Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)
1916-01-11 / 11. szám
8 a gőzösön lévő személyeket mentette meg, akiket a gőzös kapitánya sorsukra bízott. A gőzös kapitányának magatartása tulajdonképpen további magyarázgatásra nem szorul: először megkísérli az elmenekülést azután a fehér zászló védelme alatt álnok támadókísérletet intéz a búvárhajó ellen, majd cserbenhagyja a maga embereit és csak az ellenség kényszere alatt menti ki a hullámokkal küzködő gyalázatosan elárult embereket, valamint az ellenség által ápolás alá vett és bekötözött sebesültet! És ennek a hajóskapitánynak honfitársai azt vetik szemünkre, hogy mi barbárok vagyunk! Egyiptom védelme. Budapest, jan. 10. Amíg az antant hatalmasságai közül csupán Oroszország az, mely a csendet megzavarja és ugyancsak hevesen ostromolja galiciai és volkiuiai állásainkat, mégpedig katonai tekintetekből azért, hogy a főharctérré lett Balkánról minél több erőnket elvonván, némileg könnyítsen a Szalonikinél álló antant seregtestek helyzetén, addig az egész világ feszült figyelemmel van és töri az eszét azon, hogy hol lobbanhat ismét lángra a nagy harc. Amíg a francia lapok a németek flandriai támadásáról beszélnek, addig az angolok Egyiptomot féltik és minden előkészületet megtettek birodalmuk e nagy bástyájának megoltalmazására. Azok az angol lapok, melyek állítólag közelebbi összeköttetésben állanak Kitchenerrel, nagy buzgalommal kardoskodnak, mondván: a németek és törökök célja Egyiptom: jó lesz, ha a piramisok tövében nagy sereget gyűjtünk össze. Vésztjóslóan emlegetik I. Napóleon 1797-iki mondását, amikor ugyanis a nagy hadvezér az olasz harctérről ezt írta a direktóriumnak : Nincs messze az az időpont, amikor tudatára ébredünk annak, hogy Egyiptomot kell hatalmunkba ejtenünk, hogy tönkretegyük Angliát. Bárhol is következzék be a nagy harc a legközelebbi jövőben, igen érdekesek azok az események és intézkedések, amelyek Egyiptom környékén zajlottak le, illetően tétettek a legutóbb. Ha madártávlatból nézzük Egyiptom mai környékét, látjuk, hogy Anglia nagy előrelátással, valóságos bástyás homlokzatot rögtönzött. Mert vagy iseki magának, vagy szövetségeseinek birtokában vannak: Málta szigete, Szaloniki a Kailkidike-félszigettel, a Dardanellák bejáratánál levő szigetek egy része, Adalia közelében a kis Castellorizzo szigete (a franciák szállták meg nemrég) és végül Ciprus szigete. Megannyi nemcsak védően veszi körül Egyiptomot, hanem olyképp helyezkedik el, hogy belőlük támadás indítható a középponti hatalmak és Törökország legfontosabb összekötővonala, a berlin-konstantinápolyi, illetően a kisázsiai és mekkai vasúti vonal ellen. Mesterien biztosítottnak látszik a szabad közlekedés is a Földközi-tengeren, amelyen, ha kell, az egyesült angol-francia-olasz hatalmas flotta védelme alatt odaszállíthatják a csapatokat, ahol nagy lobbot készül vetni a tűz. Itt az antant áll a belső vonalon és kihasználhatja ennek összes kedvezéseit. A Galipoli-félszigeten aligha ismétlik meg vállalkozásukat az angolok és a franciák, mivel a tüzérségi anyagában és más hadi eszközeiben is megerősödött török hadsereg és a búvárhajók módját fogják ejteni annak, hogy senki se közeledhessék a szoros út bejáratához. A szaloniki szárazföldi vállalkozásra nézve e lap hasábjain már nyilatkoztunk. A legutóbb azonban súlyosbodott a helyzet az antantra nézve annyiban, hogy elvesztették a Gallipoli csücskét is, amely eddigelé az oldalát és a hátát biztosította Szalonikinek és ahonnan, ha egészen nem is, de bizonyos fokban megakadályozhatták az ellenséges búvárhajók kiosonlását. A félsziget elvesztése Egyiptom védelmére nézve olyan, mint amikor valamely táborvár egyik erődje elesik és széles út nyílik az ostromló sereg számára ahhoz, hogy a kör középpontjába, a vár magvához jusson. A búvárhajók merész kitöréseikkel