Budapesti Hírlap, 1921. június(41. évfolyam, 117–141. szám)

1921-06-01 / 117. szám

s 1921 janum 1. ember, mint Andrássy Gyula, a­ki látta, hogy Tisza­csittén gróf a halálba ment, olyan nagy férfiúnak, vaint Andrássy Gyula, ilyen esetben nagy kötelessé­gei vannak Én azt állítom, hogy jóhiszeműen ugyan, de nagy hibát követett el. Andrássynak, a­ki alaposan informálva volt, másképpen kellett volna eljárnia. Ha Tiszának erejét Andrássy Gyula gróf nagyságával lehetett volna párosítani, (Zajos derült­ség) akkor a háború alatt és a háború után is bi­zonyára egészen más viszonyok közé jutottunk volna. Andrássy és Tisza közti évtizedeken át folyó harc végzetessé vált különösen a háború alatt. Kerekes Mihály: Családi politika. Rassay Károly: Kaszinói szórakozás. (Zaj) Andrássy Gyula gróf: Kikérem magamnak, ez gyanúsítás, ez ellen tiltakozom, én nem csináltam soha családi politikát. (Zaj.) Sándor Pál: Én ezekre a dolgokra csak azért tértem ki . . . Andrássy Gyula: Mert beléptem a keresztény pártba. (Zajos közbeszólások ) Sándor Pál nagyon csodálná, ha olyan férfiú, toint Andrássy Gyula gróf, úgy cselekednek, mint azok a gyöngébb emberek, a­kik kifogyván az egyéb argumentumból, azzal állnak elő, hogy zsidó, ö­nost is épp oly nagyrabecsüli Andrássyt, mint an­­nak előtte, a­mikor még nem tette meg ezt a Pál­­fordulást. (Zaj.) Két órára járván az idő, a nemzetgyűlés ebé­lelni ment s Sándor Pál délután folytatta beszédét. A tóélaiéni is kés. Sándor Pál folytatta­ beszédét. Vályi Bódog cikkéből adatokat sorolt föl arról, hogy Ausztria a háború utolsó évében mily alávaló módon rágal­mazta Magyarországot. Czernin, mint külügyminisz­ter, fizetést kapott tőlünk, mégis rágalmazott ben­nünket, tetteit árulásnak kell bélyegezni. (Helyes­lés.) Elmondja azután, hogy egy volt osztrák-ma­gyar külügyi osztálytanácsostól levelet kapott, melyben utal arra, hogy Pichon francia külügymi­niszter tárgyalt Károlyi Mihállyal a különbékéről, de mert Pich­on rossz információt kapott Károlyi­ról, a tárgyalást nem folytatta. E levél szerint Andrássy közbenjárt Károly királynál, hogy Ká­rolyit le ne tartóztassák. Tudja azt, hogy Károlyit akkor minden pillanatban le akarták tartóztatni. Andrássy abban az időben óva intette a kormányt, hogy Károlyit letartóztassa, nehogy belőle mártírt csináljon. (Zaj.) Andrássy és Tisza között rettene­tes harc folyt­ (Közbeszólások jobbról: Családi harc!) Sándor Pál: Tisza és Andrássy olyanokat mondottak egymásnak, hogy a mai nemzetgyűlés is fölháborodnék az ilyeneken. Elvárta volna akkor Andrássytól, hogy ő vegye át a halaimat. Ha Tisza István került volna abba helyzetbe, a­melybe An­­drássy jutott, nem követte volna Andrássy eljárását, hanem itt maradt volna. Meg kell állapítani azt is, hogy mi történt nálunk otóber 23-án. Fiuméban le­­fegyvereztük a magyar katonákat, Debrecenben a Gotterhaltét játszották. Az ülés késő estig tar­tott és este az ellenzék, illetve a Károlyi-párt a ku­polacsarnokban értekezletet tartott. Már itt vetet­ték föl a nemzeti tanács tervét, melyet még aznap este akartak megalakítani a Károlyi-palotában. Ká­rolyi a Házból este 9 órakor Andrássyhoz ment va­csorázni és azután negyed 11 órakor kezdődött só ülés a Károlyi-palotában. Itt ezt mondotta Károlyi: „A nemzeti tanácsot akarjuk megalakítani, mint­­hogy mindenütt van, de mivel a kormány lemon­dott és lehetetlen a közhangulat elől kitérni, helye­sebb a kormány átvétele, a mi­nt az uralkodó nem zárkózhatik el, természetesen a parlamenten kívül álló