Budapesti Hírlap, 1923. április (43. évfolyam, 74–97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

a delket hivatalból sztenografálják és azokat magyarul, cseh fordítással együtt kinyomatják. Mi a szükséglet­nek megfelelő állami magyar iskolá­kat tartunk fenn. Szlovenszkóban kö­rülbelül 780 állami magyar tan­nyelvű népiskola van, osztályonként átlag 38 tanulóval, holott német nép­iskoláinkban 39, sőt szlovák nép­iskoláinkban 40-en felüli az átlag­szám. És itt megint az Önök régi magyarosító politikája okozott ne­künk eleinte nehézségeket, a­mennyi­ben Önök magyarlakta vidékeiken kevesebb iskolákat építettek, a mo­dern berendezéseket inkább a nem­zetiségi vidékeken helyezték el Mi senkit sem akarunk nemzeti jellegé­től megfosztani.­­— Én készséggel tárgyaltok okos és tisztességes emberekkel a legkénye­sebb problémákról is; ez a valódi demokráciából következik. Nekünk meg kel találnunk az utat erőszak nélkül, háború nélkül megoldani mindamt a kérdéseket, a­melyek Eu­rópát és speciálisan minket nyugta­lanítanak. Én remélem és kívánom, hogy ilyen módon fogjuk egymást a magyarokkal is megérteni. Már meg­­­kezdtük a biztató tárgyalásokat, eze­ket folytatni fogjuk és lépésről­­lépésre el fogjuk hárítani a nehéz­ségeket !A cseh-szlovák köztársaság elnöké­nek e nagyjelentőségű szavai után még hosszasabban volt szerencsém az elnök urnak politikai, társadalmi és filozófiai nézeteit élvezettel hallhatni. Különösen érdekes volt az elnök ur­nak tudományos fejtegetése arról, hogy a történelmi masteritatizm­us a háborúban és a háború utófejlemé­­nyeiben teljes csődöt mondott. Végül az elnök úr szíves volt tudomásomra adni, hogy ha Prágába jövök, máskor is szívesen fog látni, a­mivel véget ért fogadtatásom. Pályi Ede úr, hogy a nehézségekkel valahogyan le­számoljunk. Hogy Pályi Ede dr.-nak a Budapesti Hírlap útján sikerült-e a tűrhető szomszédos jó viszony felé az első nyilvános lépést szerencsésen megtenni, azt az dönti el, hogy a hi­vatásos körök s a cseh köztársasági elnök úr nyilatkozata szerint már fo­lyamatba tett érintkezések mely lábuk­kal lépnek ez első lépés nyomába: a jobb- vagy a balábukka. Erre nézve érdeklődéssel várjuk és fogjuk figyelni a fejleményeket. A Budapesti Hírlap szerkesztősége. Azt gondoljuk, hogy ez a nyilatko­zat csakugyan hivatva van arra, hogy illetékes férfiak és a nemzeti publi­cisztika komolyan foglalkozzanak vele. Mi egyelőre megjegyzés nélkül adjuk közre, köszönetet mondva Pályi Ede dr. kollegánknak, ki Berlinből is, Prágából is értékes és országos jelen­tőségű közleményekkel tudta gazdagí­tani a Budapesti Hírlapot. Viszonyunk az u. n. utódállamokkal kényes és bonyolult. De az élet szükségei és folytonossága kényszerítenek arra, a szürke medvék, a csudás pápsszem és a ravasz rókák. Irta RÁKOSI VIKTOR. Hajdanában-dunában, a hőslovagoknak ragyogó korszakában, a szép Spanyolor­szág legfestőibb vidékét, a­hol a Sierra Nevada égbenyúló bércei a futó felhőkkel kacérkodnak, egy rettenetes vadállat, az óriási szürke medve tartotta rettegésben. Ebben az időben Spanyolország egy részé­ben a mórok uralkodtak, kiknek fejedelme kalifa címet viselt és Iiordovában lakott. Történetünk idejében a kordovai kalifát Abdurrahmannak hívták, csonka Spanyol­­ország királyé pedig nem tudom hányadik Ferdinánd