Budapesti Hírlap, 1923. január (43. évfolyam, 1–24. szám)
1923-01-06 / 4. szám
a is, mint amilyen a kis Petrovics-fiú volt, ki — bár különösebb panaszra nem szolgáltatott okot viselkedésével — visszahúzódó természetű, nyakas és önfejű gyermek volt; nem igen elegyedett még játékra sem iskolatársai közé; ha pedig tanítója biztatta a visszavonult gyermeket a játékra, azzal tért ki, hogy „nem szeretek“. A latinos műveltségű Ujlakynak gyönyörű írása volt és Petőfi az ő gyöngy-írását valamint a latin nyelv szereldét is ettől a mesterétől örökölte. Abban az időben a tanítók megállapított rendszer nélkül mindent tanítottak, amit ők maguk tudtak és amit legjobban tudtak, azt legkiadósabban és legjobban tanították. Egy félév múlva ismét más iskolában találjuk a fiút, akit apja 1831 szeptember 28-án a sárszentlőrinci evangélikus algimnázium I. donatista osztályába íratott be. Itt két évig időzött és ez a két év volt tanulói pályájának legboldogabb korszaka. Szülei, akik ez időtájt gondtalan jómodellek, azon voltak, hogy jólétük boldogító érzéséből lehetőleg minél többet sugároztassanak át gyermekük lelkébe is. A legjobb családoknál, Hillig jegyzőnél, majd mikor ez elköltözött onnan, Németh tanítónál szerezték be szállásra és ellátásra. A mellett a szükségesekkel bőven ellátták, az édesanyja pedig minden kínálkozó alkalmat fölhasznált, hogy fia nyalánkságokban, kedvenc süteményeiben, gyümölcsben stb. rövidséget ne szevedjen. Tanítója, Lehr András is humánusabb gondolkozású ember volt, aki az akkori szokásoktól eltérően, nem atrocitásokkal iparkodott fegyelmet tartani. Szabad délutánokon, ha arranyaló idő volt, ő maga vezette ki tanitvárnyait a község határába labdázni, amikor azután a kis Petrovics Sándor is bőségesen kivette részét a mulatságból. Korát meghaladó ügyességgel játszott, miért is abban a nagy kitüntetés-számba menő megkülönböztetésben részesült, hogy a nagyobb fiúk befogadtak az ő játékcsoportjukba. Komolysága különben is messze megelőzte korát, minélfogva az öregebb és nagyobb fiukkal való társalgás már ekkor is egyik gyengéje volt annyira, hogy ennek kedvéért egy ideig még az iskolai beiratkozások alkalmából is egy, sőt két évvel öregebbnek mondta magát. Egyébként kötelességtudóan tanult, szerette a természetet és szabad idejében a labdázáson kívül, fészekszedéssel, télen csúszkálással szórakozott. Napjai gyermeki örömben és boldogságban teltek. Iskolázásának ebből az idejéből őrzik még ma is Bonyhádon Petőfi-relikviaként azt a padot, amelybe nevét belevéste és azt a katedrát, amelyre nevét ráírta. Édesapja a lehető legjobb iskolázásban akarván részesíteni fiát, egyrészt e végből, másrészt pedig azért, hogy a német nyelvet is elsajátítsa, 1833. augusztus 27-én a pesti evangélikus gimnáziumnak 11. donatista (előkészítő) osztályába íratta be. Akkoriban német szóra Pestre küldték meg a gyermekeket. A gyakori iskolaváltoztatás, amint az magától értetődő, haladásának nem vált előnyére. Bár Pesten az előírt tananyag reá nézve nagyrészt már csak ismétlésekből állott, ennek ellenére sem tartozott osztályának legjobb tanulói közé. Ez arra indította apját, hogy az 1834/35. iskolai évre az ugyancsak kitűnő hírnévnek örvendő piarista gimnázium 1. (grammatikai) osztályába írassa be. Az osztálynak ablakai arra a térre nyíltak, ahol most Petőfi ércszobra áll. Tanulmányi elemenekesebb adatainak megkapóan színes feldolgozása során, sok minden meglepő feltéttetés után egy különösen érdekes megálapítást tesz. Azt — a mire őt szókincsünk történeti vizsgálata vitte rá, — hogy a mai magyar élet tulajdonképpeni kútfeje a török hódoltság kora. Ez azért is igen fontos, mert amire most ő, a nyelvész, rámutat, — azt már megálhapította és bebizonyította a történeli kutatás és igazlátás egyik nagymestere, Tolkáts Sándor — aki