Budapesti Hírlap, 1921. december (41. évfolyam, 271–295. szám)
1921-12-01 / 271. szám
1921 december 1. Impesti Hiírlap (271. sz.) . Az osztrák nemzetgyűlés elfogadta a velencei jegyzőkönyvet. — Schober Naruellár expozéja a nyugat magyarországi kérdésről. — Bécs, nov. 30.A nemzetgyűlés mai ülésén elfogadta a velenceijegyzőkönyvet. A nemzetgyűlés üléséről az alábbi részletes tudósítás érkezett: Bécsből jelentik. A velencei jegyzőkönyv ratif ■fikálására vonatkozó elnöki jelentést a nemzetgyűlés mai ülésén mint első pontot tűzték napirendre. Maijr dr. előadó rámutat arra, hogy a jegyzőkönyv csupán a kötelezettség nélkül való tárgyalás eredményét taralmazza és abból az államra nemzetközi jogi kötelezettség nem hárulhat. Megállapítja az előadó, hogy Ausztriára csak a saint-germaini békeszerződés határozatai lehetnek irányadók, a magyar kísérőjegyzéket el nem ismeri és az antant súlyos nyomása alatt kénytelen hozzájárulni a velencei jegyzőkönyvhöz-" A szabad és igazságos szavazás érdekében nagy súlyt vet annak kijelentésére, hogy olyan szavazáshoz, amely nem is volna szavazás, hanem elviselhetetlen kényszert jelentene, a nemzetgyűlés sohasem adhatja hozzájárulását. Schober szövetségi kancellár szólalt fel ezután, elfogadásával tett engedményeket vállalja magára. — Kéri, úgymond, a nemzetgyűlést, hogy a Sopronban és környékén megtartandó, népszavazás elfogadssával tett engedményeket vállalja magára. Ausztriának ez az igen nagy előzékenysége abból az őszinte kívánságból is fakad, hogy ha Sopron sorsa a népszavazástól függ, akkor talán gyorsabban beheged az a seb, amelyet a békeszerződések végrehajtása a szomszéd állam szívén ütött . Magyarországon nem szabad elfelejteni azt a tényt, hogy a saint-germaini és a trianoni békeszerződésben a győztes antant-államok voltak azok, amelyek megállapították, hogy a nyugatmagyarországi vármegyéket Ausztria kapja meg. Magyarország igazán nem kívánhatta, hogy Ausztria ennek az ősnémet nyelvterületnek, Nyugatmagyarországnak odaígérését visszautasítsa annál kevésbé, mivel ezek között vannak azok a területek, a melyekért évszázadok előtt már nagy versengés folyt, mint Borostyánkő, Kismarton, Fraknóváralja, Szarvkő, Kabold és Rohonc, a melyeket III. Ferdinánd császár 1647-ben az alsóausztriai rendek határozott tiltakozása ellenére Magyarországnak adott át A békeszerződések sok igazságtalanságot tartalmaznak mindkét országra. De mi volt nagyobb igazságtalanság: olyan sok színtiszta német lakosságú országrész elszakítása a német Ausztriától, vagy pedig a gsef nyelvű Nyugatmagyarország elszakítása a magyarul beszélő Magyarországtól. Ezután arról szólt, hogy a Nyugatmagyaror-szág körül folyt tárgyalások Magyarországnak túlzott igényei folytán maradtak eredménytelenek. Az osztrák kormány, mikor a trianoni békeszerződés életbelépésének ideje mindjobban közeledett, az antantnál katonai erők kirendelését kérte, sőt kijelentette, hogy maga hajlandó a szükséges csapatokat kiküldeni, de az antant részéről mindig határozott nem volt a válasz. A magyar kormány augusztus 31-én olyan ajánlatot tett az osztrák kormánynak, amelyben az Ausztriának ítélt területnek több mint negyedrészét, az egész nyugat magyarországi lakosságnak