Budapesti Hírlap, 1921. december (41. évfolyam, 271–295. szám)

1921-12-01 / 271. szám

1921 december 1. Impesti Hiírlap (271. sz.) . Az osztrák nemzetgyűlés elfogadta a velencei jegyzőkönyvet. — Schober Naruellár expozéja a nyugat magyarországi kérdésről. — Bécs, nov. 30.­­A nemzetgyűlés mai ülésén elfogadta a velencei­­jegyzőkönyvet. A nemzetgyűlés üléséről az alábbi részletes tudósítás érkezett: Bécsből jelentik. A velencei jegyzőkönyv ratif ■fik­álás­ára vonatkozó elnöki jelentést a nemzetgyű­­lés mai ülésén mint első pontot tűzték napirendre. Maijr dr. előadó rámutat arra, hogy a jegyző­könyv csupán a kötelezettség nélkül való tárgyalás eredményét taralmazza és abból az államra nemzet­közi jogi kötelezettség nem hárulhat. Megállapítja az előadó, hogy Ausztriára csak a saint-germaini béke­szerződés határozatai lehetnek irányadók, a magyar kísérőjegyzéket el nem­ ismeri és az antant súlyos nyomása alatt kénytelen hozzájárulni a velencei jegyzőkönyvhöz-" A szabad és igazságos szavazás ér­dekében nagy súlyt vet annak kijelentésére, hogy olyan szavazáshoz, a­mely nem is volna szavazás, hanem elviselhetetlen kényszert jelentene, a nemzet­­gyűlés sohasem adhatja hozzájárulását. Schober szövetségi kancellár szólalt fel ezután, elfogadásával tett engedményeket vállalja magára. — Kéri, úgymond, a nemzetgyűlést, hogy a Sopronban és környékén megtartandó, népszavazás elfogadssával tett engedményeket vállalja magára. Ausztriának ez az igen nagy előzékenysége abból az őszinte kívánságból is fakad, hogy ha Sopron sorsa a népszavazástól függ, akkor talán gyorsabban be­­heged az a seb, a­melyet a békeszerződések végre­hajtása a szomszéd állam szívén ütött . Magyarországon nem szabad elfelejteni azt a tényt, hogy a saint-germaini és a trianoni béke­­szerződésben a győztes antant-államok voltak azok, a­melyek megállapították, hogy a­ nyugatmagyar­országi vármegyéket Ausztria kapja meg. Magyar­­ország igazán nem kívánhatta, hogy Ausztria ennek az ősnémet nyelvterületnek, Nyugatm­agyarország­nak odaígérését visszautasítsa annál kevésbé, mivel ezek között vannak azok a területek, a melyekért évszázadok előtt már nagy versengés folyt, mint Borostyánkő, Kismarton, Fraknóváralja, Szarvkő, Kabold és Rohonc, a melyeket III. Ferdinánd csá­­szár 1647-ben az alsóausztriai rendek határozott tiltakozása ellenére Magyarországnak adott át A békeszerződések sok igazságtalanságot tartalmaznak mindkét országra. De mi volt nagyobb igazságtalan­ság: olyan sok színtiszta német lakosságú országrész elszakítása a német Ausztriától, vagy pedig a gsef­ nyelvű Nyugatmagyarország el­szakítása a magyarul beszélő Magyarországtól. Ezután arról­ szólt, hogy a Nyugatmagyaror-­­szág körül folyt tárgyalások Magyarországnak túl­zott igényei folytán maradtak eredménytelenek. Az osztrák kormány, mikor a­ trianoni békeszerződés életbelépésének ideje mindjobban közeledett, az an­tantnál katonai erők kirendelését kérte, sőt kijelen­tette, hogy maga hajlandó a szükséges csapatokat kiküldeni, de az antant részéről mindig határozott nem volt a válasz. A magyar kormány augusztus 31-én olyan ajánlatot tett az osztrák kormánynak, a­melyben az Ausztriának ítélt területnek több mint negyedrészét, az egész nyugat magyarországi