Budapesti Hírlap, 1922. június(42. évfolyam, 124–146. szám)

1922-06-04 / 127. szám

1922 junrus 4. Budapesti Hiriap (127.».> lisztet, meg valami zsirozót ennek a Petáknak, ■ mert úgy értettem ki tegnap a szavából, hogy: minden nélkül vannak ... Az asszony, a feleségnek és az anyának megadott csodálatos megérzés erejével ennyi­ből is tudta, hogy Horvát András imhol egyet lépett már a fia felé! De nehogy elriassza az ura lelkében ébredező érzéseket, örömét itt­. kőb­en, csak ennyit felelt: — Jó, majd viszek nekik lisztet is, sza­lonnát is. Ezt benn a konyhában mondta az asz­­sz­on, azonban felkapott egy kancsót, kilépett a tornácra azzal a szándékkal, hogy amíg a kancséból az állott vizet kiloccsantja az ud­varra, félszemmel ráles az urára. András a karos lócán úgy ült, s úgy szi­varozott, mintha az lett­­v­olna a legfőbb gondja, hogy merre viszi a szivarfüstat a szellő. Hanem mikor észrevette, hogy a felesége kilépett a tornácra, megemberelte magát, s a megújhodás szemérmetességével, lassan, szaggatottan oda­­szólt. •­­- Aztán, ha menet, vagy jövet olyan va­lakit látnál, akiről tudod, hogy Muszkaor­szágba levelet akar küldeni, mondd meg neki, hogy: ne olyan pirosas tábori­ kártyát küldjön, mert az nem jó, hanem ilyet, mint ez, ni! Ezzel András elővette a zsebéből a vörös­­keresztes kártyákat. — Kettőt hoztam, ^ szólt,» az egyiket add oda •— neki! , « *. Az asszony, aki csakúgy, mint máskori titokban persze ma is, mikor a tanya előtt el­­ment, beszélt a kis Kardos-gyerekkel, és igy tudta, hogy miért járt a gyerek Gádoroson és mit vett* — olyan hirtelen letette a kancsót a párkányra, hogy az ott feldúlt, s jó maga meg, lelkében szó nélkül való hála imádságot­­ ujjongva, odaborult az ura vállára.­­ —­ No, no, még kiütöd a szivart a szám­ból! — dünnyögte tettetéssel András gazda, s jugy tett, mintha a szemébe ment volna a szi­­l­varfüst­ ­ési minisiterek­. — Enyéketés Csáky Albinra. — » Irta Szász Károly. » Mikor Trefort Ágoston kultuszminiszter 1888 .lejárán meghalt, utódává Csáky Albin gróf szepés­­i megyei főispánt nevezte ki a király, a­mi nagy meg­lepetést keltett. Mert Csáky ismert és tisztelt alakja­i­vól ugyan az­ országos közéletnek, a belügyminisz­ter­ségre ismételve is emlegették — ám közoktatás­­ügyi kérdésekkel soha sem foglalkozott a nagy nyil­vánosság előtt, vallási jelegével is talán csak egy­szer, a keresztény-zsidó házasság kérdésének főren­diházi híres tárgyalása alkalmával, 1881-ben, mikor tiszta szabadelvű szellemtől áthatott beszéddel vett részt a vitáiban. Én Csáky miniszteri kinevezése idej­én éltem hivatalnoki mézesheteimet, többhónapi külföldi tar­tózkodás után, szeptemberben vonulván be a kul­tuszminisztériumnak budavári ódon, sárga épüle­tébe, é­­s Szüry Dénes, ez a felejthetetlenül ked­ves és érdekes ember, az irodalomnak is finomtollú munkása, és családunk régi barátja még abból az időből, mikor édesapámnak, mint miniszteri taná­csosnak oldalán dolgozott — az elnökségbe osztott be engem, melynek akkor­­ volt közszeretetben álló vezetője. Csáky Albint azelőtt egyáltalában nem­ ismer­tem. Akkor láttam először, mikor egy szép szeptem­bervéli napon megjelent a minisztériumban, s át­vette hivatala vezetését. Negyvenhét éves ember volt akkor, s választékos megjelenésével, minden frázistól ment, de nem minden melegség hijján lévő rövid beköszöntő beszédével igen jó benyomást tett: reánk, tisztviselö­ kis?. Ez a jó benyomás később, a gyakrabbi érintkezés során csak fokozódott, s mi­nisztersége alatt rokonszenvünk iránta mélyen át­érzet­t tiszteletté s meleg szeretetté erősödött. Kevés föld­­érzésű