minduntalan meg fogják akadályozni a Szalonikinél patratett seregtestek támogatását és ellátását hadianyaggal. Érzi ezt az antant sajtójának egy része is, mert ismét följajdul és azt kívánja, hogy hagyják abba a balkáni vállalkozást. A parányi félsziget visszahódítása tehát óriás jelentőségűnek ígérkezik nemcsak Egyiptom védelmében, hanem a világháborúban is. Castellorizzot azért szállták meg a franciák, hogy a gallipoli kudarc miatt felháborodott fancia közvéleményt megnyugtassák és figyelmét eltereljék. A kis sziget és vele szembeni a szárazföldön épült Adala megszállásának eszméje nem új dolog, mivel a fecsegésükről híres francia és olasz lapok már hónapokkal ezelőtt nyíltan hirdették, hogy innen a franciák és az angolok Kis-Ázsia belsejébe kívánnak törni, hogy útját állják azoknak az ellenséges seregtesteknek, amelyek Egyiptom ellen vonulnának. Bár a partraszállás nem lehetetlen dolog, a várost oly zord hegyek környékezik és oly kevés ezeken át a jó út, hogy az anatóliai vasutat aligha érnék el az antant csapatai, főként akkor nem, ha harc árán kellene megnyitni az utakat. Elsőrendű stratégiai szerepre hivatott azonban Ciprus szigete. Az angolok birtokában és fekvése folytán egyaránt kitűnő hadműveleti alapja lehet azoknak a hadi vállalatoknak, amelyeket egyrészt észak felé: Mersina, Adana és Alexandrette, másrészt pedig kelet felé Tarabolusz, Beirut, Haifa és Jaffa ellen intéznének. Azonban ezeken a helyeken is ugyanoly mostoha körülmények vannak, mint Adalanál, noha az anatóliai és a mekkai vasútvonal is közelében épült nagyon a tengernek. A Szuezi-csatorna mentén a törökök csupán ci Aris-t foglalhatták el, mégpedig a háború legelején. Azóta hadműveleti szünet állott be, amely alatt mind a két fél elfoglalt területeinek biztosítására szorítkozott, az angolok pedig még a természeti és is védelemre igen alkalmas posványos területet akadályokkal zárták el és erősségekkel rakták fel. Törökország, sajnos, nem folytathatta támadását, mivel fegyveres erejének nagyobb része a fontosabb harctereken: Gallipolinál, a Kaukázusban és Mezopotámiában küzdött. De nem szabad felednünk, hogy Törökország sajátságos körülményei következtében csak a legutóbb jutott abba a helyzetbe, hogy nagy arányokban fejlessze hadseregét. Bizonyos, hogy az angolok a legutóbbi időben is nemcsak Franciaországból, hanem Indiából, a Gallipoli-félszigetről, sőt még Szaloniki alól is ideszállították fölöslegesnek vélt csapattesteiket. Ezeknek erejét mintegy kétszázezer emberre becsülik. Afrika déli országai részéről ez idő szerint semmiféle veszedelem nem fenyegeti Egyiptomot. Másként áll a dolog nyugat felől, ahonnan a harcias szenussziak csak nemrégen ragadták el az angoloktól Sollumot és Sivát. Ennek nyomán érthető izgalom keletkezett a britt királyság területén. Sollumnak fontossága abban rejlik, hogy végső pontja Egyiptom 200 kilométer hosszú tengerpartjának, melynek egyik pillérjét Salom, a másikat pedig Alexandria alkotja. De a tenger melléke egyébként is értékes, mivel a legtermékenyebb Afrika északi partján és mivel vasút épült Matrukból Alexandriába, összegezve az Egyiptom védelmére tett intézkedéseket, megállapíthatjuk, hogy a közvetett védelemre rendelt Szalonikinél, Adalánál és Ciprusnál kezdett támadásoknak nem igen lehet hasznuk. A legfontosabb vonal minden körülmények között a Szuezi-csatorna marad, amelynek már most is a közvetetten közelében állanak a törökök. Ez a legérzékenyebb része a nagy védelmi vonalnak, amiért is csábít a támadásra, igaz azonban, hogy a támadásnak többféle nehézsége van. Elsőnek említjük, hogy a rendelkezésre álló egyedüli vasútvonal igen közel halad el az ántant által megszállott pontok mellett. A második nehézség a szinai félsziget sivatagja, mely hiányában van azoknak a kellékeknek, melyek elemi éltető erői a hadseregeknek. Ámde