Budapesti Hírlap, 1920. szeptember (40. évfolyam, 207–231. szám)

1920-09-22 / 224. szám

Budapest, 1920. ára 1 korona. AltTír XL. évfolyam, 224. szám Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak. Egész évre 980 korona, félévre 140 kor­, negyedévre 70 kor­, egy hónapra 95 kor. Egyes szám ára helyben, vidéken és­­ pályaudvarokon 1 korona. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás ezerint.________ Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajtn­ay Ferenc ./ Szerda, szeptember 22. Szerkesztőség: Vili. ker., Bükk Szaárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körut 5. száza. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. v „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában. Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen.‘* Az alagút. Irta Hegedűs Lóránt. Budapest, szept. 21. Ha Budavárába visz gyalog­útam, meg­állok az alagút kapujánál. Nem hepe­hupás burkolatát nézem, nem is lemálló boltozatra ér­dekel — nagy, hólyagos foltjaival olyan sze­gény, mintha himlő után vedlenék. Engem az alagút fala hiv magához. Minden reggelre új cédulák vannak ráragasztva, hevenyén, ferdén s azokon egy láthatatlan­­kéz rettentő titkokat ad hírül. „A vasalódeszkát el kell adni.“ Szép vár­játék eladó, „még egészen új ólomkatonákkal”* — Így, hirdetik. — Három ing kapható, „egyik hosszú, még jó állapotban**. — Feljebb ra­gasztva (a felragasztó félt, hogy észrevennék, mikor idesomfordált) „kék matrózruha és pól­lyahuzatok“ árultatnak. — Másnap női viseltes ruhák vannak soron. Egy fekete ruha nyúlánk alakra s egy szép sárgaréz gyermekágy akarnak sürgősen pénzre átváltozni, de „egy fél női csi­náltatott cipő"é s vele „egy barna férfi kabát, plüssbéléssel, majdnem egészen uj“, keresnek gazdát. — Uj reggelre uj eladó érkezik: kettő darab fényezett szekrény s odébb két cseresz­nyefa ágy, legalul pedig (mintha csak úgy bujt volna a hirdetők közé) „egy békebeli smarkingt* sürgősen eladók. — Tegnap óta (ma is ott lát­hatja mindenki) „egy 8 oszlopos jókarban levő halottaskocsi“ kapható, Rezső­ tér 7/b szám alatt. Ki valaha nézte klinikák prepanatum­­gyűjteményét, hol a rákbetegség és sarcoma sejt-pusztító álképletei üveg nagyi tó alatt látha­tók, annak talán eszébe jut az, hogy az alagút hirdetései, ez a láthatatlan kéz, melyet a meg­újuló nagy nyomorgás vezet: ezek nem lehet­nek egyebek, mint egy kóros társadalmi test riasztó Röntgen-fölvételei. Irigylem azt, kit nem dermesztenek. Csodálom azt, ki elhiszi, hogy e ragálytól, mely körülötte kimarja a húst, ő, egyedül ő, majd nyugton alhatik. Az orvosok másképp tudják ezt. Lehajtott fővel bandukolok tovább, annyi ember köszönt mosolyogva, milyen jó, hogy nem látnak belém. Egyszerre megbotlom egy körtecsutkában s tovább rugom. Az ember van úgy néha, hogy valami semmi­ dolgot tul­ figyel, akaratlan, így én a körtecsutkát. Jóféle Kár­­mán-körte lehetett, le is rágták emberül, alig maradt rajta másfél rozsdás harapás. Az után odébb fordulok s különös csoszogás hallik a há­tam mögött. Csisz-csosz-csisz-csosz. Megfordu­lok. Öregasszonyt látok, igen kopott lebernyeg­­kabátban, fényesre mállott selyem fajkendővel. Arcán pergament a bőr, de sárgába fakuló haját nagy gonddal fodorította ki. Lehajol, szétnéz s megeszi a körtecsutkát. A lábam gyökeret vert. Alig akarta elfo­gadni a pénzt s mikor a markába nyomtam a rongyos bankót, az ujjain látszott, hogy nincs pénzmarkáláshoz szoktatva. Hirtelen elrettent. Én nem tudtam tovább menni. Azt hittem, a föld nyílt meg lábam előtt; úgy szédültem, mint tátongó szakadék szélén. Mert ott állottam. Bib­­liás koromban olvasom az Apostolok Cseleke­deteiben, hogy