Budapesti Hírlap, 1920. február (40. évfolyam, 28–52. szám)

1920-02-01 / 28. szám

. De az ideiglenes államfő kijelölésének ez­­ módja egyébként sem volna kielégítő és célra­vezető. A nádor ugyan a királynak az országból távolléte alatt törvényes helytartója volt, a ki helyette a végrehajtó hatalmat teljes hatalom­mal gyakorolta s szükség esetén országgyűlést i­s hívhatott össze, a törvényhozó hatalom gya­korlásának azonban a királlyal egyenértékű té­nyezője nem volt, őt ebben a jogkörében nem felyettesíthette, a törvényszentesítés joga, mint kizárólagos és személyhez kötött felségjog, meg nem illette s ezt a jogot nem is gyakorolta soha. Már­pedig a jelen esetben az ideiglenes államfő kirendelésének első és legtöbb célja éppen az, hogy a törvényhozó fiatalok csaknem másfél é­v óta venetelő működésének fonala újból föl­vétessék s addig is, míg Szent István koronája* ...­k a nemzet közakaratából jogosult viselője uralkodói jogainak gyakorlatába lép, a nemzeti és á flami élet kereteit s annak tartalmát és idő­leges működését meghatározó rendelkezések, alkotmányos tradícióinkkal összhangzó módon létrejött, senki által b­e­m vitatható és mindenkit kötelező, törvényerejű jogszabályok alakjában jussanak kifejezésre. A néptörvényekkel való szélhámosság s a rendeletekkel való kormány­zás órája lejárt, most már a törvényesség és alkotmányosság útjára kell térnünk. Ez pedig törvényerejű jogszabályok alkotásának lehető­sége nélkül el nem képzelhető. A megoldásnak ez irányban csak egyetlen, alkotmányunk történelmi fejlődésében gyöke­rező módja van s erre az 1446. évi precedens mutat rá: ideiglenes államfő gyanánt kormány­zót (gubernátort) kell választani. Zilált közvi­szonyok között illlik össze akkor is az ország rendjei. I. Ulászló, a nemzet nagy reménysé­gekre jogosító ifjú királya két év előtt elveszett jól a várnai csatában. Habsburg Albertnek lopva megkoronázott, szinte még csecsemő utószülött fia nagybátyjának, az ország halálos ellenségé­nek, Frigyes császárnak hatalmában vannt. Az ország közállapotai kétségbeejtők falának. Vitéz János, az ország egyik főpapja sötéten plasztikus képét rajzolja meg azoknak. ..Az igazság mélyen hallgat, a szemérem korlátai le vannak rontva, a törvény féke meglazult, az in­dulatok és szenvedélyek mindenfelől szabadon törnek elő, a bizonytalan jövő mindenkit rette­gésben tart ... A törvények és szerződések ereje kimerült . . . És fájdalom, a rend ilyetén meg­zavarása rokonkezek, nem ellenség műve. Az­­ emberek mintegy a saját kebelükben dúlnak. Erőszak, önkény és hatalomvágy uralkodnak ... A hitel meg van ingatva, a békesség korhadt, a­­ vérség kötelékei meglazulnak. A régi közmon­­­­dás szerint: semmi sem biztos többé, csak az, hogy még testvérünkben is ellenséget kell lát­nunk." A magyar nemzet eredendő és soha el nem múló bűne, a pártoskodás és visszavonás szelleme i­lti meg akkor is a lelkeket. Az ország rended, kik törvényes király nemlétének az állami főhatalmat eddig maguk­nak tartották fönn, a zilált állapotoknak véget vetendő, elhatározták, hogy ideiglenes államfőt választanak. „Quod eli gent et deputariiint unum gubernátoréul'­ (1446. évi dekrétum 1. cikke). Választásuk a nemzet legnagyobb fiára, Hunyadi Jánosra esett. Kimondották, hogy „a kormány­zónak olyan hatalma lesz, a milyen a királyi felségnek volna'*. Csak a birtokadományozás, a bíráskodás és kegyelmezési jog, a királyi jöve­delmek felhasználása s a főpapi javadalmak adományozása terén­­szabtak elébe korlátokat. A királyéval egyenlő jogkörében szentesítette a kormányzó az országgyűlés hozta határozato­kat is, melyeket ,,ebben a gyűlésben a béke, a hasznosság és jólét érdekében" hoztak s a me­lyekre nézve kinyilatkoztatták, hogy „azokat állhatatosan megtartják, azok mellett megma­radnak, elöttük meghajolnak és azoknak enge­delmeskednek". Ezek a határozatok az orszá­gos karok és rendek 1416. évi dekrétumába