Budapesti Hírlap, 1920. szeptember (40. évfolyam, 207–231. szám)

1920-09-26 / 228. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árata: Egész évre 280 korona, félévre 140 kor., negyedévre 70 ker., egy hónapra 26 kor., Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvarokon 1 korona. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztés -Csajthay Ferenc u tá Budapest, 1920. Vasárnapi számsára 2 XL. évfolyam, 228. szám Vasárnap, szeptember 26. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker. József-körut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában. Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen Tetemrehivás. Budapest, szept. 25-A tetemrehivás megrendítő erejével hatolt Hegedűs Ióránt minapi cikke a Budapesti Hírlapban, — ha nem is merem mondani, az egész közönségre, — de mindenesetre azokra a nemesebb elmékre, melyek véres gondban törik magukat a katasztrófában vergődő új Magyarország problémái körül. Nem utolsó e problémák között a nemzeti értelmiség pusztító válsága. Mert senki se ámítsa magát azzal, hogy ma a kisgazda és a szocialista (keresztény vagy nem keresztény) munkásság kettős oszlopa ■tartja az államot. Az állam egyetlen szilárd alapja mindig a nemzeti intelligencia. A földmíves nép, kivált — a maga eredeti természetéből ki nem forgatott magyar nép és a munkásosztály nagyfontosságú tényező az állami életben és mindenik az az ősmedence, amelyből a nemzeti értelmiség az idők folyamán kiegészül és megujdorlik, hogy öntudatos államfentartó hivatásának megfelelhessen. Az értelmiség termeli, tartja fenn és gyarapítja a nemzeti ízlést, a nemzeti tudományt és költészetet, a nemzeti művészetet; az értelmiség tökéletesíti és mélyíti a mezőgazdasági termelést, fejleszti és irányítja a nemzeti ipart, intézi és kiépíti a nemzeti kereskedelem hálózatát és látja el jogi, adminisztratív és közegészségi szolgálatát az államnak. Az értelmiség kezében van a vallás csodás és örökéletű fegyvere és az értelmiség erkölcse nemesíti vagy inficiálja az egész nemzet erkölcsi világát. Mind e javak veszedelemben vannak, ha egy nemzeti értelmiség egészében válságba kerül. S mikor e mai végitéletes napjaiban a magyarnak a régi Magyarország egy harmadára zsugorította össze a legporkolibb és legkorlátoltabb politikai cselszövés, árulás és hatalomvágy s a mi értelmiségünk kétharmadának egy jó része földönfutóvá lett, érthető, hogy Hegedűs Lóránt lélekrázó szavaira rémülettel lelnek meg a szívek, de gyakorlati javaslatára újra kezdenek ismét dobogni. A sok közül, melyet kaptunk, itt közlünk két levelet e témára vonatkozóan elsősorban hivatott kezekből. Az egyik levél teljes megértéssel karolja fel Hegedűs Lóránt eszméjét, a másik, Bokor Erviné, a Hangya cégvezető főtitkáráé, az iránt oktat ki bennünket, hogy eddig is már milyen elismerésre méltó kezdések voltak ezen a téren. Ezt örömmel nyugtázzuk, de megjegyezzük hozzá, hogy e kezdések a mily üdvösek, csak késő gyümölcsöt tudnak érlelni. A szorongatottak nem várhatnak tanfolyamok elvégzésére. Azoknak ma, azoknak rögtön kell a munka, az állás, a segítség, mert nem várhatnak holnapig. Enni kell, fűteni kell, inházkodni kell. És ebben nyújt segítőkezet Hegedűs Lóránt lene, ha, ahogy a pillánás inspirációja alatt megszületett, nem habozó cselekvéssel, a lelkesedés füzében végrehajtják, akik benne tettre szólíttattak, és mindazok, akik hozzá csatlakozni hivatva vannak. Azt veti itt közbe valaki, hogy se lehet mindenkin segíteni. Nem? Jó! — De ha