Budapesti Hírlap, 1920. február (40. évfolyam, 28–52. szám)
1920-02-01 / 28. szám
. De az ideiglenes államfő kijelölésének ez módja egyébként sem volna kielégítő és célravezető. A nádor ugyan a királynak az országból távolléte alatt törvényes helytartója volt, a ki helyette a végrehajtó hatalmat teljes hatalommal gyakorolta s szükség esetén országgyűlést is hívhatott össze, a törvényhozó hatalom gyakorlásának azonban a királlyal egyenértékű tényezője nem volt, őt ebben a jogkörében nem felyettesíthette, a törvényszentesítés joga, mint kizárólagos és személyhez kötött felségjog, meg nem illette s ezt a jogot nem is gyakorolta soha. Márpedig a jelen esetben az ideiglenes államfő kirendelésének első és legtöbb célja éppen az, hogy a törvényhozó fiatalok csaknem másfél év óta venetelő működésének fonala újból fölvétessék s addig is, míg Szent István koronája* ...k a nemzet közakaratából jogosult viselője uralkodói jogainak gyakorlatába lép, a nemzeti és á flami élet kereteit s annak tartalmát és időleges működését meghatározó rendelkezések, alkotmányos tradícióinkkal összhangzó módon létrejött, senki által bem vitatható és mindenkit kötelező, törvényerejű jogszabályok alakjában jussanak kifejezésre. A néptörvényekkel való szélhámosság s a rendeletekkel való kormányzás órája lejárt, most már a törvényesség és alkotmányosság útjára kell térnünk. Ez pedig törvényerejű jogszabályok alkotásának lehetősége nélkül el nem képzelhető. A megoldásnak ez irányban csak egyetlen, alkotmányunk történelmi fejlődésében gyökerező módja van s erre az 1446. évi precedens mutat rá: ideiglenes államfő gyanánt kormányzót (gubernátort) kell választani. Zilált közviszonyok között illlik össze akkor is az ország rendjei. I. Ulászló, a nemzet nagy reménységekre jogosító ifjú királya két év előtt elveszett jól a várnai csatában. Habsburg Albertnek lopva megkoronázott, szinte még csecsemő utószülött fia nagybátyjának, az ország halálos ellenségének, Frigyes császárnak hatalmában vannt. Az ország közállapotai kétségbeejtők falának. Vitéz János, az ország egyik főpapja sötéten plasztikus képét rajzolja meg azoknak. ..Az igazság mélyen hallgat, a szemérem korlátai le vannak rontva, a törvény féke meglazult, az indulatok és szenvedélyek mindenfelől szabadon törnek elő, a bizonytalan jövő mindenkit rettegésben tart ... A törvények és szerződések ereje kimerült . . . És fájdalom, a rend ilyetén megzavarása rokonkezek, nem ellenség műve. Az emberek mintegy a saját kebelükben dúlnak. Erőszak, önkény és hatalomvágy uralkodnak ... A hitel meg van ingatva, a békesség korhadt, a vérség kötelékei meglazulnak. A régi közmondás szerint: semmi sem biztos többé, csak az, hogy még testvérünkben is ellenséget kell látnunk." A magyar nemzet eredendő és soha el nem múló bűne, a pártoskodás és visszavonás szelleme ilti meg akkor is a lelkeket. Az ország rended, kik törvényes király nemlétének az állami főhatalmat eddig maguknak tartották fönn, a zilált állapotoknak véget vetendő, elhatározták, hogy ideiglenes államfőt választanak. „Quod eli gent et deputariiint unum gubernátoréul' (1446. évi dekrétum 1. cikke). Választásuk a nemzet legnagyobb fiára, Hunyadi Jánosra esett. Kimondották, hogy „a kormányzónak olyan hatalma lesz, a milyen a királyi felségnek volna'*. Csak a birtokadományozás, a bíráskodás és kegyelmezési jog, a királyi jövedelmek felhasználása s a főpapi javadalmak adományozása terénszabtak elébe korlátokat. A királyéval egyenlő jogkörében szentesítette a kormányzó az országgyűlés hozta határozatokat is, melyeket ,,ebben a gyűlésben a béke, a hasznosság és jólét érdekében" hoztak s a melyekre nézve kinyilatkoztatták, hogy „azokat állhatatosan megtartják, azok mellett megmaradnak, elöttük meghajolnak és azoknak engedelmeskednek". Ezek a határozatok az országos karok és rendek 