volt. A Sierra Nevada­ mind a két uralkodó magának tartotta, mert mind a kettő szenvedelmes vadász volt, és a kér­déses vidéken terülő ősrengetegek csak úgy hemzsegtek a temérdek vadállattól. Még bölény, párduc és leopárd is volt ott és képzelhető, hogy ezeken milyen pompás vadászata eshetett olyan férfiaknak, a­kik­nek gyönyörűsége tesz a halálos veszedel­mekkel való kacérkodásban. Különben is kor divatjai közé tartozott a bátorság és a halálnak szuverén lenézése, kicsinylése. Abból, hogy mind a két király magának követelte ezt a területet, természetesen vé­res összeütközések keletkeztek és ha vala­hol az ősrengetegben a spanyol és mór va­dásztársaságok találkoztak, rögtön hátat fordítottak a vadállatoknak és egymást öl­­dösték. A nagy ütközetek híres hősei ilyen találkozások alkalmával valóságos párvia­dalokat vívtak egymással, a lovagiasság akkori szabályai szerint. Ez a helyzet akkor kezdett megváltozni, mikor valamely afrikai esemény következ­tében az Atlasz-hegységben lakó szürke medvék elhagyták őshazájukat. Spanyol­­országba költözködtek és a Sierra Névadó­ban telepedtek le. A szürke medve a med­vefajok legfélelmesebb típusa volt. Bátor­ság tekintetében egyrangú az oroszlánnal, de különb a tigrisnél. Erő tekintetében is megközelítette úgy az oroszlánt, mint a tig­rist. Úgy látszik, az történt, legalább a nép körében ez a hir volt elterjedve, hogy odaát Afrikában az oroszlánok túlnyomó erővel rátámadtak az atlaszhegybeli szürke med­vékre, ezeket véres harcban legyőzték és ezek a tenger felé menekülve, átúsztak a gibraltári tengerszoroson és Spanyolország belseje felé vették rrtjukat. Ezeknek az uri állatoknak a megjelenése nagy kavarodást okozott a Sierra Nevadában, melynek álla­tai erő dolgában nem vehették fel a ver­senyt a szürke medvével. Még a párduc és a leopárd se. Még a bölény volt az egyet­len mely sikeresen szembe tudott vele szállni. A medvének az szolgált nagy hátrá­nyára, hogy nem mint az oroszlán és egyéb vadak ugrással, hanem futással rohanta meg ellenfelét, és ezzel időt adott az ellen­ségének arra, hogy felkészülve várja táma­dását Ha a bölénynek sikerült a szürke rémet szarvára kapni, földobni a levegőbe és a lezuhanó állatba belegázolni otromba lábaival, akkor a csatát már megnyerte. Csakhogy a szürke medvében oly irtózatos életerő lakott, hogy akárhány akadt közü­lük, mely sem a szarvak szúrását, sem a lábak gázolását nem vette föl, alig érezte, hanem rögtön támadásba ment át, átölelte a bölényt és kettéharapta a torkát Ez már aztán a medve végleges győzelmét jelen­tette. Ezek­ a győzelmek annyira megsokasod­tak, hogy az állatvilágban az a hit kezdett elterjedni, hogy ime, itt az új király és az új dinasztia. Mert ha ez így megy tovább­­akkor a párduc, leopárd és bölény helyett egyedül a szürke medve fog uralkodni. Már kezdték megtanulni, hogy mit jelent az, mikor az éjszaka csendjét rettenetes, soha nem hallott,­ hátborzongató és vérfagylaló üvöltés veri föl. Minden teremtett lélek re­megve futott, hogy mielőbb vackába búj­hasson. És a menekülők odasugták egy­másnak. A szürkemedve éhes és elindult, hogy zsákmányt találjon. Újra csend, aztán a rémület és fájdalom felüvöltése törte meg az éjszaka csendjét. A szürke­medve megtalálta zsákmányát. De nem kisebb volt a megdöbbenés a spanyol és