Budapesti Hírlap, 1918. április (38. évfolyam, 78–102. szám)
1918-04-02 / 78. szám
meghalni. Pedig — olt csodálatos idő — éppen most haltak meg száz- és százezeren a hazáért, a mikor néhányan minden áron a hazából akarnak —. élni. te államhltárolt. Törvimlden intézkedés. — rcmc. — .1 tisztviselők sc• Budapest, ápr. 1. A kormány legújabb baklövésével, a helyettes államtitkári intézmény személyes vonatkozásával, mely tartóky Józsefnek, a földmivelésügyi államtitkárnak nyugalomba vonulásával most elsősorban a földmivelésügyi igazgatástrendíti meg, vagy esetleg kergeti csődbe, a vasárnapi számunkban foglalkoztunk. Nem szándékunk külön kiemelni, hogy milyen könynyelmű gazdálkodás éppen most az ország tisztviselőkara egyik legkipróbáltabb munkaerejének távozását tétlenül, vagy csupán sajnálkozó szavakkal nézni, most inkább a politikai és adminisztratív államtitkárság intézményének közjogi és politikai természetét kívánjuk megvilágítani, hogy belássák Szterényiék (Wekerle is érthető alatta), mennyire közjogellenes és mennyire meggondolatlan volt az osztrák mintára való helyettes államtitkári intézmény szervezése. Az eddigi gyakorlat, köztudat és törvény szerint is semmi hatásköri különbség sem volt a politikai és adminisztratív államtitkárok között. A politikai élet természetéből önként következett, hogy az adminisztratív államtitkárok eddig is és még akkor is elismerték a politikai államtitkárnak megkülönböztetett helyzetét, ha rangban idősebbek voltak. A minisztériumok adminisztrációjában azonban mindig az adminisztratív államtitkár volt az állandó, a tapasztalt irányító, így is kellett annak lennie, mert az adminisztráció a politika kétes befolyásait nem tűrheti megrendülés nélkül. Mindebből az is következik, hogy a politikai államtitkár inkább csak a parlamentben volt helyettese a miniszternek, míg a minisztériumban azadminisztratív államtitkár mindig teljes sulival képviselte az állandó, változhatatlan adminisztrációt a pártpolitikai befolyás egyoldalúságával szemben. A politikai államtitkárság inkább csak szép politikai állás volt s hogy az államgépezetbe hasznosan bekapcsolódhassak, rendszerint régi tisztviselőkkel töltetet be, akik az adminisztrációt hivatalnoki pályájuk alatt megismerték. Ilyen államtitkár sok volt, a legutóbbi időkben például Kálmán Gusztáv, Kazy József, Klebelsberg, Karátson stb. Nem mint politikusok ültek biztosan ebben a székben, hanem mint adminisztrátorok. A Wekerle-kormány bizonyára felületességből összezavarja a dolgokat, amikor az adminisztratív államtitkárságot egyszerűen eltörli s a helyettes államtitkári intézménnyel azt mondja, hogy valódi államtitkár csak politikus lehet, a tisztviselő legfeljebb helyettes államtitkárságig viheti fel, mert hisz nem ért az adminisztrációhoz. Ahhoz a politikus ért! A középponti kormányzást ez az elv aligha fel nem borítja. Mert mi következik belőle? A középponti kormányzatot teljesen kiszolgáltatják a pártpolitikának s igy az adminisztráció egységes, tárgyilagos, elfogulatlan és állandó nem lehet. Vagy tisztem a pártpolitika fogja irányítani az adminisztrációt, vagy pedig az adminisztratív emberek lesznek kénytelenek célszerűségből politikai karrierek és összeköttetések után futkosni. Ezeken felül az adminisztratív államtitkár, miután eddig egyenlő súllyal állott a politikai államtitkárral együtt a miniszter mellett, s megfelelő erővel tudta védeni a tisztikart is esetleges politikai üldözések ellen. Az új rendszer szerint azonban, különösen ha huzamos ideig fog a rendszer fennállani, természetszerűen el fog következni, hogy csupán politikai hajlamú emberek fognak tisztviselői pályára menni, mert különben nem boldogulhatnak. És nem lesz senki, aki a nem politizáló tisztviselőket teljes súllyal védené a politikai üldözések ellen. Mindennek vége, a tiszviselői kar politikai strébersége, vagyis az adminisztráció teljes