1416. évi dekrétumába foghiltan, mint a törvényekkel egyenrangú alkotmányjogi szabályok ma is ott vannak Corpus Jurisunk lapjain. Az ut, amelyre rá kell lépnünk, ezek szerint adva van. Csaknem félezredév előtt megmutatták azt őseink. Ha ezt az utat követjük, megszentelt alkotmányjogi hagyományok, a történelmi fejlődés nyomain haladhatunk. Ősi alkotmányunk a legcsodálatosabb alkotása a nemzetek történetének. Valósággal világító tűzoszlopa nemzetének. A legválságosabb időkben is megmutatja az irányt, mely kivezet a sötétségből. Nem szorulunk arra, hogy a ködös alkotmányjogi elméletek ingoványos talaján kísérletezzünk, mint más nemzetek, melyek a történelmi fejlődés útjáról ismételten kizökkentve vagy azt cserbenhagyva, mesterkélt emberi alkotásokból készítettek maguknak új és új bálványokat, amelyek közös sorsra jutnak, megőrli őket az idők acélfoga.* A magyar nemzet véres háború által összetörve, kíméletlen ellenségeinek lábai előtt hever. Még megalázott helyzetünkben is férfias önérzettel nézünk szembe azokkal, akik sorsunk felett — méltányosságot nem ismerve, az emberiség örök törvényei fölött eltekintve — szándékoznak dönteni. Nyugodt öntudattal hivatkozunk előttük egy ezeréves nemzeti élet kisugárzó erejére, melyet kétségbe vonni lehet,sőt időlegesen feltartóztatni is, de megsemmisíteni nem. Amikor azonban ellenségeink előtt ezt az ezeréves múltat hívjuk fel tanúságtételre igazságunk mellett, lehetetlen, hogy odahaza megtagadjuk annak hagyományait s könnyelmű léhasággal térjünk napirendre tanúságai fölött. Tehát kormányzó és nem nádor. Kormányzó — azzal az államfői hatalommal, mellyel 1446. évi elődeink felruházták. Hogy ki legyen az ország kormányzója, , — e? oly kérdés, a melyet nem érzelmi szempontok, hanem a nemzet jól felfogott érdekei vannak hivatva, eldönteni. Videant consules, ne quid detri menti respublica capiat. Zéta fék a határt és tíuszt felé közelednek. Minden pillanat drága, mert a fejedelem hadserege elszéled. — Hát mért nem beszélsz mindjárt? Az én Istenem áldja meg az ősz szakálladat. Atyámfiai, hallottátok, fel a szekérre, félre az útból! Ezzel hátrányul a szekerébe s a szalma közül egy kulacsot vett elő, leugrott az ülésből, odafutott az öreghez s a markába nyomta a kulacsot. — Ne váljunk el haraggal, az Isten vezérelje kigyenedet. A vén orosz jót húzott a kotyogósból s visszaadta gazdájának, a ki egy-kettőre a szekerében termelt s egy szempillantás alatt félreállt az útból. Az ötlovas szekér mint a szélvész vágtatott el mellettük. Bizony ez így történt, a mikolai magyar félretette egyetlen kincsét, a büszkeségét és kitéri a hradnói orosz elől, mikor a fejedelemről lett szó. A nyitott fejűek ámulva néztek a tünemény után. És, valljuk meg őszintén, hogy egyiküknek elméjét sem a hallott hit foglalkoztatta, amint a következő párbeszédből kitetszik: — Hogy hajt! Ez aztán érti a mesterséget. — Hogy tart! Ezeket a táltosokat tartani is nem hajtani kell. — Szinte tüzetfújnak az orrukból. — Tudjátok-e, ki sótt ez a vén ember? szólt egy öreg ember, a leghátulsó szekér gazdája. — Bizony azt mi nem tudjuk. — Nem olyan paraszt ez, mint a muyen- juca látszik. Bercsényi urunk tábori gazdája. Az a dolga, hogy egyszer levágni való lábas jószágot szerezzen a katonáknak, másszor zabot, szénát a lovaknak. De akárhányszor előremegy és kvártélyt csinál. Aztán lovakat vásárol az ármádiának. Ha szükséges, hirt visz, hirt hoz. Azt mondják, hogy az egyik fr hadnagy a fejedelem udvari darabontjainál. A nevét is tudtam, de nem merek hozzáfogni, mert kitörik a nyelvem. — Én tudom. — szólt az egyik magyar, a ki járatos volt az orosz nyelv titkaiban és nem féltette a nyelvét, — azt tartom, úgy hívják, hogy Drubecky Anasztáz. Rendes időben Hrudnón lakik és igen gazdag ember. Egy fiatal legény nagy sóhajtva ült vissza a szekerére és igy szólt: — Könnyű