Budapesti Hírlap, 1922. augusztus (42. évfolyam, 173–196. szám)

1922-08-27 / 195. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 200 korona, negyedévre 560 korona. Ügyes szám ára 30 kor. Ausztriában egy példány ára 300 osztrák kor. Jugoszláviában egy példány ára 3 jugoszláv korona, hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Ára 10 koronás Budapest, 1922._______________ XLII. évfolyam, 195. szám Vasárnap, augusztus 27. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: Vili. kér., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Adakozás: Budapest, aug. 26. A napokban közöltük Tetétleni Ármin gyönyörű cikkét Orbán György rendőrről, a­ki a maga kötelessége csatamezején hősi halált halt, fiatal özvegyet és egy még meg nem szü­letett árvát hagyván itt. Tetétleni Ármin azon­ban nem csak szépen és meghatón írt erről az esetről, hanem soraihoz mellékelt tizezer koro­­nányi adományt is az özvegy javára. Rákövet­kező nap Károlyi Imre gróf növelte meg ezt az adományt húszezer koronával és remélnünk kell, hogy a cikk megindító szavai s a két ne­mes példa más szívekben is felveri a visszhan­got a boldogtalan özvegységre időelvn jutott szegény asszony érdekében. Ma azonban a posta e dologra vonat­kozóan egy más hangnemben megírt levelet hozott nekünk, ezzel az aláírással. Sok elkese­redett rendőr. Nem tudom, sok-e vagy kevés az elkeseredett rendőr, de tudom, ha csak egy is van, annak az elkeseredésével is érdemes foglalkozni. Elkeseredett rendőreink panasza az, hogy már máskor is előfordult az Orbán Györgyé­hez hasonló eset. És a kötelessége áldozatává lett rendőr holtteste felett mindig megfújják a harsonákat, magasztaló parentációkat írnak és mondanak róla, gyűjtenek is hátramaradottjai számára. De, mondják elkeseredett rendőreink, ez nem az igazi. Addig tessék róla gondoskodni, a­míg él. Most nyomorog, éhezik, családja ron­­gyosodik és így tovább. Súlyos beszéd ez és­ annál súlyosabb, hogy igaz. És mentül igazabb, annál ü­ldök­­lőbb az Orbán Györgyök példája, a­kik hűsé­güket, önfeláldozásukat, kötelességük teljesíté­sét nem szabták havi fizetésük mértékéhez. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a kormá­nyoknak, melyek a rendért felelősek, első­rendű érdekük, hogy minden lyukat, minden hézagot betömjenek, melyen át az elkeseredés és elégedetlenség éppen rendőreik lelkébe be­­lopózzék. Hogy ennek mily nagy tényezője anyagi exisztenciájuk kellő biztosítása, azt min­denki tudja, azt senki kétségbe nem vonja. De a Sok elkeseredett rendőr panasza rossz alkalmat választott éppen Orbán György esetében, az ily kitörésre. Itt a közönség, a tár­sadalom nemeslelkű­ adakozásáról van a szó. A rendőrség javadalmazása pedig az államra tartozik. És mentül jobban tudjuk, hogy éppen a mai rendkívüli helyzetben az állam szinte tehetetlenül áll hivatalnokai, alkalmazottjai életszükségeivel szemben, annál nagyobb meg­értéssel kell fogadnunk, ha nagylelkű egyesek vagy az egész társadalom némileg pótolni pró­bálja, a­mit az állam nem tud megtenni. Hiszen megdöbbenve látjuk a kormányzó lelkes felhívásából,­­melyet ma a miniszterel­nök megismétel, hogy m­ie a lakosság bizonyos ínségre jutott rétegei javára már az állam is beállott a­ kéregetőnek. Az állam, a­mely vámot és illetéket és adót szed, ime könyöradományo­­kat gyűjt, a mi eddig tudtunkkal József kir. herceget, Esterházy Pál herceget és nunciusa utján a római pápát szólította a nagylelkű ada­kozók élére. De van-e gyászosabb jellemző vonása a mi helyzetünknek, mint hogy a kormányhata­lom kezd szegényei számára kéregetni? Nem az állam csődjének a szele fa-e szemünk közé eb­ből a jelenségből. A nemzetgyűlés megszavaz­hat százmilliókat, sőt milliárdokat ínségbe ju­tott vidékek javára. A társadalom Huszár-, és Sipőcz-akciókat csinálhat, Orbán Györgyök családjáról gondoskodhatik, de semmi tekin­tély a világon nem elég arra, hogy egy ország nyomorának az enyhítésére elegendő fedezet előteremtésére ragadja a társadalmat. Irtóztató szavak azok, melyeket a miniszter­elnöknek jelen számunkban foglalt lelkes és lel­ket megmozgató felhívásában olvasunk. Azt mondja: „Gondolja meg (a társadalom), hogy a töme­gek enyhítetlen ínsége nem rejt kisebb veszedelme­ket magában a társadalomra, a hazára, a nemzetre, mint a háború rémségei. Elhárításukra nemcsak az emberbaráti érzés, nemcsak a hazafias együvé tarto­­zás követeli meg a legmesszebbmenő áldozatokat, hanem mindazoknak leaközvetetlenebb személyes és vagyoni érdeke, a­kiknek van veszteni valójuk." És azt mondja: „Az államhatalom minden su­lijával sem tarthatja fenn a rendet és békét, h­e nem segítik a társadalomnak azok a tagjai, a­kik rideg önzésükkel a felforgatás veszedelmét önmaguk idéz­nék fejükre."