mór vadászok közt sem, a­kik eddig a szürkemedvét csak hirből ismerték és most egyszerre váratlanul szembekerül­tek vele. Tudták jól, hogy túl a tengerszo­roson, az afrikai Atlasz hegység hegyei közt micsoda szörnyállat él és garázdálkodik, az egyetlen, mely nem szalad el gyáván, mikor az oroszlánt ordítani hallja, de arra nem voltak elkészülve, hogy a Sierra Ne­vadában szembekerüljenek vele. Meg nem ijedtek, mert a félelmet a spanyol- és a mór vitézek nem ismerik, bátran szembe­­szálltak a fenevaddal, de megdöbbentek, mert észrevették, hogy eddigi fegyvereik elégtelenek ezzel a fenevaddal szemben. Még legveszedelmesebbnek látszott a med­vére nézve a damaszkusi mesterek által ko­vácsolt jatagán, ez a félelmes tőr, vadász­kés, mely oly könnyen behatolt a vadállat testébe, mintha csak vajból lett volna. Csak az volt a bökkenő, hogy az ilyen szú­rást csak olyan ember ejthette meg, a­ki egészen oda mert férkőzni a medve testé­hez, volt bátorsága megragadni a feneva­­dat és a jatagánt beledöfni a szíve köze­pébe. Szóval, ehez szív kellett, bátorság­gal telt szív, acélkar és biztos szem. És mi­vel ilyen tulajdonságokkal fölruházott em­ber még ezek közt az edzett vadászok közt is ritkán akadt, a medve elejtése a legrit­kább esetek közé tartozott. Ezek a vadálla­tok tehát veszedelmesen szaporodtak, a­minek az lett a vége, hogy a spanyol és mór urak fegyverszünetet kötöttek, sőt szövetségre is léptek, hogy a szürkemedvét egyesült erővel kipusztítsák. Ez a szövetség azonban nem nagy siker­rel járt, főképp a túlzott lovagiasság foly­tán, melyet a spanyol­ és mór vitézek még a medvével szemben se tudtak magukból­­ kiirtani Ez a lovagiasság pedig abból állt hogy a kórház­yan akadtak is rá a med­­­­vére, csak egy embernek volt szabad vele megküzdenie: annak, a­ki először vette észre és első volt az állat megtámadásá­ban. A többiek pedig körülvették a küz­dőket és úgy nézték a harcot, mintha az párbaj volna a lovagiasság szabályai sze­rint Ha a lovag esett el, azonnal másik ember lépett a nyomába és folytatta a pár­viadalt. Ebben a különös duellumban csak egy előnye volt a vadásznak, a nyila, melyet belelőhetett a fenevadba, mielőtt az megtámad­hatta volna. Ha a nyílvessző veszedelmes helyen fúródott a mackóba, akkor a lovagnak már jóformán nyert ügye volt, mert egy ilyen sikerült lövés az állatot nagyon elgyöngítette. Ha pedig a szívébe talált akkor természetesen rögtön vége volt Akármilyen divatos volt is abban az ér­dekes korban a veszedelmet nem kerülni, hanem keresni, a szürke medvére való vadá­szás mégse tudott népszerűségre vergődni. Mert a legbátrabb embert is csak gondol­kodóba ejtette az a körülmény, hogy ezek­ben a harcokban több lovag esett el, mint­­ medve. A medvevadászat népszerű­tlenségé-­­ nek az lett a következménye, hogy ezek a fenevadak nagyon elszaporodtak a Sierra Névadóban és itt is beállott az az eset, hogy több volt az eszkimó, mint a fóka. A med­vék tehát kénytelenek voltak az őserdőt gyakran otthagyni és a falvaikba, tanyákra, majorokba betömi, hogy korgó gyomrukat lecsillapítsák. Ekkor aztán a nép közt nagy felzúdulás és jajveszékelés táradt, mely végre oly méreteket öltött, hogy meghal­lották még az uralkodók is. Abdurrahman, a kordovai kalifa és a ménkű tudja hánya­dik Ferdinánd, csonka Spanyolország