neki ilyen sárkányokat tartani, mikor a fejedelmet szolgálja. Mire az öreg igy leddé el: — A magáéból ur, nem a fejedeleméből. Van ha kínálná, se fogadna el semmit. így, miután minden oldalról megvilágították Drubecky Anasztáz uramat, szépen visszaültek a szekérbe és kocogtak észak felé, a honnan a huszl tornyok néznek alá a párás völgyekbe. II. Ez a Mikola község egy telepítvény volt odafent az északi Kárpátok között, őseik odalent laktak a sík földön, a temesi Bánságban. Azon az áldott fekete talajon jól is érezték magukat, mindaddig,amig a török meg nem jelent. Ezt az uralmat is áldották egy darabig, de nem sokáig. A nádasokat mind felégették, a mocsarakat kiszárították és így nem volt hová bújni a török veszedelem elöl. Mikor aztán a törökök a falujokat is feldúlták, összeültek a vének s elhatározták, hogy úgy, a hogy vannak, apraja és nagyja, kivándorolnak. Még pedig olyan helyre, a honnan a falujuk tornya nem látszik el a hetedik határba. Vagyis a hegyek közé, odáig nem ér el a török keze. A Magyar Távirati Iroda jelenti: A külügyminisztériumba Neuillyből a magyar békedelegáció főtitkárságától érkezett szikratávirat közli, hogy Henry ezredes értesítette a magyar Elindulának és meg sem állottak a Kárpátokig. Itt a nagy hegyek közt találtak egy csendes völgyet, hol volt szántóföld, legelő és soksok erdő. A völgy három nagy uradalom közt feküdt, az egyik volt a Szentpéteryeké, a másik a Verpeléthyeké, a harmadik a Monostoryaké. Ezek az úri famíliák szívesen fogadták a bujdosókat s nekik adták a völgyet, azzal a kikötéssel, hogy az őserdőt ingyen irtani fogják. A szomszédos községekben cifra öltözetű, szelidlelkü, imádságos orosz nép lakott, melynek tripla tetejű fatemplomain dupla kereszt ragyogott. De ezzel meg nem elégedve, még azzal is kimutatta vallásos buzgólkodását, hogy álomhéten keresztfát állított fel, a felfeszített Krisztussal, ha netán útközben elfogná az imádkozás, egy ilyen helyen rögtön könnyíthessen a lelkén. Amin ugyancsakelcsodálkoztak a mi mikolai kálvinistáink. De még jobban csodálkoztak a mi oroszaink, mikor a mikolaiak szilárd, kőből felépült templomát látták és a belsejével megismerkedtek. Keresték az oltárt, aszentképeket, a szobrokat, a zászlókat, a Boldogságos Szüzet a gyermek Jézussal és nem találtak semmit, csak az Urasztalál egy prédikáló széket és néhány durva fapadot. A templom tornyán sem villogott kereszt, hanem egy hatalmas buzogány meredt ott ég felé. Azt is ámulattal vették észre, hogy ezek a magyarok soha nem térdelnek atemplomban, hanem csak állva vagy ülve, imádsággal vagy énekszóval dicsérik az Istent. És rettegés szállotta meg a szelidlelkű orosz népek hogy micsoda büszke, keménydereku, vakmerő nép került ide közéjük, amely még az Istene előtt sem alázza magát porba. És önkéntelenül is vonzódott ehhez a feketeszarös, barnaképű különös fajhoz, mert úgy érezte, hogy ez bizonyára a kastélybeli nagy urak előtt sem fog Budapesti Hírlap w. «*.) 1920 .február 1. Enyiiiim a Biagorinkeieli Siebele!? Becs. jan. 31.(Saját tudósítónk telefonjelentése.) A f Deutsche Algemeine Zeitung: Magyarországról cikket irt, a melyben a többi között ezeket mondja: Nem lehetetlen, hogy az antant a magyar békefeltételeket erősenenyhíteni fogja. Magyarország helyzete most sokkal kedvezőbb, mint Ausztriáé és Németországé, mert politikai, nemzeti és kajspaes újjászületésében erős támogatóra talál Peiffigiuban. Ami Olaszországot illeti, ez az ország szintén sok mindennel meg fogja könnyíteni Magyarországnak azt, hogy Fiuméról le kellett mondania. Az a körülmény, hogy az antant tudatára ébredt annak a súlyos hibának, melyet a német, osztrák és bolgár békeszerződéssel elkövetett, volt az oka annak, hogy a magyar békét úgy óhajtják megkötni, hogy az ne szoruljon revízióra. Február 12-ig haladékot kapott a magyar békederogáció.