Budapesti Hírlap, 1916. július-augusztus (36. évfolyam, 181–242. szám)
1916-07-27 / 207. szám
Budapest 1818. XXXV. évfolyam, 207.szám. Csütörtök, julius 27 -áigjelenik mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 32 kor., félévre 16 kor., negyedévre 8 kor, egy hónapra 2 kor. 80 fill. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 fill. Hirdetések millizméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság : VHL ker., Rökk Szilárd utca 4. szám. Kiadóhivatal : VOL ker., József körút 5. szám. TELEFONSZÁJOK: József 43, József 53, József 63. Anglia józanodik. Budapest, júl. 26. Anglia kezd kijózanodni háborús őrületéből : ez, úgy látszik, komoly jelenség, amely nem pusztán a mi óhajtásunkon, hanem objektív értesülésen és alapos megfigyeléseken alapszik. Angliát iszonyú csalódás érte ebben a borzalmas háborúban. Státusférfiai, beoltva Edvárd király politikájának romboló mérgétől, Grey, Asquith, Nicholson és a többiek józanul, hideg aritmetikával és gyilkos lelkiismeretlenséggel megcsinálták a maguk számítását. Pontos tervet készítettek, amelynek végső summája gyanánt megállapították, hogy Németország bekerítésének s ezzel a hatalma megsemmisítésének sikerülnie kell. A szövetségesek a szárazföldön szedik szét ízeire a német haderőt, maga Anglia pedig a tenger felől — ha másként nem, hát kiéheztető körülzárással — készült megadni veszedelmes riválisának a végső tőrdöfést. Ez volt a gondosan kieszelt pokoli terv a feltörekvő német hatalom elpusztítására , s e mellett bennünket, Ausztriát és Magyarországot számba is alig vettek az összeesküvők. Minket csak úgy mellékesen szét akartakdarabolni, hogy részeinket szétosszák a koncleső szomszédok között. Az események azonban ronggyá tépték a Londonban szőtt hálót s csúffá tették az antant véres spekulációját. Németország a mi áldozatos és hathatós segítségünkkel diadalmaskodott a bekerítő hatalmak nagyobb erején, nyugaton és északon, utóbb a Balkánon is óriás területet hódítottunk s a kétéves hadjárat végén a mennyi hódítás és a mennyi dicsőség mutatkozik a középhatalmak részén, annyi súlyos vereség és annyi rémes deficit jelentkezik az antant számláján. A szörnyű csalódás tehát érthető az ellenségeink oldalán s teljesen fel tudjuk fogni, hogy az elkedvetlenedés és a kétségbeesés sehol sem ölt akkora mértéket, mint a kényelemhez, a biztos győzelmekhez és a hatalmi felsőbbséghez szokott Angliában. A Gallipoli-expedíció kudarca és a kat-el-amarai csúfság rendkívül bántotta az angol önérzetet. De volt valami vigasztalása a jövőre épített reményekben. Elvégre Anglia a tenger ura s a szigorú blokád, meg aztán az idő, a szakadatlan öldöklő harc a szárazföldön, Németország folytonos vérzése — majd meghozza a fordulatot s akkor, ha majd elkészül Kitchener milliós hadserege, akkor ... ütni fog a boszú órája. Anglia végül is felülkerekedik: ez volt a vigasztalása, ez a reménye. De jött az emlékezetes skagerraki tengeri ütközet, amely súlyos léket ütött Angliatengeri hatalmán. Néhány napra rá újabb csapás érte az angolokat: meghalt a nagy Kitchener, aki a Hampshireval a tenger fenekére sülyedt. Azután következett a milliós angol hadsereg bejelentett nagy offenzívája a Somme és Ancre folyók szögletében s itt is és ebben is borzalmas kudarc érte Angliát. Négy hét óta dúl a véres harc a nyugati fronton s az egyesült hatalmas erőkkel véghezvitt támadás angol vérbe full. A francia föld a német hadállások előtt nap-nap után angol vért iszik: tízezrével hullnak el angol családok fiai és tízezrével szállítják haza a büszke szigetre a jajgató, véres, lázas sebesülteket. Ez már több annál, amit az angolok egészséges ösztöne, az angol életkedv és az angol önzés elviselhet. Ez több annál, mint amennyit ők ebben a vállalkozásbeli kockáztatni, avagy áldozni akartak. És most sűrűen érkeznek a hírek, ame-' lyek arról szólnak, hogy Angliában nagy a levertség s hogy kiváló és nagytekintélyű londoni személyiségek kezdik tiszta őrületnek minősíteni ezt az egész dolgot. Rosszul áll az angolok dolga Írországban is. A szabadságszerető nép nem vállalja könnyen az angol igát s a megkisérlett megegyezés nem akar sikerülni , s ha kivégzik Casementet, amire Londonban már készülnek, akkor az ír válság előreláthatóan még jobban ki fog élesedni. Mindennek a kellemetlenségnek,vereségnek, kudarcnak és veszteségnek ellenében pedig a német vetélytársnak minden té li csásikrásainak írja Szecső Vilmos. Lezajlott a vaterlói vérszagú förgeteg, a buldogformáju angol vendégszeretet vicsorgó