Budapesti Hírlap, 1918. április (38. évfolyam, 78–102. szám)

1918-04-02 / 78. szám

meghalni. Pedig — olt csodálatos idő — éppen most haltak meg száz- és százezeren a hazáért, a mikor néhányan minden áron a hazából akar­nak —. élni. te államhltárolt. Törvi­mlden­ intézkedés. — rc­mc. — .1 tisztviselők sc• Budapest, ápr. 1. A kormány legújabb baklövésével, a he­lyettes államtitkári intézmény személyes vonat­kozásával, mely t­artóky Józsefnek, a földmive­lésügyi államtitkárnak nyugalomba vonulásá­val most elsősorban a f­öldmivelésü­gyi igazga­tást­­rendíti meg, vagy esetleg kergeti csődbe, a vasárnapi számunkban foglalkoztunk. Nem szándékunk külön kiemelni, hogy milyen köny­nyelmű­ gazdálkodás éppen most az ország tisztviselőkara egyik legkipróbáltabb munka­erejének távozását tétlenül, vagy csupán saj­nálkozó szavakkal nézni,­­ most inkább a politikai és adminisztratív államtitkárság intéz­ményének közjogi és politikai természetét kí­vánjuk megvilágítani, hogy belássák Szterényiék (Wekerle is érthető alatta), mennyire közjog­ellenes és mennyire meggondolatlan volt az osztrák mintára való helyettes államtitkári in­tézmény szervezése. Az eddigi gyakorlat, köztudat és törvény szerint is semmi hatásköri különbség sem volt a politikai és adminisztratív államtitkárok kö­zött. A politikai élet természetéből önként kö­vetkezett, hogy az adminisztratív államtitkárok eddig is és még akkor is elismerték a politikai államtitkárnak megkülönböztetett helyzetét, ha rangban idősebbek vol­tak. A minisztériumok adminisztrációjában azonban mindig az admi­nisztratív államtitkár volt az állandó, a tapasztalt irányító, így is kellett annak lennie, mert az adminisztráció a politika kétes befolyásait nem tűrheti megrendü­lés nélkül. Mindebből az is következik, hogy a politikai ál­l­am­titkár inkább csak a parlamentben volt helyettese a miniszternek, míg a minisztériumban az­­adminisztratív­ állam­titkár mindig teljes sulival képviselte az állandó, változhatatlan adminisztrációt a párt­politikai befolyás egyoldalúságával szemben. A politikai államtitkárság inkább csak szép poli­tikai állás volt s hogy az államgépezetbe hasz­nosan bekapcsolódhassak, rendszerint régi tiszt­viselőkkel töltetet­ be, a­kik az adminisztrációt hivatalnoki pályájuk alatt megismerték. Ilyen államtitkár sok volt, a legutóbbi időkben pél­dául Kálmán Gusztáv, Kazy József, Klebelsberg, Karátson stb. Nem mint politikusok ültek biz­tosan ebben a székben, hanem mint adminisz­trátorok. A Wekerle-kormán­y bizonyára felületes­ségből összezavarja a dolgokat, a­mikor az ad­minisztratív államtitkárságot egyszerűen eltörli s a helyettes államtitkári intézménnyel azt mondja, hogy valódi államtitkár csak politikus lehet, a tisztviselő legfeljebb helyettes államtit­kárságig viheti fel, mert hisz nem ért az admi­nisztrációhoz. Ahhoz a politikus ért! A közép­ponti kormányzást ez az elv aligha fel nem bo­rítja. Mert mi következik belőle? A középponti kormányzatot teljesen kiszolgáltatják a pártpo­litikának s igy az adminisztráció egységes, tár­gyilagos, elfogulatlan és állandó nem lehet. Vagy tisztem a pártpolitika fogja irányítani az adminisztrációt, vagy pedig az adminisztratív emberek lesznek kénytelenek célszerűségből po­litikai karrierek és összeköttetések után fut­kosni. Ezeken felül az adminisztratív államtit­kár, miután eddig egyenlő súllyal állott a poli­tikai államtitkárral együtt a miniszter mellett, s megfelelő erővel tudta védeni a tisztikart is esetleges politikai üldözések ellen. Az új rend­szer szerint azonban, különösen ha huzamos ideig fog a rendszer fennállani, természetsze­rűen el fog következni, hogy csupán politikai hajlamú emberek fognak tisztviselői pályára menni, mert különben nem boldogulhatnak. És nem lesz senki, a­ki a nem politizáló tisztvise­lőket teljes súllyal védené a politikai üldözések ellen. Mindennek vége, a tiszviselői kar politi­kai strébersége, vagyis az adminisztráció teljes