lakos­ságnak több mint két hetedrészét Magyarország szá­mára követeli. Ezt az ajánlatot Ausztria visszauta­­sította. Ezután következtek a nyugatmagyarországi sajnálatos események. A­ magyarok részén látszólag mindig mindeni rendben volt, de csak látszólag. Az antant meg­parancsolta a magyar csapatoknak, hogy hagyják el Nyugatmagyarországot: a magyar csapatok el is hagyták Nyugatmagyarországot. Helyükre csendőrök jöttek, a­kik bizony nagyon­­hasonlítottak a csapa­tokhoz. Mikor a csendőröknek is el kellett hagy­­niuk az országot, a csendőrök is eltűntek és az úgynevezett „felelőtlen elemek*­ árasztották el az országot. A csapatok, a csendőrök és a felelőtlen elemek közt való kapcsolatot a magyar kormány maga világí­totta meg, a­midőn villámszerű gyor­sasággal megtisztította az országot a felelőtlen ele­mektől. Ezek a felelőtlen elemek, a­melyeket ban­dáknak is neveznek, Magyarország belsejének min­den részéből rekrutálódtak. Diákok, tisztek, munka­­nélküliek, menekültek szaporították meg a sorokat és ez előtt az elvitathatatlanul bebizonyított tény előtt semmivé omlik össze a nyugatmagyarországi lakosság fölkeléséről szóló nagyon is átlátszó mese. Nem a nyugatmagyarországiak voltak azok, a­kik a megszállásnak fegyverrel ellenszegültek, hanem sza­badcsapatok, a­melyeket bizonyára nem a magyar kormány tudta nélkül egy messze szétágazó szerve­zet küldött Nyugatul­agyarországra. A kancellár a továbbiakban a nyugatmagyar­országi fölkelés történelmi részével foglalkozik, majd rátér a velencei konferencia előzményeinek ismertetésére. — Szeptember 14-én — úgymond — a magyar kormány azzal a kérdéssel fordult az olasz külügy­miniszterhez, hogy N­yugatmagyarországnak az an­tant kezébe való átadása után garantálja Magyar­­országnak Sopron és környéke birtokát. Della Torrella márki ezt az ajánlatot közölte az osztrák kormánnyal, a­melynek nevében Sch­ober kancellár a római osztrák követ útján kifejtette az olasz kül­ügyminiszter előtt, hogy Magyarország ajánlatának elfogadása a történtek után a magyar kormány meg­­jutalmazását és Ausztriának pedig megbüntetését je­lentené azért, hogy mindenkor korrekt magatartást tanúsított. A kancellár késznek nyilatkozott arra, hogy az olasz külügyminiszter közvetítő ajánlatát a külügyi bizottság elé terjessze. Azon a napon, mikor a külügyi bizottság ebben a dologban összeült, meg­érkezett Benes dr. cseh miniszterelnök meghívása egy eszmecserére, mely szintén a nyugatmagyaror­szági kérdésre vonatkozott és­ a­melynek a magyar kormánynak a cseh­ külügyminiszter közvetítéséről szóló kérelme volt a tárgya. A kancellár másnap Haimburgban találkozott Benessel és ez alkalommal megállapította, hogy a magyar kormány Bencéhez is azt a kérelmet intézte, hogy neki Sopron és kör­r­nyéke átengedését garantálja. A kancellár ezután a további eseményeket vá­zolja és közli, hogy ő a diplomáciai tárgyalások­ során mindig azt az álláspontot képviselte, hogy Ausztriát jogaihoz kell segíteni és Nyugatban­ az ország zavartalan birtoklását biztosítani számára. A cseh külügyminiszter vissza is adta a közve­títő megbízatást, de ugyanakkor Párisból azt a ta­nácsot kapta az osztrák kormány, hogy Magyar­­országgal lépjen egyezségre. Október 1-én m­egérke­­zett Olaszország meghívása a