elemek részvételével. A király alkalmasint Andrássyt akarja külügyminiszternek." A szociálfi­s­­ták ellenezték Andrássy külügyminiszterségét, a ra­­dikálisok s a függetlenségiek küzdöttek érte. Őtt voltak Batthyány Tivadar, Hock János, Jászi Osz­kár, Szende Pál, Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, ■Yagy Ferenc, Harrer, Rácz Gyula, Purjesz Lajos, Lovásztó. Azután megtörtént a megegyezés. A szocia­listái nem akartak többé köztes külügyminisztert. Végére mégis elfogadták Andrássyt közös külügymi­niszternek, de­ úgy, hogy 8—10 nap alatt át kell vedlenie magyar külügyminiszterré. Negyed egykor Károlyit a telefonhoz hívták. Onnan sápadtan tért vissza azzal, hogy a király Andrássyt kinevezte közös külügyminiszternek. Rettenetes kavak­odás tá­madt és erre elhatározták a nemzeti tanács megala­kítását. Az egészet Windischgraetz mahinációjának tulajdonították, hogy Andrássyt egyszerre kancellár­nak nevezték ki. Andrássy közbeszól: Kancellárnak? ■ Sándor Pál: Rendesen u­gy hívták. Andrássy: Hangulatot akartak csinálni. Sándor Pál mindezek után megállapítja, hogy tulajdonképpen Andrássy Gyula volt a nemzeti ta­nács megalapítója. Soha alkalmasabb ember nem akadhatott volna a kormány átvételére, mint éppen Andrássy Gyula, a­kinek akkor a hatalom élére kel­lett volna állania, hogy tudásával, bölcseségével uralja a helyzetet. Hiszen épp Andrásssy mondotta, hogy Károlyit nem szabad magára hagyni. Andrássy­­na­k tehát itt kellett volna maradnia és nem Bécs­­be menni külügyminiszternek. Akkor életével ját­szott Wekerle is és mégis itt maradt. Kockáztatta egykor életét Andrássy atyja is. Andrássy Gyula gróf: Én jobban kockáztattam akkor az életemet, mint maga itt a bankokban. Sándor Pál : Én soha a bankokban nem ül­tem ... Azután azt vitatja, hogy abban az időben igenis szüksége volt az országnak a nemzeti tanács­ra. Hiszen a legnagyobb hazafiak csatlakoztak hozzá. Nem akar neveket említeni, csupán kettőt, nevezete­­sen Haller Istvánt és Túri Bélát. (Derültség jobbról és a szélsőbalról.) Idézi Malternak az Alkotmány 1919­. január 23-iki számában megjelent cikkét, melyben a forradalmat dicsőíti és a sajtó meg gyü­lekezési szabadságot kívánja. Túri Béla pedg a köz­társaság mellett írt több cikket. Csatlakozott akkor a nemzeti tanácshoz a katolikus népszövetség és a középponti sajtóvállalat is. Végül még a külső politikáról szólott. Sokat hallott a korridorról. Benes most a korridor ügyé­ben Utazik. Jugoszláviában demokratikus kormány van és 52 kommunista képviselő. Románia most a földosztással csinál népszerűséget magának. E mel­lett a románok a szocializmus felé hajlanak. Valamint Csehországban is szocialista uralom van, mely mindinkább a kommunizmus felé­ hajlik, így van ez Ausztriában is. De erős a szocializmus Németországban, Franciaországban, sőt Angliában is mun­kásforrongás van. (Zajos fölkiáltások: Itt soha- ha azzal az elszántsággal állott pártja élére, sem lesz többé bolosevizmus.) Nem is lesz nálunk. Ez bizonyos, de kívülről bennünket feudálisoknak és államunkat konzervatívnek tekintik. Nekünk pedig úgy kell viselkednünk, hogy ellenségeinket megnyerjük és össze kell tartannunk és meg kell ér­tenünk egymást. Hivatkozik arra, hogy két erős kon­zervatív emberünk van: Appolnyi Albert gróf és Rákosi Jenő. Mind­ a kettő konzervatív volt a múlt­ban és ma m­ind a kettő összetartásra, megértésre int bennünket és arra, hogy az egész­­országnak osztály­os vallásfelekezet (Közbekiáltások: Faj!) fajkülönb­ség nélkül össze kell