Budapesti Hírlap, 1923. január (43. évfolyam, 1–24. szám)

1923-01-06 / 4. szám

a is, mint a­milyen a kis Petrovics-fiú volt, ki — bár különösebb panaszra nem szol­gáltatott okot viselkedésével — vissza­húzódó természetű, nyakas és önfejű gyer­mek volt; nem igen elegyedett még játékra sem iskolatársai közé; ha pedig tanítója biztatta a visszavonult gyermeket a já­tékra, azzal tért ki, hogy „nem szeretek“. A latinos műveltségű Ujlakynak gyönyörű írása volt és Petőfi az ő gyöngy-írását va­lamint a latin nyelv szereldét is ettől a mesterétől örökölte. Abban az időben a ta­nítók megállapított rendszer nélkül min­dent tanítottak, a­mit ők maguk tudtak és amit legjobban tudtak, azt legkiadósabban és legjobban tanították. Egy félév múlva ismét más iskolában találjuk a fiút, a­kit apja 1831 szeptember 28-án a sárszentlőrinci evangélikus algim­názium I. donatista osztályába íratott be. Itt két évig időzött és ez a két év volt ta­nulói pályájának legboldogabb korszaka. Szülei, a­kik ez időtájt gondtalan jómod­­ellek, azon voltak, hogy jólétük boldogító érzéséből lehetőleg minél többet sugároztassanak át gyermekük lelkébe is. A legjobb családoknál, Hillig jegyzőnél, majd mikor ez elköltözött onnan, Németh tanítónál szerezték be szállásra és ellátásra. A mellett a szükségesekkel bőven ellátták, az édesanyja pedig minden kínálkozó al­kalmat fölhasznált, hogy fia nyalánkságok­ban, kedvenc­ süteményeiben, gyümölcsben stb. rövidséget ne szevedjen. Tanítója, Lehr András is humánusabb gondolkozású em­ber volt, a­ki az akkori szokásoktól elté­rően, nem atrocitásokkal iparkodott fegyel­met tartani. Szabad délutánokon, ha arra­­ny­aló idő volt, ő maga vezette ki tanitvá­­rnyait a község határába labdázni, a­mikor azután a kis Petrovics Sándor is bőségesen kivette részét a mulatságból. Korát meg­haladó ügyességgel játszott, miért is abban a nagy kitüntetés-számba menő megkülön­böztetésben részesült, hogy a nagyobb fiúk befogadtak az ő játékcsoportjukba. Komoly­sága különben is messze megelőzte korát, minélfogva az öregebb és nagyobb fiukkal való társalgás már ekkor is egyik gyengéje volt annyira, hogy ennek kedvéért egy ideig még az iskolai beiratkozások alkalmából is egy, sőt két évvel öregebbnek mondta magát. Egyébként kötelességtudóan tanult, szerette a természetet és szabad idejében a labdázáson kívül, fészek­szedéssel, télen csúszkálással szórakozott. Napjai gyermeki örömben és boldogságban teltek. Iskolázá­sának ebből az idejéből őrzik még ma is Bonyhádon Petőfi-relikviaként azt a padot, a­melybe nevét belevéste és azt a katedrát, amelyre nevét ráírta. Édesapja a lehető legjobb iskolázásban akarván részesíteni fiát, egyrészt e végből, másrészt pedig azért, hogy a német nyelvet is elsajátítsa, 1833. augusztus 27-én a pesti evangélikus gimnáziumnak 11. donatista (előkészítő) osztályába íratta be. Akkori­ban német szóra Pestre küldték meg a gyermekeket. A gyakori iskola­változtatás, a­mint az magától értetődő, haladásának nem vált előnyére. Bár Pesten az előírt tananyag reá nézve nagyrészt már csak ismétlésekből állott, ennek ellenére sem tartozott osztályának legjobb tanulói közé. Ez arra indította apját, hogy az 1834/35. iskolai évre az ugyancsak kitűnő