konferenciára, néhány nappal később pedig Nagy-Britannia és Francia­­ország is felszólították a kancellárt, hogy Delta Torretta meghívásának tegyen eleget. Seb­oh­- a közvetítés és a velencei meghivás elutasítása esetén nem látott utat és módot arra, hogy a né -­ma­gyarországi állapotoknak véget vessen. A velencei tárgyaláson a legnagyobb szívóssággal kifejtette a fönt kifejtett álláspontját s csak mikor ennek ér­vényt tudott szerezeni és másrészt kifejtették előtte, hogy vonakodása Ausztriára nézve is veszedelemmel jár, csak akkor szánta el magát a jegyzőkönyv alá­írására. A KARÁCSONYI VÁSÁR Szénásy Gyulánál BUDAPEST, IV. KERÜLET, KRISTÓF-TÉR 4., SZERVITA-TÉR SAROK, E HÓ 24-ÉN MEGKEZDŐDÖTT. Ez alkalommal eladásra kerül a női ruha- és férfiöltöny-kelmék raktár­feles­lege, tehát nem „occasio“-célokra összevásárolt holmik. A cég árakat nem hirdet, nem zsonglőrködik velük, azonban szinte kizártnak tartja azt, hogy ugyanilyen jóanyagú kelméket bárki is olcsóbban árusíthasson. Koldusok. Sohasem lehet tudni, honnan jönnek l és hová n­gn­i,ok. Bizonyára egyenkint szállingóznak össze az utcasarkokról, a­hol csöndes, vagy kiállhatatlan siránkozással koldulni szoktak. De lehetséges, hogy nem is koldusok. Talán még a Koldusnál is szegé­nyebbek. Ám egyszerre csak itt sorakoznak egy nagy épület kapuja előtt — a jótékony ház előtt ___ $ végigállják, vagy ülik az utcát, mint valami hirtelen nőtt szürke, tüskés kerét. Valami bor­zasztó sivárság van ebben a látványban, öregek s inkább foltosak, mint rongyosak és a helyzetükhöz mérten nem is túlságosan piszko­sak. Betegek, asztmásak, köszvényesek, nehezen látóak és reszketőlábasak i­s egy bádogcsajkából bádogkanállal esznek. Szinte úgy lehetne nézni őket, mint valami sötét képet, a­melyet valamely hihetetlenül közömbös, vagy hihetetlenül szatirikus piktor festött. Csak hogyha kép volna, nem szégyelnél úgy el magát az ember. Egyformák, olyan egyformák, mint szürke tvarjúcsapat az őszi mezőn. Ősz finisek szorulnak meg a fakó kendők alatt, a szem egyformán ki­csire húzódott s akár kék volt hajdan, akár fekete, ma már egyképpen színtelen és fény nélkül való. Szőrszálak tenyésznek hosszúra a sárga, ráncos űr között a lilás kezeken egyfajta duzzadt, el­nyúló erek s hosszú, piszkos körmök, olyan, mintha madárkarom volna. /v~ Mogorvák, bizalmatlankodók és irigyek. Félté­kenyei pislognak a többi csajkába, nem kapott-e a másik többet egy kávéskanállal? - Nekiülnek és esznek. Nem csevegnek közben elmésen és vidáman, mint önök szoktak hölgyeim és uraim, a társas­ebédeknél. Mohón és kiéhezve esznek, de szemmel­­láthatóan valami szerelmes gyűlölettel telve el a száraz bableves, a lágy, sápadt mákosm­eté­d és — éh teremtés koronája — savanyu krumplifőzelék iránt. Unják ezeket az étel­eket s ki tudja mégis, meddig kapják? Minden ebédnél eszükbe jut az éh­­haláltól való félelemnek öntudatuk mögött lap­pangó rémülete. Hiszen olyan szegények, olyan öregek, olyan tehetetlenek! Olykor, ha szép idő van s várniok kell az ebédre, némelyikük kitár egy batyut és ruhát fol­toz. Illetve nem is ruhát. Rongyot. Szinehagyott, fölismerhetetlen ruharészleteket; olyasmit, a­mit már szinte rongynak sem lehet használni, hogy az ember elképedve nézi: mihez is tudnak kezdeni vele? Vájjon miért esznek az utcán? Koldus életük egyetlen barátja, az utca köve vonzza-e őket, itt ott­­honosan érzik magukat vagy m­ég több részvétet akarnak kelteni s még ebéd közben is alamizsnára várnak? Vagy a jótékony kar rövid kissé s asztalt és padot már nem adhat nekik az ebédhez? Ha eső esik, vagy nagyon hideg van, akkor elszélednek s némelyikük úgy eszi meg az ebédjét, menvén — Is­ten tudja hová . . .