Budapesti Hírlap, 1916. július-augusztus (36. évfolyam, 181–242. szám)

1916-07-30 / 210. szám

4 BUDAPESTI MŰ? (210. sz.) 1916. július 3. flottának. Az, hogy háború esetén minden ke­reskedelmet megakadályozzon Anglia ellensé­geivel. Valamennyi kulturállam hajlandó volt a magántulajdon sérthetetlenségét, a tengeren elis­m­erni, csak éppen Anglia nem akart soha ko­molyan lemondani a joggá tett tengeri rablásról. Át kell-e egyebet mondani ennek jellemzésére an-Inál, hogy az e kérdés fölötti vita alkalmával öt­ven angol admirális egyenesen úgy nyilatkozott,­­hogy a magántulajdon tengeri sérthetetlensége ,elvének elismerése Angliára nézve fölérne egy ijesztett hadjárattal. Mikor még Angliának igazi nagy liberális ír szellemei voltak, mikor még akadtak, a­kik nem­­hunytak szemet az imperialisztikus düh sugallta­­kiáltó visszaélésekre, egy Cobden merte kiadni a kissé korai jelszót: Elmúlt az idő, midőn egyet­len nemzet önkényesen uralkodhat az óceán­i hullámain. Ez 1856-ban volt. Ma Grey azt­­mondja, majd a háború után lehet beszélni a­­­tengerek szabadságáról. Tehát a háború után, ez addig Anglia uralkodik a világ tengeri utain az ilyj életre keltett machiavellizmus szellemében. is Sajnos, ma Angliának nincsenek Cobdenjei és ijjohn Bright-jei, a­kik könyörtelenül rámutas­ítsanak az egyensúly-politikával épp úgy, mint a tengeri uralommal űzött példátlan visszaélé­sekre, minden más nemzetek szabadsága elleni merényletekre. Ma csak Asquith, Grey, Chur­chill és Lloyd George-szerű politikacsinálókkal­­dicsekedhet, a­kiknek untig ismételt kijelenté­sei után valóban nem lehet már kétségünk az Idránt, hogy Anglia a civilizációért és szabadság­áért küzd a mai nagy világfölfordulásban, mely­ben az európai békét fenyegető német militariz­m­ussal szemben úgy kell neki rendet csinálni, tannt száz évvel ezelőtt a napóleoni háborúkban. Ha most Anglia arra való hivatkozással, a­hogy a londoni egyezmény a jelenlegi háború­kban teljesen megváltozott viszonyok közt nem alkalmazható többé, nyíltan kijelenti, hogy jö­­vőben nem tartja magát az egyezményhez, ezzel­­egy hazug okoskodással csak azt a régi alapel­­vét erősíti meg, hogy számára az egyetlen jog saját akarata, mellyel szemben a semlegesek nem nagy hangon tartott, de nem komolyan­­szándékolt Wilson-féle tiltakozásokkal, hanem­­csak a svéd példához hasonló energikus tények­kel védekezhetnek. A helyzeten ez a nyílt színvallás, midőn­­végre a Napóleon ismert­­mondása szerint min­d­ig két nyelvű Anglia a másik, őszinte nyelven­­beszél, tulajdonképpen nem sokat változtat, mert a deklarációt már a háború kitörése óta a saját szuverén értelmezése szerint alkalmazta,­­jobban mondva egész mivoltából kiforgatta. A jog és szabadság klasszikus honának te­kintett Angliáé az érdem, hogy a nemzetek közti Ennek hallatára a németeken újabb neve­tési roham vett erőt. Ez a fickó már elintézettnek­­tekinti az ügyet és a részletekbe bocsátkozik. A kormányzó összehajtogatta vörös zseb­kendőjét (eszébe jutott, hogy ma még csak szerda van és ennek vasárnapig ki kell tartani), aztán szólt: * — Na, ilyen jóizót se nevettem három hó­nap óta. Hát tudja mit, kedves hidalgó di Potya­doresz? Ezért a mulatságért mi hálásak