Budapesti Hírlap, 1918. december (38. évfolyam, 282–306. szám)
1918-12-22 / 300. szám
Ör. BRfISSOVAíl JULiftM Budapest, 1918. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 88 kor., félévre 44 kor.,negyedévre 32 kor., egy hónapra 7 kor. 80 u.l. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvarokon 30 fillér. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint ^A\ ^ l91S UFC. 21 XXXVIII. évfoly^m. #tNJ7T$zár». Felelős szerkesztés Csajthay Ferenc Vasárnap, december 22. n&raawjK&n Bmm WwwM ^aKEffifin^y {jf|jj Pti?^ Ly&u,, jjfcSa pixi i^Rpc WyySSP^g v&jQs tMill Szerkesztőség: Vill. ker., Bükk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vill. ker., József körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Fogjunk össze! Budapest, dec. 21. Ezt a címet adtuk az alábbi cikknek, melyet lapunk egy barátja bocsátott rendelkezésünkre. A gondolat nem új, de a háború kezdete óta aktuális és ma talán aktuálisabb, mint valaha volt. ..Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ó világnak romjain Az uj világot megteremtik.1* jóslat első fele betelt. A régi rend ledőlt. Csak az a kérdés: fog-e születni romján uj világ. Vagy nem marad számunkra semmi más, mint „a nagyszerű halál" ?! A szomszédok mint ellenség törtek reánk. S kik ellenségeink válának, de a kiknek mi őszintén és hátsó gondolat nélkül nyújtünk békejobbot, mint ha meg se akarnák hallani igazságot kérő szavunkat. S a belső béke, társadalmi rend, a munka és takarékosság minden eredménye s mi az életnek legfőbb becset ad: a műveltség és emberszeretet minden alkotása összeomlással fenyeget. Ha van még mentség, csak egy lehet. Ha minden érezni tudó szív, gondolkodni képes agy, munkára alkalmas kéz egyesül, a legjobbak, legnőiesebbek, legerősebbek vezetése alatt. Egyesüljünk érzésben, gondolatban, akaratban és tettben! Nem langymeleg nemtörődömség, nem fásult belenyugvás, nem immelánnnal való ♦torvezgetés, nem kelletlen munka, — itt komoly, határozott, buzgó, tevékeny, elszánt együttműködés kell! Az összes erőknek a végsőig való megfeszítése. , Feledjük a múltat. Megbünhödünk érte. Ragadjuk meg a jelent, mely még a miénk. Munkáljuk a jövőt, mely még nincsen egészen veszve. Múltnak, jelennek és jövőnek emberei, egyformán szólok valamennyiötökhöz: —fogjunk kezet! Ismerje be nyíltan és őszintén mindenktt a másikáról, hogy jót akart és önmagáról, hogy hibákat is követett el. Ti — akik a régi rendszer egyik vagy másik pártjához tartoztatok — ismerjétek el, hogy sérelmi politikát űztetek, akkor, mikor tennetek, munkálnatok, épite,tietek kellett és lehetett volna. Hogy egyik osztály érdekeivel többet törődtetek, mint a másikéval. Hogy történeti nézőpontok nagyobb súllyal bírtak előttetek, mint a fejlődő élet követelményei. Egy szóval hogy elmaradtatok a kortól ésszellemétől. Ti pedig — kiknek sikerült a régi rendszer Jerikó-falát egy kürtriadással ledöntenetek — ismerjétekel, hogy hatalmas munkátok már-már azzal fenyeget, hogy ismét az egyik — bár számban sokkal erősebb — osztály megsemmisíti azt a másikat, a mely minden hibái mellett is a hazát nem kevésbbé szereti s a melynek — ha az uj rendbe okosan beilleszkedik — ez uj világban ti is nagyon jó hasznát vehetnétek. És ismerjétek el, hogy részben elszármitottátok magatokat. Hogy békejobbotokat nem fogadták azzal a készséggel, a melyre oly nagyon számítottatok. Hogy a nemzetek és szomszédok közötti békesség, egyetértés és szeretet — egyelőre legalább — nem valósult meg úgy, mint ti reméltétek. Hogy még mindig magunkra vagyunk. Hogy tehát a bányán vagyunk, mindnyájunknak egyesülnünk kell. Hogy közülünk még az apagyilkosnak is meg kell, kegyelmezni. Hogy a szabadságot, melyet kivívtatok, csak a rend biztosíthatja és tarthatja fenn. Múltnak, jelennek és jövőnek emberei fogjunk kezet! Magyarország ma sem egészen szegény még nagy emberekben. Mindazoknak, akiknek itt benn vagy künn a nagy világban neve, tekintélye, összeköttetése, befolyása vagy hatalma van, ma a harcélre kell államok! Meg kell mozdítaniok mindent, hogy egykori ellenségeinknél és azoknál a népeknél, melyek eddigvelünk egy hazához tartoztak, kivigyenek minden kivihetőt. És mindazoknak, akiknek csak egy kisebb körben is vagy egy-egy vidéken szavazam.föl kell azt bátran emelnie! Hogy azokat, akit meddig hallgattak reájuk — bátorítsák,egyesítsék, szervezzék, tettre buzdítsák. Senkit se tartson vissza álszemérem, ne rettentsen vissza félelem, ne űzzön vissza elfogultság ! így még sikerülhet — sőt hiszem, sikerülni fog — a jobb, belátóbb, okosabb közvéleményt juttatni szóhoz és érvényes A Mester. Irta Pekár Gyula. Igyekvő, lázas