Budapesti Hírlap, 1922. január (42. évfolyam, 1–25. szám)

1922-01-01 / 1. szám

2 Budapesti Hírlap a. ho 1922 január 1. várost és vidékét megmentették édesanyja, a magyar nemzet számára. Ezt jelenti ennek a nemzetnek a magyar műveltség. A tudatlansá­got, a naiv s hiszékeny népet meg lehet tánto­rítani ígéretekkel, csábításokkal, fenyegetéssel és ámítással. Az öntudatos, müvelt hazafiság szikláját e siker vizek alá nem moshatják. Sop­ron ebben a harcban a szó szoros értelmében a nemzeti civilizáció sziklavárának bizonyult. Fenséges védőerőnek bizonyult a prédára járó népmartalócok ellen s ez a garanciája annak, hogy ellenállhatatlan hódítóerőnek fog bizo­­nyulni az elveszettek visszaszerzésében is. Első üdvözlésünk az uj esztendőben Sop­ront, pogármesterét és polgárait illesse. Második szavunk minden magyar lelket megcsonkított határainkon belül és kívül, harmadik szavunk és minden szónk, melynek életet ad lélekzetünk, a nemzetet, az országot, melynek régi alakjában, régi alkotmányában, régi­ dicsőségében való fel­­támasztása lesz az uj esztendő minden gondja és minden eljövendő esztendő munkája. Isten minket úgy segéljen. Visszatarts az országsyttfis remijére. Irta Lukács Györg­y, nyug. miniszter. Az alkotmányosság helyreállításáról és az ál­lami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezésé­ről alkotott 1920. évi I. törvénycikk 1. szakasza ki­mondja, hogy a nemzetgyűlés jóváhagyja a kor­mánynak ama rendeleteit, melyek alapján a nem­zetgyűlés összegyűlt. E rendeletek közé tartozik az 1919. évi 5984. M. E. szám­ú rendelet is, melynek 3. szakasza szerint a nemzetgyűlés működésének időtartama az összeillésének napjától számított két év. Minthogy pedig a nemzetgyűlés 1920. évi február 16-án ült össze, ennélfogva kétségtelen, hogy a nem­zetgyűlés megbízatása 1922. február 16-án automa­­tice megszűnik.­­ Mihelyt a nemzetgyűlés megbízatása ekképp önmagától megszűnik, helyébe többet nem léphet más nemzetgyűlés, hane­m csakis alkotmányos or­szággyűlés. A nemzetgyűlés a ma­ga létét, azaz azt, hogy nem az alkotmányunk szerint való országgyű­lés gyűlt egybe, hanem a korlátlan általános vá­lasztójog alapján nyugvó egykamarás parlament, az 1920. évi I. törvénycikkben azzal okolta meg, hogy az állami föhatalom gyakorlása az alkotmány ren­des formái között lehetetlenné vált. Lehetetlenné vált, mert királyi hatalom gyakorlása 1918. no­vember 13-án megszűnt és mert 1918- ért november 16-án az országgyűlés működése is megszűnt annak folytán, hogy a képviselőház önmagát feloszlottnak nyilvánította, a főrendiház pedig e határozatot tu­domásul vette és tanácskozásait berekesztette. A fő­hatalmi tényezők működésének e szünetelésével okolta meg a nemzetgyűlés azt az elhatározását, hogy a szünetelő országgyűlés helyett az állami fő­­hatalom ideiglenes gyakorlását átvette, és a másik szintjén szünetelő főhatalmi tényezőnek, a királynak helyébe „az államfői teendők ideiglenes ellátására" kormányzót választott. Az ezidő szerint működő mind a két főhatalmi tényezőnek működése tehát ideiglenes és megszűnik, mihelyt az állami főhata­­lomnak az alkotmány rendes formái között való gyakorlása újból lehetővé válik, önmagára nézve két évben előre megállapította a nemzetgyűlés ennek az ideiglenességnek tartamát. Azért két évben, mert ennyi időt ítélt szükségesnek a viszonyok olyatén konszolidációjára, a­mely már alkalmas arra, hogy az alkotmány rendes formái között lehessen fő­hatalmat gyakorolni, azaz hogy a rendes ország­gyűlés vehesse át a nemzet képviseletét. A kor­mányzói hatalom gyakorlását a nemzetgyűlés nem kötötte előre megállapított időtartamhoz, mivel­hogy sem előre látható, sem hozzávetőlegesen meg­állapítható nem volt, hogy a királyi hatalom gya­korlásában beállott szünet meddig fog tartani.