Budapesti Hírlap, 1923. április (43. évfolyam, 74–97. szám)
1923-04-01 / 74. szám
a delket hivatalból sztenografálják és azokat magyarul, cseh fordítással együtt kinyomatják. Mi a szükségletnek megfelelő állami magyar iskolákat tartunk fenn. Szlovenszkóban körülbelül 780 állami magyar tannyelvű népiskola van, osztályonként átlag 38 tanulóval, holott német népiskoláinkban 39, sőt szlovák népiskoláinkban 40-en felüli az átlagszám. És itt megint az Önök régi magyarosító politikája okozott nekünk eleinte nehézségeket, amennyiben Önök magyarlakta vidékeiken kevesebb iskolákat építettek, a modern berendezéseket inkább a nemzetiségi vidékeken helyezték el Mi senkit sem akarunk nemzeti jellegétől megfosztani.— Én készséggel tárgyaltok okos és tisztességes emberekkel a legkényesebb problémákról is; ez a valódi demokráciából következik. Nekünk meg kel találnunk az utat erőszak nélkül, háború nélkül megoldani mindamt a kérdéseket, amelyek Európát és speciálisan minket nyugtalanítanak. Én remélem és kívánom, hogy ilyen módon fogjuk egymást a magyarokkal is megérteni. Már megkezdtük a biztató tárgyalásokat, ezeket folytatni fogjuk és lépésrőllépésre el fogjuk hárítani a nehézségeket !A cseh-szlovák köztársaság elnökének e nagyjelentőségű szavai után még hosszasabban volt szerencsém az elnök urnak politikai, társadalmi és filozófiai nézeteit élvezettel hallhatni. Különösen érdekes volt az elnök urnak tudományos fejtegetése arról, hogy a történelmi masteritatizmus a háborúban és a háború utófejleményeiben teljes csődöt mondott. Végül az elnök úr szíves volt tudomásomra adni, hogy ha Prágába jövök, máskor is szívesen fog látni, amivel véget ért fogadtatásom. Pályi Ede úr, hogy a nehézségekkel valahogyan leszámoljunk. Hogy Pályi Ede dr.-nak a Budapesti Hírlap útján sikerült-e a tűrhető szomszédos jó viszony felé az első nyilvános lépést szerencsésen megtenni, azt az dönti el, hogy a hivatásos körök s a cseh köztársasági elnök úr nyilatkozata szerint már folyamatba tett érintkezések mely lábukkal lépnek ez első lépés nyomába: a jobb- vagy a balábukka. Erre nézve érdeklődéssel várjuk és fogjuk figyelni a fejleményeket. A Budapesti Hírlap szerkesztősége. Azt gondoljuk, hogy ez a nyilatkozat csakugyan hivatva van arra, hogy illetékes férfiak és a nemzeti publicisztika komolyan foglalkozzanak vele. Mi egyelőre megjegyzés nélkül adjuk közre, köszönetet mondva Pályi Ede dr. kollegánknak, ki Berlinből is, Prágából is értékes és országos jelentőségű közleményekkel tudta gazdagítani a Budapesti Hírlapot. Viszonyunk az u. n. utódállamokkal kényes és bonyolult. De az élet szükségei és folytonossága kényszerítenek arra, a szürke medvék, a csudás pápsszem és a ravasz rókák. Irta RÁKOSI VIKTOR. Hajdanában-dunában, a hőslovagoknak ragyogó korszakában, a szép Spanyolország legfestőibb vidékét, ahol a Sierra Nevada égbenyúló bércei a futó felhőkkel kacérkodnak, egy rettenetes vadállat, az óriási szürke medve tartotta rettegésben. Ebben az időben Spanyolország egy részében a mórok uralkodtak, kiknek fejedelme kalifa címet viselt és Iiordovában lakott. Történetünk idejében a kordovai kalifát Abdurrahmannak hívták, csonka Spanyolország királyé pedig nem tudom hányadik Ferdinánd volt. A Sierra Nevada mind a két uralkodó magának tartotta, mert mind a kettő szenvedelmes vadász volt, és a kérdéses vidéken terülő ősrengetegek csak úgy hemzsegtek a temérdek vadállattól. Még bölény, párduc és leopárd is volt ott és képzelhető, hogy ezeken milyen pompás vadászata eshetett olyan férfiaknak, akiknek gyönyörűsége tesz a halálos veszedelmekkel való kacérkodásban. Különben is kor divatjai közé tartozott a bátorság és a halálnak szuverén lenézése, kicsinylése. Abból, hogy mind a két király magának követelte ezt a területet, természetesen véres összeütközések keletkeztek és ha valahol az ősrengetegben a spanyol és mór vadásztársaságok találkoztak, rögtön hátat fordítottak a vadállatoknak és egymást öldösték. A nagy ütközetek híres hősei ilyen találkozások alkalmával valóságos párviadalokat vívtak egymással, a lovagiasság akkori szabályai szerint. Ez a helyzet akkor kezdett