munka, — hogy siet, hogy serceg a tolla az éji csöndben! Ott ül a filigrán kis nők íróasztal előtt s miközben tintás ujjal (a Mester gyűlöli az írógépet) gondosan másolja a legényfolytatás eléje csúsztatott kutyanyelveit, olykor félre pillantgat át arra a másik, nagyobbik íróasztalra, melyhez az övé, aféle járulékként, háttal van odatolva. Törékeny fiatal aszszony; arca vont, sápadt, oly szomorú, akár egy fázós márciusi reggel, — nyilván örökös lelki virrasztás hervasztja a leányosan finom vonásokat; szeme nagy a vágytól és a csodálkozástól, e szemek rajongásába azonban már hovatovább vigasztalan fáradtság vegyül . . . Egy könycsepp, — valóban azokvetetlenkednék ott az idegesen suhogó szőke pillák alatt? Lopva törli le, „jaj, csak nem látta meg?" s ismét felpillant oda, ahol vele szemben az a másik, hatalmasabb férfipenna serceg s ahonnan a kutyanyelvek oly gépies végtelenséggel csúsznak át , ide ő hozzá. Néz, leselkedik, a közös lámpa, mely neki is világit, mély ernyője alól vakító fényt vet arra a túltömött óriás íróasztalra. Maga a szoba homályban marad, s a divatos, modern író pompásan berendezett kabinetje ez, valóságos múzeum. •A falak mentén breton és burgosi gót szekrények, brokátos Strozzi-székek és aranyléba versaillesi sorakoznak .... ezer impresszió ver mind ahány a nagy, íróasztal felé lükit maga szobraival, emléktárgyaival s dedikált párisi és londoni iróarcképeivel a múzeum saját külön profán oltárává avatódik. Az össze-vissza torlódó papirosok fehérségében ott ül maga a „nagy irodalmi gondolatgép", a Mester, s összevont szemöldökkel csak ír, egyre ír. Lengő dús haja biz’ kissé őszbecsavarodik már, de ettől a hivatásos sörénytől eltekintve cseppet se különc. Fölényes világfi, kin nagyon is meglátszik, hogy mélyrehatóan tanulmányozta a dandyzmus kátéját, a Brummel-fejtartást s a D’Orsay-féle halhatatlan kar- és kézmozdulatokat. A Mester irtózik a bohémségtől; a Mesternek az a nemes ambíciója, hogy impeccable klubembernek nézzék; ez az ő maszkja, ez alól lesi, figyeli, kadakozza ő, a modern aszszonyok búvárja, a modelljeit... A fiatal asszony csak nézte azt az izzó homlokkal dolgozó embert, a férje volt, akit az őrülésig szeretett, de akinek lelke soha se volt, soha se lehetett egészen az öve. A férje, az ismert író, aki olyan sikerült galériáját, „szerelem-skáláját" írta meg a modern asszonyoknak, de a kinek az életét nem ő, a feleség, tölti be, hanem egészen más asszonyok. Sóhajók, nem élő, eleven nők, hiszen azokkal fölvehetné a harcot, hanem az író képzelet alkotta veszedelmes, perverz hősnőt, a kik csak ott éltek ama forró homlok mögött s a papírra legföljebb apró fekete belük álruhájában suhantak ki... ezeket nem érhette ő el soha! Tudta, hogy arra a „gondolat-gépre", arra a képzeleti világban élő emberre, kinél a való élet az álmokba van áttéve, e nők szükségképpen, élőbbek minden eleveneknél! íme, regényeit írva ezekkel csalja őt meg az ura; napról-napra ezek rabolják el tőle, a szerelemszomjas asszonytól, a hites feleségtől, a férjét. Ők az elsők, csak hogy ha férje a képzetét világában kiszerette magát velük, csal, azután jön ő, s neki meg kell elégednie a szeretett férfi érzelmeinek a maradékaival . . . Óvatosan húzta ki zsebkendőjét, és mind enintlenségeket neki még le is kell másolnia? Nincs hát itt menekvés? Önkínzó kíváncsisággal figyelte tovább a Mestert. Hát érdekes volt az. Tükör az arca, mily szerelmes mosolyok, valóságos deliriumok suhannak át a vonásain írás közben! Persze, hisz szerelmes most is, szerelmes az új hősnőjébe. Úgy kell, ez szabály, a költő csak így teremthet nagyot. Aztán a lapszámokat nézte, — nagj Isten, hisz még csak a regény felénél vannak... még soká lesz szerelmes a Mester ebbe az átkozott szirénbe! Ám ha ezt a regényt befejezi, akkor se áll majd jobban a dolga; akkor majd belefog egy másikba, egy uj asszonyt mintáz és fonnál ott az izzó homlok mögött s azt fogja szeretni. Mikor kerül már egyszer ismét rá a sor? Mikor fogja férje újból őt szeretni, mint ahogy akkor szerette, mikor a menyasszonya s regényhősnője volt? Soha, soha? Eh, másoljunk tovább! De sehogy se tudott, az írás összefolyt a szeme elött, író feleségének lenni... Épp aznap voltak egy estéjen, ahol a férje fölolvasott, mily irigyen gratuláltak neki a kalandsóvár nagyvilági asszonyok! Egyre azt suttogták: mily gyönyör, mily boldogság lehet ily zseniális emberrel együtt élni! Ha tudnák . .. Nem hinnék el. Nem is szólt ő, nem felelt egy szóval se, mikor mint a Mester „múzsáiját" ünnepelték. Tűrte egy darabig az ünnepel ik Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal Dr. BRASSÓJÁN JÚLIÁN