és korrektebb gond°lkozásu államférfi­val találkoztam életpályámon, mint a­milyen ő volt Ha voltak — pedig ugyancsak voltak —­ bajai és küzdelmei, miniszteri működése folyamán, azok is v­a­lósággal mind erényeiből, gondolkozásának egye­nességéből, erkölcsi érzésének puritán voltából, ne­mes idealizmusából, elszánt hajthatatlanságából származtak. A törvények határtalan részlelete, s a magához hasonlóan korrektnek hitt emberek sza­vába vetett bizodalma vitte rá őt például az egy­házpolitikai harcokat megindító ‘híres „elkeresztelési rendeletinek kiadásába, mely intézkedés országos törvényen alapult, s a .sti­lctum jus“ szempontjá­­s«zi­aj»voll.atahixD iu­m volt megtámadható késői!) ellene fordult illetékes tényezők sem kifogásolták, mikor Csáky előre megkérdezte őket.­­ S nem két­ségtelen-e, hogy a legjobb szándék és az igazság megtalálásának vágy ösztönözte Csákyt többek közt az egyetemi leckepénz reformjára is, abból indulva ki, hogy nem helyes és nem igazságos, hogy a hall­gatók által fizetett leckepénzek az illető tanároknak jussanak — tehát egyik tanárnak tizannyi jöve­delme legyen ebből, mint a másiknak, — hanem sokkal megfelelőbb lesz, ha a leckepénzek az állam­­pénztárba folynak, és igazságosan osztatnak fel­­— pótlék és kárpótlás címén — az egyes tanárok kö­zött. Valóban, ha Csáky a ,­jog, törvény és igazsági* jelszavát nem hirdette is nagy tengőn, — de követte mindig, tiszta meggyőződéssel és erős akarattal. Csákyt, a közéleti férfiút, a kötelességteljesí­­tésnek mondhatni klasszikus képviselőjét, hivatalá­ban, — de Csákyt, az embert, otthonában ismertem meg igazán. Az 1889. év nyarát fenn töltöttem — főnökömmel s atyai barátommal, Szüry Dénessel együtt — Szepes-Mindszenten, hol a miniszter csa­ládjával nyaralt, ám szünidejében sem akarta hiva­talos munkáját megszakítani. Ezért vitt bennünket magával, a­­„fenyvesekkel vadregényes“ gyönyörű szepesi földre, a XVIII. században épült, s remek árnyas parktól övezett­ kényelmes, szép kastélyába, a­hol én az emeleten kaptam egy hatalmas szobát, melynek három ablakából nagyszerű kilátás nyílt a híres szepesi vár impozáns romjaira. Mondhatom: szebb, eszményibb családi életet a legpuritánabb polgári házban sem lehet találni, mint a milyen volt az ősi arisztokrata Csákvéri fő­úri lakában. A­hogyan a szülők egymást szerették, s a mily gyöngéd és finom volt az érintkezés a gyer­mekek között, is — azt szinte megható volt látni. Az, első pillanatra kissé­ hidegnek tetsző Csáky, ott­hon, családja körében, egészen átmelegedett, modo­rának tartózkodó volta eltűnt, s az előkelő főúr nemcsak nagyon udvarias, hanem igen kedves házi­gazdának is bizonyult­ Hét gyermeke —­­ négy fia, három leány — közül kedvence, —­ úgy látszott — az akkor mintegy tízéves, nagyon szép, sőt bájos Ilike, volt, a­ki a ház úrnőjének — született Bolza Anna grófnőnek — néven apja előestéjén kis öccsé­vel, a hétesztendős Imrével — ki nemrégiben rövid ideig külügyminiszter volt — fantasztikus­ jelmez­ben, allegorikus mesével köszöntötte anyjukat, Ilike fenyőnek, Imre pedig nyárfának öltözve. Rop­­pant kedves, megindító jelenet volt. A fiuk közt a legnagyobb István volt, — a­mint otthon hívták: Isti­n igen komoly, talán be­tegeskedése miatt szinte melankóliára hajló, s ezért kissé kesernyés kedélyű ifjú, a­ki néhány év múlva képviselő lett, ő azonban érzékeny lelkével a moz­galmas karrier helyett az örök béke útját válasz­tottá­k-­ m megbízó levelének átvétele után csakhamar saját kezével vetve véget reményteljes, fiatal életé­nek. — László és Károly, — a második és harmadik fiú — amaz jogász, emez