Budapesti Hírlap, 1920. június(40. évfolyam, 130–154. szám)

1920-06-04 / 133. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 280 korona, félévre 140 kor., negyedévre 70 kor., egy hónapra 26 kor., Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvarokon 1 korona. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. 1S120 JUfv -u junius 4. Budapest, 1920. XL. évforiörSorszám Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. kér., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84* Fogadalom. s Budapest, jun. A Himnu­s*^mondja, hogy „megbünhödte már e nép Avultat, jövendőt14. A Gondviselés azonibak­­ másképpen bánik velünk és nekünk mégsem szabad zúgolódnunk, mert az írás ta­nítja, hogy a kit az Isten megsebesít, az Isten meg is gyógyítja. Sebhelyeink megszámlálhatatlanok, meg­­mérhetetlenek. E­ nyitott sebekre ragasztanak most flastromot odakint, itthon pedig megindul a könyök árja. Azt mondjuk azonban, ha lehet, fojtsuk el, de mindenesetre rejtsük el szemünk patakzását legalább a világ elől és ne sóhajtoz­zunk bele férfiatlanul a könyörtelen éjszakákba. Erőseknek kell lennünk, a­milyen erősek vol­tak, a­kik megszerezték nekünk e hazát, a­kik ezer év alatt műveltté, nagggyá, hatalmassá és dicsőségessé tették. A nagy bukás ránk veti árnyékát és nem­csak ellenségeinkre. S hiába minden bizonyko­dás, átkozódás, ha nem lesz igazabb bennünk a magunkbaszállás. Rabló szomszédaink em­bertelensége, ocsmány, nagyhatalmú itélő­­biráink tévedése világtörténelmi botrány. Az ocsmányságot nekünk kell megtorolni, a téve­dést nekünk kell kikorrigálni. A lecke fel van adva, erre kell készülnünk, ha mi nem végez­zük el, akkor máris végeztek velünk. Már most derék jó magyarunk, ne ijedj meg a kemény leckétől, ne a sötét semmibe bámulj, hanem gondolj az elmúlt bőség és bol­­­­dogság napjaira, őseidnek köszönhetted e nap­sugaras időket, te pedig a jövő nemzedékeknek tartozol velük. Nem bánjuk, tüntessél virágszállal, ha­rangszóval, imádsággal, menj el Nagyjait! sír­jához, szobrához, a­mit eddig is gyakrabban meg kellett volna tenned, talán akkor nem jutottál volna idáig. De azt is szeretnénk, ha megvizsgálnád szíved redőit, őszintén meg­­gyónnál a magad lelkiismeretének, magad köré gyűjtened családodat, háznépedet és felkészül­nél velük a nagy útra, a feltámadás nagy út­jára. Mondd meg nekik, értesd meg velük, hogy szegények lettünk, nagyon szegények. Ha van és lesz fölöslegünk, az sem a miénk, hanem a hazáé. Minden az övé, a testünk, a lelkünk. De az áldozatnak csak akkor lesz értéke, csak akkor lesz célja, ha hazafial mivoltunkat, em­beri valutánkat megjavítjuk. A magyar ember­értéknek, mióta belépett a népek családjába, mindig tisztességes volt a kurzusa, le-leromlott, de fel-felhágott a tetőpontra is. Tehát értéket képvisel, mely sohasem veszhet el, aranynál és gyémántnál is drágább, ha gondját viseljük, ha megbecsüljük. Azt az utat, a­melyre elszántan rá kell lépnünk, nem szabad megkerülni, ha megpróbálnók, máris eltévedtünk. Nem keres­hetjük a dolgok könnyebb végét, mint eddig talán a kelleténél többet tettük. Ha csak azt nézzük, a­mit mások cselekesznek, máris rosz­­szat cselekedtünk. Szakadatlanul csak arra kell törekednünk, hogy különbek legyünk egymás­nál és még különbek ellenségeinknél. És akkor nem lesz köztünk mindennapi bűn az önzés és az irigység, a hiúság és a gőg, a bosszúállás és a cselszövés, a dologtalanság és a kártevés, a bomlás