több mint két hetedrészét Magyarország számára követeli. Ezt az ajánlatot Ausztria visszautasította. Ezután következtek a nyugatmagyarországi sajnálatos események. A magyarok részén látszólag mindig mindeni rendben volt, de csak látszólag. Az antant megparancsolta a magyar csapatoknak, hogy hagyják el Nyugatmagyarországot: a magyar csapatok el is hagyták Nyugatmagyarországot. Helyükre csendőrök jöttek, akik bizony nagyonhasonlítottak a csapatokhoz. Mikor a csendőröknek is el kellett hagyniuk az országot, a csendőrök is eltűntek és az úgynevezett „felelőtlen elemek* árasztották el az országot. A csapatok, a csendőrök és a felelőtlen elemek közt való kapcsolatot a magyar kormány maga világította meg, amidőn villámszerű gyorsasággal megtisztította az országot a felelőtlen elemektől. Ezek a felelőtlen elemek, amelyeket bandáknak is neveznek, Magyarország belsejének minden részéből rekrutálódtak. Diákok, tisztek, munkanélküliek, menekültek szaporították meg a sorokat és ez előtt az elvitathatatlanul bebizonyított tény előtt semmivé omlik össze a nyugatmagyarországi lakosság fölkeléséről szóló nagyon is átlátszó mese. Nem a nyugatmagyarországiak voltak azok, akik a megszállásnak fegyverrel ellenszegültek, hanem szabadcsapatok, amelyeket bizonyára nem a magyar kormány tudta nélkül egy messze szétágazó szervezet küldött Nyugatulagyarországra. A kancellár a továbbiakban a nyugatmagyarországi fölkelés történelmi részével foglalkozik, majd rátér a velencei konferencia előzményeinek ismertetésére. — Szeptember 14-én — úgymond — a magyar kormány azzal a kérdéssel fordult az olasz külügyminiszterhez, hogy Nyugatmagyarországnak az antant kezébe való átadása után garantálja Magyarországnak Sopron és környéke birtokát. Della Torrella márki ezt az ajánlatot közölte az osztrák kormánnyal, amelynek nevében Schober kancellár a római osztrák követ útján kifejtette az olasz külügyminiszter előtt, hogy Magyarország ajánlatának elfogadása a történtek után a magyar kormány megjutalmazását és Ausztriának pedig megbüntetését jelentené azért, hogy mindenkor korrekt magatartást tanúsított. A kancellár késznek nyilatkozott arra, hogy az olasz külügyminiszter közvetítő ajánlatát a külügyi bizottság elé terjessze. Azon a napon, mikor a külügyi bizottság ebben a dologban összeült, megérkezett Benes dr. cseh miniszterelnök meghívása egy eszmecserére, mely szintén a nyugatmagyarországi kérdésre vonatkozott és amelynek a magyar kormánynak a cseh külügyminiszter közvetítéséről szóló kérelme volt a tárgya. A kancellár másnap Haimburgban találkozott Benessel és ez alkalommal megállapította, hogy a magyar kormány Bencéhez is azt a kérelmet intézte, hogy neki Sopron és körrnyéke átengedését garantálja. A kancellár ezután a további eseményeket vázolja és közli, hogy ő a diplomáciai tárgyalások során mindig azt az álláspontot képviselte, hogy Ausztriát jogaihoz kell segíteni és Nyugatban az ország zavartalan birtoklását biztosítani számára. A cseh külügyminiszter vissza is adta a közvetítő megbízatást, de ugyanakkor Párisból azt a tanácsot kapta az osztrák kormány, hogy Magyarországgal lépjen egyezségre. Október 1-én megérkezett Olaszország meghívása a konferenciára, néhány