hírnévnek örvendő piarista­ gimnázium 1. (grammati­kai) osztályába írassa be. Az osztálynak ablakai arra a térre nyíltak, a­hol most Petőfi ércszobra áll. Tanulmányi elemene­kesebb adatainak megkapóan színes feldol­gozása során, sok minden meglepő f­elté­­ttetés után egy különösen érdekes megál­a­­pítást tesz. Azt — a mire őt­ szókincsünk történeti vizsgálata vitte rá, — hogy a mai magyar élet tulajdonképpeni kútfeje a tö­rök hódoltság kora. Ez azért is igen fontos, mert a­mire most ő, a nyelvész, rámutat, — azt már megálha­­pította és bebizonyította a történeli kutatás és igazlátás egyik nagymestere, Tolkáts Sán­dor — a­ki a maga törökvilágbeli tanulmá­nyaiban mindig hangoztatta, hogy a török hódoltság korában — a­mit azelőtt a keser­ves rabság nyomorúságos idejének nézett az ember — a nemzeti szellem s a magyar élet szinte csudálatos elevenséggel és gaz­dagsággal munkált és virágzott.­­ De hogy egy-két vonással kiegészítsem a Kertész fejtegetéseit és magyarázatait hadd utaljak pl. a megfeji a hatát,őst is kifejezésre. Ez, a régi boszorkányok ama bűvös mesterkedéséből ered, hogy meg tud­ták fejni — ollónak, baltának beütésével — még a kutágást is. Ezt aztán mai jelen­tésében Szatmár vidékén tréfásan arra ér­tik, hogy nincs tej, hát fejjük meg az ágast" Dugonics szerint meg a fösvényről mond­ták, hogy megfejné a t ágast is, ha tejet adna. " Ezeket elmon­dta Kertész, én mer? Ivad,s tegyem hozzá, hogy a kutágas megfejésének némely vidéken — mint éppen nemzéseiben hallottam Vargha Gyulától, a népies szólá­sokat kitűnően ismerő költőtől — az a jel­képes értelme is van, hogy a kapzsi tejárat a kút ubércl l­igitla ci tejet.­­ A már eltűnt, vagy legalább is veszni in­dult népszokások nyelvi emlékeit tárgyaló fejezetben említi Kertész a leányfővek fejében nem javult, bár a magyar nyelv­ben és az írásbeli dolgozatok készítésében — a­mint ezt tanára, Nagy Márton, későbbi időben megerősítette — már itt is kitűnt. De mivel apjának tudomására adták, hogy a „Sándor gyerek sokat ólálkodik a szín­ház körül“, Martinyvel folytatott tanácsko­zás után elhatároztatott, hogy Martiny ba­rátjához, a jahirnevi­r Koren tanárhoz ad­ják Aszódra, a­hol 1835 szeptember 1-én a II. grammatikai osztályba valóban beírat­ták. Itt végez­te azután az I és II. szk­.­­taxista (III., IV.) osztályt is. Apjának per­sze sejtelme sem volt a borzasztó kártevés­ről, a­mit tájékozatlansága következtében a legnagyobb jóhiszeműsége mellett fiának tanulmányi haladásában véghez vitt azzal, hogy iskoláit ezideig oly sűrűn változtatta, hogy a fiúnak annyi ideje sem volt, hogy egy-egy helyen az iskola szelleméhez akti­­matizálódjék. Nem is szólva arról, hogy ráadásul a fiúnak még idejét is ok nélküü­ és hasztalanul fecsérelte, mert — jóllehet, négy éves még nem volt, mikor írni, olvasni már jól tudott — mégis "12 és három­negyedéves korában, tehát egy és három­­negyedévi túlkorúsággal jutott az aszódi gimnázium 11. osztályába. A jóhirnevű aszódi algimnázium különben semmivel sem volt sem jobb, sem rosszabb, mint a korabeli hasonló más osztatlan középisko­lák. Koren tanár a donatista, a két gram­­matista és a krét szintaxista osztályt egy­maga taní­totta, olyképpen, hogy a­míg az egyik osztállyal