Budapesti Hírlap, 1917. április-június (37. évfolyam, 88–164. szám)

1917-05-12 / 122. szám

Budapest 1917. XXXVIl. évfolyam, 122. szám. Szombat, május 12. Megjelenik hétfő kivételével mindennap JSJoflMréft iratt: Egész évre 38 kor., filérre 19 tor., negyedére* ** kor. « 201., egy hónapra 3 kor. 70 Sil. Egyes szám­ára helyt­en,­­ vidéken és pályaudvarán 12 011. hirdetenek milliméter számítással, újjszabáa «»erinte.­­ Főszerkesztő : Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő:­­ Csajt­hay Ferenc Szerkesstőség és igazgatóság: VÉL ket BSkfc 5zilály-utca­­ szám. Kiadóhivatal : VÜL­ker„ József-könyl 5. szám. TELEFORSZÍROK: József 43. József 53. József 69. í­gy nagyon Budapest, máj. 11. érdekes embernek na­gyon érdekes könyve jelent meg. A könyv azonban nemcsak érdekes, hanem hasz­nos, hin szükséges, sőt éppenséggel hé­zagpótló. A címe Magyar évkönyv, célja és tartalma, rendszert vinni a névmagya­rosításba és valamely szervezetet vinni bele. Könnyűvé,­­i­lt­alánossá, országossá, ízlésessé, jóvá tenni ennek a mozgalom­nak a gyümölcseit. Sehol annyi idegen név nincsen, mint­ Magyarországon. És vannak száz­ezeren, a­kik nyelvükben és lélekben tős­gyökeres magyarok és csak sejtelmük sincsen arról, hogy a nevök nem magyar. E mellett sehol a világon nincsen akkora hajlandósága az embereknek idegen ne­vek m­egmagyarosítására, mint éppen­séggel minálunk. De szervezet, vezetés, buzdítás és útbaigazítás nélkül ez a nagy hajlandóság is aránylag csekély ered­ményeket tud csak felmutatni. Az uj könyv nagy körültekintéssel, felsőbb rendű szempontok uralma alatt, óriás munkával és búvárkodás után ezt a feladatot, szolgálja ,és érdemes minden hazait érdeklődésére és figyelmére. A­ könyvből:"mindent meg lehet tudni: a 11 é­v m­a gy­a ro­sítá­s el m­é l­e tét, eti­k­á­j­át, je­lentőségét, valamint' ut­ját és' módját. S a könyv nagyobb része hozzá lexikon: a használható, kínálkozó és ajánlatos ne­vek nagy listája. Kiterjed a figyelme a keresztnevekre is, mert hiszen a keresz­tény kalendárium által forgalomban tar­- 4- —­­­tott keresztneveket ki kell bővítenünk a lehetőség határáig a régi időkből fenma­radt magyar keresztnevekkel. A könyv szerzője pedig, a­kit érde­kes embernek mondottam, nem más, mint a valamikor hírhedt Zoltán : Len­gyel Zoltán. Az erdélyrészi magyarok fanatikus magyarsága, égett mindig ebben az emberben. Tudjuk, ez a fanatikus vér­ség hova ragadta őt politikai életünk egyes fázisaiban. Hiszen az ő keresztneve lett valamikor fogalommá, a­mikor a Zoltánok felekezetéről kellett írnunk. Végigjárta politikánk minden szélsősé­gének összes ösvényeit és országútjait, a múlt két évtized nemzeti mozgalmai­nak harcosaiból ama nagyon kevesek közé tartozik, a­kik a koalíció katasztró­fájának következéseit magukra nézve levonták az utolsó betűig. Nem futott a­­ jelszók hamis zászlaja alatt a népszerű­ség után, hogy pozícióját a politikai aréna küzdelmeiben megtartsa. Elfogadta azt, hogy megbuktunk és nem politizálni ment — mert kiveszi a lelkére mégegy­sz.ím.. hogy a nemzetet újra. neki vezérelje a falnak.­­.— hanem elment dolgozni. És egyik nagy és érdemes munkája ez évek alatt ez a könyv, a­ Magyar Népkönyv Alapvető munka, melynek célja, hogy az idegen nevek megm­a­gyaros­i­tásának ügye ne legyen egyes emberek id­ealizmutsá-s­ok a dolga, hanem szervezet­ben, társa­dalmi, állami, esetleg felekezeti hata­lommal vihessék lakosságunk összes ré­tegeibe s nyerje el ez ország magas ka­rakterét, a mellyel magyar öntudat és önérzet jár, polgárai óriás többségének a nevében is. Az egyesektől szégyen lenne, ha nem érdeklődnének e könyv iránt; a felekezetektől magyartalanság, sőt a­ ha­zafiság ez ébresztője és séreyezője iránt­való vakság, a kormánytól súlyos és eléggé nem rasztás, gáncsolható kötelességmű- írta Szendéné­ Dárday Olga. Özvegy Lonkayné ott ü­l az ablakban és vár. Vár azzal a bizonyos asszonyos, szivós, ki­tartó türelemmel, a melyre férfi nem is képes. A ki leányos alakját, hamuszőke dús hajtól övezett keskeny arcát látja, nem is­ hinné, hogy fiát várja haza a harctérről. Feh­ér- kihajtós gallérral ellátott sötétkék ruhájában úgy fest, mint egy­ kolo s tor n ö ven d é k. Már nyolcadik napja annak, hogy így vár, percről-percre, órára-órára. Nyolc napja annak, hogy megérkezett fia tábori levelezőlapja. „Mamukám! Szabadságot kaptam. Két hétre hazajövök, de nem írhatok se napot, se órát­­ egyszerre csak beállítok. Addig is csókol fiad, Atilla." A várakozás első napjai elég gyorsan múl­tak. Lonkoyné nagy, fölfordulást rendeztetett cselédeivel a fia