Budapesti Hírlap, 1920. augusztus (40. évfolyam, 182–206. szám)

1920-08-07 / 187. szám

2 f “ Buoapesti Hírlap as7. «.> 1920 augusztus 7. jelentést a fölöttes parancsnokságukhoz. Délután azonban újra jött az őrmester és azt mondotta, hogy elmennek. Csodálatos, felelte nagybátyám, pár órával ezelőtt erősítést kért, azóta pedig a hely­zet nem változott, sőt fenyegető csoportok sűrűbben jelentkeznek. Erre az őrmester ötölt-hatalt és azt mondotta, hogy kenyeret kell szerezniük. Eszembe jutott, hogy két jelszót kaptunk, gondo­lam kipró­bálom, hogy szuperál-e és megmondom az masinák, hogy hozzon kenyeret. A központnak megmondom a jelszót, azonban nem kaptam kapcsolást. Beszélge­tés közben egy ízben, határozottan emlék­szem, nagybátyám mondotta: nagyon szeretne élni azért, hogy nemzetét megmentse. A gyilkosok berontanak. — öt óra tájban közeledő lövéseket hallot­tunk, ekkor már sötétedett. Leoltottam a villanyt, mikor már nagyon hallatszottak a lövések és kér­tem nagybátyámat, hogy a pipázóból menjünk olyan szobába, a­mely nem annyira exponált. — A­lig pár perc múlva éles csöngetés hallat­szott. Bejött Dömötör inas és izgatottan, sírva mon­dotta: — Kegyelmes uram, ugorjék ki az ablakon. — Nyolc katona jött, kegyelmes uramat ha­lálra keresik. — Nagybátyám megveregette a vállát és azt mondotta: Köszönöm, hogy ilyen hűséges, ha cselédem voltál, az Isten áldjon meg. Azután ezt nem annyira neki, mint önmagának mondotta: — Nem ugrom én sehová. Ahogy éltem, úgy fo­gok meghalni. Néhány pillanatig még együtt marad­tunk. Majd mind a hárman kiléptünk, az ajtót nagybátyám nyitotta ki. Kiegészítem még előadáso­mat azzal, hogy délelőtt egyes iratokat, melyek tör­ténelmi dokumentumok, nagybátyám íróasztalából az ebédlő falába beépített szekrénybe raktunk át. — A­mint kiléptünk, ott állt néhány katona egyenes sorban, egész közel, egymáshoz, közvetetten a szalonajtó előtt. A fegyvert így fogta (mutatja) mind a hárman lövésre készen. Középen állt, a­kiben Dobót ismertem föl, nekik jobbról állt, egészen fia­tal, 22 évesnek látszó, serkenő bajuszú, szőke, kék­­szemű ember, középtermetűnek látszott. Balról egy magasabb, barna ember állt, a­kit nem ismernek fel­. Ez lehet az, a­kit Pogánynak mondottak. Közé­pen állott az, a­kiben később Dobóra ismertem. Mondada dr.: Látta Pogányt? Almássy Deniz: Képen láttam, de nagyon el­mosódott kép volt. Akkor néztem meg, a­mikor az a hír jutott el, hogy én fölismertem volna. Azon a ké­pen nem tudtam fölismerni. A kommün alatt egy­szer kérdezte egy vörös alezredes, igaz-e, hogy én fölismertem Pogányban Tisza gyilkosát a Ritzben, vagy a villamoson. Mondottam, hogy sem a Ritzben, sem a villamoson nem voltam és igy nem is ismer­hettem föl. Ha fölismerem akkor vallomást teszek. — A negyedik katona a hall külső előszobája és a hall ajtajában volt és csak a szilhuettjét láttam. Különben is én arra figyeltem, a­ki közvetetten előt­tem állt. Szemtül­scemban a banditákkal. — Azzal kezdték (hosszasan elgondolkodik) ... nagybátyám azt mondta, mit akarnak? Mondták, hogy őt keresik. Beszélt mind a három, de legin­kább Dobó és az, a­kit Pogánynak mondanak. Kérdezték, mi van a kezében. Ő ugyanis, úgy mint délelőtt, magával hozta revolverét. Nyugodtan azt felelte, az enyémben revolver, a tietekben puska. Azt mondták, hogy tegye le. Ezt többször megis­mételték, de ő habozott. Azután végigjáratta a szemét rajtuk és a mögöttük levő Sztanykovszkyn. Láttam a szeméből, hogy olvassa, hogy van-e itten mód a védekezésre. Eszembe jutott, hogy délelőtt azt mondta: Ha úgy látom, hogy segíthetek maga­mon, akkor