foglalkozott, a többi osz­tályok nyelvtani és számtani feladatokat oldottak meg, szépírást gyakoroltak, vagy stílusgyakorlatokat készítettek. A tantár­gyak tanítása részben magyar, részben pe­dig latin nyelven folyt. Koren egyébként, a szó m­ai értelmét véve, szintén nem volt tanár: irgalmatlanul megkövetelte a fel­adott leckéknek bemagolását: fegyelmi eszközei között a koplaltatás, térdepegetés és a nádpálca előkelő helyet foglalt el; a­­m­ikor pedig elérkezett az ideje, az iskola összes növendékei kivétel nélkül kivonul­tak és leszü­retelték a tanár úr szőlőjét; a kukorica-fosztás pedig jóval éjfélutánig is együtt tartotta a tanulók seregét. Ezekben a munkákban —, amint Koren ezt későbbi visszaemlékezéseiben megállapítja — buz­­góságával a két Petrovics-fiú, Sándor és István is kitüntette magát. Tanulói pályája itt „édes volt a gyermek­­falunak“, a­ki korához képest elmaradott növésű, hosszúnyakú, nyurga, de egyébként ügyes, bátor, határozott, élénk váraika­nt, félelmet nem ismerő, lobbanó természetű volt, és rendkívüli szellemi­­elsőbbségénél fogva, mihamar vezető­ szerephez jutott tár­sai között, mert ő volt a legjobb tanuló. A magyar, német és latin dolgozatok javí­tásában ő segédkezeti tanárának, a magyar dolgozatok között pedig az övéi voltak, a többit messze túlszárnyalóan a legjobbak. Írása szépségénél fogva valamennyi többi tanulótársai közül kivált; föltűnően szép ..rigmusokat“­­is készített. Az­ egész iskolá­ban rajzolni Izivükt senki sem tudott, de eb­ből havi tíz garasért szívesen adott lecké­ket azoknak, a­kik vállalkoztak a meg­tanulására. Latinul, németül elég jól be­szélt, a latin versfaragásban is próbálkozott, sőt a zongora­tanulást is megkísérelte, de bot­fülű lévén, nagyon kevés eredménnyel. Inkább iskolán kívüli életmegnyilvánulásai mutatják gyermekkorának ezekben az alig megfigyelt napjaiban, hogy nagy hivatásá­ról mintha homályos sejtések kezdenének asszonyfővel kifejezéseket, a­mik a leány és asszony viselése közt levő különbségre utalnak, a mennyiben­ az asszonyt a leány­­tól mindjárt első pillantásra megkülönböz­teti a kontyszeritő kendő, mit a leánynak* még nincs jussa viselni. Leányfövet tehát eredetieg azt jelenti, hogy: fej kendő nél­kül. Iőt meg kellett, volna aztán említeni a könyv szerzőjének a hajadonfővel, hajadon* főtt kifejezést is, mely kétségkívül ugyan­csak az említett népviseletre vezethető vissza, ám jelentésében tágabb, mert nem­csak hajadon leányokra, hanem minden­kire, m­ég férfiemberre is mondjuk — '•* mai kalap talán divat idején ugyancsak sokra — ha fedetlel,­ fővel járnak. Annak feltüntetésére pedig, hogy napja­inkban — különösen a gazdasági élet te­rén — mily rettenetes rohamossággal vál­toznak a viszonyok, s ezzel avulnak el vagy éppen vesznek ki egyes kifejezések — hadd jegyezzem meg, a pénzről és­­ mértékről szóló fejezetben a garas-t említve a szerző, hozzá­teszi, hogy a „vidéki városok piacain a gyümölcsöt még ma is garasával mérik“. Alig néhány év múlhatott el azóta, hogy ezt a szerző teírja, s akkor persze még lehetett valamit venni a gyümölcspiacon, akár egy garasért is — a­mi négy fillért teszen. De ma? Már koronákkal is csak akkor mehe­tünk a piacra, ha azok többedmagukkal