a maga törökvilágbeli tanulmányaiban mindig hangoztatta, hogy a török hódoltság korában — amit azelőtt a keserves rabság nyomorúságos idejének nézett az ember — a nemzeti szellem s a magyar élet szinte csudálatos elevenséggel és gazdagsággal munkált és virágzott. De hogy egy-két vonással kiegészítsem a Kertész fejtegetéseit és magyarázatait hadd utaljak pl. a megfeji a hatát,őst is kifejezésre. Ez, a régi boszorkányok ama bűvös mesterkedéséből ered, hogy meg tudták fejni — ollónak, baltának beütésével — még a kutágást is. Ezt aztán mai jelentésében Szatmár vidékén tréfásan arra értik, hogy nincs tej, hát fejjük meg az ágast" Dugonics szerint meg a fösvényről mondták, hogy megfejné a t ágast is, ha tejet adna. " Ezeket elmondta Kertész, én mer? Ivad,s tegyem hozzá, hogy a kutágas megfejésének némely vidéken — mint éppen nemzéseiben hallottam Vargha Gyulától, a népies szólásokat kitűnően ismerő költőtől — az a jelképes értelme is van, hogy a kapzsi tejárat a kút ubércl ligitla ci tejet. A már eltűnt, vagy legalább is veszni indult népszokások nyelvi emlékeit tárgyaló fejezetben említi Kertész a leányfővek fejében nem javult, bár a magyar nyelvben és az írásbeli dolgozatok készítésében — amint ezt tanára, Nagy Márton, későbbi időben megerősítette — már itt is kitűnt. De mivel apjának tudomására adták, hogy a „Sándor gyerek sokat ólálkodik a színház körül“, Martinyvel folytatott tanácskozás után elhatároztatott, hogy Martiny barátjához, a jahirnevir Koren tanárhoz adják Aszódra, ahol 1835 szeptember 1-én a II. grammatikai osztályba valóban beíratták. Itt végezte azután az I és II. szk.taxista (III., IV.) osztályt is. Apjának persze sejtelme sem volt a borzasztó kártevésről, amit tájékozatlansága következtében a legnagyobb jóhiszeműsége mellett fiának tanulmányi haladásában véghez vitt azzal, hogy iskoláit ezideig oly sűrűn változtatta, hogy a fiúnak annyi ideje sem volt, hogy egy-egy helyen az iskola szelleméhez aktimatizálódjék. Nem is szólva arról, hogy ráadásul a fiúnak még idejét is ok nélküü és hasztalanul fecsérelte, mert — jóllehet, négy éves még nem volt, mikor írni, olvasni már jól tudott — mégis "12 és háromnegyedéves korában, tehát egy és háromnegyedévi túlkorúsággal jutott az aszódi gimnázium 11. osztályába. A jóhirnevű aszódi algimnázium különben semmivel sem volt sem jobb, sem rosszabb, mint a korabeli hasonló más osztatlan középiskolák. Koren tanár a donatista, a két grammatista és a krét szintaxista osztályt egymaga tanította, olyképpen, hogy amíg az egyik osztállyal foglalkozott, a többi osztályok nyelvtani és számtani feladatokat oldottak meg, szépírást gyakoroltak, vagy stílusgyakorlatokat készítettek. A tantárgyak tanítása részben magyar, részben pedig latin nyelven folyt. Koren egyébként, a szó mai értelmét véve, szintén nem volt tanár: irgalmatlanul megkövetelte a feladott leckéknek bemagolását: fegyelmi eszközei között a koplaltatás, térdepegetés és a nádpálca előkelő helyet foglalt el; amikor pedig elérkezett az ideje, az iskola összes növendékei kivétel nélkül kivonultak és leszüretelték a tanár úr szőlőjét; a kukorica-fosztás pedig jóval éjfélutánig is együtt tartotta a tanulók seregét. Ezekben a munkákban —, amint Koren ezt későbbi visszaemlékezéseiben megállapítja — buzgóságával a két Petrovics-fiú, Sándor és István is kitüntette magát. Tanulói pályája itt „édes volt a gyermekfalunak“, aki korához képest elmaradott növésű, hosszúnyakú, nyurga, de egyébként ügyes, bátor, határozott, élénk váraikant, félelmet nem ismerő, lobbanó természetű volt, és rendkívüli szellemielsőbbségénél fogva, mihamar vezető szerephez jutott társai között, mert ő volt a legjobb tanuló. A magyar, német és latin dolgozatok javításában ő segédkezeti tanárának, a magyar dolgozatok között pedig az övéi