Budapesti Hírlap, 1918. május (38. évfolyam, 103–128. szám)
1918-05-17 / 116. szám
s is ez a fontos. A fontos, az egyedül lényeges kérdés: magyar lesz-e a választói jog? Magyar lesz-e? Föntartja-e tovább, fejleszti-e erősebbekké, magyarabbakká az ezeréves alapokat? Úgy von-e be az állami összeműködésbe friss energiákat, hogy az ősi magyar energiák lelkével kapcsolja össze őket?! Súlyos kérdések, mikre csak a történelem fog iskolába járó unokáinknak megfelelni- Mi csak néha, egy-egy föllobbanó fény mellett vethetünk olykor egy-egy pillantást a jövő homályába. Ilyen föllobbanó fény volt számunkra az a fejtegetés, a melyben Tisza István gróf a választójogi bizottságban a radikalizmusnak a nemzeti kohéziót veszélyeztető célzatára utalt. A négy elemi és a hat elemi között nem egészen egy százalék különbség van a magyarság rovására, mondotta Tisza, de mégis a hat elemihez kell ragaszkodnunk, mert a négy elemivel éppen a magyar kerületekben nyitnánk kaput oly radikális, szocialista, nemzetietlen áramlatok számára, amelyek a magyarság politikai, erkölcsi súlyát csökkentenék és nemzeti kohézióját veszedelmeztetnék. Egynéhány nemzetiségi agitátornak képviselővé választása nem olyan veszedelem, ide ha magának a magyarságnak politikai képviselete az értéktelen elemek kezébe jut, ezáltal az ezeréves, történelmi, magyar nemzeti állam reménytelen pusztulását készítenek elő. Teljesen félreértik a választójogi kérdést azok, akik eleget vélnek tenni nemzeti kötelességeiknek azáltal, hogy csak a nemzetiségek térfoglalásában rejlő veszedelem ellen védekeznek , csak a magyarság bármily módon való kedvezőbb arányszámában keresik a kérdés nemzeti megoldását. Egy mérsékeltebb reform, mely a nemzetiségek közül is felöleli mindazokat a rétegeket, amelyek anyagi, szellemi, erkölcsi kapcsokkal immár belekapcsolódtak a magyar nemzeti állam életébe, amelyeknek tehát ez az elhelyezkedés végleges elhelyezkedésük, sokkal inkább szolgálja a magyarság nemzeti érdekeit, mint az a radikális reform, mely a nemzetiségek között is a felelőtlen elemekre tolja át a súlypontot s a magyarság vezetését is ■kicsavarja a magyar értelmiség nemzeti kezéből, hogy mindenáron parlamenti szerepre törekvő demagógok kezébe játsza át. Inkább veszítsünk el egy-két nemzetiségi kerületet, sem hogy a nagy magyar Alföldön rombolja szét egy rövidlátó, radikális reform a magyarság nemzeti fejlődésének történelmi útjait Osztályuralom! Az osztályuralmat védik! — kiabál a radikális sajtó. De hát osztályuralom az, amely a hat eleminél kezdődik? Osztályuralom az, amely mindenkit, akinek valamije van, mindenkit,aki valami igást vagy kereskedést akár önállóan, akár mint munkás, rendesen folytat, mindenkit, aki bármely szállal a nemzeti társadalom munkájának valamely, bármily kicsiny felelősséggel járó feladatához fűződik, mindenkit, aki nemzeti életünkben valami felelősségre útképesen elhelyezkedett, választói joghoz juttat!? Osztályuralom!? De hriszen akkor ebben az osztályban képviselve van a főúr, a nagybirtokos, az iparos-, kereskedő-, gazdapolgár, a lateiner, a kisbirtokos, a munkás, a kitüntetett katona, mindenki, aki a magyar állam nemzeti fejlődésének veszedelmeztetése nélkül választóvá lehet. Képviselve van a társadalom minden rétege, a gazdag, a szegény, az úr, a paraszt, a tanult és a tanulatlan. Nem, ez nem osztályuralom. Ez a magyarság, az egész magyar nemzet uralma s azok, akik az osztályuralom frázisával törnek ellene, a magyar nemzeti állam ellen törnek. S ha ez az osztályuralom, úgy ezt nyugodt lélekkel föntarthatjuk s védhetjük tovább is. Gondoljon mindenki a maga kicsi életére. Hiszen a legnagyobb igazság, hogy a nagy dolgokat ugyanúgy, ugyanazon törvények szerint kell magyaráznunk, mint a kicsinyeket Ha a családfő nehéz elhatározás előtt áll, megtárgyalja, megtanácskozza teendőit felnőtt családtagjaival, esetleg érdemesebb alkalmazottjaival