megváltozni, mikor valamely afrikai esemény következtében az Atlasz-hegységben lakó szürke medvék elhagyták őshazájukat. Spanyolországba költözködtek és a Sierra Névadóban telepedtek le. A szürke medve a medvefajok legfélelmesebb típusa volt. Bátorság tekintetében egyrangú az oroszlánnal, de különb a tigrisnél. Erő tekintetében is megközelítette úgy az oroszlánt, mint a tigrist. Úgy látszik, az történt, legalább a nép körében ez a hir volt elterjedve, hogy odaát Afrikában az oroszlánok túlnyomó erővel rátámadtak az atlaszhegybeli szürke medvékre, ezeket véres harcban legyőzték és ezek a tenger felé menekülve, átúsztak a gibraltári tengerszoroson és Spanyolország belseje felé vették rrtjukat. Ezeknek az uri állatoknak a megjelenése nagy kavarodást okozott a Sierra Nevadában, melynek állatai erő dolgában nem vehették fel a versenyt a szürke medvével. Még a párduc és a leopárd se. Még a bölény volt az egyetlen mely sikeresen szembe tudott vele szállni. A medvének az szolgált nagy hátrányára, hogy nem mint az oroszlán és egyéb vadak ugrással, hanem futással rohanta meg ellenfelét, és ezzel időt adott az ellenségének arra, hogy felkészülve várja támadását Ha a bölénynek sikerült a szürke rémet szarvára kapni, földobni a levegőbe és a lezuhanó állatba belegázolni otromba lábaival, akkor a csatát már megnyerte. Csakhogy a szürke medvében oly irtózatos életerő lakott, hogy akárhány akadt közülük, mely sem a szarvak szúrását, sem a lábak gázolását nem vette föl, alig érezte, hanem rögtön támadásba ment át, átölelte a bölényt és kettéharapta a torkát Ez már aztán a medve végleges győzelmét jelentette. Ezek a győzelmek annyira megsokasodtak, hogy az állatvilágban az a hit kezdett elterjedni, hogy ime, itt az új király és az új dinasztia. Mert ha ez így megy továbbakkor a párduc, leopárd és bölény helyett egyedül a szürke medve fog uralkodni. Már kezdték megtanulni, hogy mit jelent az, mikor az éjszaka csendjét rettenetes, soha nem hallott, hátborzongató és vérfagylaló üvöltés veri föl. Minden teremtett lélek remegve futott, hogy mielőbb vackába bújhasson. És a menekülők odasugták egymásnak. A szürkemedve éhes és elindult, hogy zsákmányt találjon. Újra csend, aztán a rémület és fájdalom felüvöltése törte meg az éjszaka csendjét. A szürkemedve megtalálta zsákmányát. De nem kisebb volt a megdöbbenés a spanyol és mór vadászok közt sem, akik eddig a szürkemedvét csak hirből ismerték és most egyszerre váratlanul szembekerültek vele. Tudták jól, hogy túl a tengerszoroson, az afrikai Atlasz hegység hegyei közt micsoda szörnyállat él és garázdálkodik, az egyetlen, mely nem szalad el gyáván, mikor az oroszlánt ordítani hallja, de arra nem voltak elkészülve, hogy a Sierra Nevadában szembekerüljenek vele. Meg nem ijedtek, mert a félelmet a spanyol- és a mór vitézek nem ismerik, bátran szembeszálltak a fenevaddal, de megdöbbentek, mert észrevették, hogy eddigi fegyvereik elégtelenek ezzel a fenevaddal szemben. Még legveszedelmesebbnek látszott a medvére nézve a damaszkusi mesterek által kovácsolt jatagán, ez a félelmes tőr, vadászkés, mely oly könnyen behatolt a vadállat testébe, mintha csak vajból lett volna. Csak az volt a bökkenő, hogy az ilyen szúrást csak olyan ember ejthette meg, aki egészen oda mert férkőzni a medve testéhez, volt bátorsága megragadni a fenevadat és a jatagánt beledöfni a szíve közepébe. Szóval, ehez szív kellett, bátorsággal telt szív, acélkar és biztos szem. És mivel ilyen tulajdonságokkal fölruházott ember még ezek közt az edzett vadászok közt is ritkán akadt, a medve elejtése a legritkább esetek közé tartozott. Ezek a vadállatok tehát veszedelmesen szaporodtak, aminek az lett a vége, hogy a spanyol és mór urak fegyverszünetet kötöttek, sőt szövetségre is léptek, hogy a szürkemedvét egyesült erővel kipusztítsák. Ez a szövetség azonban nem nagy sikerrel járt, főképp a túlzott lovagiasság folytán, melyet a spanyol és mór vitézek még a medvével szemben se tudtak magukból kiirtani Ez a lovagiasság pedig abból állt hogy a kórházyan akadtak is rá a medvére, csak egy embernek volt szabad vele megküzdenie: annak, aki először vette észre és