lőni fogok. Végül többszöri fölszólí­­tásra letette a revolvert a tükör alatti állványra. Erre fölváltva, fölszólították nagynénémet és en­gem, hogy távozzunk. Azt feleltük, hogy nem me­gyünk. Legalább álljanak félre, mondotta. Akkor kezdődött, nekünk hosszúnak tetszett, de tartalmi­lag nem nagyon hosszú párbeszéd, hogy hát ki te­het mindenről, ki az oka a háborúnak, a sok baj­nak, a vérnek, mindennek. Tisza azt mondta: Azt nem tudom fiam, én nem. Akkor történt az a ki­­s dentés, azt hiszem Dobó mondta, hogy ő nyolc éve katona, négyszer sebesült meg, hogy felesége közben hűtlen lett hozzá és hogy erről ki tehet. Folytatták fölszólításaikat, hogy álljak odébb, a legvégén az egyik a fegyver csövével próbált egy kicsit elnyomni. Nem álltam félre. Ekkor Dobó a fejét visszafordította és azt kérdezte Sztanykovszky­­tól: megvan-e végig az összeköttetés, mire az azt felelte, hogy végig megvan. Ekkor azt mondta: — Kegyelmes úr, ütött a végső ára. . — Ebben a pillanatban negyed hatot vagy fél hatot ütött az óra. Ekkor nagybátyám rám nézett és eszembe jutott, hogy egyszer anekdotaszerűen mondta, hogy ha valakit megtámadnak, nem elég az illetőt torkon ragadni, mert a veszedelem a fegy­verben van és azt kell megfogni. Ez juthatott neki is eszébe, mert egy ad!­kiáltással nekiugrott Do­bónak. Én is előre ugrottam. Ebben a pillanatban eldördült a sortűz. Mondada dr.: Hány lövés volt? ’* Almássy Deniz: Legalább négy, de lehetett hat is. Ahogy a lövés eldördült, éreztem, hogy nagybátyám rám dőlt kissé. Azután ütést éreztem a fejemen. Mikor kinyitottam szememet, nagyné­­német a túlsó oldalon láttam mellette feküdni. Nem emlékszem, hogy ment férje jobboldaláról oda. Már akkor nem volt bent senki. Rettenetes puska­füst volt- Nagybátyám még élt s azt mondotta: „a fejem." Végigtapogattam a fejét, ott nem érez­tem semmit. Az első lövés, a­mit én észrevettem, a haslövés volt. Csak rövid pillanatokig élt ezután és hál Istennek szenvedés nélkül hatalmas lelkét kilehelte. Ezután László bejött s a fülembe súgta, hogy vigyázzak, mert visszajöttek és most a méltóságos grófnőt fogják megölni. Azt feleltem, mindegy, most már hadd lőjjenek. A cselédségtől úgy tudom, hogy visszajöttek, bizonyára azért, hogy meggyőződje­nek, hogy sikerült-e. A csendőrségnek a legkisebb kísérlete a védekezésre nem történt. Mondada itt.: Azok közül­ a katonák közül, a­kik elől álltak, nem vette észre egyikről sem, nem emlékszik arra, hogy valamelyik ittas lett volna. Almássy Deniz: Annyira ittas, hogy észreve­hető lett volna, nem volt egyik sem. Határozott lépésük volt, ketten cigarettáztak, félni nem volt okuk, azt tudták, hogy nincs mitől. A szembesítés. Mondada dr.: Föl fogja ismerni a tetteseket? Figyelmeztetem, hogy életraj-halálról van szó. Elsőnek Hüttnert állítják Almássy Deniz elé. Almássy Deniz: Ezt akkor nem láttam. Mondada dr.: Sztanykovszky! Almássy Deniz: Ennek a szüluettje emlékeze­tem szerint egyezik azéval, a­ki az ajtóban állott. .Mondada dr.: Ön volt, a­ki az ajtóban állott?. Sztanykovszky: Igenis. Mondada dr.: Leülhet. Dobó! Almássy Deniz: Ebben felismerem azt, a­ki a középen állott. Határozottan fölismerem. Csak most rosszabbal néz ki, akkor teltarcú, erős ember volt. Mondada dr.: Ki van zárva minden tévedés? Almássy Deniz: Igen. Mondada dr.: Hallotta, a­mit a grófnő előadott. Dobó: Igen. Én egyáltalában nem lőttem. Mondada dr. (a grófnőhöz): Nem emlészik arra, hogy esetleg ez az ember, vagy valaki más önt vagy a kegyelmes asszonyt a lövések közben, vagy a lövések pillanatában félretol­­ási szándékkal megragadta? A