tartanunk. Azzal végzi beszé­dét, hogy bízik benne, hogy az ország reájuk fog hallgatni­. (Tetszés a szélsőbalon.) Andrássy válasza Sándor Pálnak. Sándor Pál hosszú beszéde után Andrássy Gyula gróf személyes kérdésben válaszolt. Soha amaiyi dicsérő és magasztaló szó között nem látott annyi mérgezett tőrt, mint Sándor beszédében. Kedve volna részletesebben válaszolni, hogy e tőrö­ket Sándor lábai elé vethesse. Rámutat arra, hogy Sándor mennyire ártott annak a fajnak, melynek épp élő harcosa. Neki Sándor szemére vetette, hogy antiszemitává vedlett, de ő azt a fajt csak korlátok közé akarja szorítani épp a múlt tapasztalatai folytán, hogy mindent megtegyen, hogy ez a politika a mér­séklet útján maradjon és visszatartsa azoktól a túl­zásoktól, melyek épp annyira kárára vannak a zsidó fajnak, mint a magyar nemzetnek és ártanak­ a magyar becsületnek, a magyar békének, a ma­gyar jövőnek. (Úgy van­ jobbról.) Arra kéri Sándort, hogy ne nehezítse meg a helyzetét azzal, hogy min­denkit bepiszkít, mindenkire rámondja, hogy forra­dalmár csak azért, hogy bebizonyítsa, hogy a zsidó­ság nem vett nagy részt a forradalomban. A forra­dalomnak igenis sok oka vám, de ez nem bizonyítja,­ hogy a forradalom fölidézésében a zsidóság egy részig is hozzá nem járult. Vázsonyiról, noha most ellen-, fele, elismeri, hogy­ a legnagyobb hazafias bátorság­gal küzdött a veszély percében a nemzeti irányzat mellett és küzdött a fölfordulás ellen, melyet ma már­ Ő is szeretne elfelejteni. — Vázsonyi Vilmos: Miért? Ma is küzdök ellene! — Andrássy: Amikor itt föl­for­­gató irányzat dúlt Vázsonyi kiálloit a bástyára és fölvette a küzdelmet. Bárcsak többen lettek volna a zsidók közül hozzája hasonlók, akkor ma nem volna oly nagy az antiszemitizmus. Hogy a háborút elvesztettük, an­na­k fő oka volt, hogy az antant sok­kal erősebb volt. A forradalmak csak elősegítették a vereséget, de a forradalom legborzasztóbb vétke volt, a­mikor megakadályozta, hogy akkor legyen katonánk, mikor Magyarország védelméről volt szó. A­mikor a Kárpátokat kellett volna védenünk, ak­kor ez a defetista forradalmi banda megakadályozta, hogy tűrhető békét kössünk. (Igaz!) Azért nem tud­tunk jobb föltételeket elérni, mert le voltunk fegy­verezve. Téved Sándor Pál, a­mikor azt mondja, ú­ szóló azt hitte, hogy nem lesz forradalom. Sőt ép­pen azért vállalkozott a külügyminiszterségre, mert­ tudta, hogy a forradalom küszöbön van. Éppen ez­­ért ajánlotta föl a külömbékét, noha fájdalmas volt a német szövetségestől elszakadni. Csak a békével vélt® akkor a forradalmat legyőzni. Kijelenti, hogy­ soha senkinél lépést nem tett, hogy Károlyit le ne írta Jakab Ödön. Az éjjeli szekrényemen megnéztem az órát: hat óra! — Hát ez az óra megbolondult? — álmélkod­­tam magamban. — hisz odakütii, úgy látszik, még sötét van. Június ... és még reggel hat órakor . . .. sötét! Merő képtelenség! A zsalugáter szárnyait szétlöktem s kinéztem a kertbe, hová az udvar fenekén lévő lakáscím ab­lakai nyíltak. Csakugyan sötétség! Semmi sem mu­tatott arra, hogy hat óra­­ lenne már. Csak az éj­szaka volt hangosabb, mint rendesen szokott Innen is, onnan is tompa zúgás búgott felém a környék­ről, a­milyen országos vásárok alkalmával szokta a nyüzsgő piacokat betölteni. A kertben is ésidőn szokatlan mozgolódás mutatkozott: a madarak kü­lönös­, ijedt csipegéssel nyugtalankodtak a fák k­andsátora alatt, mintha valaki az álmukból föl­riasztotta volna szegényeket. Olyan aggódásféle sírt ki a csipegésükből. Nem értettem sehogysem