­­ A­felől vitatkozni is alig lehet, hogy mihelyt lejár a nemzetgyűlés tartamának kétévi ideje, ne a rendes országgyűlés vegye át a nemzet képviseletét. A­ki azt vitatná, hogy két év lejárta után ismét a mai struktúrának megfelelő nemzetgyűlést kell egybehívni, a­t nemcsak az 1920. évi 1. törvénycik­kel helyezkednék szembe, hanem hirdetőjévé vál­nék annak, hogy viszonyaink még mindig kaotiku­sak, hogy az alkotmány rendes szervei működésé­nek ideje még mindig nem érkezett el, hanem még mindig kivételes intézményekkel, mondhatnám forradalmi jellegűekkel kell magunkat kisegíte­nünk. S ugyanennek az álláspontnak kifejezőjévé válnék mostani nemzetgyűlésünk is, ha netalán eszébe jutna a maga létezését a két éven, túl terjedő időre meghosszabbítani. A nemzetgyűlés forradalmi térre lépne, ha meghosszabbítaná a maga létét. Mert önmaga is csak átmeneti, a forradalmakból kivezető alakulat, sajá­t magának állandósítására való törekvés tehát ennek a még mindig kaotikus állapotnak állandósí­tását jelentené, a­mi nagy veszedelem lenne úgy az alkotmányosság, mint a konszolidáció szempontjá­ból. A nemzetgyűlés szempontjából pedig hatalmi visszaélés volna a meghosszabbítás. Igaz, hogy az 1910-ben összehívott országgyűlés meghosszabbí­totta a maga mandátumát, de erre alapos indító­­okai voltak, mert a háború alatt, a­midőn a vá­­lasztóközönség zöme a lövészárkokban volt, az itt­­hon lévő választók pedig a személyes és politikai szabadságot korlátozó kivételes intézkedések hatása alatt állottak, csakugyan nem lehetett volna a nem­zeti akaratot igazán kifejező képviselőházat válasz­tani. Az akkori országgyűlés tartamát kivételesen meghosszabbító 1915. évi IV. cikk egyenesen ki­mondotta, hogy az, a­mit csupán a világháború kényszere okolhat meg, semminemű más körülmé­nyek között, semminemű más helyzetben előzmén­­­nyül nem szolgálhat. Az 1915. évi példa tehát nem szolgálhat precedensül. Annál kevésbé, mert ma bel­es külviszonyaink szempontjából egyaránt az a fontos, hogy konszolidálódjunk, hogy rendes pro­duktív munkához fogjunk minden vonalon, termé­szetesen elsősorban az alkotmányos közélet terén, a­minek legjelentősebb követelménye viszont az, hogy alkotmányunk gerincoszlopa, az országgyűlés újból fölvegye rendes életműködése fonalát. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy 1922. feb­­uár 16-ika után föltét­enül az alkotmányos ország­­gyűlés rendjére kell visszatérnünk, az országgyűlés egybehivásának kö­rü­lményeit is előre kell tisztáz­nunk. Az országgyűlés egybehivásának joga királyi jog s minthogy a királyi hatalomban foglalt jogok alkotmányos gyakorlása a kormányzót illeti meg, természetesen az országgyűlés egybehívása is a kor­mányzó joga. A legfontosabb az a kérdés, hogy az új or­szággyűlés képviselőh­áza minő választójog alapján választandó. Egy bizonyos és ez az, hogy ortréi alapján nem lehet és nem szabad többé­ választani. Az a választójog, melynek alapján a nemzetévülés m­egválasztatott oetroi