tárgyalás­­vezető kérdéseire elmondja még a grófnő, hogy a fegyvert balra akarta húzni, hogy ne érje Tiszát a lövés, Tisza pedig lefele nyomta a jobbkezével. Hogy Tiszát a föl­dreesése után is érte-e lövés, határozottan nem tudja, de úgy következteti, hogy az a lövés, a­mely a padlót tépte föl, csak ak­kor történhetett, a­mikor Tisza már elesett. Az egyik lövés Tisza óráját darabokra törte. A tárgya­lást vezető ama kérdésére, hogy Almássy grófnő milyen sérüléseket szenvedett, a grófnő azt feleli, hogy sérülései egészen lényegtelenek voltak. Elmondja ezután, hogy Tisza István gróf ebéd után levelet kapott szomszédjától, Balázs Bélától. A levélben Balázs Béla figyelmezteti Tiszát, h­­­gy me­rénylet készül ellene s kéri, hogy tegye meg a szük­séges intézkedéseket. Tisza a levél elolvasása után kicsit elmosolyodott s azt mondta: — A szükséges intézkedéseket majd megteszik ott! És itt az égre mulatott. Elmondja m­ég a grófnő, hogy kora délut­án telefonáltak Gesztről, ezt az akkori uradalmi titkár­tól tudja, hogy riasztó fl­­ak érkeztek Gesztre. Há­rom órával a gyilkosság megtörténte előtt ugyanis telefonértesítést­­ a­dák Nagyváradról, hogy Tisza István grófot megölték és vele együtt őt is. Az egyik verzió szerint mindketten meghaltak, a másik verzió szerint mind­ketten megsebesültek és szanatóriumba kerültek. A tárgyalást v­t.-jó kérdésére elmondja a grófnő, hogy a gyak­or­ság után Kán­dor János és Radvánszky bék­ jelentek meg a villában s ott volt Szentkirályi renderkapitány is, a kinek körülménye­sen ő­ mondta az esetet. J­advánszky Rozától hallotta, hogy a hadügyminisztérium megbízásából egy fő­hadnagy is volt ott meggyőződ mni arról, szó szerint idézi, úgymond: — Hogy Tisza István egészen és igazán meg­halt-e? — Könyörögtem, — folytatja a grófnő - - hogy valahogy be ne engedjék oda, a­hol Tisza fekszik. Radvászky pár perc múlva visszajött s azt mondta, hogy megegyezett az illetővel abban, hogy csak­­ a nyitott ajtón át fog meggyőződni a halálról. Károlyi Mihály koszorúja. Lengyel dr. védő: Méltóztatik-e arról tudni, hogy Károlyi Mihály milyen föliratu koszorút kül­dött Tiszárnak? Almássy grófnő: Úgy tudom, hogy még aznap este küldte a koszorút, de kidobtuk Másnap sür­göny érkezett tőle nagynénimhez, ezzel a szöveggel: Legnagyobb politikai ellenfelem tragikus halála al­kalmából fogadja nagyméltóságod részvétemet. Lengyel dr.: Grófnő kiket tantott annak ide­jén a merénylet háta mögött álló felbujtóknak? Almássy grófnő: Kétségkívül Károlyi Mihályt ás a környezetét. . ... .. . Lengyel dr.: Méltóztatik-e azt tudni, hogy Ti­szát a legnagyobb terror alatt temették el? Almássy grófnő: Tudom, mivel ott voltam. Lengyel védő kérdésére elmondja még a gróf­nő, hogy hét-nyolc hónappal előbb történt a Lékai- Lekner-féle merénylet, mely az ő véleménye szerint ugyanabból a célból, ugyanazoktól a­ hátsó rugóktól mozgatva történt, de nem volt oly ügyesen szervezve. Elmondja ezután, hogy a gyilkosság napján Szentkirályi kihallgatta. Majd 1919. szeptember 5-én Gyulán két detektív hallgatta ki. Most egy román tábornok által kiállított igazolvánnyal, mert meg­szállott területen lakik, jött Budapestre. Október 19-én érkezett ide és telefonált a rendőrségnek. Azt mondták, hogy menjen Nagy Károly­hoz, de csak,­­másnap vagy harmadnap délután. Akkor aztán ki is hallgatták a rendőrségen, majd néhai Kovács vizs­gálóbíró hallgatta ki. • Lengyel védő: Tehát egy évig körülbelül sem­miféle komoly lépés nem történt? Almássy grófnő: Nem. Lengyel dr. védő tisztázni kéri azt a kérdést, hogy mit szólnak a vádlottak ahhoz, hogy a