nappal később pedig Nagy-Britannia és Franciaország is felszólították a kancellárt, hogy Delta Torretta meghívásának tegyen eleget. Seboh- a közvetítés és a velencei meghivás elutasítása esetén nem látott utat és módot arra, hogy a né -magyarországi állapotoknak véget vessen. A velencei tárgyaláson a legnagyobb szívóssággal kifejtette a fönt kifejtett álláspontját s csak mikor ennek érvényt tudott szerezeni és másrészt kifejtették előtte, hogy vonakodása Ausztriára nézve is veszedelemmel jár, csak akkor szánta el magát a jegyzőkönyv aláírására. A KARÁCSONYI VÁSÁR Szénásy Gyulánál BUDAPEST, IV. KERÜLET, KRISTÓF-TÉR 4., SZERVITA-TÉR SAROK, E HÓ 24-ÉN MEGKEZDŐDÖTT. Ez alkalommal eladásra kerül a női ruha- és férfiöltöny-kelmék raktárfeleslege, tehát nem „occasio“-célokra összevásárolt holmik. A cég árakat nem hirdet, nem zsonglőrködik velük, azonban szinte kizártnak tartja azt, hogy ugyanilyen jóanyagú kelméket bárki is olcsóbban árusíthasson. Koldusok. Sohasem lehet tudni, honnan jönnek l és hová ngni,ok. Bizonyára egyenkint szállingóznak össze az utcasarkokról, ahol csöndes, vagy kiállhatatlan siránkozással koldulni szoktak. De lehetséges, hogy nem is koldusok. Talán még a Koldusnál is szegényebbek. Ám egyszerre csak itt sorakoznak egy nagy épület kapuja előtt — a jótékony ház előtt ___ $ végigállják, vagy ülik az utcát, mint valami hirtelen nőtt szürke, tüskés kerét. Valami borzasztó sivárság van ebben a látványban, öregek s inkább foltosak, mint rongyosak és a helyzetükhöz mérten nem is túlságosan piszkosak. Betegek, asztmásak, köszvényesek, nehezen látóak és reszketőlábasak is egy bádogcsajkából bádogkanállal esznek. Szinte úgy lehetne nézni őket, mint valami sötét képet, amelyet valamely hihetetlenül közömbös, vagy hihetetlenül szatirikus piktor festött. Csak hogyha kép volna, nem szégyelnél úgy el magát az ember. Egyformák, olyan egyformák, mint szürke tvarjúcsapat az őszi mezőn. Ősz finisek szorulnak meg a fakó kendők alatt, a szem egyformán kicsire húzódott s akár kék volt hajdan, akár fekete, ma már egyképpen színtelen és fény nélkül való. Szőrszálak tenyésznek hosszúra a sárga, ráncos űr között a lilás kezeken egyfajta duzzadt, elnyúló erek s hosszú, piszkos körmök, olyan, mintha madárkarom volna. /v~ Mogorvák, bizalmatlankodók és irigyek. Féltékenyei pislognak a többi csajkába, nem kapott-e a másik többet egy kávéskanállal? - Nekiülnek és esznek. Nem csevegnek közben elmésen és vidáman, mint önök szoktak hölgyeim és uraim, a társasebédeknél. Mohón és kiéhezve esznek, de szemmelláthatóan valami szerelmes gyűlölettel telve el a száraz bableves, a lágy, sápadt mákosmetéd és — éh teremtés koronája — savanyu krumplifőzelék iránt. Unják ezeket az ételeket s ki tudja mégis, meddig kapják? Minden ebédnél eszükbe jut az éhhaláltól való félelemnek öntudatuk mögött lappangó rémülete. Hiszen olyan szegények, olyan öregek, olyan tehetetlenek! Olykor, ha szép idő van s várniok kell az ebédre, némelyikük kitár egy batyut és ruhát foltoz. Illetve nem is ruhát. Rongyot. Szinehagyott, fölismerhetetlen ruharészleteket; olyasmit, amit már szinte rongynak sem lehet használni, hogy az ember elképedve nézi: mihez is tudnak kezdeni vele? Vájjon miért esznek az utcán? Koldus életük egyetlen barátja, az utca köve vonzza-e őket, itt otthonosan érzik magukat vagy még több részvétet akarnak kelteni s még ebéd közben is alamizsnára várnak? Vagy a jótékony kar rövid kissé s asztalt és padot már nem adhat nekik az ebédhez? Ha eső esik, vagy nagyon hideg van, akkor elszélednek s némelyikük úgy eszi meg az ebédjét, menvén — Isten tudja hová . . .