harminc ember a vízbehalással küzködik a Balatonban, ne húzzunk ki belőlük tizenötöt vagy húszat, csak azért, mert valamennyit nem tudjuk kimenteni? És ha egyet, csak egyet kimentettünk, akkor is többet tettünk, mint hogyha ez alkalomból egyesületet szervezünk vízbefülők kimentésére, az alatt pedig mind aharmincat veszni hagytuk.Címe a két levél legsúlyosabb megállapitásai: Igen lisztért Főszerkesztő úr! A Nyugdíjas Katonatisztek Országos Szövetségju rvt n cf n 1 a L-111 •» c o of o o ~r o ImpL'vá? VP.7P'tr flO£?V | munkaképes tagjait a dolgozó társadalomban elhellyezze, és így az ország munkásai közé beállítsa. A nyugdíjas katonatisztek, özvegyek és árvák helyzete végtelenül súlyos, legnagyobb részük már teljesen a főnk szélére jutott. A társadalomnak, amely a háború következtében elhalt hősöknek, valamint a nyugdíjasoknak is oly sokat köszönhet, volna kötelessége nekik munkát adni és ezzel a tisztességes megélhetésüket elősegíteni. Ezek a gondolatok vezérelték a szövetséget, amidőn megkísérelte, hogy munkaképes tagjainak, férfinak és nőnek egyaránt munkát és azzal kenyeret adjon. Igy fordultunk a GYOSZ, az OMKE és a TÉBE- hez is. Sajnos igyekezetünk eddig kellő eredményre nem vezetett, ígéretet kaptunk eleget, ígéreten kívül csak kevés, csekélyebb jövedelmezésű állást, de ezeket sem azoktól a nagy intézményektől, melyeknek sok milliós vállalkozásaik révén módjukban állana több tisztet elhelyezni, hanem rendszerint csak a kisemberektől, így nyújtott kezet a kisember a másik, nyomorgó kisembernek. A nagy vállalatok eddig csak holmi üzletszerzés, részvények, stb. gyűjtésére találták alkalmasnak azokat a tiszteket, akik a hazáért oly sokat szenvedtek. Ezen okból kényszerülve voltunk gazdasági vállalatokat létesíteni, illetve oly vállalatokban részt venni, melyek tagjaink elhelyezését, alkalmazását lehetővé teszik. Nem kötöttünk oly szerződést, melyben nem biztosítottuk volna azt, hogy az illető vállalatban elsősorban tagjaink nyerjenek elhelyezést. Gondoskodnunk kell továbbá számos olyan tagról, férfiak, özvegyek és árvákról, akik munkaképtelenségük következtében el nem helyezhetők és akik ennélfogva segélyezésre szorulnak. Az állam ezeken a szerencsétleneken segíteni nem tud, a társadalom pedig eltűri, hogy egy százados özvegye az ebédért mosogatni járjon, eltűri, hogy egy kórházban levő nyugdíjas tiszt felesége cselédnek álljon be, eltűri, hogy egy tisztnek szerencsétlen árvája, mint ágyrajáró tengesse életét. Akkor, amikor pl. a Középponti Tejcsarnok Igazgatóságát hiába kérjük, hogy a sok száz alkalmazottai között adjon helyet a tiszti özvegynek és árvának is, nem számíthatunk másra, csak magunkra. Egy százados özvegyének két ellátatlan gyermekével az állam havi 263 koronát ad. Ebből az összegből kellene a 3 tagú családnak magát eltart ó lelkiisénetet« ' '.- írta Kozma Andor. Ott ültem a rettenetes bihipri- tárgyalásán, melyen az egy-két tucatnyi bűnöst csupán három tettes képviselte. Három havi fajának alantasabb rétegéből. Ezek szinte predesztinálva voltak arra, hogy alkalomadtán bérgyilkosok legyenek. Kettő közülök kemény, hideg, mindenre elszánt, malkontens rossz fiú. A harmadik hazug, cigánykodó, gonosz. A bűntett neki dicsekedésre való alkalom volt, míg vállveregetés és pénz járt ki érte, de szájas bátorsága szimulálásban és esztelen tagadásban, merült ki, mihelyt a maga bőrét kell féltenie. Ennek a háromnak dolga immár „rés judicata“. A megsértett jogrendnek e hárommal szemben elég létetett. Egyéniségüknek