Budapesti Hírlap, 1920. március (40. évfolyam, 53–78. szám)

1920-03-02 / 53. szám

2 Budapesti hírlap és. 1920 március 2. zönség sötét megjelenése között. Magyarország ma gubernátort választott redingótban és fekete zsaket-ruhában. A díszmagyar festői derűjét senki sem öltötte magára, mert az ország mai szerencsétlen helyzetéhez — még ünnepi aktu­sában is — a sötét szín felel meg a legjobban. Az ország fájdalmas érzése, lesújtott szívverése rajzolódott a mai ülés komor díszében. De vi­szont nem volt a mai ülésen senki, a­ki nem volna áthatva attól a szent meggyőződéstől, hogy a díszmagyarok mihamarább előkerülnek még a lezárt ládákból s — lesz még egyszer ünnep a világon . . . A karzati páholyok formás vonalai zsúfo­lásig megteltek s szempár szempár mellett villo­gott le a terem padsoraira. Főképp finom rajzo­latú hölgyfejek csoportosultak vonzó képsoro­zattá; a karzatot nézve, a hölgyek ma határozói­ján kiszorították a férfiakat a politikából. Mind­­megannyian sötét színű, mondhatni: templom­­járó öltözetben voltak. A második számú karza­ton a fővezér, illetve a kormányzó családját lát­tuk a többi között. Az elnöki emelvény fölötti oszlopos páholyokban a miniszterek hölgyei s m­ás előkelőségek foglaltak helyet. A főrendek karzatán az idegen missziók tagjai helyezkedtek el. Itt-ott katonai dísz csillogott elő a sötét szik­ek közül: a hadsereg főtisztjei is a karzatról néz­ték végig a kormányzóválasztás történelmi je­lenetét. Egyebekben csak egy helyi változás jelzi a várt és elkövetkezendő közjogi aktust. A Ház ismert asztalát, a mely már fogalommá lett s a maradandót jelenti az örök változásban, ma el­mozdították központi helyéről s szépművü per­zsaszőnyeget terítettek a terem közepére. Ez a rendezés megjelölte a szinteret, a melyre a kor­mányzó rá fog lépni, a midőn mere,ltenik s le­teszi esküjét.* A nemzetgyűlés elnöke, Rakovszky István általános feszült v­árakozás között megnyitja az ülést. A jegyzőkönnyvhitelesítés formaságán ha­marosan átesvén, elrendeli a titkos számlást Magyarország kormányzójának megválasztására. Éljen Horthy’ *— kiáltják néhányan jobb­ról is, balról is, megelőzve a szavazás biztos eredményét. Azután következik a névsorolvasás hosszú, unalmas türelmi próbája s a képviselők csak azzal visznek bele némi változatot, hogy egy-egy népszerű nevet megéljeneznek. Körülbelül egy óra hosszáig tartott a sza­vazás s féltizenkettőre járt az óra, a mikor Ra­­kovszky kihirdette a választás eredményét, a mely szerint összesen leadtak 141 szavazatot s ebből 131 Horthy Miklósra esett. Az ige ezzel valóra vált s egy reménysugár röppent föl s játszadozott a tavaszi napfénnyel, a­mely beszivárgott a Ház­ gótikus ablakain. Van kormányzója az országnak, van hatalmi csúcsa az elárvult magyar állam épületének — mától fogva tehát megkezdődik a szerves újjáépítés­nek, a jogrend megóvásának, a védtelenek meg­­oltalmazásának, az erőtlenek feltámasztásának ,­ az igazság és az élet megújhodásának céltuda­tos biztoskezű munkája. Véget ér a forradalmi állapot bizonytalansága s nem lesz többé szét­hulló kéve a mi szerencsétlen, drága nemzetünk. Ez a buzgó hit, ez a forró remény és ez a biztató várakozás ujjongott a lelkekben, a mi­dőn az elnök enunciációja után a Ház tagjai föl­emelkedtek s tapssal és éljenzéssel hódoltak a kormányzó nevének. Az eletünk javaslatára azután deputációt küldött a nemzetgyűlés — minden pártból egy­­egy képviselőt szemelve ki Prohászka püspök vezetésével — a megválasztott kormányzóért, hogy megjelenvén, a Ház szil­é előtt tegye le eskü jól. A küldöttség elment s gépkocsin elrobo­gott a Gellért-szállóba, a fővezér hadiszállására. A nemzetgyűlés azalatt szünetelt s türelmesen v­árakozott. Megteltek a folyosók s megtelt a Ház étkező­terme is, s nyü­zsgött és hullámzott az a mozgalmas csoportosulás s az a nagy és kis kér­désekből kialakuló, elegyes társas érintkezés, v­itázás s mindenféle ellenőrizhetetlen híreknek közlése és hozása, a­mi ebben a tarkaságban együttvéve a Ház folyosója életének ely