leszünk. Önök, mint előkelő, mondhatnám excellenciás urak, nehogy azon panaszkodjanak, hogy ittjuk kárbaveszett, kapnak fejenként egy tízmárkás aranyat. Ezenkívül bemehetnek a vendéglőnkbe és ott egy jó vacsora rendelkezésü­kre áll. A­mint azonban az utolsó falatot lenyelték, legyenek­­szívesek rögtön elkotródni és többet a mi hatá­runkban nem mutatkozni. Urának, Hetedik Karaszkónak pedig mondja meg, hogy a néme­tek szeretik a tréfát, de ha zsebükről és függet­lenségükről van szó, — nem értik a tréfát. : Adiosz ! A kegyelmes urak elfogadták a két ara­nyat, mert azt a közmondást még a legbutább indián is ismeri, hogy az apró halak nem rossz halak. Elfogadták a vacsorát is, mert hozzájuk is eljutott a görög bölcs igéje, mely szerint a potya elfogadása nem érinti a karaktert. A va­csorán leitták magukat a sárgaföldig, mire a németek fölrakták őket egy ökrös szekérre, s elvitték telepítvényük határára. Ez volt a délamerikai-német háború első fölvonása. Ha kis propelleremet az angol hadi­hajók el nem csípik, s megkapom a legújabb híreket, akkor folytatni fogom a történetet. jogot ókori barbár állapotába vetette vissza, újból föltámasztva a civilizáció által eltemetett pogány elvet, mely szerint a háború nemcsak az állam, annak katonai ereje, hanem a fegy­vertelen polgárok ellen is vitetik. Homlokegye­nest ellentétben a londoni deklarációval, mely csak abszolút hadi­sugárakra nézve, minek fegyverek és lövőszerek, engedte meg a semle­ges kikötőkbe menő hajók rakományának el­kobzását, ha föl lehet tenni, hogy ez kerülő úton ellenséges területre fog jutni — utóbbi ürügy alatt a semlegesek élelmiszer és egyéb forgalmát is önkénye szerint kezeli elejétől fogva s a fekete listával most már mindazokat a semleges cége­ket, melyek ellenségeivel kereskedelmet űznek, ellenségnek tekinti és minden forgalomból ki­zárja. A londoni deklaráció a tengeri hadi jog nevezetes vivmánya volt s az államok kötele­zőnek tartották rendelkezéseit minden ratifiká­ció nélkül is, mert azok nem, mint Anglia mondja, megfelelni látszottak, hanem valóban megfeleltek a követelményeknek. Mikor most Anglia egyszerűen papírkosárba dobja ezt a dek­larációt s az elismert joggal, a civilizációval­ szemben elkövetett durva visszaéléseit e súlyos sérelemmel növeli, csak Grey-nek a belga sem­legességi kérdésben mondott szavait olvashat­juk fejére. Ha kötelezettségeinket cserben hagy­juk, kétlem, hogy végül bármilyen anyagi erőnk is legyen, annak valóban sok értéke lehessen szemben azzal a veszteséggel, a­melyet becsülés dolgában szenvedtünk. Nos, ez a veszteség Angliára nézve már ré­gen bekövetkezett. Alkotmánya büszke épületé­nek kiáltó ellentétű toldaléka az ellenfeleinek kiéheztetését szolgáló blokádminisztérium. Ez a törekvése csak ellenfeleinek nagyobb kitartását, a­mint a német élelmiszerügyek vezetője mon­dotta: a „naggyá éhezésre" való nem csüggedő elhatározást, meg­­ a tenger alatti kereske­delmi hajót szülte, mely az abszolútabbnak, mint valaha, hirdetett angol tengeri uralmat le­gendává változtatta. De ha hihetünk a Wilson­féle jegyzék szavainak, melyek szerint „a­hol jogtalanság követtetett el, a következmények nem fognak elmaradni és a bűnöst utoléri a