­ Gondoljuk meg, hogy ezt a kormány feje mondja. És gondoljuk meg, hogy a nemzetgyű­­lésben alku folyik a pártok és a pénzügymi­niszter közt, hogy ne szedjen annyi adót új tör­vényeivel, a­mennyire a kormánynak szüksége van, hogy kormányozni tudjon! Mily kétség­beejtő helyzet, hogy egy ország ínségét enyhí­teni képes adományokat kérünk egy társada­lomtól, a­melynek szuverén képviselőtestülete sokalja az adót, melyet a kormány kér. A kormányt bizonyára a viszonyok, ala­pos ismerete bírta rá erre a vállalkozásra. Lát­nia kell a veszedelmeket, a­melyekről beszél, tudnia kell, miért hívja a közhatalom mellé se­gítségül a társadalmat, a­melynek túlnyomó nagy része ma már abban a szomorú állapot­ban van, hogy­­ nincsen mit veszítenie. Ezért is, itt jóformán csak azokról a rétegekről vart szó, a­kiknek jólétét nem érinti se drágaság, se semmi olyan körülmény, a­mely minket apró embereket már halálosan fojtogat. Remélnünk kell, hogy a szó, a­mely Bethlen István felhívá­sából olya'süvítve repül ki, mint az ellőtt harci nyíl, bele talál a szivekbe s elmékbe, a hova szánva Volt. A szónak, melyet a kormányzó ki­mondott, melyet a miniszterelnök elkapott és tovább ad, nem szabad vízbe esnie. Hiszen a közadakozásnak Magyarorszá­gon nagy múltja, száz év óta szinte tradíciója van. Hiszen itt minden nemzeti intézmény köz­adakozásból lett: akadémia, múzeum, színház, szobrok, emlékművek, műcsarnokok s a­mi csak keletkezett. Csak a 67-ki kiegyezés után vagy tíz évvel kezdte a kormány a nemzeti in­­tézményeket országos segítségből létesíteni. Aszály, felvidéki ínség, elhamvadt s vízbe fúlt városok — semmi sem enyhült, vagy támadt föl közadakozás részvéte nélkül. De most az ország van egy elviselhetetlen drágaság körmei közt, az egész országot, lakossága rétegeinek kilenctized részét fenyegeti az éhség, a tél jeges foga, a betegség és nélkülözés. Egy kis réteg az, mely mindezeken a veszedelmeken felül áll. Ezt szólítja a kormányelnök. Azokat, a­kiknek veszteni valójuk van. A­kikre nézve csak egy veszedelem komoly és félelmes, az, a­mely a többieknek meg nem enyhített nyomorúságán ból keletkezhetik: a szenvedők, az ínségesek, az éhezők, a rongyosok, az elkeseredett sokak veszedelme.­­ • A­kiknek nincs veszteni valójuk, azok ta­­lálják meg a hitüket. A­kiknek igenis van vesze*­teni valójuk, azok találják meg a szívüket. A kormány pedig vigyázzon, hogy el ne veszítse a fejét. -­­ -------- - ----------------- ----------------— ■ - -------_ M miniszterelnök — Mindenki adakozzék! — Még a megszokott életmód meg­szorításától sem szabad idegenkedni. — A nemzet becsülete függ az akció sikerétől. — A Magyar Távirati Iroda jelenti: Bethlen István gróf miniszterelnök az alábbi felhívás­ intézi az ország lakosságához: Felhívás az ország egész lakosságához! A kormányzó úr öl­­méltóságának a nyomor enyhítésére felhívó nemes és bölcs szózata máris megmozdította a társadalom szívét. Legmagasabb helyek bőkezű példaoldájának nyomán az adakozás széles körökben megindult. Addig is, a­míg a gyűjtés országos m­egszervezése megtörténik, — a­minek részleteiről a közönséget legközelebb a legteljesebb nyilvánossággal fogjuk értesíteni—arra kérem az adakozókat, hogy adományaikat a magyar királyi belügyminiszter úrhoz, vidéken a főispánokhoz szíveskedjenek­ eljuttatni. Ebben az chaítolásban mindenkinek részt kell vennie, a ki legelemibb megélhetésében maga segítségre­­nem szorul, fényűzési, kényelmi kiadásainak, sőt megszokott életmódjának ném­i megszorí­tásával is, rr.ért enn­ek a'mozgalomnak sikeréhez a magyar társadalom becsülete van kötve. Fejtse ki őt a mag­yar társadalom adományaival, ingyenes közrendi ködösével, odaadó cselekvésé­vel most is azt az­ áldozatkészséget, a melyet a háborús segélyezésben olyan dicséretreméltó módon nyilvánított meg. . Gondolja meg, hogy a tömegek eny­hitetlen ínsége nem rejt kisebb veszedelmeket magában a társadalomra, a nemzetre, a hazára, mint a háború rémségei. Elhárításukra nemcsak az emberbaráti érzés, nemcsak a hazafias együvétartozás követeli meg a legmesszebbmenő áldozatokat, hanem­ mind­azoknak legközvl tétlenebb személyes és vagyoni érdeke, a­kiknek van veszteni valójuk. Az állam­hatalom minden gulyával sem tarthatja fenn a rendet és békét, "ha nem segítik a társadalomnak azok a tagjai, a­kik rideg önzésükkel a felforgatás veszedelmét önmaguk idéznék fejükre. Rendületlen hittel, a magyar társadalom jó szí­ve és értelmes belátása iránt hiszem, hogy a nyomor enyhítésének társadalmi és nemzeti jelen­tőségéhez mért h­aldozókészséggel fog­ja a nemzet­­mentés ezirányu munkájából is méltó részét kivenni. Budapest, 1922. augusztus 21 én. Bet­hllén István gróf magyar királyi miniszterelnök. ^ JBudalmati mai szá­rrm 13. oldal

Next