Budapesti Hírlap, 1922. augusztus (42. évfolyam, 173–196. szám)
1922-08-27 / 195. szám
Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 200 korona, negyedévre 560 korona. Ügyes szám ára 30 kor. Ausztriában egy példány ára 300 osztrák kor. Jugoszláviában egy példány ára 3 jugoszláv korona, hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Ára 10 koronás Budapest, 1922._______________ XLII. évfolyam, 195. szám Vasárnap, augusztus 27. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: Vili. kér., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Adakozás: Budapest, aug. 26. A napokban közöltük Tetétleni Ármin gyönyörű cikkét Orbán György rendőrről, aki a maga kötelessége csatamezején hősi halált halt, fiatal özvegyet és egy még meg nem született árvát hagyván itt. Tetétleni Ármin azonban nem csak szépen és meghatón írt erről az esetről, hanem soraihoz mellékelt tizezer koronányi adományt is az özvegy javára. Rákövetkező nap Károlyi Imre gróf növelte meg ezt az adományt húszezer koronával és remélnünk kell, hogy a cikk megindító szavai s a két nemes példa más szívekben is felveri a visszhangot a boldogtalan özvegységre időelvn jutott szegény asszony érdekében. Ma azonban a posta e dologra vonatkozóan egy más hangnemben megírt levelet hozott nekünk, ezzel az aláírással. Sok elkeseredett rendőr. Nem tudom, sok-e vagy kevés az elkeseredett rendőr, de tudom, ha csak egy is van, annak az elkeseredésével is érdemes foglalkozni. Elkeseredett rendőreink panasza az, hogy már máskor is előfordult az Orbán Györgyéhez hasonló eset. És a kötelessége áldozatává lett rendőr holtteste felett mindig megfújják a harsonákat, magasztaló parentációkat írnak és mondanak róla, gyűjtenek is hátramaradottjai számára. De, mondják elkeseredett rendőreink, ez nem az igazi. Addig tessék róla gondoskodni, amíg él. Most nyomorog, éhezik, családja rongyosodik és így tovább. Súlyos beszéd ez és annál súlyosabb, hogy igaz. És mentül igazabb, annál üldöklőbb az Orbán Györgyök példája, akik hűségüket, önfeláldozásukat, kötelességük teljesítését nem szabták havi fizetésük mértékéhez. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a kormányoknak, melyek a rendért felelősek, elsőrendű érdekük, hogy minden lyukat, minden hézagot betömjenek, melyen át az elkeseredés és elégedetlenség éppen rendőreik lelkébe belopózzék. Hogy ennek mily nagy tényezője anyagi exisztenciájuk kellő biztosítása, azt mindenki tudja, azt senki kétségbe nem vonja. De a Sok elkeseredett rendőr panasza rossz alkalmat választott éppen Orbán György esetében, az ily kitörésre. Itt a közönség, a társadalom nemeslelkű adakozásáról van a szó. A rendőrség javadalmazása pedig az államra tartozik. És mentül jobban tudjuk, hogy éppen a mai rendkívüli helyzetben az állam szinte tehetetlenül áll hivatalnokai, alkalmazottjai életszükségeivel szemben, annál nagyobb megértéssel kell fogadnunk, ha nagylelkű egyesek vagy az egész társadalom némileg pótolni próbálja, amit az állam nem tud megtenni. Hiszen megdöbbenve látjuk a kormányzó lelkes felhívásából,melyet ma a miniszterelnök megismétel, hogy mie a lakosság bizonyos ínségre jutott rétegei javára már az állam is beállott a kéregetőnek. Az állam, amely vámot és illetéket és adót szed, ime könyöradományokat gyűjt, a mi eddig tudtunkkal József kir. herceget, Esterházy Pál herceget és nunciusa utján a római pápát szólította a nagylelkű adakozók élére. De van-e gyászosabb jellemző vonása a mi helyzetünknek, mint hogy a kormányhatalom kezd szegényei számára kéregetni? Nem az állam csődjének a szele fa-e szemünk közé ebből a jelenségből. A nemzetgyűlés megszavazhat százmilliókat, sőt milliárdokat ínségbe jutott vidékek javára. A társadalom Huszár-, és Sipőcz-akciókat csinálhat, Orbán Györgyök családjáról gondoskodhatik, de semmi tekintély a világon nem elég arra, hogy egy ország nyomorának az enyhítésére elegendő fedezet előteremtésére ragadja a társadalmat. Irtóztató szavak azok, melyeket a miniszterelnöknek jelen számunkban foglalt lelkes és lelket megmozgató felhívásában olvasunk. Azt mondja: „Gondolja meg (a társadalom), hogy a tömegek enyhítetlen ínsége nem rejt kisebb veszedelmeket magában a társadalomra, a hazára, a nemzetre, mint a háború rémségei. Elhárításukra nemcsak az emberbaráti érzés, nemcsak a hazafias együvé tartozás követeli meg a legmesszebbmenő áldozatokat, hanem mindazoknak leaközvetetlenebb személyes és vagyoni érdeke, akiknek van veszteni valójuk." És azt mondja: „Az államhatalom minden sulijával sem tarthatja fenn a rendet és békét, he nem segítik a társadalomnak azok a tagjai, akik rideg önzésükkel a felforgatás veszedelmét önmaguk idéznék