vele a török vizekre. Aztán török zarándokhajó lett belőle, most pedig betegeket és sebesülteket visz a Dardanellákból a konstantinápolyi kórházba. A hajóorvos természetesen német ember, Herff titkos tanácsos, a hajó inspektora pedig Araust berlini író. Hónapok óta járják a Dardanellákat, az utóbbi időben sok veszedelem közt, mellyel az angol buvárhajók fenyegették őket. Bittner György: A menekülés Gallipoliról. — Uj adatok a dardanellai vereséghez. — Budapest, jan. 24. A Nieuwe Rotterdamsche Courant január 17-iki számában közölte konstantinápolyi tudósítójának jelentésétaz antantcsapatoknak gallipoli visszavonulásáról. A január 10-ről kelt jelentés, amely igen sok érdekes és eddig még ismeretlen adatot tartalmaz, ezt mondja: A Gallipoli félszigeten lévő táborhelyeken talált zsákmányból, valamint a fogságba jutott angol tisztek nyilatkozataiól világosan kiderül, hogy a visszavonulást naanon nagy sietséggel hajtották végre és hogy a visszavonulókat emberben és anyagban nagyon nagy veszteség érte. A Dardanella-vállalkozás feladását és a félszigetről való távozást Kitchener látogatása után 1915. novemberben határozták el. A csapatok ellátását a viharos időjárás és az egyre szaporodó búvárhajók fokozott tevékenysége, valamint a török parti erődök tüzérsége annyira megnehezítette, hogy az ellátást már nem lehetett biztosítotnak tekinteni. A francia megszálló csapatok már október végén visszavonultak és a macedóniai expedíciós hadtesthez csatolták, őket. Az angol vezérek parancsot kaptak, hogy szintén készítsenek el mindent a visszavonulásra és legyenek ezen. NPTV minél több nivut és más hadianyagot megmenthessenek és kórházhajókon a vöröskeresztes lobogó védelme alatt elszállíthassanak. A mikor a törökök ennek neszét vették és különösen a mikor az Ausztria és Magyarországból érkezett nehéz mozsárágyukat elhelyezték, lehetetlen volt -a megmaradás a parton lévő táborokban. Ezért meghagyták az angol parancsnokló tábornoknak, hogy az első kedvező alkalmat használja föl arra, hogy lehetően észrevétlenül és a legcsekélyebb veszteségűé hagyja ela félszigetet. Erre a célra a Dardanellák előtt lévő szigetek mellett készen tartottak egy szállító flottát, hogy először az anaforai és ariburnui állásokból vigye el a leginkább veszedelemben lévő csapatokat, azután pedig a Szedil Babr mellett lévő csapatokat szállítsa el. Elhatározzák azt is, hogy a még meglévő nehéz ágyukat visszahagyják és használhatatlanná teszik, a többi hadianyagból pedig annyit visznek magukkal, amennyit csak lehetséges. A múlt év december 18-án kedvezőknek látszottak a feltételek a visszavonulásra. A köd olyan sűrű volt, hogy az ember a kezét sem láthatta. A csapatok hajóraszállítását folytatták is "egész napon át, a nélkül, hogy a törökök valamit észrevettek volna. A következő trónon reccel felé azonban szél támadt. Néhány pillanatra szétszakadt az átláthatatlan ködfátyol, úgy hogy a magaslatokról észre lehetett venni, hogy mi történik. A törökök azonnal dühös támadást kezdtek és a partot folyózáporral árasztották el. Erre azok a csallatok, amelyek ebben az időben még a szárazföldön voltak, vad futással és minden hadianyag hátrahagyásával a hajókra menekültek. A szállítóhajók nagyon siettek, hogy a veszedelmes zónából kijussanak és igy történt, hogy egy visszamaradt ausztráliai csapat, körülbelül ezerkétszáz ember, az előrenyomuló török csapatok kezébe jutott. A legénység és a tisztek szállásaiban még a tűzhelyen állott a tea, csokoládé és grog számára való viz és mindenütt bizonyítékot lehetett találni arra nézve, hogy legalább is egy hónapra elegendő konzerv, gyümölcsíz és kakaó volt raktáron. Épp oly kevéssé volt hány pezsgőben, rumban és ásványvízben. A valóság az, hogy mindezekből a dolgokból jóval nagyobb tömegeket találtak, mint munícióból. De munícióból és más hadianyagból is nagy tömeg maradt hátra, ami kiderül az itt következő lisztából, amelyet december utolsó hetéig állítottak össze. Biztosra vehető, hogy legelsősorban az újonan fölállított ágyuk hatása tette lehetetlenné, hogy az ellenség továbbra is a parton maradhasson. • Ez év január elsejéig az ariburnui és Suvlai állásokban talált és a konstantinápolyi különféle raktárakba szállított zsákmány a következő: 10 még használható különféle kaliberű ágyu, 31 gépmiska, 1400 fegyver, 8 aknavető, 40 tábori ágyu-szerkocsi, 21 municiós kocsi, 64.000 láda különféle ágyúmutációval, 650.000 láda gyalogsági munkóval, 7055 bomba, 3 géppuskaállvány, 2476 acél gyalogsági pajzs, 2200 különböző nagyságú sátor, 9500 ásó és fejsze, 550 hordozható ágy, 6200 felsőkabát, 3000 darab alsóruha, 15.515 láda konzerv, 280 különféle fajtájú motoros kocsi, két tökéletes léghajóállomás és trén, 18 állomás dróttalan távíró számára. 