is, de siheder fiát, inasát és szolgálóleányát nem avatja be dolgaiba. Az meg éppenséggel lehetetlen, hogy ha például a medernek két segédje és tizenöt inasa van, ,az inasgyerekek leszavazhassák a mester és felnőtt segédeinek akaratát. Nemzeti életünk minden, ha nem is értékes, de minden nem értéktelen rétege választói joghoz jut a reform által. Kinek érdeke az, hogy az értéktelen rétegek is választói joghoz jussanak?! Aki ezekben a rétegekben nem talál politikai gyökeret a maga számára, hiába szaval osztályuralomról, annak csak a bomlásnak indult, rothadt nemzeti szervezetben lehetnének gyökerei. Ha a radikális uraknak nem elég az ország értékes része ahhoz, hogy megfelelő politikai súlyhoz juttassa őket, ez lehet reánk nézve örvendetes, rájuk nézve szomorú, de ne kívánják, hogy ez a minden osztályból fölépülett nemzeti társadalom elhigyje nekik az osztályuralomról szavalt avas frázisokat. J tettem el. Végigkíséri, eg féléleten és sokszor sajgott tálca szívem, az eszem, mint egy gyógyíthatatlanul tátongó seb. Ha eszembe jutott, elborult az arcom és kidagadtak a karizmaim. Üldözött ez az emlék, mardosott, földúlt, megedzett, serkentett, felcsigázott, föllelkesítet és kitartásra ösztökélt. Az apám gyalázata szigorú és bölcs mesterem volt az életben s kegyetlen tanácsadóm. És sötét intőjele annak, hogy hová juthat az az ember, aki nem akar fölényes férfi és független úr lenni. Sokat köszönhetek Sasváry gróf meggondolatlan mozdulatának. A nagyravágyásom, a fantáziám, lázongó akaratom kilódítottak a nagyvilágba. Utóbb jutott gyakran eszembe az a különös, szinte érthetetlen dolog, hogy egy szó, egy sor, egyetlen köny nélkül hagytam el az apai házat, örökre, hogy sohasem gyötört annak a vágya, hogy viszontlássam őket. Sasváry gróf kemény vonalzású arca, lesújtó pillantása és elegáns alakja többször jutott eszembe, mint az apám cirógatása. Gyárakban, műhelyekben dolgozva, hajókon pincéreskedve, csavargókkal pajtáskodva bekószáltam fél Európát. Bécsben cipészinas voltam; Berlinben egy asztalosmester azt jósolta, hogy művész leszek a szakmájában; egy nápolyi lebujban orosz anarkistákkal találkoztam s azok magukkal vittek Parisba. Itt először holmi maglárkereskedőnő kenyerét ettem, aztán beálltam az egyik Szajna*parti ócska könyvkereskedésbe. Sötét kis bolt volt, de tömve könyvekkel, festményekkel és furcsa régiségekkel. •Több mint hat esztendőt töltöttem el e kedves zugban és mint műveit ifjú hagytam el. A gazd utóan jóságos és sokat olvasott öregember volt, aki fiának tekintett, kevés dolgot adott, de annál többet oktatott. Az életet már ismertem, mikor hozzá kerültem. S ő megtanított mindarra, ami az életben szép, értékes és szeretni való van. Összeölelkezve, zokogva búcsúztunk el egymástól. Hazaküldött a honvágy. A föld hivó szavának nem bírtam ellentállni; azt előbb meghallottam, mint a szülők utolsó sóhajtását a halálos ágyukon. * Azontúl ismered az életem folyását külsőségeiben, itthon a fővárosban. Közönséges munkásnak álltam be a gépgyárba. Szegény ember voltam, amim volt, csak a két kezem ereje s a nyugtalan eszem. Koplaltam és türelmetlenül átutoztam a hatalmat. Senki se vett észre, holott két fejjel akartam kiválni a hozzám hasonlók közül. Reggeltől napestig izzadtam, pedig minden porcikám irtózott a lélektelen robottól. Kékzubbonyos munkás voltam és grand seigneur akartam lenni mindenáron, minél előbb. Az eszközökben nem válogathattam. Minden rokonérzésem, tetszésem, érdeklődésem az előkelőek birodalmáé volt. A műveletlen, faragatlan munkásnépet sajnáltam és lenéztem, de fölhasználhattam a céljaimra. Megindítottam tehát az ostromot a vár ellen, ahová be akartam jutni. Akkoriban persze nem vallottam be ily nyíltan még magamnak se az érzéseimet és önző számításomat. Ellenkezően, elhitettem önmagamml is a hirdetett igazságokat, becsületesen bele, mámorosodtam a felgyújtott izgalomba s mire a lázitó frázisok eldördültek a szájamon, szent meggyőződéssél hallgattam saját hamis gondolataimat. A szószékem az ember Budapesti Hírlap au. .., 1918. május 17. f ......................................................