Budapesti Hírlap, 1916. július-augusztus (36. évfolyam, 181–242. szám)
1916-07-30 / 210. szám
4 BUDAPESTI MŰ? (210. sz.) 1916. július 3. flottának. Az, hogy háború esetén minden kereskedelmet megakadályozzon Anglia ellenségeivel. Valamennyi kulturállam hajlandó volt a magántulajdon sérthetetlenségét, a tengeren elismerni, csak éppen Anglia nem akart soha komolyan lemondani a joggá tett tengeri rablásról. Át kell-e egyebet mondani ennek jellemzésére an-Inál, hogy az e kérdés fölötti vita alkalmával ötven angol admirális egyenesen úgy nyilatkozott,hogy a magántulajdon tengeri sérthetetlensége ,elvének elismerése Angliára nézve fölérne egy ijesztett hadjárattal. Mikor még Angliának igazi nagy liberális ír szellemei voltak, mikor még akadtak, akik nemhunytak szemet az imperialisztikus düh sugalltakiáltó visszaélésekre, egy Cobden merte kiadni a kissé korai jelszót: Elmúlt az idő, midőn egyetlen nemzet önkényesen uralkodhat az óceáni hullámain. Ez 1856-ban volt. Ma Grey aztmondja, majd a háború után lehet beszélni atengerek szabadságáról. Tehát a háború után, ez addig Anglia uralkodik a világ tengeri utain az ilyj életre keltett machiavellizmus szellemében. is Sajnos, ma Angliának nincsenek Cobdenjei és ijjohn Bright-jei, akik könyörtelenül rámutasítsanak az egyensúly-politikával épp úgy, mint a tengeri uralommal űzött példátlan visszaélésekre, minden más nemzetek szabadsága elleni merényletekre. Ma csak Asquith, Grey, Churchill és Lloyd George-szerű politikacsinálókkaldicsekedhet, akiknek untig ismételt kijelentései után valóban nem lehet már kétségünk az Idránt, hogy Anglia a civilizációért és szabadságáért küzd a mai nagy világfölfordulásban, melyben az európai békét fenyegető német militarizmussal szemben úgy kell neki rendet csinálni, tannt száz évvel ezelőtt a napóleoni háborúkban. Ha most Anglia arra való hivatkozással, ahogy a londoni egyezmény a jelenlegi háborúkban teljesen megváltozott viszonyok közt nem alkalmazható többé, nyíltan kijelenti, hogy jövőben nem tartja magát az egyezményhez, ezzelegy hazug okoskodással csak azt a régi alapelvét erősíti meg, hogy számára az egyetlen jog saját akarata, mellyel szemben a semlegesek nem nagy hangon tartott, de nem komolyanszándékolt Wilson-féle tiltakozásokkal, hanemcsak a svéd példához hasonló energikus tényekkel védekezhetnek. A helyzeten ez a nyílt színvallás, midőnvégre a Napóleon ismertmondása szerint mindig két nyelvű Anglia a másik, őszinte nyelvenbeszél, tulajdonképpen nem sokat változtat, mert a deklarációt már a háború kitörése óta a saját szuverén értelmezése szerint alkalmazta,jobban mondva egész mivoltából kiforgatta. A jog és szabadság klasszikus honának tekintett Angliáé az érdem, hogy a nemzetek közti Ennek hallatára a németeken újabb nevetési roham vett erőt. Ez a fickó már elintézettnektekinti az ügyet és a részletekbe bocsátkozik. A kormányzó összehajtogatta vörös zsebkendőjét (eszébe jutott, hogy ma még csak szerda van és ennek vasárnapig ki kell tartani), aztán szólt: * — Na, ilyen jóizót se nevettem három hónap óta. Hát tudja mit, kedves hidalgó di Potyadoresz? Ezért a mulatságért mi hálásak leszünk. Önök, mint előkelő, mondhatnám excellenciás urak, nehogy azon panaszkodjanak, hogy ittjuk kárbaveszett, kapnak fejenként egy tízmárkás aranyat. Ezenkívül bemehetnek a vendéglőnkbe és ott egy jó vacsora rendelkezésükre áll. Amint azonban az utolsó falatot lenyelték, legyenekszívesek rögtön elkotródni és többet a mi határunkban nem mutatkozni. Urának, Hetedik Karaszkónak pedig mondja meg, hogy a németek szeretik a tréfát, de ha zsebükről és függetlenségükről van szó, — nem értik a tréfát. : Adiosz ! A kegyelmes urak elfogadták a két aranyat, mert azt a közmondást még a legbutább indián is ismeri, hogy az apró halak nem rossz halak. Elfogadták a vacsorát is, mert hozzájuk is eljutott a görög bölcs igéje, mely szerint a potya elfogadása nem érinti a karaktert. A vacsorán leitták magukat a sárgaföldig, mire a németek fölrakták őket egy ökrös szekérre, s elvitték telepítvényük határára. Ez volt a délamerikai-német háború első fölvonása. Ha kis propelleremet az angol hadihajók el nem csípik, s megkapom a legújabb híreket, akkor folytatni fogom