fogával Szentilonára cipelte a francia császárt, valami fájó döbbenet és hűvös rémület — hideg októberi szélhez hasonlóan — szállott végig egész Franciaországon s a vén őrök a hegygerinceken átkiáltották egymásnak a bus és mélyj jelszót: — A nagy ember elment ... a nagy ember elment . . . A fényes császári hadsereg átvedlett királyivá, a sasból liliom lett, az oroszlánok udvaroncokká váltak. A tábornokok, tisztek majd csaknem mind föltűzték a fehér kokárdát, csak egy-kettő: egynéhány bus, nemes vad tett kivételt. Volt, aki öngyilkos lett, tragikus és érzelgős gesztussal követvén az elmúlásba a lehunyt dicsőséget; volt, aki elvonult. Blanche kapitány is levetette a császári hadsereg formaruháját, de nem öltötte föl helyette a Bourbonokét. Nyugalomba vonult és nyomorult kegydíjból tengette éveit szülővárosában, Laonban. Fakó és nyűtt polgári ruhában járt Blanche veit császári kapitány, a szegényes otthona szállás volt inkább, mint lakás és nem ivott és nem dohányzott, mert nem tellett rá. Keserű, bús vadként járt Laon zord és szürke utcáin, vad megvetéssel méregetve a polgárokat, akik tegnapról mára elfelejtették a forradalom ragyogó evolúcióját, a nagy hadsereg világra szóló, példátlan dicsőségét, sőt magát a császárt, a császárt. Már senki se beszélt az egyiptomi útról, az alpesi átkelésről, a jénai csatáról, már senki se volt kíváncsi a gigászi fölvonulásra Páristól Moszkváig. Blanche úgy érezte magát, mint valamely, szárnyaszegett sasfiók, aki a baromfiak közé zuhant. Hej, micsoda illatot is kell itten belélegzenie neki, kinek tüdeje lövőporfüstben edződött és húsz esztendős ágyudörejben megacélosodott dobhártyája micsoda zagyva, hápogó, alantas hanghullámokat fog fölütteni . — Ó Blanche, Blanche, mily szégyen ez! — mondta magamagának. Mert Blanche rájött lassan kint, hogy egész Laonban egy személyiség van csupán, akivel beszélnie érdemes és ez Blanche, volt császári kapitány. Hiszen megpróbálta Blanche, hogy beszédbe ereszkedjék ezekkel a baromfiakkal, e kis elméjű, vedlett kakasokkal és e karattyoló, hiú tyúkokkal, hogy beszélgetést kezdjen velük a friedlandi csatáról vagy a berezinai jeges, véres átkelésről, vagy a császár elbai visszatéréséről, mely itt szebb volt, kalandosabb és fenségesebb az Odisszeuszénál, Szegény Blanche megpróbálta. De fájva, ijedten kellett látnia, hogy mindez már alig érdekel valakit, hogy mindezt a ragyogást már elhomályosította érdekességében a borjú új ára, a Pelletierné új szabású szoknyája vagy az Olivierné mindeneket izgató kacérkodása. — Ó Blanche, mily szégyen ez! — mondta magának a volt császári kapitány. — Blanche, Blanche, azoknak volt igazuk és azok cselekedtek helyesen, akik leveleiték magukat a toronyból, amikor föltűnt a párisi utcán a szövetségesek sisakja. És így lassan-lassan rájött Blanche kapitány, hogy senki sincs Laonban, akivel szóba állnia érdemes. És így órákig is elhevert a divánján, lehunyt szemmel és társalgott az emlékeivel és becéző, imádó szavakat intézett hozzá, a császárhoz. Ajtót, ablakot becsukott és felöltötte a régi uniformist. Megállott így feszesen a szoba közepén, beleringatta magát a képzelődésbe, hogy a császár áll ismét előtte. Látni vélte újra a császárt, amint kezét nyújtotta neki, hallani vélte bűvös, varázsos hangját, melytől libabőrös lesz az ember háta és megsajog mélyen a szive. — Hogy vagy, Blanche, édes fiam?! Mert ez nem legenda, nem legenda, a császár személyesen ismerte őt. A császár a wágrámi csata után meglátta a sorban Blanche-t, aki akkor őrmester volt, de mellét minden érdem" jel diszitette. — Hol harcoltál, Blanche? — Mindenütt, szir. S akkor a császár intette, hogy végig szalad rajta a hideg-meleg e fénys emlékre és megszólaltak a dobok . . . — Ismerjétek el Blanchet hadnagynak, — szólt a császár. Majd ismét szólt: — Ismerjétek el főhadnagynak! — A dobok zúgtak s a császár újra szólt: — Ismerjétek el őt kapitánynak! Igy csinált belőle a császár három perc alatt őrmesterből kapitányt. És később Szmolenszk után egyszerre csak is elvágtat mellette a császár s lováról visz, szafordulva odaszól neki: — Hogy vagy, Blanche, édes fiam? És még később a lignéi csatában is rámosolygott a császár, aki tehát nem felejtette el Blanche kapitányt. Nem felejtette el, nem is fogja elfelejteni és ott, Szentilonán is emlékszik rá. Meg fogja tudni — hiszen a császár mindent, mindent tud, meg fogja tudni, hogy Blanche kapitány nem árulta el őt, hogy Blanche kapitány. A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.