voltak, a többit messze túlszárnyalóan a legjobbak. Írása szépségénél fogva valamennyi többi tanulótársai közül kivált; föltűnően szép ..rigmusokat“is készített. Az egész iskolában rajzolni Izivükt senki sem tudott, de ebből havi tíz garasért szívesen adott leckéket azoknak, akik vállalkoztak a megtanulására. Latinul, németül elég jól beszélt, a latin versfaragásban is próbálkozott, sőt a zongoratanulást is megkísérelte, de botfülű lévén, nagyon kevés eredménnyel. Inkább iskolán kívüli életmegnyilvánulásai mutatják gyermekkorának ezekben az alig megfigyelt napjaiban, hogy nagy hivatásáról mintha homályos sejtések kezdenének asszonyfővel kifejezéseket, amik a leány és asszony viselése közt levő különbségre utalnak, a mennyiben az asszonyt a leánytól mindjárt első pillantásra megkülönbözteti a kontyszeritő kendő, mit a leánynak* még nincs jussa viselni. Leányfövet tehát eredetieg azt jelenti, hogy: fej kendő nélkül. Iőt meg kellett, volna aztán említeni a könyv szerzőjének a hajadonfővel, hajadon* főtt kifejezést is, mely kétségkívül ugyancsak az említett népviseletre vezethető vissza, ám jelentésében tágabb, mert nemcsak hajadon leányokra, hanem mindenkire, még férfiemberre is mondjuk — '•* mai kalap talán divat idején ugyancsak sokra — ha fedetlel, fővel járnak. Annak feltüntetésére pedig, hogy napjainkban — különösen a gazdasági élet terén — mily rettenetes rohamossággal változnak a viszonyok, s ezzel avulnak el vagy éppen vesznek ki egyes kifejezések — hadd jegyezzem meg, a pénzről és mértékről szóló fejezetben a garas-t említve a szerző, hozzáteszi, hogy a „vidéki városok piacain a gyümölcsöt még ma is garasával mérik“. Alig néhány év múlhatott el azóta, hogy ezt a szerző teírja, s akkor persze még lehetett valamit venni a gyümölcspiacon, akár egy garasért is — ami négy fillért teszen. De ma? Már koronákkal is csak akkor mehetünk a piacra, ha azok többedmagukkal vannak, igényeink mentői csekélyebbek. Egy-két kiló gyümölcs vásárlásához ma már nem garasok, hanem százasok kellenek. Így változnak a viszonyok — velők a fogalmak és kifejezések, s a sok-sok apró kis vonás változásával néha lassan, néha bezzeg rohamosan változik az egész világ ábrázolja... s derengeni lelkében. Szellemi lénye kezd átalakulni — és amint serdülő ifjúvá fejlődik, önérzete és öntudata is kezdi szárnyait bontogatni. Mohó tudásvágytól űzve, korához képest, elképzelhetetlenül sokat olvas: a domboldal gyepjére heverve, félnapokon át elmulat könyveivel, különösen történeti munkákkal és kedvelt latin klaszszikusaival. Mint könyvtáros, az iskola könyvtárának összes munkáit, válogatás nélkül, végigolvassa; bámulatos memóriája kitörülhetetlenül megragadja az olvasottakat; kezdi a francia nyelvtanulást is próbálgatni és 14 éves korában Horáci uszódáinak tekintélyes részét könyvhetére szavalja; e mellett mindig talpraesett és találó feleleteivel és ötleteivel általános figyelmet kelt. De mindezek után sem kell azért azt hinni, hogy Petőfi talán valami koraéretten fontoskodó, unalmas fiú volt. Ellenkezően: pajkos, devaskodó, jó pajtása volt iskolatársainak; a durva tréfákat megveti ugyan, — és ő vetette fel az ifjúság erkölcseinek nemesítését, ----- a trágárságok és illetlen beszédek kiküszöbölését célzó kör létesítésének eszméjét, de azért egy-egy sikerült ártatlan csínytevésre mindig készséggel kapható volt. A csúszkálás, miközben egyszer kötésig szakadt a patakba, fészekszedés, meg nem figyelt pillanatban való gyümölcs-dézsmálást célzó kirándulás, — amit egy izbm sapkájának elkobzásával fizetett meg, ■— nem igen esik meg az ő részvétele nélkül. Nagy gyönyörűsége telt benne, ha — állandóan szokása szerint — hangos tanulással sikerült kiüldöznie lakótársait a közös lakószobából, vagy ha azokat bedugott füllel való tanulásra