2 teljesen berendezett tábori kórház. A január elseje után összeírt zsákmányt még csak ezután fogják közhírré tenni. E kísérlet után, amely arra irányult, hogy a szároszi öbölből eltűnhessenek, világos volt, hogy a Szed il Bahrból való visszavonulásra is készülődnek. Török részről megtettek minden intézkedést annak megakadályozására, hogy itt is csaknem az egész haderő épségben elmenekülhessen. És valóban a szed il bahri visszavonuláskor a Reuter- és a Havas-ügynökség mindazaz állításával szemben, hogy csak egyetlen egy ember veszteség volt — az angolokat sokkal súlyosabb veszteség érte, mint három héttel előbb a nyugati partról való visszavonulásukkor. Miután január 6-án és 7-én az angol ütegek csaknem szakadatlanul tüzeltek, a köd leszálltakor fokozatosan gyengült a tüzelés. Usedombasa admirális azonnal tudta, hogy megkezdődött a hajóraszállás és ettől kezdve nem hagyott nyugtát az ellenségnek. Amikor éjféltájban a tüzérségi tűz csaknem teljesen megszűnt, a dombokról lerohantak st. törökök és a második angol védelmi vonalnál még meglehetősen erős csapatokkal ütköztek össze, amelyeket, mint később kiderült, azért állítottak ott föl, hogy a legutolsó csapatok hajóraszállását fedezzék. Ezek az angol zászlóaljak kétségbeesetten védekeztek és a szó szoros értelmében le hagyták magukat mészárolni, ugy hogy közülök alig kétszáz és csaknem valamennyi megsebesülve jutott fogságba. Ott a csatateret az elesetteknek egész dombjai födik be. Az elesettek számát háromezerre kell tenni. A fényképeket, amelyeket a törökök ott azonnal készítettek és amelyek most a konstantinápolyi szerkesztőségekben közszemlére vannak téve, bizonyítják azt a rettenetes és véres küzdelmet, amely a legutolsó pillanatban lefolyt. A szárazföldi nagy veszteségen kívül az ütegek ágyúi elsülyesztettek még egy szállítóhajót, amely egészen tele volt csapatokkal és egy torpedóvadászt. A hajókon lévő legénység közül csak nagyon keveset lehetett megmenteni. Az ellenség Szedil Bahrnál is gazdag zsákmányt hagyott hátra. Amennyire már felületesen meg lehetett állapítani: egy tucat még használható ágyút, továbbá zsákokban rengeteg tömegű lisztet és burgonyát, csizmát, cipőt, ruhaneműt, amennyi egy egész hadtest számára elegendő. Az ellenség hátrahagyott továbbá sok motoros kórházkocsit, aknavetőt, dróttalan távíró számára szolgáló berendezést, tábori kórházat, mérnöki szereket, egy léghajó parkot és sok muníciót ágyú és puska számára. Itt több mint ezer lovat és öszvért is találtak, amelyeket már nem lehetett partraszállítani és amelyeket az angolok mérgezett takarmánnyal el akartak pusztítani, de úgy látszik, hogy az állatok közül a legtöbben nem akarták ezt a takarmányt megenni. Az elszállított csapatokat, amelyeknek száma megbízható becslés szerint Anafortánál nem több, mint 50.000 és Szedil Bahrnál legföljebb 30.000 harcképes ember, a fogságba jutott katonák állítása szerint Egyiptomba küldték, ahol az angolok most a keleten való háború nagy csatáját és döntését várják. Az a 150.000 főnyi sereg, amely — leszámítva egy a Dardanellák mellett maradó legalább is 70.000 főnyi sereget — most rendelkezésre áll, minden tekintetben alkalmas és kész arra, hogy azonnal föllépjen, ahol szükséges, vagy ahol kívánják. Ehhez a tudósításhoz a Nieuwe Rotterdamsche Courant szerkesztősége a következőket fűzi hozzá: Ez a tudósítás a török közleményeket tökéletes leírássá egészíti ki. Amint látjuk, nagyon sok az eltérés attól, amit Monro tábornok jelentett legutolsó távirataiban. Vannak azonban olyan pontok is, amelyek megegyeznek. Utóvédharcról, amelyet kezdetben mint a tulajdonképpen való hajóraszálláshoz tartozót, elhallgattak. Monro későbbi leírása is említést tesz: az angolok veszteségét ebben a harcban