fog­­hiltan, mint a törvényekkel egyenrangú alkot­mányjogi szabályok ma is ott vannak Corpu­s Jurisunk lapjain. Az ut, a­melyre rá kell lépnünk, ezek sze­rint adva van. Csaknem félezredév előtt meg­mutatták azt őseink. Ha ezt az utat követjük, megszentelt alkotmányjogi hagyományok, a tör­ténelmi fejlődés nyomain haladhatunk. Ősi al­kotmányunk a legcsodálatosabb alkotása a nem­zetek történetének. Valósággal világító tű­zosz­­lopa nemzetének. A legválságosabb időkben is megmutatja az irányt, mely kivezet a sötétség­ből. Nem szorulunk arra, hogy a ködös alkot­mányjogi elméletek ingoványos talaján kísér­letezzünk, mint más nemzetek, melyek a törté­nelmi fejlődés útjáról ismételten kizökkentve vagy azt cserbenhagyva, mesterkélt emberi alko­tásokból készítettek maguknak új és új bálvá­nyokat, a­melyek közös sorsra jutnak, megőrli őket az idők acélfoga.* A magyar nemzet véres háború ál­tal összetörve, kíméletlen ellenségeinek lábai előtt hever. Még megalázott hely­zetünkben is férfias önérzettel nézünk­­ szembe azokkal, a­kik sorsunk felett —­­ méltányosságot nem ismerve, az emberi­ség örök törvényei fölött eltekintve — szándékoznak dönteni. Nyugodt öntudat­tal hivatkozunk előttük egy ezeréves nemzeti élet kisugárzó erejére, melyet kétségbe vonni lehet,­­sőt időlegesen fel­tartóztatni is, de megsemmisíteni nem. A­mikor azonban ellenségeink előtt ezt az ezeréves múltat hívjuk fel tanúság­­tételre igazságunk mellett, lehetetlen, hogy odahaza megtagadjuk annak ha­gyományait s könnyelmű léhasággal tér­jünk napirendre tanúságai fölött. Tehát kormányzó és nem nádor. Kormányzó — azzal az államfői hata­lommal, mellyel 1446. évi elődeink felru­házták. Hogy ki legyen az ország kor­mányzója, , — e? oly kérdés, a melyet­ nem érzelmi szempontok, hanem a nem­zet jól felfogott érdekei vannak hivatva, eldönteni. Videant consules, ne quid detri menti respublica capiat. Zéta­ fék a határt és tíuszt felé közelednek. Minden pillanat drága, mert a fejedelem hadserege el­széled. — Hát mért nem beszélsz mindjárt? Az én Istenem áldja meg az ősz szakálladat. Atyám­fiai, hallottátok, fel a szekérre, félre az útból! Ezzel hátrányul­ a szekerébe s a szalma közül egy kulacsot vett elő, leugrott az ülésből, odafutott az öreghez s a markába nyomta a kulacsot. — Ne váljunk el haraggal, az Isten vezé­relje kigye­nedet. A vén orosz jót húzott a kotyogósból s visszaadta gazdájának, a ki egy-kettőre a szeke­rében termelt s egy szempillantás ala­tt félreállt az útból. Az ötlovas szekér mint a szélvész vág­­tatott el mellettük. Bizony ez így történt, a mikolai magyar félretette egyetlen kincsét, a büszkeségét és ki­téri a hradnói orosz elől, mikor a fejedelemről lett szó. A nyitott fejűek ám­ulva néztek a tünemény után. És, valljuk meg őszintén, hogy egyikük­nek elméjét sem a hallott hit foglalkoztatta, a­mint a következő párbeszédből kitetszik: — Hogy hajt! Ez aztán érti a mesterséget. — Hogy tart! Ezeket a táltosokat tartani is nem hajtani kell. — Szinte tüzet­­fújnak az orrukból. — Tud­játok-e, ki sótt ez a vén ember? szólt egy öreg ember, a leghátulsó szekér gazdája. — Bizony azt mi nem tudjuk. — Nem olyan paraszt ez­, mint a muyen- j­uca látszik. Bercsényi urunk tábori gazdája. Az­­ a dolga, hogy egyszer levágni való lábas jószá­got szerezzen a katonáknak, másszor zabot, szénát a lovaknak. De akárhányszor előremegy­­ és kvártélyt csinál. Aztán lovakat vásárol az ármádiának. Ha szükséges, hirt visz, hirt hoz. Azt mondják, hogy az egyik fr hadnagy a feje­delem udvari darabontjainál. A nevét is tudtam, de nem merek hozzáfogni, mert kitörik a nyelvem. — Én tudom. — szólt az egyik magyar, a ki járatos volt az orosz nyelv titkaiban és nem féltette a nyelvét, — azt tartom, úgy hívják, hogy Drubecky Anasztáz. Rendes időben Hrud­­nón lakik és igen gazdag ember. Egy fiatal legény nagy sóhajtva ü­lt vissza a szekerére és igy szólt: — Könnyű neki