mi­kor Saul Damaszkuszba menne, „nagy hirtelenséggel mennyei világos­ság körülveszi őtet“. Engem nagy hirtelenséggel g Pokol fényessége vett körül. Mi vagyunk mi hát? Emberek? Társada­lom? Nemzet? Nemzet voltunk vagy nemzet leszünk? Ki tud még hinni? Jön-e már, ki abbahagyja a marakodást, embertaposást, meglátja, a bennünk tátongó sza­kadékokat s azt mondja: elég! Az Ég szerel­mére, most embernek, magyarnak elég s pihegve szépen, csöndben megfogjuk egymás kezét,­­ mert e nélkül a láthatatlan űrbe fogunk bele­­sodródni valamennyien. A Politika nem engedi. Persze. Valaha én is próbáltam politikát. Most másként nézem a világot. Én úgy látom, hogy szerencsétlen, ke­gyetlen béke­csinálók Balkán-állammá tettek minket. Minden Balkán-államnak örök nyugta­lansága, folytonos fészkelődése onnét szárma­zott, hogy több szellemi proletárt termelt, mint a­mennyire szüksége volt. Ez a túltermelés, ez a semmibe fejlesztett túl sok ambíció, ez a hal­mozódó úri nyomor sohasem hagyta nyugton a Balkán-országokat. Folyton viszketett a bőrük alatt, mert a föl nem szívható intelligencia, az el nem dörgölhető úri nyomorúság ott rakódott le. Ezért örök nyugtalanságok s az a bizonyta­­lanság, mellyel egész Európát eltöltötték, mikor kalandból-kalandba dülöngtek. Ha Magyaror­szág le nem vezeti rá szak­adó, idemenekült intel­ligenciáját, ha maga a társadalom nem tudja az úri nyomort lecsillapítani, akkor ne csodálkoz­zunk semmin,­­ még a Politikán sem. Egy ál­lamot a Balkán-országok sorsából csak saját társadalmi egyensúlya emelheti ki s csak ez biz­tosíthat számára európai politikát. Félek, hogy megint rossz szót mondtam. Azt írtam: társadalom. Eddig pedig mindig min­denki Államot emleget. Én nem hiszek az állam hatalmában, eretnek vagyok. A­ki az Államra akarja dobni saját terhét, a többi embertársát sújtja vele. Mind lerongyolódtunk, de az Állam legszegényebb valamennyiünk között. Ezért Balkán-bajunknak legfőbb baja, politikai izgal­mainknak erjedő góca: az úri nyomor csak az Állam nélkül oldható meg.­­ Csak emberséges Társadalom gyógyíthatja meg az Államot és a Politikát. Ez hitem. Ezért indítványom a következő: Gyűljön össze Csonka-Magyarország négy nagy gazda­sági testületének vezetősége: az Orige (gazdák), Győsz (gyárosok), Omke (kereskedők), Tébe (bankárok). Ők a mi erősségeink, ők dolgoznak és nem gyűlölködnek. E négy nagy Testület pró­bálja meg, hogy lehet üzemeikben egyelőre né­hány ezer menekült diplomás erőt, hazatért ka­tonát, elhelyezni. A próbát nem azokból kell venni, kik kiabálnak, fenyegetődznek, hanem azokból, kik becsületes kenyérért becsületesen akarnak dolgozni s nem az állam (a többi pol­gár) nyakán élni. Maga a próbatétel megindulása le fogja csillapítani a reszkető kort. Folytatása áldás lesz mindnyájunkra. Következménye megszabadítja politikánkat az izgalmaktól, beolt kalandok el­len s nem engedi meg, hogy a Balkán legyünk. Egy faiparos jóbarátom a szerencsétlen háború egyik legderekabb tábornokát szerződtette gyá­rába. A tábornok (ki ha győzünk, szobrot kapott­­volna) semmit sem értett a faiparhoz, de értett saját magának és a munkásoknak fegyelmezé­séhez. Ezért gyáros és tábornok meg vannak egymással elégedve. Kit megfog tervem, az markolja meg ke­resztülvitelét. Ha megteszi, csúfosan fogják szidni (miért ne szidnának nálunk valakit), kép­telen akadályokat fognak hordani elé (s mily kárörömmel), de az Alagút faláról eltűnnek majd a lélekriasztó cédulák. Sőt tovább is mehet. Mi magyarok most mind egy nagy­ alagútban vagyunk, melynek szája — a­hol bejöttünk — be van temetve. rA­ Világtörténet temette be azt. Vissza tehát hiába tekintünk, csak elvesztetteink