volt. Ezt az oetroi-t az 1920. évi I .törvénycikk jóváhagyta. Ez a jóváhagyás utó­­lagos fölmentés jelentőségével bír ama kormány­zati tény szempontjából, a­mellyel ez a választójog oktrojál­tatott. A kormány fömentést kapott azért a szabálytalan, bátran mondhatjuk, törvényellenes el­járásáért, hogy a törvény félretételével a nemzet­gyűlési képviselők megválasztására maga kreált a ki választójogot. Az utólagos szankció megszüntette a kormányzati cselekmény törvénybe ütköző voltát, minélfogva a választások olybá tekintendők, mintha eredetien is törvényszerűek lettek volna. De úgy ez ez oetroi, mint ennek az oetróinak utóbb megadott­­ törvényszerűség csupán a most együttülő nemzet­gyűlésre vonatkozott és vonatkozik. Sem az oetrói-­ országgyűlési új választások szempontjából alkal­mazásba venni nem szabad, sem egy ilyen újabb petrol javára a később netalán kimondandó törvény­szerűség jellegét előlegezni nem szabad. A­mi meg­tehető volt a forradalom és a bolosevizmus által szétzüllesztett közállapotok közt, az ma már oly an achronisztikus cselekmény volna, a­mely szemközt találná magával a nemzeti közvélemény egészét. Egyébként ezt a kérdést negativ alakban dűlőre viszi maga a többször említett 1920. évi I. t.-cik­k, illetőleg az azt kiegészítő 1920. évi XVII. tcnk is, mely utóbbi kimondja, hogy a nemzetgyűlés feloszlatása esetében a kormányzó köteles a nemzetgyűlés összehívása iránt már a feloszlató rendeletben akként rendelkezni, hogy a nemzetgyűlés az alkotandó új választójogi törvény alapján, ha pedig az addig megalkotva nem lenne, a jelenlegi nemzetgyűlés összeülésére alapul szolgáló választójog alapján, legkésőbb a feloszlatástól számí­tott három hónapon belül összeülhessen. Az úgyneve­zett Friedrich-féle választójognak újabb alkalmazását tehát csak arra az esetre szorítja a nemzetgyűlés ál­­tal alkotott törvény, ha a nemzetgyűlés a működésére megszabott kétévi időtartam lejárta előtt feloszlattal­­nék, de ekkor is csak annyiban, a­mennyiben a nem­zetgyűlés addig az ideig áll válsztójogi törvén­­y­ még nem alkotott volna. A Friedrich-féle választójog tehát még feloszlatás esetében is csak kisegítő eszköz gya­kart, hányszor festettem ki jövendő házas­életem képeit a boldogság és megelégedés ra­gyogó és tarka színeivel. A legapróbb részle­tekről sem felejtkeztem meg. Megállapítottam, hogyan fogjuk bebútorozni kedves lakásunkat, följegyeztem, hogy gardróbom hány darab és minő ruhákból fog állani. Megállapítottam, hogy az uramnak mennyi fizetése lesz és aztán száz­szor is újra meg újra beosztottam a jövedel­münket. Elhatároztam, (no most jönnek az in­timitások) hogy három gyermekünk lesz, két fiú és egy leány, fiú azért kettő, hogy legye­nek, a­kik az apai nagyravágyást és ábrándokat szolgálják és a név fönm­aradását biztosítsák. A leány pedig azért, hogy a mamának is legyen valakije otthon, aki az egyedüllét óráit édessé teszi. No ugye, ez csak nem ostobaság? Vagy ha az, hát mindenesetre édes ostobaság, alkal­mas arra, hogy egy női szivet kedves ábrán­dokkal töltsön meg. Ilyen álmok töltötték be az én lelkemet, mialatt ujjaim az Írógép billen­tyűit kopogtatták. És most jön levelemnek legfőbb pontja. Mondja meg nekem őszintén igen tisztelt és kedves Uram, hogy fönt ecsetelt elég kedvező külső és belső tulajdonságaimnál fogva miért nem mentem én férjhez eddig és mit kellene­­ tennem, hogy