ki­rálya. Ezek a fejedelmek aztán egész had­seregeket állították talpra, hogy a négylábú ellenséget kiirtsák. És ez sikerült is. Hogy ez a küzdelem meddig tartott, és hogyan folyt le, arról nincsenek megbízható ada­taink. A küzdelem mindenesetre érdekes, k­alandos jellegű és véres lehetett, mert et­től a ponttól kezdve az egész medveügyet a nép fantáziája kerítette hatalmába és meséket, legendákat gyártott ebből az BoMPiSTiHrais? (Zik.) 1923 április . Politika és pénzügy. Irta Apponyi Albert gróf. Budapest, márc. 31. A feltámadásnak egyik feltétele a sírt elzáró kőnek eltávolítása volt. Nemzeti feltámadásunk is egy ilyen kőnek elhe­ngerl­t­és­étől függ, a­mely ez időszerint különös súllyal nehezedik reánk, tudniillik pénzügyi és közgaz­dasági nyomorúságunk enyhítésétől. A pénzügyi és közgazdasági kérdés ma annyira életbevágó, hogy a nem­zetnek előrelátó vezetése azt ez idősze­rint az egyetlen aktuális kérdésnek kell, hogy tekintse. Valósággal érthe­tetlen tehát az a mozgolódás, a­mely nem az ellenzék kebeléből indult ki, hanem a kormánypárt egy frakcióját azoknak a kurzus-jelszavaknak és kurzus-cselekvéseknek előtérbe állítá­sára indítja, a­melyeknek nem kis része van helyzetünk romlásában. Szemmel láthatóan javult ez a helyzet abban a mértékben, a­melyben sikerült azoktól a szélsőséges jelenségektől el­távolodni és belpolitikánkat befolyá­suktól emancipálni; a baj csak abban áll, hogy ez nem sikerült telje­sen, a­minek okát kutatni nem kívá­nom. De a visszaesés semmiesetre sem lehet célravezető gyógymód. Pénzügyi és­­közgazdasági bajaink n­agy része a világgazdaság betegségé­nek egyik jelensége. Erről a világ­betegségről az összes országok bölcsei már évek óta szólnak, az igazsághoz híven megállapítják, hogy az orvoslás csak egyetemleges lehet, hogy egy nemzet nem gazdagodha­tik a másik nemzet tönkrejutása útján stb., szóval a bölcs axiómák föl vannak állítva, de az azok szerint való cselekvést meg­akadályozzák a még mindig le nem halt szenvedelmek, megakadályozza a szerzői hiúság, a­mely nem engedi mert, hogy a győző államok bevallják azt az óriási tévedést, a­melybe a békeszerződések megszerkesztésekor estek, mert ma már talán mindenki előtt világos, de kimondani még nem szabad, hogy a bajoknak tulajdonkép­peni oka legalább is annyira a béke­­szerződésekben, mint a háborús pusz­tításokban rejlik. Ennek bevallását azonban nemcsak a nagyoknak előbb említett szerzői hiúsága gátolja meg, hanem azoknak a kisebb tényezők­nek, jelesül a kis­antantnak befolyása is, a­mely egész hatalmi állását a békeszerződéseknek köszönheti. A­míg a baj igazi forrását felismerni nem szabad, addig természetesen gondolni sem lehet az egyetemes orvoslásra. Arra tehát, hogy a mi helyzetünk orvoslása az általános helyzet gyógyí­tásába bekapcsolódjék, sajnos, még jó sokáig kell várnunk és valahogyan tovább kell vánszorognunk helyi, pal­liatív eszközök alkalmazásával. Ezek is sokkal kisebb mértékben állnak ren­delkezésünkre­­ országunk kegyetlen megcsonkítása folytán, a­mely nem­csak erkölcsi, hanem anyagi tőkénket is halálosan sebezte meg. Ezekkel az óriási nehézségekkel számolni kell, ha a pénzügyi és köz­­gazdasági politikánk elmaradt sikerei felett (nagyon enyhén fejezem ki ma­­gam­at) igazságos ítéletet akarunk mondani. De e