lezüllése lesz. A helyettes államtitkári intézmény közjogilag sem állhat meg. Egészen különös, hogy milyen felületességgel siklottak keresztül ezen a kényes kérdésen az illetékes tényezők és a politikai közvélemény is. Törvény állapítja meg az államtitkárságokat és az különbséget nem tesz a politikai és adminisztratív államtitkárságok között. Most a királyi rendelet az adminisztratív államtitkárságot eltörli. Hát törvényben szervezett állásokat lehet törvény nélkül eltörölni? Végezetül a háború által leginkább sajtolt és sokat szenvedett tisztviselő-osztálynak is egy olyan pofon ez az intézkedés, amit igazán nem érdemelt. Ha az ország belső békéjét és nyugalmát nem tekintené a tisztviselői kar,bizonyára felzúdulna ezen a nyílt lesajnáláson, mely burkoltan azt mondja, hogy mert te tisztviselő, csupán tisztviselő vagy s csupán 30 évig dolgoztál kiválóan és szorgalmasan az állam érdekében, — de nem politizáltál, — nem lehetsz államtitkár soha, sohasem érheted el azt a szép pozíciót, amelyhez elődeid közül számosan és egy félszázadon keresztül érdemeik alapján hozzájutottak. Eredj politizálni, légy képviselő s akkor egyszerre főnöke lehetsz és mint politikai államtitkár, parancsokat osztogathatsz a Némethy Károlyoknak, Tőröknek, Bartókyknak, verseknek s hasonló igénytelen tehetségeknek. Csőd lesz ebből, nagy csőd, de legalább is az adminisztráció elzüllése. És ki bánja meg? Csak az ország. Politikusok az államtitkári kérdésről A hivatalos lap március 5-iki számát politikai körökben is nagy elcsodálkozással olvasták és méltó megütközéssel azon, hogy a kormány ismét a király nevével fedez egy törvénytelen intézkedést. Ennek a lapszámnak egyik közleménye szerint ugyanis a király a miniszterelnöknek a minisztertanács hozzájárulásával tett előterjesztésére megengedte, hogy az egyes miniszteri tárcák körében ezentúl csak egy, a III. díjosztályba tartozó politikai államtitkári állás tartassák fenn és amennyiben a tárca igényei valóban szükségessé teszik, még egy, legfeljebb két, a negyedik díjosztályba tartozó helyettes államtitkári állás szervezhessék. Az 1913. évi IV. törvénycikk kimondja először is azt, hogy az államtitkár a III. fizetési osztályba tartozik, azután pedig, hogy „a jelen törvény hatályba lépte után rendszeresítendő állomások rendszeresítésük alkalmával, az állami költségvetés határozmányai szerint sorozandók a megfelelő fizetési osztályba". Törvényszegés tehát, államtitkárt kivenni a harmadik fizetési fokozatból, fizetéses új állást pedig színeten nem lehet kreálni másképpen, csak a törvényhozás útján. Ha a kormány meg akarta szüntetni a III. fizetési osztályba tartozó adminisztratív államtitkári állásokat, meg kellett volna várnia a költségvetés legközelebbi tárgyalását. Annyira sürgős állami érdek talán mégsem volt az, hogy ifjú és törekvő politikusainkat megkülönböztessék a minisztériumok legkitűnőbb szakembereitől, hogy emiatt ily rendkívüli intézkedéshez kelljen folyamodni és a király személyét exponálni egy célszerűtlen és népszerűtlen reformban. A politikusok «— mondották nekünk —A ,rukannak leginkább tisztában azzal, mi a különbség a politikai érdemek és a szakértő ésszorgalmas munka között. Az ország nyilván, nem az előbbiekből él meg és kevesebb károsodás származnék abból, ha a politikusok ambícióját korlátoznák, mint ha a dolgozó tisztviselőket kedvetlenítik el. Az előbbi kormány nem reklámozta magát annyit „a tisztviselők megsegítésével," mint ez a kormány, de azt a tendenciát sem szolgálta, hogy megsértse, háttérbe szorítsa és elkedvetlenítse őket. Az adminisztra BUDAPESTI HÍRLAP (78. sz.) 1918. április 2. f Elgömbölyű — Meg van, — válaszolta a szép asszony, csöppet sem csodálkozva a direktor úr kérdésén — jégen tartom. — Jégen tartja? A veres dáma megvonogatta vállát, aztán leült szemben Mukics úrral. — Miért kérdez ilyen ostobákat? — dohogta haragosan. — Mindjárt itt