ugyan még kriminális értelemben sincs különösebb érdekessége, elítéltetésüknek azonban megvan az a nagy erkölcsi értéke, hogy a bűn büntetendő voltának elvét Magyarországon ismét kétségtelenné tette. A köztudat végre kigyógyult a vészes tévedésből, hogy vannak olyan bűnök is, melyekhez az igazságszolgáltatásnak nem lehet köze. "V , , , . Mialatt néma, érdeklődő tanúja voltam a katonai bíróság nehéz úttörő munkájának, sokszor felmerült bennem a kérdés: várjon az a három tettes, akire a szörnyű bűn letagadhatatlan.)! rábizonyult, érez-e lelkiismeretfurdalást? Úgy láttam, hogy nem. Akár beismerésben voltak, akár tagadásban, akár igazat mondtak, akár hazudtak, nem látszott rajtuk valami nagy lelki gyötrelem. Holott mindhárman nyilvánvalóan tudták már, hogy a gyilkosság, melyet ők végrehajtani segítettek, nemcsak Magyarország legnagyobb fiát fosztotta meg az életétől, hanem Magyarországot is majdnem teljesen tönkretette. Ezek a nyomorultak jóhiszeműen rajongó hazafiaknak tartották maguikat, s lelkükben mégsem estek kétségbe azon, hogy hazájuk romlását ők okozták. Ezek csak előre néztek félelemmel: a büntetés felé, mely rájuk vár. Vissza, a bűntett felé csak hideg, számító fürkészéssel, hogy megtaláljanak minden legkisebb mentő körülményt a maguk javára. Bűnüket immár tévedésnek, hibának látták, de nem iszonyodtak el rajta. Nem tudom, voltak-e álmatlan éseik, de ha voltak, akkor bizonyára nem a legyilkolt nagy magyar véres alakja, s nem is darabokra szakadt hazájuk átka kísértette őket, hanem csak az a kötél, mely esetleg rájuk vár. Volt-e ezeknek egyáltalán lelkiismeretük? Ezt én nem tudom. De akár volt, akár nem. — tudom a mentségüket. . — Miértgyötörne minket a lelkiismeret? Hiszen nem mi akartuk azt a gyilkosságot, mi csak végrehajtittuk. Hát a katona lelkiismeretét terhelje az a vér, amit vezéreinek parancsára ont ki? ... S hogy mi pénzt kaptunk? . . . Hát a katona nem kap zsoklot? . . . Jót állok érte, hogy ama három lelkiismeretűnek megnyugtatására ez tökéletesen elég, még akkor is, ha van lelkiismeretük. De vájjon mit csinál, háborog-e, furdalódik-e azoknak a többi bűnösöknek lelkiismerete, akik még nem állottak a rettenetes bűnért biráik elé? Bujdokolnak-e álmatlan éjeken, rémképektől üldözve, halántékaikra görcsözött öklökkel, sötét hálószobáikban. Én azt hiszem,hogy nem. Azok lelkiismeretének megnyugtatására is alighanem tökéletesen elég annak a mentségnek módosítása, amely a három elítélt tettesét megnyugtatta. — Miért gyötörne minket a lelkiismeret? Hiszen nem mi gyilkoltunk. Mi legfeljebb akartuk — azaz dehogy is akartuk, csak éppen szóvá tettük azt a gyilkosságot. Tehetünk mi arról, hogy azok a bestiák kaptak rajta? . . Hát meggyilkolnánk mi valakit akárki kedvéért is? ..." Ments Isten!-----S hogy még pénzt is zsaroltak a gyilkos gazemberek tőlünk? . . . Hát nem az ő bűnük-e még ez is? ... Fel kell akasztani őket, de minket zaklatni aljasság. A mii lelkiismeretünk nyugodt. Én, bár minden bűnnel és bűnössel szemben, akarva nem akarva, mindig a lelkiismeret kérdését szoktam magamban felvetni, hovatovább azt tartom, hogy nincs enyhébb és inkább részrehajló bíró, mint a bűnösnek saját lelkiismerete. Erre sok eset tanított meg, de különösen erős benyomást tett rám a következő: Fiume még a miénk volt, mikor ott valami rémes rablógyilkosság történt. Éppen akkor ott voltam s onnan indultam vasúton Isztria felé. A vasúti szakaszban magam ültem s ott olvas- A Budapesti Hírlap mai száma 8 oldal, VbTiQ .