emléke integet onnét. De ott, szemben kell lenni egy kijárat­nak. Egészen biztosan van nyílás a szemközti oldalon, ha el tudunk jutni odáig. Bányászai, ha rájuk szakad a tárna s a vaksötétben vesze­delmes gázok között egymást tapossák, először is addig tapogatódznak, mig mind megfogják, egymás kezét s azután kezdik egymást közös erővel kifelé húzni. Semmi mást nem kell tennünk, csak ezt„ Ki. ezt a tervet megindítja (mely nem is enyém, de több barátomé), megkezdte a magyarság összefogódzását. S akkor — akkor mind kijö­vünk az alagútból. Az óra már nagyon siettet. A láthatatlan kéz igen szaporán is. Ha még nemzet vagyunk, megértjük az Idő szavát. Másként oldott kévénk­ szerte rothad s nem menekülünk sem Te, sem én. Hillerand lesz az elal. Millerand a minden oldalról megnyilvánuló óhajnak engedve jelöltetését elfogadta. Ezek nálmm­ alig lehet kétséges, hogy Deschanel utódja Millerand lesz. Azok a kevesek, a­kik nincsenek elragadtatva a dolgok ilyetén fejlődésétől, azok is nem Millerand­ személyét kifogásolják, hanem a köz érdekét féltik Millerandnak a miniszterelnöki székből való távozá­sától. Millerand elhatározásának komolyságát mu­tatja az a nyilatkozat, a melyet még tegnap este tétetett közzé s melyben többek között ezeket mondja: • 1919. évi november 7-i b..­.awh„4«:n jellemez­tem a rend, a munka és egységnek általam követett politikáját. Ezt a politikát kifelé a versaillesi béke­­szerződés korlátlan végrehajtása és alapelveinek szövetségeseinkkel összehangzó védelme jellemzi. Befelé ez a politika az állami törvények föntartását, a gazdasági erőknek decentralizálással való helyre­állítását és fokozását, valamint alaposabb tapaszta­latok folytán, szükségessé vált állami törvényrefor­­mokat jelent. Nyolc hónap óta a parlament bizal­mától támogatva rendszeresen és óvatosan hajtottam végre ezt a politikát. Azt hiszem és fölfogásom in­dokait már kifejtettem, hogy ezt a politikát sehol jobban nem szolgálhatom, mint a miniszterelnöksé­gen. Ha azonban a két kamara többsége az Elysée­­ben való jelentésemet hasznosabbnak tartja e nem­zeti politika fentartására és folytatására, ha­­ez a többség azt hiszi, hogy a köztársaság elnöke, noha nem szabad egy párt képviselőjének sem lennie, mégis képviselheti, sőt képviselnie is kell azt a poli­tikát, a­melyet minisztereivel együttműködve álla­pít meg és hajt végre, akkor a népképviselet hívá­sának nem fogok ellentálln. Franciaországnak tehát jóformán van már el­­­­nöke, mert a szocialistáknak az a szándéka, hogy Leblanc személyében Millerandnak ellenjelöltet ál­lítsanak, inkább csak tüntetés, mintsem komoly szándék, de nincs miniszterelnöke. És most már ez az a kérdés, a­mely a politikai köröket leginkább izgatja. Leggyakrabban Briand neve hallható, de­­Barthou és Viviani nevét is sűrűn emlegetik. Mint már annyiszor a múltban, most is szóba került újra az­ alkotmány revíziójának a terve. Nincs kizárva, hogy ez a probléma, a­mely régóta ott úszkál a francia politika vizein, végre testet fog ölteni. Mille­rand a mai francia politikának olyan erős expo­nense volt, hogy alig hihető, hogy akár önmaga, akár bárki az országban szívesen látná, ha ez a szo­ros kötelék meglazulna. Erre pedig csak egy mód van, ha az alkotmány revíziójával az elnöknek a mainál sokkal kiterjedtebb hatalmat biztosít a fran­cia köztársaság. Deschanel üzenete. Deschanel elnök a szená­torok­hoz és a kép­viselőkhöz üzenetet intézett, a­melyben hivatkozik arra, hogy egészségi állapota nem engedi meg többé, hogy ellássa funkcióit. Végtelen fájdalommal és mély bánattal mond le feladatáról, de elérkezett az óra, a­mikor elmulasztaná azt, a­mivel tartozik

Next