katonaiskola­ növendék­ — szintén nagyon jól nevelt, jó modorú, szerény ifjak voltak. László később főispán lett, de elég fiatalon m­eghal­t, Károllyal, az egykori kedves kis kadéttal pedig csak nagyon-nagyon hosszú idő múlva, mint ezredessel találkoztam újra, a honvédelmi minisz­tériumban. , Két nagy leány volt a háznál: Marcsi és Lóra grófnők — ez utóbbi, titokban állítóan még néhány versnek is írója, később az én­­utódomnak, a követ­kező években ott időzött fogalmazónak, Hertelendy Laci barátomnak lett a felesége. Ők is részesültek az okos nevelés áldásaiban —­s­ emlékszem, láttam, hogy nagymosás előtt a fehérnemű összeszedésében, elrendezésében épp úgy­ közreműködtek, akárcsak a mi leányaink, a régi jó polgári házaknak szellemiek­ben sem elmaradt, de bizony a háztartási munkák­tól sem húzódozó jókedvű, szorgalmas kisasz­­szonykái. A családi érzés ápolása nem szorítkozott Csáky Albínóknál csupán a mindszenti család leg­szűkebb körére — fénye és melege besugározta a kiterjedt család többi k­súcs, otthonát is, mik ott a környékben nagy számban voltak. Különösen két házra emlékezem vissza igen szívesen: az olasz fül­ben épített kedves v.­elbachira, melynek kicsiny, de igen barátságos, szobáiban a miniszter bátyja, a rendkívül szeretetreméltó Zénó gróf élt, gyermek­telen, de igen boldog házasságban feleségével, Es­terházy Leontine grófnővel, — és a hod­kóckra, (mely falucska később, Szepes-Ujvárra magyaroso­­d­ott, most azonban — de remélhetően csak átmene­tileg — bizonyára visszatótosodott), melynek ura Csáky Kálmán gróf, nyugalmazott tábornok volt, ki a miniszter-testvérét, szül. Csáky Natália grófnőt, a család méltán rajongva szeretett „Maxi néni“-jét bírta nőül. Hottkócra különösen nagyon szerettem járni, mert az a barátságos és kedves fogadtatás, a miben ott a vendégnek része volt, szinte elbájolta az em­bert. Igen szép hely volt az, a szepesi vár tövében, parkjában részint schönbrunni modorban nyírott fa­sorokkal, szép platóval, — részint pedig regényes erdőteskékkel, romokkal, fából összerótt remete-lak­kal, mely a ház szépséges kisasszonyának, az elra­gadóan bájos Mausi grófnőnek, — a ki egyébként a keresztségben anyja nevét kapta volt kedvelt tar­tózkodó helye, noha a vidám kedvű grófnő különben semmiféle remetei k­ajimnokat nem árult el. — Csi­­­nos kápolna is volt a kertben, s mellette egy külön, s egészen nyílt kápolnácskában, ravatalra helyezett­­ koporsóban nyugodott — végakaratához hiven — Csáky Tivadar gróf — Kálmán atyja — sirh­atában annak megemlítésével, hogy ő volt Szepes várme­gyének „utolsó örökös, ősi alkotmányos, valóságos'* főispánja. Kálmán grófot pompás kedvű, minden nagy­képűség nélküli s rendkívül hazafias érzésű ember­nek ismertük meg, — fiával, az irodalomban is na­gyon tájékozott Adorján gróffal együtt. Háza kertre néző homlokzatára ezt a felírást vésette Kálmán gróf: „Légy magyar, erényes, bátor és hü.“ A park végében pedig keresztet emeltetett, ezzel felírással: „Isten áldd meg a magyart!11 A hottkóci tótok aztán persze áhítat­osan megsüvegelvén a keresztet, így minden alkalommal kalapot emeltek a magyar nem­zeti géniusz előtt is. Kéjh,­­­ áll-e még az a kereszt, rajta van-e at a felírás, s van-e, a ki meghajtja előtte bánatos­ fejét, a nyomorultul leigazolt „Sr­o­­venszkó“-sean?! ... A rokonokon kívül — a­kik egyszer különö­sen nagyszámban sereglettek össze a mindszenti kastélyban, a hároraévenkint szokásos családi gyű­lésre, melyen a nagykorú férfitagok különösen a fej­osztatlan családi birtokok ügyeit vitatták meg —­ sok jóbarát is fölkereste a Csáky Albin vendégsze­rető