* Mindegy: itt ülnek, vagy szerte szélednek, nekem látnom kell őket. El kell haladnom sokszor előttük vagy mögöttük. Vannak keserves dolgok az életben, amelyeket nem lehet kikerülni. Azt a fiatal, beteg koldus-anyát sem tudtam kikerülni néhány nap előtt, egy szomorú estén, a villámos fény alatt, aki megcsípte a gyermeke karját, mikor arra mentem, hogy sírjon és keserves hangja megindítsa az erszényemet. Én azonban észrevettem ezt az állati — nem, nem állati -- emberi mozdulatot, elpirultam és tovább mentem. Valami undorral vegyes-szánakozást éreztem, valami fájó tehetetlenséget s valami meghatározhatatlan, egyetemes szégyenkezést, mintha én lennék felelős az egész emberiségért- Azért, hogy ez a világegyetemben megtörténhetett. Első pillanatban azt gondoltam, odaugrom az asszonyhoz és megrázom, összeszidom. Hogy megundorodjon saját magától ... A következő pillanatban azonban azt kérdeztem magamtól: várjon ha te volnál a beteg koldus-anya, bizonyos vagy-e abban, hogy nem tennéd ugyanazt? Mert lássák, hölgyeim és uraim, ez a szörnyű nagy kiérdés. Néhány évvel ezelőtt, mikor látogatóba érkeztem egy kis faluba, elújságolták nekem egy bolond vénleány halálát. Ő is koldulásból élt s emlékeztem örökké mosolygós, bárgyú arcára, amint megállt rendszerint a tornác előtt. Néha az utcán láttam tovacsúszni valami esetlen magavonszolással alacsony, vaskos alakját- A gyerekek bosszantották s ilyenkor mérges volt. Néha pedig a szőlőhegynél feküdt a napos dombon, mint valami árva kutya és aludt. Egészen felelőtlen volt saját magáért, de egyébként afféle csöndes bolond. _ _ j Aztán ..—- amint elmondták — valamelyik ki s A nyugatmagyarországi népszavazás. — A soproni antantbizottság osztrák barátságai— Az antant cenzúra is az osztrákoknak kedvez. — Sopronból jelentik, hogy az osztrák csapatok megszállották Csém és Pornóapáti vasmegyei községeket. Ezzel az osztrákok birtokukba vették a nekik ígért terület legnagyobb részét, azonban jelentés a megszállás befejezéséről még nem érkezett. A népszavazó terület helyzete és a népszavazás időpontja egyébként bizonytalan. Mivel az osztrák nemzetgyűlés ma ratifikálta a velencei egyezséget, nyolc nap múlva meg lehetne tartani a népszavazást, feltéve, hogy a megígért antant-katonaság akkorára megérkezik. Erről persze annál kevésbé lehet szó, mert hiszen még határozott tudomásunk sincs arról, vájjon csakugyan elhatározta-e a nagyköveti tanács antant-erő küldését, úgy lehet, egy újabb hét is eltelik, míg Felsősziléziából a szükséges karhatalom megérkezik. Ám ebben sem lesz köszönet. A népszavazó terület valóságos koraiakban ékelődik a már osztrák kézre jutott országrészbe. Ilyenformán, ha a magyar katonaságot és csendőrséget kivonják a népszavazó területről, az utóbbi teljesen ki lesz szolgáltatva az osztrák agi-