szobájában. Óriás takarítás, friss függöny föltevés, mindenféle csinosítás, kályha­javítás annyira elfoglalta, hogy tulajdonképpen nem is ért reá a várakozásra. A következő két napot mindenféle jók be­szerzésére fordította. Bejárta a várost, hogy meg­vásárolja mindazt, a­mit a fia szeretett. S e mel­lett mindég űzte, hajszolta a gondolat, hogy, hátha mire hazaér, fiát már otthon találja s el­mulasztja visszatérésének első perceit. A­mint végre elvégezte mindeme lázas előkészületét, szinte kéjjel merült el a várako­zásba. Nem tette ki többé lábát az utcára. Leült az ablakhoz és vált. Az első pár tétlen nap elég gyorsan telt el. De most már az ötödik napja vár így . . . Már harmadik virágbokréta fonnyadt el a fiú szobájában . . . Most már a nyugtalanság kezd társul szegődni a várakozáshoz. Alkonyodik. A szobában már alig lehet látni a bútorok körvonalait, csak a fém- és réz­tárgyak csillannak föl néha, ha visszavetődik róluk az utcán és a széles téren keresztül ro­bogó villamosok világossága. Lonkayné előrehajolva, ölében, összekul­csolt kezekkel ül az ablakban. Keskeny, halvány ,arca az ablak felé van fordítva. De nem lát sem­mit az utca és a széles tér nyüzsgéséből. Tágra nyílt szeme a múltba néz vissza. Látja magát mint egész kicsiny, hatéves leánykát, apátlanul, anyátlanul a nagy komor kolostorban. A szünidők alatt gyámszüleinek nagy fehér nyaralójában a két szűkszavú ember között. Újra érzi azt a megdöbbenést, támaszték nélküli idegen érzést, a mely akkor fogta el el­ az alig féléve a kolostorból kikerült fiatal leánykát, a midőn gyámapja kevés szóval tudtára adta, hogy külföldön egy vasut fraszirozását és építé­sét vállalja s felesége el szándékozik őt kisérni. Hogy vasutat fraszírozni és építeni annyit je­lent, mint lakatlan, magános vidékeken primitív házikókban tölteni három-négy évet. Fiatal leánynak nem éppen kecsegtető kilátás. Minthogy a vagyon, a­mely szülei után reá maradt, éppen csak személyének, szerény elvt tartására elégséges, tehát gondolni sem lehet arra, hogy holmi társalkodónővel önállóan meg­­­telepedjék. Legokosabb volna tehát, ha elfo­gadná Lonkay Kálmán ajánlatát s hozzá megy feleségül. Lonkay Kálmán volt a legfiatalabb gyám­apjának nehézkes, túltáplált, idős üzletbarátai között, a­kik turnusos tarokkpartira eljártak a különben nem nagyon vendégszerető házba. A kapott nyolc napi gondolkodási idő ha­mar elmúlt. Lonkay ez idő alatt gyakran eljött és olyan volt, mint mindég. Harsányan hahotá­zott, kártyázott, adomázott. Nem­ igyekezett Lenkéhez közeledni, csak egyszer, a­mikor egy, pillanatig magukra maradtak, szó nélkül, jósá­gos tekintettel megsimogatta a leányka kezét. Ezzel megnyerte. Lenke bizalmat érzett iránta. Végképp elvetette a vasuttrasz melletti nomád élet gondolatát és Lenkayt választotta. A gyámszülök megkönnyebbülésüket mű­­meghatottsággal igyekezték palástolni. Lenkay pedig vitte a menyasszonyát mutogatni rokonok­hoz, barátokhoz, ismerősökhöz. Úgy­ mutogatta, mint valaki, a­ki egy igen csinos és praktikus tárgyat vásárolt s azt akarja, hogy megdicsér­jék érte. Lenkének ez rosszul esett. Az esküvőt csakhamar megtarthatták, m­ert Lonkaynak egészen berendezett legénylakása volt. „Csak a második ágyat kell beleállítani!" — hirdette harsányan és megcsípte kínosan érin­tett menyasszonya arcát. Lonkay átlagos fölfogás szerint igen jó férj volt, sok időt töltött otthon. Vitte ki feleségét A Budapesti Hírlap mai szám­a: 16 oldal. Budapest, máj. 1­. A hivatalos lap holnapi száma a király 5 felségének Tisza István gróf miniszterelnök­höz intézett következő legfelsőbb kéziratát közli: Kedves Tisza gróf! Mögöttünk vanna­k immár a harmadik háborús tél szenvedései és bár több hónap vá­laszt még el az aratástól, a beállott tavasz mégis nem egy irányban enyhiti helyzetünket. Ki kell tartanunk az uj termésig és ha nagy nélkülözések árán is, minden bizonnyá ki fogunk tartani. Szivem­ sugallatát követem, a­midőn a nemzethez szólok e nehéz időkben, hogy ki­fejezzem, mennyire átérzem minden szenve­dését és meleg köszönetet mondjak azért az áldozatkészségért és türelemért, a­mellyel a háború súlyos megpróbáltatásait viseli. Hálásan méltányolom mindazt, a­mit az ország egész lakossága szellemi és anyagi erejénk csodálatraméltó megfeszítésével vég­hez vitt: a mezőgazdának, az iparosnak, a bá­nyásznak, szóval a­ gazdasági munka bátor és kitartó harcosainak erőfeszítését, a­kik a ha­zánk fönnállásáért és becsületéért kü­zdő hő­sökhöz méltóknak bizonyultak. És benső köszönettel emlékszem meg a hazafias magyar nők példás magaviseletéről­­ .

Next