kényszeríthette. Részt vett a tanári zsarnokság ellen létesíteni szándékolt szövetség alakulásának élőmunkájában is. Nagy előszeretettel készített magáról lenyomatokat a frissen esett hóban; buzgólkodik a hóemberek készítésének közös munkájában; sőt egy alkalommal azt a tréfát is megkockáztatta, hogy háziasszonyának ruháit öltvén magára, úgy jelent meg az iskolában. Amikor pedig 1838-ban színészek jöttek Aszódra, semmiképpen sem lehetett megakadályozni, hogy- a színházban minden előadáson megjelenjék. De Koren nem igen értette a tréfát és Petőfi bizony nem egyszer csúnyául rajtavesztett a csintalanságain. Első szerelméből fakadt verse is véletlenül nagyon téves címre, Koren tanár kezébe jutott, aki azt igen tapintatlan és szerfölött pedagógia-ellenes módon intézte el. Az egész osztály előtt gúny és csúfság tárgyává tette az ábrándozó kis poétát. Második itteni’ szerelmét, mely »olyan, mély volt, mint Aszód utcáin a sár“, a Borosa színésznő iránt valót, az édesapja — a szó betűszerinti értelmében — kiverte belőle; színészek hajlamaiért pedig először ,alapos nádpálcázással és éreztetéssel súlyosbítva, Korán tanár zárta el; a többit pedig kifogástalan alapossággal elvégezte az odacitált édesapa a fia „lelke porsátorának“ megfelelő részein. Ilyen kisebb balesetek között, de mindig kitartó szorgalmú, tanulás és főképpen intenzív önképzés mellett, elérkezett az 1837—38. iskolai edzésse és Petőfi, mint első eminens, fejezte be a II. szintaxista (IV.) osztályt. Az a kitüntetés érte őt, hogy a záró-ünnepen szokásos valedictio-nak megírásával és elmosódásával, amit mindeddig Kéren magának tartott fönn, ez alkalommal Petőfit bízta meg. Ez a verses búcsúztató 54 hexameteres sorból áll és bámulatba ejt a 15 éves Hu ismeretgazdagságánál, és verstechnikai hevességénél fogva egyaránt. Ezzel a kedvesen harmonikus akkorddal záródik Petőd aszódi iskolázásának időszaka. "A valódicto sorsdöntő, mérföldjelölő kő Petőfi életében és egész életpályáját erősen elhatárolt két részre osztja: mögötte az örömteljes, zavartalan boldogság,a gyermekkorának tükörsima, nyugodt képe: előtte egy , sorsharag tomboló viharaitól korbácsolt életnek mérhetetlen szenvedései. Budapesti Hírlap* .«a 1923 Január A Dardanellák története. — A görög háborúk ideje. — Konstantinápoly elfoglalása. — Az újabb kor története. — A mai Dardanellák, a hajdani hellespontus, az Égei-tengert a Márvány-tengerrel (Propantis-szal) s ezen keresztül a Fekete-tengerrel (a régi görögök Pontus Euxinus-a) összekötő tengerszoros, már a legrégibb korban nevezetes szerepet játszott az emberiség történetében. A görög gyarmatosítás idején a tengerszoros partjain alapították a iónok Abydosz és Lampszakosza (Lapsaki) megerősített városokat, de sztratégiailag elsőbben 481-ben Kr. e. játszott fontos szerepet, amikor Xer.ész, a harmadik perzsa háború idején Abydosz és Lesztosz közt, a Nagara-földnyelv irányában, ahol a szoros a legkeskenyebb, mintegy hétszáz hajóból hidat veretett, amelyen át roppant hadserege Ázsiából átkelt az európai partra. E helyén úszta át a tengrszorost Byron s ugyancsak itt kelt át úszva minden éjjel Leander Ilerohoz, miglen életével lakóit. A görögök szalamiszi győzelme Xemesz megvert hadserege egy részétől ismét e helyen akart visszatérni Ázsiába, de a hídnak már csak a roncsait találta, mert hajóit a vihar szétrombolta s csak nagy küzdelmek árán birt ismét átkelni a tengerszoroson. Másodízben a peloponnezoszi háborúban jutott fontos szerephez a tengerszoros, amikor az aténi hajóhadat a spártai Lysandrosz 405-ben Aigospotamos mellett (a mai Kara-Ovasszi) tökreverte. Atéli és Spárta közt nemcsak a politikai ellentétek és nemcsak a görög kisállamok fölött való kizárólagos uralomért való versengés, hanem főként életbevágó gazdasági érdekek idézték elő azt a pusztító