lezüllése lesz. A helyettes államtitkári intézmény köz­jogilag sem állhat meg. Egészen különös, hogy milyen felületességgel siklottak keresztül ezen a kényes kérdésen az illetékes tényezők és a politikai közvélemény is. Törvény állapítja meg az államtitkárságokat és az különbséget nem tesz a politikai és adminisztratív államtit­kárságok között. Most a királyi rendelet az ad­minisztratív államtitkárságot eltörli. Hát tör­vényben szervezett állásokat lehet törvény nél­kül eltörölni­? Végezetül a háború által leginkább saj­tolt és sokat szenvedett tisztviselő-osztálynak is egy olyan pofon ez az intézkedés, a­mit igazán nem érdemelt. Ha az ország belső békéjét és nyugalmát nem tekintené a tisztviselői kar,­­­bizonyára felzúdulna ezen a nyílt lesajnáláson, mely burkoltan azt mondja, hogy mert te tiszt­viselő, csupán tisztviselő vagy s csupán 30 évig dolgoztál kiválóan és szorgalmasan az állam érdekében, — de nem politizáltál, — nem le­hetsz államtitkár soha, sohasem érheted el azt a szép pozíciót, a­melyhez elődeid közül szá­mosan és egy félszázadon keresztül érdemeik alapján hozzájutottak. Eredj politizálni, légy képviselő s akkor egyszerre főnöke lehetsz és mint politikai államtitkár, parancsokat oszto­­­gathatsz a Némethy Károly­oknak, Tőröknek, Bartókyknak, verseknek s hasonló igénytelen tehetségeknek. Csőd lesz ebből, nagy csőd, de legalább is az adminisztráció elzüllése. És ki bánja meg? Csak­­ az ország. Politikusok az államtitkári kérdésről A hivatalos lap március 5-iki számát po­litikai körökben is nagy elcsodálkozással olvas­ták és méltó megütközéssel azon, hogy a kor­mány ismét a király nevével fedez egy törvény­telen intézkedést. Ennek a lapszámnak egyik közleménye szerint ugyanis a király a minisz­terelnöknek a minisztertanács hozzájárulásával tett előterjesztésére megengedte, hogy az egyes miniszteri tárcák körében ezentúl csak egy, a III. díjosztályba tartozó politikai államtitkári állás tartassák fenn és a­mennyiben a tárca igé­nyei valóban szükségessé teszik, még egy, leg­feljebb két, a negyedik díjosztályba tartozó he­lyettes államtitkári állás szervezhessék. Az 1913. évi IV. törvénycikk kimondja először is azt, hogy az államtitkár a III. fizetési osztályba tartozik, azután pedig, hogy „a jelen törvény hatályba lépte után rendszeresítendő állomások rendszeresítésük alkalmával, az ál­lami költségvetés határozmányai szerint soro­zandók a megfelelő fizetési osztályba". Törvény­szegés tehát, államtitkárt kivenni a harmadik fizetési fokozatból, fizetéses új állást pedig színe­ten nem­ lehet kreálni másképpen, csak a tör­vényhozás útján. Ha a kormány meg akarta szüntetni a III. fizetési osztályba tartozó admi­nisztratív államtitkári állásokat, meg kellett volna várnia a költségvetés legközelebbi tárgya­lását. Annyira sürgős állami érdek talán még­sem volt az, hogy ifjú és törekvő politikusain­kat megkülönböztessék a minisztériumok leg­kitűnőbb szakembereitől, hogy e­­miatt ily rend­­kívüli intézkedéshez kelljen folyamodni és a király személyét exponálni egy célszerűtlen és népszerűtlen reformban. A politikusok «­— mondották nekünk —A ,ruk­­­annak leginkább tisztában azzal, mi a különbség a politikai érdemek és a szakértő és­­szorgalmas munka között. Az ország nyilván, nem az előbbiekből él meg és kevesebb károso­dás származnék abból, ha a politikusok ambí­cióját korlátoznák, mint ha a dolgozó tisztvise­lőket kedvetlenítik el. Az előbbi kormány nem reklámozta magát annyit „a tisztviselők meg­segítésével," mint ez a kormány­, de azt a ten­denciát sem­ szolgálta, hogy megsértse, háttérbe szorítsa és elkedvetlenítse őket. Az adminisztra­ BUDAPESTI HÍRLAP (78. sz.) 1918. április 2. f E­l­gömbölyű — Meg van, — válaszolta a szép asszony, csöppet sem csodálkozva a direktor úr kérdé­sén — jégen tartom. — Jégen tartja? A veres dáma megvonogatta vállát, aztán leült szemben Mukics úrral. — Miért kérdez ilyen ostobákat? — do­hogta haragosan. — Mindjárt