férjhez mehessek? Vájjon én ben­nem van-e a hiba, vagy azokon a fiatalemberek­­ben, a­kik társaságunkat alkotják? Sokszor rajtakaptam magamat, hogy egy belső hang így szólalt meg bennem: te Zsuzsa, nem illik, hogy úgy rákösd magad a Pistára! Ilyenkor az­tán rendesen meggyávultam és rögtön hide­gebb lettem az illető fiúhoz. Helyes volt ez? Nem volt-e ez túlságos szemérmetesség? Talán e helyett még inkább bátorítani kellett volna? Hja persze, ehhez a fiú természetét is alaposan kellene ismerni, mert az egyik ezt a modort szereti, a másik meg azt, az egyik a szendesé­­get kedveli, a másik pedig egy kis kacérkodást sem vesz rossz néven . . . Tájékozásul még annyit jegyzek meg, hogy ha egyik vagy másik fiú jobban tetszik is, ez idő szerint szerelmes nem vagyok . . . Voltam néhányszor, de na­gyobb károk nélkül. Eseteim a rendes sablonok szerint folytak le. A szerelem jött, sóhajtozott és észrevétlenül eltávozott a nélkül, hogy a­­ legcsekélyebb nyomot is hagyta volna maga­­ után, egyik után se voltam boldogtalan. Bocsásson meg, hogy együgyüségeimmel drága idejét megraboltam és kiváló tisztelettel maradok őszinte Kivi Zsuzsa, Kedves leányom, erre a levélre a felelet nagyon nehéz, majdnem lehetetlen. Minden­esetre ismernem kellene magát és a társaságot, amelyben él. Leveléből látom, hogy az igazi még nem érkezett el. Hát akkor ne tegyen egye­­­­bet, mint hogy várja be türelemmel. A legtöbb­­ házasság a véletlen szüleménye. Az a fiú, akit maga boldoggá fog tenni, talán már ott ül maga mellett a zsúron és rettentő közömbös arccal fogyasztja a szendvicseket, de a sors ujja még nem mutatta meg magának és igy még nem is sejti, hogy melyik az? Tudok egy házasságról, melynek története a következő: Egy jó barátomnak csinos fiatal leányát makacsul, sőt szemtelenül követte egy fiatal­ember. A leányka meggyorsította lépteit, a fiú is. vette utólérte, melléje szegődött ás szerek , mes szavakat suttogott a fülébe. A leány most hirtelen megfordult, mérgeset roppant és harag­tól szikrázó szemmel rákiált a legényre: — Kuss! Azzal gyors léptekkel tovasietett, a fiú pedig kővé dermedten megállt. De nem sokáig maradt mozdulatlan, hanem megint a leány után vetette magát, de most nem csatlakozott hozzá, hanem megnézte, hogy melyik házba for­dul be. Akkor aztán bement a házmesterhez, megtudta ki a lány és kik a szülei, miféle család és másnap délután megjelent náluk, bemutatta magát és úgy, a leánytól, mint a mamájától bo­csánatot kért tegnapi illetlen magaviseletéért. Ez a fellépés meglepte a családot, de megbocsá­tott, annál is inkább, mert a fiú jó családból származott és őszinte megbánást mutatott. Ebből a kalandból két hónap múlva há­zasság lett, még pedig boldog házasság. Hát csak várjon kedves Zsuzsa türelemmel, majd megjön a maga Rómeója is. Jegyezze meg kedves Zsu­zsa, hogy korán férjhez menni kiment a divatból s alaposan vége van azoknak az időknek, mi­kor a húsz éves leány már panaszkodott, hogy ő sohse fog férjhez menni. A mai viszonyok közt a leány csak huzamos gondolkozás után szánja rá magát arra, hogy függetlenségét és egyéni életét minden komolyabb ok nélkül föl­áldozza. Csak azért, hogy asszonynak mond­hassa magát, ma egy lány se megy férjhez. Ez a hiúság többé nem bántja őket. A komoly okok közé mi is természetesen első­sorban a szerel­met helyezzük. Egyéb mondanivalóm ez idő szerint nincs­*901

Next