ilyen sárkányokat tar­tani, mikor a fejedelmet szolgálja. Mire az öreg igy leddé el: —­ A magáéból ur, nem a fejedeleméből. V­an ha kínálná, se fogadna el semmit. így, miután minden oldalról megvilágítot­ták Drubecky Anasztáz uramat, szépen vissza­ültek a szekérbe és kocogtak észak felé, a hon­nan a huszl­ tornyok néznek alá a párás völ­gyekbe. II. Ez a Mikola község egy telepítvény volt odafent az északi Kárpátok között, őseik oda­lent laktak a sík földön, a temesi Bánságban. Azon az áldott fekete talajon jól is érezték ma­gukat, mindaddig,a­mig a török meg nem jelent. Ezt az uralmat is áldották egy darabig, de nem sokáig. A nádasokat mind felégették, a mocsa­rakat kiszárították és így nem volt hová bújni a török veszedelem elöl. Mikor aztán a törökök a falujokat is feldúlták, összeültek a vének s el­határozták, hogy úgy, a hogy vannak, apraja és nagyja, kivándorolnak. Még pedig olyan helyre, a honnan a falujuk tornya nem látszik el a he­tedik határba. Vagyis a hegyek közé, odáig nem ér el a török keze. A Magyar Távirati Iroda jelenti: A kül­ügyminisztériumba Neuillyből a magyar béke­delegáció főtitkárságától érkezett szikratávirat közli, hogy Henry ezredes értesítette a magyar Elindulának és meg sem állottak a Kárpá­tokig. Itt a nagy hegyek közt találtak egy csen­des völgy­et, hol volt szántóföld, legelő és sok­sok erdő. A völgy három nagy uradalom közt feküdt, az egyik volt a Szentpéteryeké, a másik a Verpeléthyeké, a harmadik a Monostoryaké. Ezek az úri famíliák szívesen fogadták a buj­dosókat s nekik adták a völgyet, azzal a kikö­téssel, hogy az őserdőt ingyen irtani fogják. A szomszédos községekben cifra öltözetű, sze­lidlelkü, imádságos orosz nép lakott, melynek tripla tetejű fatemplomain dupla kereszt ragyo­gott. De ezzel meg nem elégedve, még azzal is kimutatta vallásos buzgólkodását, hogy álom­­­héten keresztfát állított fel, a felfeszített Krisz­tussal, ha netán útközben elfogná az imádko­zás, egy ilyen helyen rögtön könnyíthessen a lelkén. A­min ugyancsak­­elcsodálkoztak a mi mikolai kálvinistáink. De még jobban csodálkoztak a mi oro­szaink, m­ikor a mikolaiak szilárd, kőből fel­épült templomát látták és a belsejével megis­merkedtek. Keresték az oltárt, a­­szentképeket, a szobrokat, a zászlókat, a Boldogságos Szüzet a gyermek Jézussal és nem találtak semmit, csak az Urasztalál­ egy prédikáló széket és né­hány durva fapadot. A templom tornyán sem villogott kereszt, hanem egy hatalmas buzogány meredt ott ég felé. Azt is ámulattal vették észre, hogy ezek a magyarok soha nem térdelnek a­­templomban, hanem csak állva vagy ülve, imád­sággal vagy énekszóval dicsérik az Istent. És rettegés szállotta meg a szelidlelkű orosz népek hogy micsoda büszke, keménydereku, vakmerő nép került ide közéjük, a­mely még az Istene előtt sem alázza magát porba. És önkéntelenül is vonzódott ehhez a feketeszar­ös, barnaképű különös fajhoz, mert úgy érezte, hogy ez bizo­nyára a kastélybeli nagy urak előtt sem fog Budapesti Hírlap w. «*.) 1920 .február 1. Enyiiiim a Biagor­inkeieli Siebele!? Becs. jan. 31.(Saját tudósítónk telefonjelentése.) A f Deutsche Algemeine Zeitung: Magyarországról cikket irt, a melyben a többi között ezeket mondja:­­ Nem lehetetlen, hogy az antant a magyar békef­eltét­eleket erősen­­enyhíteni fogja. Magyar­­ország helyzete most sokkal kedvezőbb, mint Ausztriáé és Németországé, mert politikai, nem­zeti és kajspaes újjászületésében erős támogatóra talál Peiffigiu­ban. A­mi Olaszországot illeti, ez az ország szintén sok mindennel meg fogja könnyíteni Magyarországnak azt, hogy Fiumé­ról le kellett mondania. Az a körülmény, hogy az antant tudatára ébredt annak a súlyos hibá­nak, melyet a német, osztrák és bolgár béke­­szerződéssel elkövetett, volt az oka annak, hogy a magyar békét úgy óhajtják megkötni, hogy az ne szoruljon revízióra. Február 12-ig haladékot kapott a magyar békederogáció.

Next