és a széthúzás. Így fog lassan-lassan megépülni édes munka, boldog lemondás és áldásos verejtékezés közben a rí magyar nemzet régi tágas hajléka és boldog családja. A biztos feltámadás titka tehát az er­kölcsi megújulás. Csak ez lehet a kiinduló pontja a nemzetmentő, a honalapító akaratnak, munkának és tudásnak. Csak ezzel a vonzóerő­vel tarthatjuk örök hűségben elszakított testvé­reinket. Csak erkölcsi felsőbbséggel tiporhatjuk el hóhérainkat és nyithatjuk fel a világ szemét. Mert ha Isten velünk, ki ellenünk? Legfontosabb békekérdéseink. Irta Anatos Jenő, főrendiházi tag. Ugya,vélem, hogy a területi integritás­­szempontjából annyira fontos rutén kérdést aránylag már legjobban ismeri a magyar kö­zönség, ezért ennek a kérdésnek lehetőség sze­rint való kedvező megoldása érdekében itt mindössze is csak arra a megjegyzésre szorít­kozom, hogy ha netalán intézőköreink ezt a békekérdést még nem ismernék a maga egészé­ben, annak rövid kifejtését még idejében meg fogják találhatni röpiratomban, mely a napok­ban fog megjelenni. Fő fontossága a túlságos nagy számban idegen uralom alá­­ került magyarságnak úgy nemzeti érzésében, mint anyanyelvében a lehe­tőség határai közt­­való megvédése is. Nincs kétség, hogy­ a békeszerződésben a vallássza­badságot ennél biztosabb mód hiányában a maga egészében biztosítani fogják. Idegen ura­lom alá­­került egyházi vezetőségeinktől is biz­ton elvárhatjuk, hogy e főfontosságú célra min­den lehetőt el fognak követni, természetesen a kellő óvatossággal, nehogy az idegen uralom­nak ürügyet adjanak arra, hogy őket hamaro­­­­san eltávolítsák a gondozásukra bízott magyar­ság éléről s különösen Erdélyben azt a szomorú poklát kövessék, illetve folytassák, melyet eddig ránk nézve oly káros sikerrel a most megna­gyobbodott korábbi Románia követett csán­góinkkal szemben. De még inkább vigyázniok kell ezentúl úgy egyházi, mint világi intéző­­köreinknek, hogy a románok Rómában, vagy, más erre alkalmas fórumoknál ne hiúsítsák meg ezt a jogos törekvést. Ámde az idegen uralom alá került nem csekély számú görög katolikus vallású magya­rokat illetőleg az a különös eset áll fönn, hogy rajtuk a vallásszabadság korlátlan biztosítása nemcsak nem segítene, hanem egyenesen ártal­mukra lenne, mert a vallásszabadság gyakor­lása nem annyira a hívőktől, mint inkább az egyházi hatóságoktól függ, már pedig kétség­telen, hogy ezek a magyar hittestvéreink vissza­kerültek a régi román egyházi hatóságok alá s román uralom alatt sokkal könnyebben lesz­nek a más vallásu magyarok kárára is legelső­sorban előlókosithatók és csángóink példája szerint kezelhetők. Csak egyetlenegy mód van megmentésükre: egy már úgyis elavult egyház­jogi gyakorlat részleges módosítását kell Ró­mától kieszközölni, de talán nem követek el mulasztást, ha itt csak arra a figyelmeztetésre szorítkozom, hogy az egyetlen módot főbb vo­násaiban könnyen megismerhetik intézőkö­reink, ha a Katolikus Szemle legutóbbi (májusi) számának első cikkét idejében elolvassák. Sajnos, a román kérdést illetőleg alig lesz lehetséges kedvező megoldás, mint Erdély 1848 előtti külön államiságának helyreállítása, a­mit a békebizottság máris helyes megokolással megpendített. Sem a rutén, sem a román kérdésben nem szabad magunkat nagy illúziókban ringat­nunk. Az 1896 óta úgyis meglazult magyar­­rutén barátság helyreállítását megnehezítette a cseheknek egy legutóbbi sakkhúzása,a magyar­román bar­átság létesítését