vannak, igényeink mentői csekélyebbek. Egy-két kiló gyümölcs vásárlásához ma már nem­ garasok, hanem­­ százasok kel­lenek. Így változnak a viszonyok — velők a fogalmak és kifejezések, s a sok-sok apró kis vonás változásával néha lassan, néha bezzeg rohamosan változik az egész világ ábrázolja... s derengeni lelkében. Szellemi lénye kezd átalakulni — és a­mint serdülő ifjúvá fej­lődik, önérzete és öntudata is kezdi szár­nyait bontogatni. Mohó tudásvágytól űzve, korához képest, elképzelhetetlenül sokat olvas: a domboldal gyepjére heverve, fél­napokon át elmulat könyveivel, különösen történeti munkákkal és kedvelt latin klasz­­szikusaival. Mint könyvtáros, az iskola könyvtárának összes munkáit, válogatás nélkül, végigolvassa; bámulatos memóriája kitörülhetetlenü­l megragadja az olvasotta­kat; kezdi a francia nyelvtanulást is pró­bálgatni és 14 éves korában Horáci usz­­ódáinak tekintélyes részét könyvhetére sza­valja; e mellett mindig talpraesett és találó feleleteivel és ötleteivel általános figyelmet kelt. De mindezek után sem kell azért azt hinni, hogy Petőfi talán valami koraéret­ten fontoskodó, unalmas­ fiú volt. Ellenke­zően: pajkos, devaskodó, jó pajtása volt iskolatársainak; a durva tréfákat megveti ugyan, —­ és ő vetette fel az ifjúság erköl­cseinek nemesítését, ----- a trágárságok és il­letlen beszédek kiküszöbölését célzó kör létesítésének eszméjét, de azért egy-egy si­került ártatlan csínytevésre mindig kész­séggel kapható volt. A csúszkálás, miköz­ben egyszer kötésig szakadt a patakba, fé­szekszedés, meg nem figyelt pillanatban való gyümölcs-dézsmálást célzó kirándulás, — a­mit egy izbm­ sapkájának elkobzásával fizetett meg, ■— nem igen esik meg az ő részvétele nélkül. Nagy gyönyörűsége telt benne, ha — állandóan szokása szerint — hangos tanulással sikerült kiüldöznie lakó­társait a közös lakó­szobából, vagy ha azo­kat bedugott füllel való tanulásra k­énysze­­ríthette. Részt vett a tanári zsarnokság el­len létesíteni szándékolt szövetség alaku­lásának élőmunkájában is. Nagy előszere­tettel készített magáról lenyomatokat a frissen esett hóban; buzgólkodik a hó­em­berek készítésének közös munkájában; sőt egy alkalommal azt a tréfát is megkoc­káztatta, hogy háziasszonyának ruháit ölt­vén magára, úgy jelent meg az iskolában. Amikor pedig 1838-ban színészek jöttek Aszódra, semmiképpen sem lehetett­­ meg­akadályozni, hogy- a színházban minden előadáson megjelenjék. De Koren nem igen értette a tréfát és Petőfi bizony nem egy­szer csúnyául rajtavesztett a csintalan­­ságain.­­ Első szerelméből fakadt verse is véletle­nül nagyon téves címre, Koren tanár ke­zébe jutott, a­ki azt igen tapintatlan és szerfölött pedagógia-ellen­es módon intézte el. Az egész osztály előtt­­ gúny és csúfság tárgyává tette az ábrándozó kis poétát. Második itteni’ szerelmét, mely »­olyan, mély volt, mint Aszód utcáin a sár“, a Borosa színésznő iránt valót, az édesapja — a szó betűszerin­ti értelmében — kiverte belőle; színészek­ hajlamaiért pedig­ először ,alapos nádpálcázással és éreztetéssel sú­lyosbítva, Korán tanár zárta el; a többit pedig kifogástalan alapossággal elvégezte az odacitált édesapa a fia „lelke por­sáto­rának“ megfelelő részein. Ilyen kisebb bal­esetek