fentartás mellett is tágas mezeje marad a jogos kritiká­nak és ma alighanem többen vannak már, a­kik igazat adnak annak az ál­láspontnak, a melyet pénzügyi szak­­­­tekintélyeinknek egy részével szem­ben Hadik János gróf barátom sokáig szinte izoláltan képviselt, hogy tudni­illik kizárólag fiskális eszközökkel, a­melyeket nem támogat megfelelő köz­gazdasági politika, a célt­ megközelí­teni sem tudjuk. Valamint hogy mindig több és több plauzibilitást nyer az a Nagy Emil által a nemzetgyűlésen kifejtett gondolat, hogy az infláció el­leni küzdelemben nem szabad a pro­duktív befektetések túlságos összezsu­­gorításáig elmennünk. Ámde én a pénzügyi és közgazda­­sági helyzethez is inkább politikai szempontból óhajtok hozzászólni és újból visszatérek arra, a­mit e cikk bevezető soraiban már röviden érin­tettem: a politikai élet bizonyos jelen­ségeinek összefüggésére a pénzügyi és közgazdasági helyzet ingadozásaival. E helyzet javulásának egyik fő ténye­zője a bizalom­­ kint és bent, úgy közgazdaságunkat, mint pénzügyünket a kiszámíthatatlanság ingoványába ta­szítja valutánk ingadozása; hogy pe­dig ez szoros okozati összefüggésben van minden jelenséggel mely belső vi­szonyaink rendezettsége iránt kételyt támaszt, azt egy pénzügyi szaktekintély nemrég pontos adatokkal mutatta ki, de különben is a dolog természetében rejlik. Mindenki ma egyezik abban, hogy külföldi kölcsön megkötése, a­mel­y lehetővé tenné, hogy a bankó­prés igénybevétele nélkül hidalhassuk át a deficit teljes megszüntetésére szükséges néhány évet, a­mely tehát ezáltal is gátat vetne valutánk romlá­sának, a pénzügyi gyógyulásnak egyik leghatható­sabb eszköze, hogy ne mondjam feltétele­ volna. Már most tudjuk, hogy a kölcsönkötésnek egyik főnehézsége a békeszerződ­őnek a jóvátételre vonatkozó intézkedéseiben rejlik, a­melyek a magyar állam részé­ről adható minden zálogot e jóvátéte­lek számára lefoglaltak, zálog nélkül pedig a mai viszonyok között minden­esetre nehéz — bár szerintem nem le­hetetlen — szerényebb arányú köl­csönt is kötni. De tegyük fel, hogy ez a nehézség elhárítható volna, sőt mi­nél inkább törekszünk ennek elhárítá­sára, annál inkább előtérbe lép — a bizalom faktora; a pénzügyi bizalmat pedig a politikai bizalomtól elválasz­tani nem lehet, a politikai bizalmat pedig ki kell érdemelni. M­­apság a nagy felfordulás után minden állam gyanús minden más állam, de külö­nösen a pénzvilág előtt; kettősen gya­núsak pedig a legyőzött államok, a­miből az a tanulság következik, hogy­ ezeknek az államoknak,­ főleg pedig közöttük a kisebbeknek, legfőképpen pedig a kis­antantnak vasgyűrűje közé szorított Magyarországnak féltő gond­dal kell ápolni a politikai bizalomnak zsenge, a földből alig kikelt növényét. Minő könnyelműség, minő lelkiisme­retlenség kell tehát ahhoz, hogy olyan kilengések, olyan cselekmények, olyan irányzatok lépjenek föl újból, vagy tezessenek, vagy éppenséggel dédel­­gettessenek, a­melyek a politikai bizal­mat nemzetünk iránt éppen ott, éppen azoknál a nemzeteknél, a­melyektől egyedül várhatunk pénzügyi támoga­tást, ismét a fagypontra szállít­ják le. Ezt természetesen senki sem érzi köz­­vetetlenebbül, mint a cselekvésre hi­vatott kormány, és ezért teljesen elhi­szem, hogy a miniszterelnöknek és a belü­gyminiszternek azok az erélyes

Next