pedig, melynek meg­valósítását egész liturgikus mozgalmunk sorain országos bizottságunk­­megalakulása (1898) óta állandóan szem előtt tartottunk, Tisza István gróf már csak kevéssel a világháború előtt iniciálhatta. Alig szükséges mondanom, hogy, mindkét kérdésnek lehetőleg kedvező megol­dása mily nagy fontossággal bir Magyarország jövőjére nézve. A csehek (talán még nem el­késett dolog erre a sakkhúzásukra külön figyel­meztetnem) hamarosan belátták, hogy hiába­való a ruténekkel szemben minden fáradozá­suk s ezért pánszláv irányzatuknak megfelelően, a rutén-ukrán barátságot tolták előtérbe s e miatt a gácsországi ukránok máris hemzsegnek­­a kárpáthalji rutén vidékeken. A magyar-osztrák barátságot itt csakis éppen hogy megérintem. Magyarország jövőjére ennek a barátságnak az eddiginél szimpatiku­­sabb ápolását fontosnak tartom. . • De már a békeszerződés megkötésénél és azután is vigyázni kell arra, hogy a pánszliniz­­mus újból erőhöz ne jusson. Ezért a fenteb­bieken kivnl törődni kell a csehekkel, szerbek­kel és ukránokkal is, főleg pedig helyre kell állítani a visszás körülmények által megzavart magyar-horvát barátságot s­­melegen kell ápolni a hagyományos magyar-lengyel barátságot, de helyre kell állítani az erdélyi szászok sajnála­tos árulása által velük megbomlott szintén ha­gyományos barátságot is, mert mindezek elha­nyagolása nemcsak a lengyeleket, de még Ro­mániát is könnyen a pánszlávizmus érdekkö­rébe vonhatná. Szerencsére úgy látszik, hogy a bolysevizmus miatt már az antant is kiábrán-­­dult Oroszországból és így az antant támoga­tására bizton számíthatunk ebbeli védekezé­sünkben. Ehhez­ azonban szükséges, hogy ne kacérkodjunk fölösleges módon a világháború végén vesztünkre fordult magyar-német barát­sággal, főleg pedig ne sokat törődjünk a ma­gyar-török barátsággal, mert ázsiai leszárma­zásunk úgyis leghathatósabb fegyvere a pán­szlávizmusnak velünk szemben, s azért ezzel könnyen kockára tehetnénk az antant jóakara­tát, melyre pedig Magyarországnak nemcsak a békeszerződés kedvező kialakulása, hanem a területi integritás teljes helyreállítása érdeké­ben, sőt kultúránknak a régi magyar nemzeti­ségi politika folytatásához szükséges fejlesztése érdekében is állandóan szükségünk lesz. Azt a törekvésünket, hogy az osztrákok­kal már csak a szomszédság okából is az eddi­ginél jobb lábra helyezkedjünk, az antant sem veheti nekünk rossz néven. Nem mellőzhetek még egy-két szót a turáni átokról. Ez szülte vesztünkre az obstrukciót, ez rontotta meg régi jó nemzetiségi politikánkat, egyebek közt a zsidó felekezeti kérdésnek fajkérdéssé való át­alakításával is s ez okozta a magyar egyházi unió­ politikáinak azt a szűkkeblűségét is, mely, többé-kevésbé hozzájárult nemzetiségi politi­kánk megbénításához. Vigyázzanak tehát a­ konzulok, hogy ez a ma is fennálló turáni átok még életkérdésünket, a különben is oly nehéz­ békekérdést se tegye kockára. Legvégül csak békekötésünk kedvező ala­kulása érdekében teszem, ha nemcsak az intéző, körök, hanem az egész magyar közönség figyel­­l­mét újból felhívom nemcsak legközelebb meg­jelenendő röpiratomra, de arra is, hogy országos bizottságunk kiadásában legköze­lebb meg fog jelenni a „Magyar liturgia ok­mánytára­", melynek tartalma és a röpirat függelékében közb­en­dő irodalmi értesítő egy­aránt fogja érdekelni úgy történetíróinkat, mint többi irodalmi férfiainkat is. A Budapesti Hírlap mai száma 4 oldal.

Next