sajátos érdekességét és oly különös varázst is ad. ez így el­tartott körülbelül fél óráig, a­mi­kor Iln­ül hozták, hogy a kormányzó autója most fordult l­e az Alkotmány­ utcából az Or­szágháza középső traktusa, az úgynevezett dele­­gációs kapu elé. A képviselők s a miniszterek is besiettek a terembe. Mindenki elfoglalja helyét s a miniszterelnök is már ott ül bársonyos zsöllyéjén. Ekkor azonban jelentik, hogy a kor­mányzó magához kéreti az elnöki terembe a mi­nisztérium tagjait. Természetesen nyomban kö­vetik a meghívást s bevonják a tanácskozásba Andrássiy Gyula grófot és a nemzetgyűlés el­nökét is. Háromnegyed egyet mutatott az óra muta­tója, a mikor az elnök újra megnyitotta az ülést s jelentette, hogy a kormányzó megérke­zett s most következik az eskütétel pillanata. * Horthy Miklós az elnöki emelvény olda­lán, az elnöktől jobbraeső ajtón lépett a te­rembe. A háznagy ment előtte s követte Huszár Károly miniszterelnök, majd Prohászka püspök és a küldöttség többi tagja. Az egész Ház, — nemcsak a képviselők más­­félszáz főnyi társasága, hanem a karzati közön­ség ezernyi sokasága is — meghatott, melegséggel fogadta. A képviselők fölállottak s tapssal és éljenszóval üdvözölték. A kormányzó ellen­tengernagy­i díszruhá­jában jelent meg, valamennyi rendjelével éke­sítve. (Ez az ellentengernagyi uniformu­s a jog­folytonosságot képviselte, a jogfolytonosságnak egyetlen elemét, a­mely a mai Házban megtalál­ható.) Nyugodt, katonás, energikus lépéssel ha­ladt a terem közepe felé, az erőnek­ és határo­zottságnak kifejezésével magasra fölemelt hom­lokán. Az arcán a belső izgalom pírja felhozott; a szemében az elszánt akaratnak fénye csillo­gott. Megállóit s az elnök felé fordított arccal, rövid főhajtással megköszönte az üdvözlést. Most egy drámai hatású jelenet követke­zett: rövid dialógus, kérdés és felelet az elnök és a kormányzó között. — Kormányzó úr! — Így szólította, meg Rakovszky az elnöki székből s ebben a minden cikornya nélkül való megszólításban volt erő és imponáló méltóság. — Kormányzó úr! váll­alja-e ön a kormányzói tisztét? A hallgatóság azt hitte, hogy Horthy erre a kérdésre rövid igen­nel fog válaszolni. De nem. A kormányzó egy pillanatnyi megfontolást je­lentő szünet után egy egész kerek mondattal vá­laszolt, ek éppen: — Magyarország kormányzói lisztét el­fogadom. Normális beszélő hangon, nem szavalva s nem szónokolva, minden póz nélkül, természetes keresetenséggel mondotta ezeket a szavakat s csak a hangsúly határozottságában s csak maga­tartásának méltóságában vibrált a pillanatnak üznnepies magasztossága. Az elnök azután, ismét csak néhány rövid szóval üdvözölte a kormányzót s fölkérte az eskü letételére. A kormányzó erre fölemelte jobbkeze két ujját (a régi szép hagyományoknak megfelelően) s így mondotta a jegyző után, mindenhová el­érő, hangos, érthető szóval, minden gondolatot gondosan tagolva, az eskü szövegét. A Ház tagjainak és a karzat közönségének nem kellett fölállania az eskühöz,­­mert úgyis állt mindenki attól a perctől fogva, a­mikor Horthy a terembe lépett. S amikor az esküből az utolsó szó elhangzott, a nemzetgyűlés tagjai tapsviharral ünnepelték a most már fölesküdött s e szerint jogainak teljességébe lépő ország­­kormányzót. Úgy látszod, Horthy mondani akar vala­mit, de a telkekből elementáris erővel kitört a hazafias érzés s a Himnusz fenséges énekében keresett kifejezést. Lent a teremben és fönt a karzaton egyszerre, spontán közvetellenséggel hangzott föl az ének s a törvényhozás terme templomi kupolává magasodott és fölszállott a szivek fájdalmas mélységéből az áhítatas fo­hász: Isten áldd meg a magyart . . . és Meg­­bimhedle már e nép a múltat és jövendöl . . . Soha a Himnusz dallamának, soha a Him­nusz szavainak oly megrázó hatása nem volt, mint ebben a históriai pillanatban, a­mikor Ma­­gyarország kormányzója ott állott a törvényho­zás termében, mint a szebb jövőnek ígérete, mint a jobb jövőnek reménysége. Az ének végeztével Horthy kormányzó megfordult s főhajtással búcsúzod a nemzetgyű­léstől s ugyanazon az ajtórr, a melyen jött, kivo­nul­ a teremből. Utóbb tudtuk meg, hogy a mikor közve­­tettenül az eskütétel után szólni akart, akkor az volt a szándéka, hogy köszönetet mond a nem­zetgyűlésnek megválasztásáért.