fe­lelősségrevonás" — Angliának egykor még fe­lelni fog kelleni azért, hogy a nemzetközi jogot a tengeri kalózkodás legsötétebb századaiba visz­szadobta. Hogy is mondotta az okszfordi egye­tem tanárainak németellenes kiáltványa a há­ború elején? „Olyan nép vagyunk, melynek vé­n­yében a jogérzet az éltető elem." Imk­ml — ellenséges HMeMI. Berlin, júl. 27. (Saját levelezőnktől.) Az orosz viszonyok­kal ismerős forrásból hallom a következőket: Szaszonov bukása meglepte a világot. Szinte rá­illik a német mondás: heute­rot, morgen tot. Az utolsó koronatanácsban még a betegség nyoma sem látszott rajta, ma nagybetegen fek­szik egyik szanatóriumban. Holnap vagy holnap­után, — az emberek manapság oly gyorsan fe­lednek — újból visszatérhet a világba. A magán­ember Szaszonov kit sem érdekel. Bármily kis ember volt Szaszonov mint diplomata és miniszter, a háború nézőpontjából mégis nagy volt a jelentősége. Hogy tudatosan gyújtotta föl a világot, nem titok, de azt már nem mindenütt látják tisztán, hogy honnan vette azt a bátorságot, lelkierőt, vagy gonoszságot, a­mely a világtörténelem hírhedt alakjainak so­rába emelte. Pedig könnyű e titkos rugókra rá­találni. Szaszonov volt az angol rajongás meg­testesült képviselője. Az orosz diplomatát elká­bította Nagy-Britannia kincses gazdagsága. A francia nem érdekelte, mert érezte, hogy annak minden szeretete, pártfogása csak önző célt szol­gál: a német hatalmat békében és háborúban, jó és rossz órákban az orosz barát segedelmével háttérbe szorítani. De Anglia ...? Úgy tetszett Pétervárott, hogy London kezében van a Dar­danellák kulcsa. Hogy összeomlik a Balkánnak össze-vissza foltozott világa, ha Oroszország Angliára támaszkodva követeli állítólagos ki­váltságos jogainak érvényesülését a közeli Ke­leten. Mit jelentett e ténnyel szemben Szaszo­nov szemében a kettős monarkiával való meg­egyezés lehetősége? Vagy a német és magyar szövetség sokszorosan kipróbált ereje? Konstan­tinávolyba az út Berlinen keresztül vezet, hirdet­ték Pétervárott a háborút megelőző utolsó hó­napokban mind nyíltabban a cári hatalom ba­rátai és rajongói, a­kik belső forradalomtól fél­tették országukat. Szaszonov hallotta ez óhajo­kat, azok apostolává szegődött, de nem azért, mintha hitte volna, hogy Oroszország akár a saját erejével, akár francia szövetségesére tá­maszkodva kierőszakolhatja éppen Berlinen, Budapesten és Bécsen keresztül a nagyszláv ál­mok megvalósulását, hanem mert élt benne a remény, hogy Anglia melléjük áll és segít eldön­teni a­­harcot. Anglia, úgy vélte, játszva fogja legyőzni Németországot a tengeren. Összetöri a flottáját. Csapatokat szállít a német partokra. És míg nyugaton Franciaország leköti a német seregek javát, a többi frontokon az orosz gőz­henger mesés gyorsasággal fogja megtalálni az útját — a magyar Alföldre. Gyönyörű délibáb volt, telve diadalmas képekkel, napfénytől ra­gyogó jelenségekkel. Oroszország Nagy-Britan­nia mellett a világ ura volt. Ellenségei lábainál hevertek. És diktálta a békét, láncokat csörtetve kettős fővárosából, Pétervárról és Konstantiná­polyból a német és a magyar világnak.