a dolgot s engem is valami nyugtalanító, kellemetlen hangulat vett elé. Már az órám szokatlan sietése is holmi babonás sejtelmekkel zavart. Otthagytam az ablakot és ki­siettem­ a lakásból, hogy lássam: mi van az udvar felöl? A fonint az előszobába kiléptem, a kíváncsisá­gom még jobban kezdett nőni, mert künn a folyo­sókról baljóslatú zaj itté meg a fülem. Erre is, arra is sűrűn csapdosták az ajtót s nagy lótás-fulás dobogása hallatszott. Végigszaladtam az előszobán, serényen kizár­tam az ajtót s a mennyire az éjjeli pongyolám en-­­­gedte, kidugtam a­ fejem az ajtónyiláson. A szom- *­szédaim éppen ekkor rohantak el a lakásán előtt,­­ — Mi történt? — kiálték utánuk. De nem volt kedve senkinek felelni, csak ro­hantak tovább a lépcsőház felé, hol a lakók­­ egy­mást lökdös­ve tolongtak le az emeletekről, mintha­ égne a ház, vagy földindulás volna. Most már én is alaposan megszeppentem! Visszarohantam gyorsan a szobámba. A legszüksége­sebb ruhadarabokat nyakra-főre magamra kapkod­tam s nyitva hagyván m­­agam után mindent­ futot­tam én is, a merre futni a többieket láttam. En­gem már nem bökdösött senki, sem a folyosón, sem a lépcsőkön, mivelhogy akkor már az egész nagy bérház ki volt teljesen ürülve. Mikor a kapuba leértem, szinte hanyatt estem a csodálkozástól! Nem tu­dtam elképzelni, hogy mi baj lehet? Az utca csordultig tele volt népséggel. Mint egy hatalmas, fekete áradat, zsibongott, zú­gott a sokaság mindenütt. Férfiak, asszonyok, gyer­mekek össze-vissza beszé­ltek egyszerre s éppen azért alig lehetett a beszédjükből világosan kivenni vala­mit. Mindenki lelkendezve hadart és mindenki ke­let felé figyelt, a­hol pedig nem volt semmi sem lát­ható, mivel keletet is épp oly vastag sötétséggel függönyözte el az éjszaka, mint a többi világtájat.­­De azért mindenki csak arrafelé nézett, mint a­hogy a pályaudvarokon figyel a türelmetlen soka­ság abba az irányba, honnan a megkésett vonattal valamely előkelő, kedves vendéget vár. Befurakodtam hamar a tömegbe, keresve egy nyugodtabb alakot, a­kit megszólítsak. Szerencsére a házmesterünket a hangjáról megismertem és a könyökömmel legott utat törtem hozzá. Izgatottan kóröd­ni --- V CUWH 1V11 Voln au Keserűen, majdnem durván felelt: — Nincs itt semmi s többet már nem is leste! Ennek a bitang világnak befellegzett! — De, az Istenért, mi baj van? — Hát nem tetszik látni, hogy nem jött föl 3 lap! Pedig már hétre jár! — Talán az órák sietnek? — Nem sietnek azok! Az egész városban min­­denütt jár! Hanem itt a világ vége! Nekünk haran­goztak! Azzall hirtelen elkeveredett előkjai ismét a tö­megbe. Megfagyott a­ vérem attól, a­mit hallok! Min­denre gondoltam, csak arra nem! Hideg veríték vert ki a testemen s a tömegfélelem nyomban velem is átragadt. Valami kimondhatatlan borzalom nyar­galta végig­­minden idegszálam. Nehéz kábulat szállta meg az agyam s tehetetlenül engedtem ma­gam sodortatni, a merre az utca hullámzása moz­gott. Hallottam, hogy a nép kerültem zsinatot, kia­bál, de a­ beszédjük csak úgy h­omályosan zsongott a fülembe, mint amikor félálomban halljuk az ágyunkból, hogy künn az ablakunk alatt beszél­getnek. Egy megriadt ember ész nélkül kapkodva­ handabandázott: — El kéne valakinek futni a rendőrségre! A másik azt hajtotta: — Félre kell verni a harangokat! Egy öregasszony kétségbeesve lamentált: — Gyerünk a templomba! Kérjük a jó istent hogy ne hagyjon el! De valaki közbekiáltott: — Oda hiába megy! Én ónnal jöttem­ Éa­sá mellettem be:­zsúfolásig tele vannak a templomonál!

Next