­­ Újabb szünet következett, miközben a kormányzó elnöklésével a kormány miniszterta­nácsot tartott. A minisztérium ezen elhatározta s nyomban elő is terjesztette lemondását. A kormányzó erre fölkérte a kormányt, hogy a kormányváltozás kérdésének elintézéséig maradjon a helyén. Ezzel a minisztertanács véget ért. A kormányzó távozott az országházból , gépkocsiján visszatért a Gellért-szállóba. A nemzetgyűlés pedig újból megnyílván, meghallgatta Huszár Károly bejelentését a kor­mány lemondásáról. Egyben elhatározta, hogy a kormányzó beiktatásáról szóló törvényjavas­latot sürgősen letárgyalja. Ez Horthy Miklós kormányzóvá történt választásának és eskütételének krónikája. A választás előtt,­ ­ Ünnepi köntösbe öltözött a főváros belső ré­sze. A főbb útvonalakon, a­melyen az eskütételre induló kormányzónak végig kell haladni, hogy a Gellért-vállából az Országházába jusson, a főváros lobogói dí­zelegtek és nemzetiszinű zászlók sora­koztak a középületeken és magánházakon. Díszru­hás, sisakos lovas és gyalogos rendőrök, ünneplőt öltött katonai készültségek állottak fel az Erzsébet­­híd környékén és a parlamenthez vivő utcákon. Tig óra után katonai kordon vette körül az Országház épületét s a katonai sorfal mögött a kiváncsi közön­ség ezrei várakoznak, hogy tanúi lehessenek a be­vonulásnak. De nemcsak a parlament vidéke feke­­téln­ a várakozók soraitól, a föllobogózott utakon mindenütt nagy tömegek várják a kormányzót. A díszruhás rendőrök az Andrássy-szobor mögött sor­falat állanak, a képviselőház egyes számú kapujá­nak a bejárójáig. A sorfal lehúzódik a Dunapartra és a villamos sínek mentén széles szabad utat en­ged a parlamenthez közlekedő kocsiknak és autók­nak. A katonai és rendőri kordon mögött helyez­kednek el a különböző küldöttségek is- Legelöl, a parlament bejáróinál a leányiskolák küldöttségei sorakozik föl, majd a magyar asszonyok szöve­ts­égé­gének tagjai helyezkednek el, mellettük az ébredő magyarok, a köztisztviselők, a keresztényszocia­­listáik és a különböző pár­tok és egyesületek küldött­­jei állanak. A bejárónál Beniczky Tamás rendőrfő­­parancsnok és a fővezérség karhatalmi különítménye őrködik a renden. Kocsit, autót föltartanak s csak igazolás után bocsátják a bejáró­t elé. A míg az utca egyre mozgalmasabbá és szi­­nesebbé­ lesz, bent a képviselőházban is megélénkül a kép. A kormányzó megválasztása. — A nemzetgyűlés ülésén — Rakovszky István elnök délelőtt tíz és fél órakor nyitotta meg az ülést. A jegyzőkönyv hitelesítése után az elnök­­jelenti: Napirenden következik Ma­­gin­arország kormányzójának megválasztása. Minthogy a törvény titkos szavazást ír elő, felkérem a nem­zetgyűlési tag urakat, hogy nevük felolvasása után a szavazólapot a terem közepén elhelyezett urnába dobni szíveskedjenek. (Felkiáltások: Éljen Horthy!). A szavazókat Szakály Jenő jegyző, a távollevőket Szabó Sándor jegyző fogja jegyezni. A szavazás közben élénken megéljenezték Hu­szár Károlyt, Horthy Jenőt, a fővezér öccsét, Pro­hászka Ottokárt, Rubiner Gyulát­. A szavazatokat nyílt ülésben számlálták meg, mire az elnök bejelentene, hot éy leadtak 141 szava­­zatot, melyekből Horthy Miklós 131 szavazatot ka­pott. (Zajos éljenzés.) Hét szavazatot kapott Apponyi Albert gróf, egy üres volt, két szavazat megoszlott. Ennélfogva a nemzetgyűlés Horthy Miklóst Magyar­­ország kormányzójává választotta. Javasolta azután az elnök, hogy Prohászka Ottokár vezetésével lza­­tacsi Dénes, Gyömrey György, Szijj Bálint és Ugron Gábor nemzetgyűlési tagokból álló küldöttség hívja meg a megválasztott államfőt. A Ház a javaslatot elfogadta, mire a küldött­ség nyomban elment az államfőért. A küldöttség távozása után az eddig esküt nem­ leli bírálóbizottsági tagok letették az esküt. Az elnök az ülést tíz percre felfüggesztette

Next