a történetet. jogot ókori barbár állapotába vetette vissza, újból föltámasztva a civilizáció által eltemetett pogány elvet, mely szerint a háború nemcsak az állam, annak katonai ereje, hanem a fegyvertelen polgárok ellen is vitetik. Homlokegyenest ellentétben a londoni deklarációval, mely csak abszolút hadisugárakra nézve, minek fegyverek és lövőszerek, engedte meg a semleges kikötőkbe menő hajók rakományának elkobzását, ha föl lehet tenni, hogy ez kerülő úton ellenséges területre fog jutni — utóbbi ürügy alatt a semlegesek élelmiszer és egyéb forgalmát is önkénye szerint kezeli elejétől fogva s a fekete listával most már mindazokat a semleges cégeket, melyek ellenségeivel kereskedelmet űznek, ellenségnek tekinti és minden forgalomból kizárja. A londoni deklaráció a tengeri hadi jog nevezetes vivmánya volt s az államok kötelezőnek tartották rendelkezéseit minden ratifikáció nélkül is, mert azok nem, mint Anglia mondja, megfelelni látszottak, hanem valóban megfeleltek a követelményeknek. Mikor most Anglia egyszerűen papírkosárba dobja ezt a deklarációt s az elismert joggal, a civilizációval szemben elkövetett durva visszaéléseit e súlyos sérelemmel növeli, csak Grey-nek a belga semlegességi kérdésben mondott szavait olvashatjuk fejére. Ha kötelezettségeinket cserben hagyjuk, kétlem, hogy végül bármilyen anyagi erőnk is legyen, annak valóban sok értéke lehessen szemben azzal a veszteséggel, amelyet becsülés dolgában szenvedtünk. Nos, ez a veszteség Angliára nézve már régen bekövetkezett. Alkotmánya büszke épületének kiáltó ellentétű toldaléka az ellenfeleinek kiéheztetését szolgáló blokádminisztérium. Ez a törekvése csak ellenfeleinek nagyobb kitartását, amint a német élelmiszerügyek vezetője mondotta: a „naggyá éhezésre" való nem csüggedő elhatározást, meg a tenger alatti kereskedelmi hajót szülte, mely az abszolútabbnak, mint valaha, hirdetett angol tengeri uralmat legendává változtatta. De ha hihetünk a Wilsonféle jegyzék szavainak, melyek szerint „ahol jogtalanság követtetett el, a következmények nem fognak elmaradni és a bűnöst utoléri a felelősségrevonás" — Angliának egykor még felelni fog kelleni azért, hogy a nemzetközi jogot a tengeri kalózkodás legsötétebb századaiba viszszadobta. Hogy is mondotta az okszfordi egyetem tanárainak németellenes kiáltványa a háború elején? „Olyan nép vagyunk, melynek vényében a jogérzet az éltető elem." Imkml — ellenséges HMeMI. Berlin, júl. 27. (Saját levelezőnktől.) Az orosz viszonyokkal ismerős forrásból hallom a következőket: Szaszonov bukása meglepte a világot. Szinte ráillik a német mondás: heuterot, morgen tot. Az utolsó koronatanácsban még a betegség nyoma sem látszott rajta, ma nagybetegen fekszik egyik szanatóriumban. Holnap vagy holnapután, — az emberek manapság oly gyorsan felednek — újból visszatérhet a világba. A magánember Szaszonov kit sem érdekel. Bármily kis ember volt Szaszonov mint diplomata és miniszter, a háború nézőpontjából mégis nagy volt a jelentősége. Hogy tudatosan gyújtotta föl a világot, nem titok, de azt már nem mindenütt látják tisztán, hogy honnan vette azt a bátorságot, lelkierőt, vagy gonoszságot, amely a világtörténelem hírhedt alakjainak sorába emelte. Pedig könnyű e titkos rugókra rátalálni. Szaszonov volt az angol rajongás megtestesült képviselője. Az orosz diplomatát elkábította Nagy-Britannia kincses gazdagsága. A francia nem érdekelte, mert érezte, hogy annak minden szeretete, pártfogása csak önző célt szolgál: a német hatalmat békében és háborúban, jó és rossz órákban az orosz barát segedelmével háttérbe szorítani. De Anglia ...? Úgy tetszett Pétervárott, hogy London kezében van a Dardanellák kulcsa. Hogy összeomlik a Balkánnak össze-vissza foltozott világa, ha Oroszország Angliára támaszkodva követeli állítólagos kiváltságos jogainak érvényesülését a közeli Keleten. Mit jelentett e ténnyel szemben Szaszonov szemében a kettős monarkiával való megegyezés lehetősége? Vagy a német és magyar szövetség sokszorosan kipróbált ereje? Konstantinávolyba az út Berlinen keresztül vezet, hirdették Pétervárott a háborút megelőző utolsó hónapokban mind nyíltabban a cári hatalom barátai és rajongói, akik belső forradalomtól féltették