* Mindegy: itt ülnek, vagy szerte szélednek, ne­kem látnom kell őket. El kell haladnom sokszor előttük vagy mögöttük. Vannak keserves dolgok az életben, a­melyeket nem lehet kikerülni. Azt a fiatal, beteg koldus-anyát sem tudtam kikerülni néhány nap előtt, egy szomorú estén, a villámos fény alatt, a­ki megcsípte a gyermeke karját, mikor arra men­tem, hogy sírjon és keserves hangja megindítsa az erszényemet. Én azonban észrevettem ezt az állati — nem, nem állati -­- emberi mozdulatot, elpirultam és tovább mentem. Valami undorral vegyes-­szánako­zást éreztem, valami fájó tehetetlenséget s valami meghatározhatatlan, egyetemes szégyenkezést, mint­ha én lennék felelős az egész emberiségért- Azért, hogy ez a világegyetemben megtörténhetett. Első pil­lanatban azt gondoltam, odaugrom az asszonyhoz és megrázom, összeszidom. Hogy megundorodjon saját magától ... A következő pillanatban azonban azt kérdeztem magamtól: várjon ha te volnál a beteg koldus-anya, bizonyos vagy-e abban, hogy nem ten­néd ugyanazt? Mert lássák, hölgyeim és uraim, ez a szörnyű nagy kié­rdés. Néhány évvel ezelőtt, mikor látogatóba érkez­tem egy kis faluba, elújságolták nekem egy bolond vénleány halálát. Ő is koldulásból élt s emlékeztem örökké mosolygós, bárgyú arcára, a­mint megállt rendszerint a tornác előtt. Néha az utcán láttam tovacsúszni valami esetlen magavonszolással ala­csony, vaskos alakját- A gyerekek bosszantották s ilyenkor mérges volt. Néha pedig a szőlőhegynél fe­küdt a napos dombon, mint valami árva kutya és aludt. Egészen felelőtlen volt saját magáért, de­­ egyébként afféle csöndes bolond. _ _ j Aztán ..­—- a­mint elmondták —­ valamelyik ki­­ s A nyugatmagyarországi népszavazás. — A soproni antantbizottság­ osztrák­ barátságai— Az antant cenzúra is az osztrákoknak kedvez. — Sopronból jelentik, hogy az osztrák csapatok megszállották Csém és Pornóapáti vasmegyei köz­ségeket. Ezzel az osztrákok birtokukba vették a ne­­kik ígért terület legnagyobb részét, azonban jelentés a megszállás befejezéséről még nem érkezett. A népszavazó terület helyzete és a népszavazás időpontja egyébként bizonytalan. Mivel az osztrák nemzetgyűlés ma ratifikálta a velencei egyezséget, nyolc nap múlva meg lehetne tartani a nép­szavazást, feltéve, hogy a megígért antant-katonaság akkorára megérkezik. Erről persze annál kevésbé lehet szó, mert hiszen még határozott tudomásunk sincs arról, vájjon csakugyan elhatározta-e a nagyköveti tanács antant-erő küldését, úgy lehet, egy újabb hét is eltelik, míg Felsősziléziából a szükséges karhatalom megérkezik. Ám ebben sem lesz köszönet. A népszavazó­ terület valóságos kor­aiakban ékelődik a már osztrák kézre jutott ország­részbe. Ilyenformán, ha a magyar katonaságot és csendőrséget kivonják a népszavazó területről, az utóbbi teljesen ki lesz szolgáltatva az osztrák agi-

Next