között, de mindig kitartó szorgalmú, tanulás és főképpen intenzív önképzés mel­lett, elérkezett az 1837—38. iskolai ed­zésse és Petőfi, mint első eminens, fejezte be a II. szintaxista (IV.) osztályt. Az a ki­tüntetés érte őt, hogy a záró-ünnepen szo­kásos valedictio-nak megírásával és elmosó­dásával, a­mit mindeddig Ké­ren magának tartott fönn, ez alkalommal Petőfit bízta meg. Ez a verses búcsúztató 54 hexamete­res sorból áll és bámulatba ejt a 15 éves Hu ismeretgazdagságánál, és verstechnikai hevességénél fogva egyaránt. Ezzel a ked­vesen harmonikus akkorddal záródik Pe­tőd aszódi iskolázásának időszaka. "A való­­dicto sorsdöntő, mérföldjelölő kő Petőfi életében és egész életpályáját erősen elha­tárolt két részre osztja: mögötte az öröm­­teljes, zavartalan boldogság,a gyermekkorá­­nak tükörsima, nyugodt képe: előtte egy­ ,­ sorsharag­ tomboló viharaitól korbácsolt életnek mérhetetlen szenvedései. Budapesti Hírlap­­* .«a 1923 Január A Dardanellák története. — A görög háborúk ideje. — Konstantinápoly elfoglalása. — Az újabb kor története. — A mai Dardanellák, a hajdani h­elles­­pontus, az Égei-tengert a Márvány-tenger­rel (Propantis-szal) s ezen keresztül a Fe­­kete-tengerrel (a régi görögök Pontus Euxinus-a) összekötő tengerszoros, már a legrégibb korban nevezetes szerepet ját­szott az emberiség történetében. A görög gyarmatosítás idején a tengerszoros part­jain alapították a iónok Abydosz és Lamp­­szakosza (Lapsaki) megerősített városokat, de sztratégiailag elsőbben 481-ben Kr. e. játszott fontos szerepet, a­mikor Xer­.ész, a harmadik perzsa háború idején Abydosz és Lesztosz közt, a Nagara-földnyelv irá­nyában, a­hol a szoros a legkeskenyebb, mintegy hétszáz hajóból hidat veretett, a­melyen át roppant hadserege Ázsiából át­kelt az európai partra. E helyén úszta át a tengrszorost Byron s ugyancsak itt kelt át úszva minden éjjel Leander Ilerohoz, miglen életével lakóit. A görögök szala­miszi győzelme Xemesz megvert hadserege egy részétől ismét e helyen akart visszatérni Ázsiába, de a hídnak már csak a roncsait találta, mert hajóit a vihar szétrombolta s csak nagy küzdelmek árán birt ismét át­kelni a tengerszoroson. Másodízben a peloponnezoszi háborúban jutott fontos szerephez a tengerszoros, a­mikor az aténi hajóhadat a spártai Lysan­­drosz 405-ben Aigospotamos mellett (a mai Kara-Ovasszi) tökreverte. Atéli és Spárta közt nemcsak a politikai ellentétek és nem­csak a görög kisállamok fölött való kizá­rólagos uralomért való versengés, hanem főként életbevágó gazdasági érdekek idéz­ték elő azt a pusztító háborút, a­melyet a történelem peloponnézoszi­ háború néven is­­mer (431—404). Helleszpontusz volt ugyanis Atén fő életére, a­melyen át a Fekete-ten­ger partjai mentén termett gabonát haza­szállította, mert sem ő maga, sem a görö­­kis államok elegendő mennyiségű kenyér­­magvakat termelni nem tudtak. Annyival inkább rá volt szorulva Atén erre az im­portált gabonára, mert a spártaiak az at­tikai gabonatermő vidékeket a háború alatt elpusztították. Okos előrelátásból Periklész még a háború kitörése előtt erődöket épít­tetett a Pontusz mellékén, a­hová, felügyelő­­ket (hellespontonphylakes) rendelt ki, a­kiknek arra kellett felfigyelniük, hogy a