háborút, amelyet a történelem peloponnézoszi háború néven ismer (431—404). Helleszpontusz volt ugyanis Atén fő életére, amelyen át a Fekete-tenger partjai mentén termett gabonát hazaszállította, mert sem ő maga, sem a görökis államok elegendő mennyiségű kenyérmagvakat termelni nem tudtak. Annyival inkább rá volt szorulva Atén erre az importált gabonára, mert a spártaiak az attikai gabonatermő vidékeket a háború alatt elpusztították. Okos előrelátásból Periklész még a háború kitörése előtt erődöket építtetett a Pontusz mellékén, ahová, felügyelőket (hellespontonphylakes) rendelt ki, akiknek arra kellett felfigyelniük, hogy a Fekete-tenger országaiból kivitt gabona kizáróan Álén és a vele szövetséges államok birtokába jusson. Irea relén hatalmát tehát csakis ezen a ponton lehetett megtámadni. Ezt a sztratégiai feladatot azonban a peloponner ősziek csak a háború utolsó éveiben bírták megoldani. Még a kudarccal végződött szicilliai expedite után is (415—413) kezükben tartották az aténiak a Helleszipontuszt, de a rákövetkező esztendőben a peloponnezoszi flotta már egészen a Boszporuszig nyomult előre s Bizáncot elvágta Aténtől. Igaz ugyan, hogy 409—408-ban Alkübiadesz vezérlete alatt az aténiek visszaszerezték Bizáncot és megtisztetták az ellenségtől a Helleszpontuszt, de azért a, peloponnézosziak nem tágítottak, még akkor sem, mikor az aténisok 405.-ban Argimiszu mellett Leszbosz közelében tönkreverték őket. Mikor azonban Lüszandrosz 405-be Aigoszpotamai mellett Atén utolsó flottáját is tönkreverte s ezzel Bizáncot és a többi megerősített várost Aténtől elvágta, megkezdődött a város ostroma szárazon és vizen. A víz és az élelmiszerek hiánya a legmegalázóbb békefel-tételek elfogadására kényszeritette Atént. Nagy Sándor, Makedónus királya, 334- Icen kelt, át a Helleszpontuszon, elfoglalta Lampszakosz városát s ázsiai földön meg-, törte a perzsa satrapák hatalmát. A rómaiaknak III. Antiochusz szíriai királlyal való háborujuk idején Scipio Aframisz major, hatalmas hadsereggel kelt át a szoroson és 190-ben Magnesia mellett megverte ellenfelét. A Mthridatész ellen folytatott háború idején a Cheroneia és Orchomenosz mellett vívott csaták után, Sulla 84-ben Kr. e. átkelt a Stelleszponkuszon és Dardanoszban (a* 1 szoros kisázsiai partján, Ilion és Abidosz közt s a melytől a Dardanellák nevüket nyerték) a pontuszi seregeket békére kényszerítette. Amikor Arkán szultán (1326—1359) uralkodása alatt, Kis-Ázsia elfoglalása után, a törökök hatalmukat a Balkánra is kiterjesztették. XXII. János pápa kezdésére velencei és nápolyi hajókból erős flottát állítottak össze, hogy a törökök terjeszkedésének gátat vessenek. A keresztény hajóhad behatolt a szorosba s a török Holtát tönkreverte. Később azonban, 1357-ben, Szolimán szultán alatt sikerült a törököknek átkelni a szoroson s elfoglalni Gallipoli erősségét, tíz évvel később pedig I. Murád szultán már Drinápolyba tette át székhelyét és diadalmasan vezette előre hadseregét a szerbek ellen, akiknek seregét 1389 június 15-én a Rigómezőn (Ivoszovopolje) vívott véres ütközetben legyőzte ugyan, de Lázár szerb királlyal együtt ő maga is elesett. Mikor I. Bajazid szultán 1396. év szeptember 28-án Nikápoly mellett Zsigmond magyar király keresztes ha Vdát megverte, még mielőtt győzlemét kiaknázhatta volna, a szultán hírül vette, hogy a mongol hadak Timur vezérlete alatt betörtek ázsiai tartományaiba. Bajazid sietve kelt át a Hellespontuson s az angórai mezőségen megütközött a mongol hadakkal, de csatát vesztvén, maga is Timur fogságába került. Konstantinápoly elfoglalása után a törökök hamarosan felismerték a szoros sztratégiai jelentőségét és nyomban megerősítéséhez fogtak. Egész sor erősséget építettek mindkét parton, amelyeket a későbbi idők során szaporítottak és az akkori idők