a világháború tapasztalatai azt bizonyítják, hogy korunk technikai eszközeivel kevés olyan akadályra bukkannak a hadvezetőségek, amelyeket le ne tudnának győzni. Fennen hirdeti azonban az ántant földközi-tengeri hatalmasságainak gyöngeségét az a körülmény, hogy az ellenséges búvárhajók káros működését eddigelé megakadályozni nem tudják. Pedig amig ezek urai maradnak a Földközi-tenger e részének, kétségessé válnak a belső vonal kedvezményei. Mertele ,_ • too aw too 000 fivho BUDAPESTI HÍRLAP (11. sz.) 1916. január 11. Kenyérjegy. — Az első nap próbája. — Budapest, jan. 10. Ma olyan főpróba volt Budapesten, amelynek — ha nem csalódunk — közel millió nézője és szereplője volt: a főváros egész lakossága. Mint a színházi főpróbára, a kenyérjegy bemutatására is azzal a szándékkal ment mindenki, h hogy jóindulatú és elnéző lesz s ha valami komoly baj mutatkoznék, vidáman veszi a dolgot, hiszen a valóságos, a döntő premierig még annyit lehet javítani. S amint most, este, zárjuk egész napi tapasztalásunk mérlegét, bizony úgy látjuk, van javítani való bőven. Kétségtelen, hogy a mai nap még nem volt az igazi teherpróba: a hétfő már esztendők óta az a napja a legtöbb háztartásnak, amikor nem szereznek be friss kenyeret. Amióta megvan a pékiparban a vasárnapi munkaszünet, hétfőn reggel nincs zsemlye és kifli, sem friss kenyér s ehhez az állapothoz már a békében hozzáedződött a pesti polgár türelme. Ma pedig másként is az volt a helyzet, hogy tömve volt kenyérrel valamennyi budapesti spájz: az egész lakosság tudta, hogy ma köszönt be a kenyérjegy kényelmetlensége, tehát mindenki ugyancsak ellátta magát és házanépét az istenke testével. Alig is hinnék, hogy lett volna olyan fővárosi háztartás, ahol már ma latra vetettek volna minden morzsa kenyeret a szürkés-kékes kenyérjegy tösvény rendszabása szerint. Kávéház, vendéglő, automata büffé, amerikai bár és a száz egyéb nevű falatozóhely nyújthatott csak teret a megfigyelésre, valamint a pékműhely és a kenyeresbolt, a kenyérnek két ősi, kiapadhatatlan forrása. Jártunk mindenütt, sőt egész sor szakaszjegyet is leettünk a cédulánkból, hogy lássuk, miképpen törődik hozzá Budapest az új rendhez, amelyről mindig rémes históriákat tudtak a Bécset járó budapestiek. Stádiumunk mai eredményét egy mondatban foghatjuk össze: a közönség sokat szórakozott, mindenki más sokat keresett... reggel a kávéházban. Kilenc órakor helyet foglaltunk a Nagykorus egyik legforgalmasabb kávéházában. Kávét rendel- lünk. Máskor e pillanatban már ott szokott állani a cukrászgyerek és buzgalommal kínálgatja a pakolt süteményt. Kávéházba nem járók kedvéért ideírjuk, hogy diós, mákos vagy túrós süteményt jelent. Aki közönséges kenyeret kért, arra a cukrászfiú csak gúnyos, vagy megvető pillantást vetett. Most? A rengeteg pakolt sütemény az óriás fatálcán ott hever az egyik asztalra dobva. Pista pedig, a ki zsondőr módjára sütkérezett a tenyerén billegő tálcával, feszülten figyeli az ajkam mozdulását s hogy gondolataimnak mintegy irányt szabjon, udvariasan megkérdezi : — Kenyeret tetszik parancsolni? Látom, miről van a szó. Pista ugyan már családot tart el, de Pista azért még gyerek s most mulat. Kíváncsi, van-e kenyérjegyem? Ha van, kíváncsi, hogyan vágja le a parányi szeletet a főpincér, aki — hiába — se szabó, se borbély nem volt és nem ért az ollóhoz. Na nincs kenyérjegyem, kíváncsi, miképp esedezem egy kis jegytelen kenyérért s mikor nem kapok, kíváncsi, miképp dühöngök az antantra, a háborúra, mindenre. Pistának mindenképp biztosítottnak látszott a mulatsága. — Igen. Pista. — válaszoltam én — hozz kenyeret. Idegesen kérdezte, de nevetett is hozzá : — Van a nagyságos urnák kenyérjegye? Belenyúltam a mellényem jobb felső zsebébőe, a melyet semmire sem lehet használni s a mely ennélfogva mintha csak a kenyérjegy számára szó-