—--------........— ....... I Matfélavaslatokat megszamták. Apponyi interpellációja a német szövetségről. — Budapest, máj. 16 A képviselőház ma végzett az adójavaslatokkal és ezzel megkezdi egyhetes pünkösdi szünetét. Mint látnivaló, ez az amúgy is tótágast állott világ jobban már nem fordult föl attól, hogy a Ház előbb végzett, az adóval, mint a választójoggal és kiderült, hogy a kutbaesett priusz mérge nem okozott nagyobb kárt, mint hogy zilált állapotban tartotta hónapokon át az ország pénzügyeit s az emberek csak eztán fogják megtudni, hogy az elmúlt januárban milyen adót kellett volna fizetniük. Forradalom, amivel fenyegettek, semmi esetre sem támadt ebből a néhány szürke és néptelen parlamenti napból. Az általános vitához ma már csak egy szónok volt, Bernáth Béla s azután Popovics Sándor pénzügyminiszter válasza követ kttttett. Reflektált minden figyelemreméltó észrevételre, javaslatra és beszédének azzal a kijelentéssel adta meg a szinte már nem is komoly, hanem zord alaptónusát, hogy a magyar államnak eddig huszonhat milliárdjába került a háború és olyan számokkal dolgozunk már, amilyenek előbb csak a csillagászatban fordultak elő. A Ház nagy figyelemmel hallgatta a részletekbe menő fejtegetést, aztán általánosságban, majd pedig részleteiben is megszavazta a javaslatot. Az ülés elején betöltötték a választójogi bizottság megüresedett két tagsági helyét és pedig Bethlen István gróffal és Vázsonyi Vilmossal. Volt ma is egy interpelláció, mely nagyobb figyelmet keltett. Apponyi Albert gróf mondotta el interpellációját a Németországgal kötött uj szövetségi megállapodásról és pedig szinte tüntetően meleg német szimpátiákkal, szemben Károlyi Mihály gróf tegnapi antantoszó, gyűlölködő beszédével. Amit Apponyi sajnál, az nem az, hogy megint szerződünk Németországgal, hanem, hogy ez nem történt meg már korábban, a háború elején. Végre is, nem csak az az egyetlen jog létezik, ellenségeinknek a joga, hogy bennünket megsemmisítsenek és még ma is Romániának ígérik Erdélyt; a mi jogunk is teljes évmár nem hazudik. Lehet, hogy hazugságokat mond, de szívvel, lélekkel mondja. Egy ugrással ott termettem a munkásság élén. Rögtön fölvillanyoztam, megráztam és elszédítettem őket. A hangom volt a lelkük forradalmi zenéje, fekete üstököm a komor zászlójuk, két széles vállára az alap, amelyre a jövőjüket építették. Iniszed-e, hogy megcsalhattam azokat, akik bálványoztak, akik hatalmat adtak a kezembe? Nem. Az övék voltam akkor testestül, lelkestül. Még az asszonyok is szeretik azt, aki kielégíti a hiúságukat és az étvágyukat. Emlékszel ugyebár arra a beszédemre, melyet így kezdtem: „Munkások, ne gyalázzátok és átkozzátok az urakat, mert szebb az életük, mint a miénk. Mindenki megérdemli azt a jólétet és gondtalanságot, amit meg tud magának szerezni, amit ki tud kényszeríteni a sorstól. Amikor egyenlőséget követelünk, nem azt kívánjuk, hogy ők is olyan rongyosok legyenek, mint mi. Hanem hozzájuk hasonlók akarunk lenni. Ők megmutatták, miért érdemes ebben a cudar életben dolgozni, tanulni, harcolni, miért érdemes embernek lenni. Ne becsméreljük őket oktalanul. Az urak a mi példaképünk.“ — Mit gondolsz, a munkások közé tartozott-e az, aki így beszélt. Pedig nagy hatást értem el vele. S ez volt az én személyem programja is. Csodálkozol-e tehát, hogy nem haboztam, a mikor választanom kellett a cilinder s a sapka között? Megmaradhattam-e a szegény emberi k közúti, a mikor végre megnyitlak előttem a kényelem és pompa kapui s betessékeltek az illatos szalonokba s a miniszteri karosszékekbe. Nem a fejlődést, az előrejutást, a jogok kivívását, hatalom megszerzését, az emberhez méltóbb élet-"