­ Hogy szétfoszlott ez a tündéries kép! Mi sem maradt belőle. Még Anglia kimeríthetetlen gazdagságában való hit is megrendült e rette­netes időkben. Németország és a kettős mon­arkia az összes frontokon meggyőzhetetlennek bizonyultak. A török hatalom, a­melyre az utolsó­ csapást mérni akarták, új életre támadt és má­r már nemcsak a saját határai szélén, hanem Galí­ciában is veri az oroszt. A Dardanellák ostroma világraszóló kudarccal végződött, az angolok csakis egy vértelen visszavonulás­­ legendáját mentették meg a maguk számára. A Balkánon pedig hosszú idők óta először fölmondotta a szolgálatot a guruló rubel, az ősi diplomáciai bölcseség, a fenyegetésekkel, titkos ajtókkal, agitátorokkal, fizetett sajtóval s az utca megvesz­tegetett hadával dolgozó angol-orosz érdekszö­vetség. Konstantinápolyból kiüldözték, Szófiából kiverték lűveit és a Balkán kisebbik feléből ki­söpörte őket az új négyes szövetség diadalmas előrenyomulása. Sovány vigasz, hogy Görög­országban az angol, meg a francia próbál paran­csolni és Bukarestben újból felüti fejét az orosz intrika. A háború sorsát ezek az apró jelenségek­­ meg nem változtathatják, egy-egy apró nemzet tragédiája, vagy félrevezetése az események for­gatagában számba sem jön. És a tengereken?, Hasztalan hirdeti Anglia, hogy sikerült a német hajózás elől elzárnia az óceánokat. Az erkölcsi siker már rég Németországé, az anyagi csak pil­lanatnyira az övé. Ha minden úgy történt volna, a­hogyan a németség nagy tömege óhajtotta és Németország kihasználja teljesen, az utolsó cseppig a búvárhajók rettenetes erejét, az anyagi sikerből is alig maradt volna meg valami. De így is tudja a világ, hogy Anglia tengeri uralmá­nak a napjai meg vannak számlálva. A búvár­hajó, a hadi is, meg a kereskedelmi is, kénysze­ríteni fogja, hogy vagy visszaadja a tengerek­­ szabadságát, vagy megossza uralmukat a többi hatalmakkal, első­sorban Németországgal. A­mi végre a flottát illeti, a legyőzhetetlen, dicsőséges angol flottát, arról már az utolsó időkben alig beszéltek Pétervárott. Szájról-szájra járt a be­csületes, tényekből fakadó meggyőződés, hogy a német ágyú a tengeren is jobb az angolnál. A cár haragosan kérdezte tanácsadóit, mondjátok meg végre, van-e még remény, hogy megverhe­tem a németet, megtörhetem a magyart, elpusz­títhatom a törököt és megbüntethetem a Balká­non a szláv eszme úgynevezett árulóit? Száraz­földön és tengeren hasztalan kerestük eddig a biztos diadalt. Üldözzük-e tovább is az elérhe­tetlen sikert vérrel áztatott mezőkön keresz­tül, vagy...? !, - !­ Szaszonov azt felelte állandóan, rendület­lenül, hogy folytassák a harcot. Minden meg­nyilatkozása a hazugságok egész sorozatából állott, gyorsan építette pompás, hiú reményektől díszes légvárait, a­melyekben csak a naivak, tu­datlanok, vagy az elvakultak lelhették gyönyö­rűségüket. Szaszonov az utolsók sorába tartozott. Még mindig hitt az angol hatalomban. Hitt az utolsó offenzíva sikerében, bízott a kiéheztetés gondolatát megtestesítő blokádban, az új milliós angol hadsereg volt légvárainak egyik oszlopa, és London felé oly áhítattal fordult, mintha a­ világháború sikeresebb részét Nagybritannia rendezte volna. Persze, legutóbb kissé megszab­dalta vágyait, szerényebb lett, kivel már nem is ettől, hanem a jövendő másik, még rettenetesebb!

Next