házát. Ha nem kellene úgy takarékoskodnom a hellyel sok derék és kedves ember emlékét nyitanám itt föl, — de igy csak egy-kettőről emlé­kezhetem röviden. Meleg szeretettel ragaszkodott a miniszter Ilis barátjához, Spáhy Frigyeshez, a ki megyei levéltá­ros volt, a Csáky-nemzetség avatott genealógusa, s kinek kedves látogatására — és két szép leá­nyára: Annára és MiniTQ — ma is örömmel emlé­­kezett. Igen eredeti alak volt Khei­ László, lőcse: járásbíró, a­ki* külső megjelenésében, nyakkendő­­nélkülségében, kissé cinikusnak tűnt fel, egyébként azonban nagyon jóizű ember volt, zamatos bonha­­mjával ellenző­kieskedett, szidva a miniszter házá­ban a kormán­yt, a trafikot, meg a gyalázatos külpolitikát. Éppen negyven évvel előbb pedig •-­ 1849.-ben —• ez a Kheji László, mint lelkes ifjú, kerülő után elvezette Görgey csapatát a byanguz­­skói szorosban, lábát teljes biztossággal megvetett császári sereg házába s ezzel fényes diadalt szer­e­zett honvédőinknek. Ezt, a természettől is gyönyörűvé tett bra­­nyiszkói helyet egy szép kirándulás alkalmával mi is­ fölkerestük, s én megöletödve állottam a termés­kövekből rakott alapon nyugvó, egy­szerű emlékosz­lop elő­t, a melyet Szepes­ Vármegye emelt 1875-bel, a bratiyiszkói híres csatában elesett honvédek emlé­kére. Erre a helyre a hatvanas évek elején a li­ttai császár , Ferenc József is eljött volt, s ennek a láto­gatásnak emlékére is állított az akkori alattvalói hűség egy kis oszlopot, melyet azonban egy sötét éjszakán ,a­mikor csak a bába merült, d® elszánt­ságban nem engedő hazafias erzés lénysugara vilá­gított _A két der­ék és lelkes fiatalember: a hoti­kóci Csáky Kálmán gróf és a lőcsei Kheil László, fejükkel játszva ugyan, de a következményektől nem félve a kiemeltek helyéből és leguritották a mélységbe... Egy napon Máriássy Ferenc, előkelő földbir­tokos, Berzeviczy Albert sógora, érkezett ebédre a mindszenti kastélyba, — hatalmas bajuszszal és igen tekintélyes testi kevülettel bíró, felvidéki dialektusban, de mégis jóizű magyarossággal beszélő kedves úri­ember — a­ki nyomban „megrovási kalatus"-dal állt elő. Ugyanis, mikor behajtatott az udvarra, észrevette, hogy azon a gazdasági épüle­ten, melyben a méltán híres „mindszenti sajt“-nak készítése folyik, ez a német felírás éktelenkedik: ,,Küserer.“ A miniszter kijelentette, hogy erről neki nincs tudomása, és ebéd után az ő vezérlete alatt siettünk testületileg kivonulni az inkriminált helyre, a­hol a miniszter azonnal erélyesen elrendelte a magyar főúr és igazán jó hazafi portájához seho­gyan sem illő német felírás haladéktalan eltávolí­tását. A jó öreg Csuszka György — akkor szepesi püspök —­ persze szintén gyakran megjelent Mind­szenten, egy ízben a szepeshelyi székhelyén ven­dégéül időző Meszlémyi Gyulának, az örökké ado­­mázó szatmári püspöknek társaságában. Megfor­dult ott a nyár folyamán Berzeviczy Albert is —­ akkor Csáky államtitkára, hűséges munkatársa —, feleségével, kik kocsin jöttek Lőcséről, s mentek a Branyiszkón át haza, Sárosba. Egy ízben néhány napot ott töltött Mednyánszky László báró, a festő, ki fekete szalonkabátban rándult ki e szép tájra, s egy délig erdőn-mezőn tarangolván, témák­at és hangulatokat keresve —, mire bevonult a kastély­ba, bizony nagyon furcsán „festett”* gyűrött és piszkos ünnepi toilette-jében. De hát ő a maga glialitá­sában efféle külsőségekre mit sem adott. — Járt ott Justh Zsigmond, a divatos fiatal író, s Czóbel Clinka, a tehetséges költőnő is, ki néhány uj versét fel is olvasta, a vacsora után a szalonban egy óra hosszat mindig együtt maradni szokott társaságnak,­­ 15

Next