országukat. Szaszonov hallotta ez óhajokat, azok apostolává szegődött, de nem azért, mintha hitte volna, hogy Oroszország akár a saját erejével, akár francia szövetségesére támaszkodva kierőszakolhatja éppen Berlinen, Budapesten és Bécsen keresztül a nagyszláv álmok megvalósulását, hanem mert élt benne a remény, hogy Anglia melléjük áll és segít eldönteni aharcot. Anglia, úgy vélte, játszva fogja legyőzni Németországot a tengeren. Összetöri a flottáját. Csapatokat szállít a német partokra. És míg nyugaton Franciaország leköti a német seregek javát, a többi frontokon az orosz gőzhenger mesés gyorsasággal fogja megtalálni az útját — a magyar Alföldre. Gyönyörű délibáb volt, telve diadalmas képekkel, napfénytől ragyogó jelenségekkel. Oroszország Nagy-Britannia mellett a világ ura volt. Ellenségei lábainál hevertek. És diktálta a békét, láncokat csörtetve kettős fővárosából, Pétervárról és Konstantinápolyból a német és a magyar világnak. Hogy szétfoszlott ez a tündéries kép! Mi sem maradt belőle. Még Anglia kimeríthetetlen gazdagságában való hit is megrendült e rettenetes időkben. Németország és a kettős monarkia az összes frontokon meggyőzhetetlennek bizonyultak. A török hatalom, amelyre az utolsó csapást mérni akarták, új életre támadt és már már nemcsak a saját határai szélén, hanem Galíciában is veri az oroszt. A Dardanellák ostroma világraszóló kudarccal végződött, az angolok csakis egy vértelen visszavonulás legendáját mentették meg a maguk számára. A Balkánon pedig hosszú idők óta először fölmondotta a szolgálatot a guruló rubel, az ősi diplomáciai bölcseség, a fenyegetésekkel, titkos ajtókkal, agitátorokkal, fizetett sajtóval s az utca megvesztegetett hadával dolgozó angol-orosz érdekszövetség. Konstantinápolyból kiüldözték, Szófiából kiverték lűveit és a Balkán kisebbik feléből kisöpörte őket az új négyes szövetség diadalmas előrenyomulása. Sovány vigasz, hogy Görögországban az angol, meg a francia próbál parancsolni és Bukarestben újból felüti fejét az orosz intrika. A háború sorsát ezek az apró jelenségek meg nem változtathatják, egy-egy apró nemzet tragédiája, vagy félrevezetése az események forgatagában számba sem jön. És a tengereken?, Hasztalan hirdeti Anglia, hogy sikerült a német hajózás elől elzárnia az óceánokat. Az erkölcsi siker már rég Németországé, az anyagi csak pillanatnyira az övé. Ha minden úgy történt volna, ahogyan a németség nagy tömege óhajtotta és Németország kihasználja teljesen, az utolsó cseppig a búvárhajók rettenetes erejét, az anyagi sikerből is alig maradt volna meg valami. De így is tudja a világ, hogy Anglia tengeri uralmának a napjai meg vannak számlálva. A búvárhajó, a hadi is, meg a kereskedelmi is, kényszeríteni fogja, hogy vagy visszaadja a tengerek szabadságát, vagy megossza uralmukat a többi hatalmakkal, elsősorban Németországgal. Ami végre a flottát illeti, a legyőzhetetlen, dicsőséges angol flottát, arról már az utolsó időkben alig beszéltek Pétervárott. Szájról-szájra járt a becsületes, tényekből fakadó meggyőződés, hogy a német ágyú a tengeren is jobb az angolnál. A cár haragosan kérdezte tanácsadóit, mondjátok meg végre, van-e még remény, hogy megverhetem a németet, megtörhetem a magyart, elpusztíthatom a törököt és megbüntethetem a Balkánon a szláv eszme úgynevezett árulóit? Szárazföldön és tengeren hasztalan kerestük eddig a biztos diadalt. Üldözzük-e tovább is az elérhetetlen sikert vérrel áztatott mezőkön keresztül, vagy...? !, - ! Szaszonov azt felelte állandóan, rendületlenül, hogy folytassák a harcot. Minden megnyilatkozása a hazugságok egész sorozatából állott, gyorsan építette pompás, hiú reményektől díszes légvárait, amelyekben csak a naivak, tudatlanok, vagy az elvakultak lelhették gyönyörűségüket. Szaszonov az utolsók sorába tartozott. Még mindig hitt az angol hatalomban. Hitt az utolsó offenzíva sikerében, bízott a kiéheztetés gondolatát megtestesítő blokádban, az új milliós angol hadsereg volt légvárainak egyik oszlopa, és London felé oly áhítattal fordult, mintha a világháború sikeresebb részét Nagybritannia rendezte volna. Persze, legutóbb kissé megszabdalta vágyait, szerényebb lett, kivel már nem is ettől, hanem a jövendő másik, még rettenetesebb!