grófnő határozottan Károlyi Mihályt nevezi meg, mint olyant, a­z a háttérben van. A tárgyalást vezető kérdéseire mind a három vádlott kijelenti, hogy nincs tudomásuk arról, hogy Károlyi Mihály ehhez a dologhoz hozzájárult volna. A grófnőt ezután megesket­tetik. Tíz percnyi szünet után Mondada ér, kihirdeti, hogy a hadügyminisztérium Sztanykovszky zászlóst eltiltotta a nemzeti hadsereg egyenruhájának vise­lésétől. Holnaptól kezdve tehát Sztanykovszky már nem jelenhetik meg egyenruhában. Mit vallanak a házbeliek ? Ezután Csermák Rezsőné, a Roheim-villa pere tásnőjét halgatták ki. Elmondja, hogy hogyan tör­ték be délelőtt a kaput, hogyan jelentkezett Gartner, majd a délutáni eseményekről számol be. Látta, a­mint a csendőröktől elvették a fegyvert. A csend­őrök semmi ellentáll­ást nem fejtettek ki. Jelen volt, a mikor a gyilkosok' szemben állottak Tisza gróffal' s hallotta azt a párbeszédet is, a­melyet a gróf az egyik gyilkossal folytatott. Mikor — úgymond —­ a kegyelmes úr előrelépett, eldördültek a lövések, de nem tudja, hogy hány lövés volt Sortűz volt, olyan, mint mikor a gépfegyver ropog. A­mikor A­­­ mássy grófnő összetette a kezét és könyörgött, hogy most már ne bántsák a grófot, akkor valame­lyik katona azt mondta: „Nem jöttünk félmunkát végezni“. Mikor a kegyelmes úr már a földön fe­küdt, akkor is belelőttek. Látta, mikor Tisza össze­esett és igy szólt: „Ennek igy kellett lenni, vé­gem van." Tisza inasa. Most Dömötör Lászlót, a megboldogult gróf inasát hallgatták ki. Részletesen elmondja az októ­ber 31-én lezajlott eseményeket. Vallja, hogy a mi­kor a gyilkosok a villába értek, első dolguk volt, hogy elvitték a csendőröket. Mielőtt a gyilkosok a szalonba mentek volna, a tanú biztatta a grófot, hogy ugorjak ki az ablakon. A kegyelmes úr azon­ban azt felelte: „Fiam, légy nyugodt, hiszen beszél­tem már délelőtt velük és nem történt semmi ba­jom. Most is beszélni fogok velük és nem fog semmi sem történni". A­mikor a gyilkosok eltávoz­tak, egy csendőr jött vissza, a­kitől kérdezte, hogy hol volt ezalatt az idő alatt? A csendőr azt mondta­­hogy kint volt cigarettát venni. Utána még egy má­sik csendőr is visszajött a puskájáért. Sztupka őrnagy-hadbíró azt kérdezi a tanu­lól, hogy tudja-e, hogy a gyilkosság után érdeklőd­tek a hadügyminisztériumból Tisza felől. Dömötör azt feleli, hogy hallotta az előszobából, hogy be­szélnek a hadügyminisztériummal, a Linder nevet azonban nem hallotta. A többi tanú. Veszély .Margit a következő tanú. Roheimély szolgálatában állott a gyilkosság napján. Elmondja, hogy a­mikor Gaertner kijött a gróftól, ezt mon­dotta: — Ugy­e, nem bántottam a kegyelmes urat. Én régi imádója vagyok. Most ebédeljen meg nyu­godtan, délután négy órakor katonai autóval érte fognak jönni. Ezután Roheim Samu fölbirtokost, annak a villának tulajdonosát hallgatták ki, a melyben a megboldogult gróf lakott. Elmondja, hogy déli tizen­két órakor tanúja volt egy párbeszédnek, a mikor egy magas szikár ember így szólt a kegyelmes úrhoz: — Hát így néznek ki a betörők és orgyilko­sok? Legyenek nyugodtak, minket a nemzeti tanács­tól küldtek ki- Én a kegyelmes úr régi rajongója vagyok. A délutáni eseményekről nem tud semmit. Roheim Géza­­dr. etnográfus vallja, hogy dél felé négy katonát látott a villában, a­kik Tiszát ke­resték a nemzeti tanács megbízásából. A merény­letről közvetetten tudomása nincs-kihallgatták még Szamosi Armand hírlapb­ól, a­ki elmondta, hogy a gyilkosság után kiment a helyszínére. Alig tartózkodott tíz percig a villában, a­mikor egy­­tüzérhadnagy jelest­ettett. a ki aasát

Next