fejükre." Gondoljuk meg, hogy ezt a kormány feje mondja. És gondoljuk meg, hogy a nemzetgyűlésben alku folyik a pártok és a pénzügyminiszter közt, hogy ne szedjen annyi adót új törvényeivel, amennyire a kormánynak szüksége van, hogy kormányozni tudjon! Mily kétségbeejtő helyzet, hogy egy ország ínségét enyhíteni képes adományokat kérünk egy társadalomtól, amelynek szuverén képviselőtestülete sokalja az adót, melyet a kormány kér. A kormányt bizonyára a viszonyok, alapos ismerete bírta rá erre a vállalkozásra. Látnia kell a veszedelmeket, amelyekről beszél, tudnia kell, miért hívja a közhatalom mellé segítségül a társadalmat, amelynek túlnyomó nagy része ma már abban a szomorú állapotban van, hogy nincsen mit veszítenie. Ezért is, itt jóformán csak azokról a rétegekről vart szó, akiknek jólétét nem érinti se drágaság, se semmi olyan körülmény, amely minket apró embereket már halálosan fojtogat. Remélnünk kell, hogy a szó, amely Bethlen István felhívásából olya'süvítve repül ki, mint az ellőtt harci nyíl, bele talál a szivekbe s elmékbe, a hova szánva Volt. A szónak, melyet a kormányzó kimondott, melyet a miniszterelnök elkapott és tovább ad, nem szabad vízbe esnie. Hiszen a közadakozásnak Magyarországon nagy múltja, száz év óta szinte tradíciója van. Hiszen itt minden nemzeti intézmény közadakozásból lett: akadémia, múzeum, színház, szobrok, emlékművek, műcsarnokok s ami csak keletkezett. Csak a 67-ki kiegyezés után vagy tíz évvel kezdte a kormány a nemzeti intézményeket országos segítségből létesíteni. Aszály, felvidéki ínség, elhamvadt s vízbe fúlt városok — semmi sem enyhült, vagy támadt föl közadakozás részvéte nélkül. De most az ország van egy elviselhetetlen drágaság körmei közt, az egész országot, lakossága rétegeinek kilenctized részét fenyegeti az éhség, a tél jeges foga, a betegség és nélkülözés. Egy kis réteg az, mely mindezeken a veszedelmeken felül áll. Ezt szólítja a kormányelnök. Azokat, akiknek veszteni valójuk van. Akikre nézve csak egy veszedelem komoly és félelmes, az, amely a többieknek meg nem enyhített nyomorúságán ból keletkezhetik: a szenvedők, az ínségesek, az éhezők, a rongyosok, az elkeseredett sokak veszedelme. • Akiknek nincs veszteni valójuk, azok találják meg a hitüket. Akiknek igenis van vesze*teni valójuk, azok találják meg a szívüket. A kormány pedig vigyázzon, hogy el ne veszítse a fejét. - -------- - ----------------- ----------------— ■ - -------_ M miniszterelnök — Mindenki adakozzék! — Még a megszokott életmód megszorításától sem szabad idegenkedni. — A nemzet becsülete függ az akció sikerétől. — A Magyar Távirati Iroda jelenti: Bethlen István gróf miniszterelnök az alábbi felhívás intézi az ország lakosságához: Felhívás az ország egész lakosságához! A kormányzó úr ölméltóságának a nyomor enyhítésére felhívó nemes és bölcs szózata máris megmozdította a társadalom szívét. Legmagasabb helyek bőkezű példaoldájának nyomán az adakozás széles körökben megindult. Addig is, amíg a gyűjtés országos megszervezése megtörténik, — aminek részleteiről a közönséget legközelebb a legteljesebb nyilvánossággal fogjuk értesíteni—arra kérem az adakozókat, hogy adományaikat a magyar királyi belügyminiszter úrhoz, vidéken a főispánokhoz szíveskedjenek eljuttatni. Ebben az chaítolásban mindenkinek részt kell vennie, a ki legelemibb megélhetésében maga segítségrenem szorul, fényűzési, kényelmi kiadásainak, sőt megszokott életmódjának némi megszorításával is, rr.ért ennek a'mozgalomnak sikeréhez a magyar társadalom becsülete van kötve. Fejtse ki őt a magyar társadalom adományaival, ingyenes közrendi ködösével, odaadó cselekvésével most is azt az áldozatkészséget, a melyet a háborús segélyezésben olyan dicséretreméltó módon nyilvánított meg. . Gondolja meg, hogy a tömegek enyhitetlen ínsége nem rejt kisebb veszedelmeket magában a társadalomra, a nemzetre, a hazára, mint a háború rémségei. Elhárításukra nemcsak az emberbaráti érzés, nemcsak a hazafias együvétartozás követeli meg a legmesszebbmenő áldozatokat, hanem mindazoknak legközvl tétlenebb személyes és vagyoni érdeke, akiknek van veszteni valójuk. Az államhatalom minden gulyával sem tarthatja fenn a rendet és békét, "ha nem segítik a társadalomnak azok a tagjai, akik rideg önzésükkel a felforgatás veszedelmét önmaguk idéznék fejükre. Rendületlen hittel, a magyar társadalom jó szíve és értelmes belátása iránt hiszem, hogy a nyomor enyhítésének társadalmi és nemzeti jelentőségéhez mért haldozókészséggel fogja a nemzetmentés ezirányu munkájából is méltó részét kivenni. Budapest, 1922. augusztus 21 én. Bethllén István gróf magyar királyi miniszterelnök. ^ JBudalmati mai szárrm 13. oldal