itt hagyoon! — Pardon! — vihogta Mukics úr. —• Ma csakugyan tetten jen ostoba vagyok, méltóztas­son megbocsátani. — N­a jól viseli magát . . . — Hogyne, hogyne, kéremássan, — da­dogta a Mici direktora — még e napokban bátor leszek a második lépést megtenni. A titokzatos menyecske lesütötte szemét s miközben legyezőjével kacér negédességgel rá­csapott a káoszból kiugratott udvarlója karjára, almaveresre pirult. — Maga gonosz! Illik azt mondani!? — Dehogy illik! —— kapkodott Aladár. — Nem is ugy értettem, hanem amúgy. — Il y a des choses, qui se font, mais qui ne se disent pas, — jegyezte meg Kirke őnagy­sága s most már kajszinbarack vörösre pirult. — Ilija, — hagyta helyben a Mici direk­ora, a ki egy szót sem értett franciául. Mukics úr most már egész biztos volt benne, hogy a Párkák kegyelméből rábukkant­­ névtelen rózsaszínű levél írójára, — az életben gyakran előfordulnak ilyen csodálatos véletle­nek, — de ezzel persze még nem érhette be, tud­ai szerette volna azt is, — még pedig egész ágosan, — hogy kit tisztelhet ismeretlen isme­rősében. No hiszen majd kisüti azt is, lám az imént­­ célzás nélkül talált. ==› — Jaj, de rég nem láttam naccsádat! — sír töt­te el második vaktöltését, — már nem is tudom, hol találkoztunk utoljára. Ez a lövés azonban már nem talált. —­ Maga hálátlan! — csattant föl a szép asszony indulatosan. — Érdemes is magukkal, szószegő férfiakkal kikezdeni! Aladár nem­ tudta, hova legyen, csak azt tudta, hogy szószegőnek mondották, tehát ígér­nie kellett valakinek valamikor valamit s igé­retét nem tartotta meg. Miután ezt korántsem tartotta ehetetlennek, ténynek vette a veres dáma állítását s a következő belö­pésnél ahhoz igazodott. — Ne méltóztassék igazságtalan lenni, — mondta ünnepies komolysággal, — én soha sem voltam hűtlen és semmit sem szoktam elfelej­teni . . . Most már emlékszem, — tette hozzá — a bálban volt . . . — Nohát! — sóhaj­tolta az asszony bol­dogan. — A bálban volt, — verte bele a direktor az ütött résbe az éket, — a sötét sarokban . . . — Azért még nem szükséges vámpiritania, — jegyezte meg a titokzatos menyecske kedve­sen duzzogva, — ne arról beszéljen, mit adtam én magának, hanem arról, hogy mit ígért maga nekem. Aladár úr most már teljesen tisztában volt a tényállással: csókot kapott a bálban a sötét sarokban a nagyságától és házasságot ígért neki ... A mennydörgős ménkübe, csak leg­alább egy picurkát konyítana, kihez van szeren­cséje, mert a nélkül nogy tudhassa, érdemes-e a sarokban elkövetett házasság­ ígéretét fesze­getnie. — Én az én ígéretemet mind­en körülmé­­nyek között be szoktam váltani, — hazardíro­zott az asszony röptében hatezer koronára be­csült butonjaira irányítva keresztbe álló szemét, — én korrekt zsentlemén vagyok. A szép asszony meghajtotta fejét, mint a törött szárú liliom. — Remélem, be fogja bizonyítani. — Én is remélem, — szavalta a Mici di­rektora. — Mikor parancsolja naccsád? — Azt a szivétől kérdezze meg, — aján­lotta a rejtelmes nő, — engem mindig otthon talál. — Igenis igen, —­ vette tudomásul Aladár. — Még mindig a Dob­ utcában tetszik lakni? — kérdezte olyan biztossággal, mintha más utcá­ban nem is lakhatnának véreshajú szép asz­szonyok. —­ Már nem étt, — világosította föl az is­meretlen nő az ismerős férfit — a Veres Pálné­utcába költözködtem, a 30. számú háziba. — Igenis, a harmincba, — nyugtázta a direktor a házszámot, — befinap bátor leszek naccsádnál tisztelegni. — Legyen szerencsém, kedves Mukics, — suttogta a d­udanő, miközben fölállott s kezet nyújtott a korrekt zsenileménnek. — Ugyő! A gáncs nélküli lovag tiszteletteljesen kezet csókolt s az ajtóig kisérte ismeretlen szerelmét. — A viszontlátásra! Ugyő! . . . Aztán kifizette csokoládéját és rohant a Veres Pálné-utcába. Berontott a 30. számú ház felügyelőjéhez: — Ki az a szép vereshaju naccsága, a ki itt lakik? A házmester első szóra nem akart fölvilá­gosítást adni, de az első tízes bankóra meg­puhult.

Next