Fekete-tenger országaiból kivitt gabona kizáróan Álén és a vele szövetséges álla­mok birtokába jusson. Irea r­elén hatalmát tehát csakis ezen a pon­ton lehetett megtámadni. Ezt a sztratégiai feladatot azonban a peloponner­ ősziek csak a háború utolsó éveiben bírták megoldani. Még a kudarccal végződött szicilliai expe­dite után is (415—413) kezükben tartot­­ták az aténiak a Helleszipontuszt, de a rákö­vetkező esztendőben a peloponnezoszi flotta már egészen a Boszporuszig nyomult előre s Bizáncot elvágta Aténtől. Igaz ugyan, hogy 409—408-ban Alkübiadesz vezérlete alatt az aténiek visszaszerezték Bizáncot és megtisztetták az ellenségtől a Hellesz­­pontuszt, de azért a­, p­eloponnézosziak nem tágítottak, még akkor sem, mikor az até­­nisok 40­5.-ban Argimiszu mellett Leszbosz kö­zelében tönkreverték őket. Mikor azonban Lüszandrosz 405-be Aigoszpotamai mellett Atén utolsó flottáját is tönkreverte s ezzel Bizáncot és a többi megerősített várost Aténtől elvágta, megkezdődött a város os­­troma szárazon és vizen. A víz és az élel­miszerek hiánya a legmegalázóbb békefel-­­tételek elfogadására kényszeritette Atént. Nagy Sándor, Makedónus királya, 334- Icen kelt, át­ a Helleszpontuszon, elfoglalta Lampszakosz városát s ázsiai földön meg-, törte a perzsa satrapák hatalmát. A római­aknak III. Antioch­usz szíriai királlyal való háborujuk idején Scipio Afr­amisz major, hatalmas hadsereggel kelt át a szoroson és 190-ben Magnesia mellett megverte ellen­felét. A M­thridatész ellen folytatott háború idején a Cheroneia és Orchomenosz mellett vívott csaták után, Sulla 84-ben Kr. e. át­kelt a Stelleszponk­uszon és Dardanoszban (a* 1 szoros kisázsiai partján, Ilion és Abidosz közt s a melytől a Dardanellák nevüket nyerték) a pontuszi seregeket békére kény­­szerítette. A­mikor Arkán szultán (1326—­1359) uralkodása alatt, Kis-Ázsia elfoglalása után, a törökök hatalmukat a Balkánra is kiter­jesztették. XXII. János pápa kezdésére ve­lencei és nápolyi hajókból erős flottát állí­tottak össze, hogy a törökök terjeszkedé­sének gátat vessenek. A keresztény hajó­had behatolt a szorosba s a török Holtát tönkreverte. Később azonban, 1357-ben, Szolimán szultán alatt sikerült a törökök­nek átkelni a szoroson s elfoglalni Galli­poli erősségét, tíz évvel később pedig I. Murád szultán már Drinápolyba tette át székhelyét és diadalmasan vezette előre hadseregét a szerbek ellen, a­kiknek sere­gét 1389 június 15-én a Rigómezőn (Ivo­­szovopolje) vívott véres ütközetben legyőzte ugyan, de Lázár szerb királlyal együtt ő maga is elesett. Mikor I. Bajazid szultán 1396. év szeptember 28-án Nikápoly mel­lett Zsigm­ond magyar király keresztes ha V­dát megverte, még mielőtt győzlemét ki­aknázhatta volna, a szultán hírül vette, hogy a mongol hadak Timur vezérlete alatt betörtek ázsiai tartományaiba. Baja­zid sietve kelt át a Hellespontuson s az an­­górai mezőségen megütközött a mongol hadakkal, de csatát vesztvén, maga is Ti­mur fogságába került. Konstantinápoly elfoglalása­ után a tö­rökök hamarosan felismerték a szoros sztra­tégiai jelentőségét és nyomban megerősí­téséhez fogtak. Egész sor erősséget építet­tek mindkét parton, a­melyeket a későbbi idők során szaporítottak és az akkori idők

Next