hagyoon! — Pardon! — vihogta Mukics úr. —• Ma csakugyan tetten jen ostoba vagyok, méltóztasson megbocsátani. — Na jól viseli magát . . . — Hogyne, hogyne, kéremássan, — dadogta a Mici direktora — még e napokban bátor leszek a második lépést megtenni. A titokzatos menyecske lesütötte szemét s miközben legyezőjével kacér negédességgel rácsapott a káoszból kiugratott udvarlója karjára, almaveresre pirult. — Maga gonosz! Illik azt mondani!? — Dehogy illik! —— kapkodott Aladár. — Nem is ugy értettem, hanem amúgy. — Il y a des choses, qui se font, mais qui ne se disent pas, — jegyezte meg Kirke őnagysága s most már kajszinbarack vörösre pirult. — Ilija, — hagyta helyben a Mici direkora, a ki egy szót sem értett franciául. Mukics úr most már egész biztos volt benne, hogy a Párkák kegyelméből rábukkant névtelen rózsaszínű levél írójára, — az életben gyakran előfordulnak ilyen csodálatos véletlenek, — de ezzel persze még nem érhette be, tudai szerette volna azt is, — még pedig egész ágosan, — hogy kit tisztelhet ismeretlen ismerősében. No hiszen majd kisüti azt is, lám az imént célzás nélkül talált. ==› — Jaj, de rég nem láttam naccsádat! — sír tötte el második vaktöltését, — már nem is tudom, hol találkoztunk utoljára. Ez a lövés azonban már nem talált. — Maga hálátlan! — csattant föl a szép asszony indulatosan. — Érdemes is magukkal, szószegő férfiakkal kikezdeni! Aladár nem tudta, hova legyen, csak azt tudta, hogy szószegőnek mondották, tehát ígérnie kellett valakinek valamikor valamit s igéretét nem tartotta meg. Miután ezt korántsem tartotta ehetetlennek, ténynek vette a veres dáma állítását s a következő belöpésnél ahhoz igazodott. — Ne méltóztassék igazságtalan lenni, — mondta ünnepies komolysággal, — én soha sem voltam hűtlen és semmit sem szoktam elfelejteni . . . Most már emlékszem, — tette hozzá — a bálban volt . . . — Nohát! — sóhajtolta az asszony boldogan. — A bálban volt, — verte bele a direktor az ütött résbe az éket, — a sötét sarokban . . . — Azért még nem szükséges vámpiritania, — jegyezte meg a titokzatos menyecske kedvesen duzzogva, — ne arról beszéljen, mit adtam én magának, hanem arról, hogy mit ígért maga nekem. Aladár úr most már teljesen tisztában volt a tényállással: csókot kapott a bálban a sötét sarokban a nagyságától és házasságot ígért neki ... A mennydörgős ménkübe, csak legalább egy picurkát konyítana, kihez van szerencséje, mert a nélkül nogy tudhassa, érdemes-e a sarokban elkövetett házasság ígéretét feszegetnie. — Én az én ígéretemet minden körülmények között be szoktam váltani, — hazardírozott az asszony röptében hatezer koronára becsült butonjaira irányítva keresztbe álló szemét, — én korrekt zsentlemén vagyok. A szép asszony meghajtotta fejét, mint a törött szárú liliom. — Remélem, be fogja bizonyítani. — Én is remélem, — szavalta a Mici direktora. — Mikor parancsolja naccsád? — Azt a szivétől kérdezze meg, — ajánlotta a rejtelmes nő, — engem mindig otthon talál. — Igenis igen, — vette tudomásul Aladár. — Még mindig a Dob utcában tetszik lakni? — kérdezte olyan biztossággal, mintha más utcában nem is lakhatnának véreshajú szép aszszonyok. — Már nem étt, — világosította föl az ismeretlen nő az ismerős férfit — a Veres Pálnéutcába költözködtem, a 30. számú háziba. — Igenis, a harmincba, — nyugtázta a direktor a házszámot, — befinap bátor leszek naccsádnál tisztelegni. — Legyen szerencsém, kedves Mukics, — suttogta a dudanő, miközben fölállott s kezet nyújtott a korrekt zsenileménnek. — Ugyő! A gáncs nélküli lovag tiszteletteljesen kezet csókolt s az ajtóig kisérte ismeretlen szerelmét. — A viszontlátásra! Ugyő! . . . Aztán kifizette csokoládéját és rohant a Veres Pálné-utcába. Berontott a 30. számú ház felügyelőjéhez: — Ki az a szép vereshaju naccsága, a ki itt lakik? A házmester első szóra nem akart fölvilágosítást adni, de az első tízes bankóra megpuhult.