első volt az állat megtámadásában. A többiek pedig körülvették a küzdőket és úgy nézték a harcot, mintha az párbaj volna a lovagiasság szabályai szerint Ha a lovag esett el, azonnal másik ember lépett a nyomába és folytatta a párviadalt. Ebben a különös duellumban csak egy előnye volt a vadásznak, a nyila, melyet belelőhetett a fenevadba, mielőtt az megtámadhatta volna. Ha a nyílvessző veszedelmes helyen fúródott a mackóba, akkor a lovagnak már jóformán nyert ügye volt, mert egy ilyen sikerült lövés az állatot nagyon elgyöngítette. Ha pedig a szívébe talált akkor természetesen rögtön vége volt Akármilyen divatos volt is abban az érdekes korban a veszedelmet nem kerülni, hanem keresni, a szürke medvére való vadászás mégse tudott népszerűségre vergődni. Mert a legbátrabb embert is csak gondolkodóba ejtette az a körülmény, hogy ezekben a harcokban több lovag esett el, mint medve. A medvevadászat népszerűtlenségé- nek az lett a következménye, hogy ezek a fenevadak nagyon elszaporodtak a Sierra Névadóban és itt is beállott az az eset, hogy több volt az eszkimó, mint a fóka. A medvék tehát kénytelenek voltak az őserdőt gyakran otthagyni és a falvaikba, tanyákra, majorokba betömi, hogy korgó gyomrukat lecsillapítsák. Ekkor aztán a nép közt nagy felzúdulás és jajveszékelés táradt, mely végre oly méreteket öltött, hogy meghallották még az uralkodók is. Abdurrahman, a kordovai kalifa és a ménkű tudja hányadik Ferdinánd, csonka Spanyolország királya. Ezek a fejedelmek aztán egész hadseregeket állították talpra, hogy a négylábú ellenséget kiirtsák. És ez sikerült is. Hogy ez a küzdelem meddig tartott, és hogyan folyt le, arról nincsenek megbízható adataink. A küzdelem mindenesetre érdekes, kalandos jellegű és véres lehetett, mert ettől a ponttól kezdve az egész medveügyet a nép fantáziája kerítette hatalmába és meséket, legendákat gyártott ebből az BoMPiSTiHrais? (Zik.) 1923 április . Politika és pénzügy. Irta Apponyi Albert gróf. Budapest, márc. 31. A feltámadásnak egyik feltétele a sírt elzáró kőnek eltávolítása volt. Nemzeti feltámadásunk is egy ilyen kőnek elhengerltésétől függ, amely ez időszerint különös súllyal nehezedik reánk, tudniillik pénzügyi és közgazdasági nyomorúságunk enyhítésétől. A pénzügyi és közgazdasági kérdés ma annyira életbevágó, hogy a nemzetnek előrelátó vezetése azt ez időszerint az egyetlen aktuális kérdésnek kell, hogy tekintse. Valósággal érthetetlen tehát az a mozgolódás, amely nem az ellenzék kebeléből indult ki, hanem a kormánypárt egy frakcióját azoknak a kurzus-jelszavaknak és kurzus-cselekvéseknek előtérbe állítására indítja, amelyeknek nem kis része van helyzetünk romlásában. Szemmel láthatóan javult ez a helyzet abban a mértékben, amelyben sikerült azoktól a szélsőséges jelenségektől eltávolodni és belpolitikánkat befolyásuktól emancipálni; a baj csak abban áll, hogy ez nem sikerült teljesen, aminek okát kutatni nem kívánom. De a visszaesés semmiesetre sem lehet célravezető gyógymód. Pénzügyi ésközgazdasági bajaink nagy része a világgazdaság betegségének egyik jelensége. Erről a világbetegségről az összes országok bölcsei már évek óta szólnak, az igazsághoz híven megállapítják, hogy az orvoslás csak egyetemleges lehet, hogy egy nemzet nem gazdagodhatik a másik nemzet tönkrejutása útján stb., szóval a bölcs axiómák föl vannak állítva, de az azok szerint való cselekvést megakadályozzák a még mindig le nem halt szenvedelmek, megakadályozza a szerzői hiúság, amely nem engedi mert, hogy a győző államok bevallják azt az óriási tévedést, amelybe a békeszerződések megszerkesztésekor estek, mert ma már talán mindenki előtt világos, de kimondani még nem szabad, hogy a bajoknak tulajdonképpeni oka legalább is annyira a békeszerződésekben, mint a háborús pusztításokban rejlik. Ennek bevallását azonban nemcsak a nagyoknak előbb említett szerzői hiúsága gátolja meg, hanem azoknak a kisebb tényezőknek, jelesül a kisantantnak befolyása is, amely egész hatalmi állását a békeszerződéseknek köszönheti. Amíg a baj igazi forrását felismerni nem szabad, addig természetesen gondolni sem lehet az egyetemes orvoslásra. Arra tehát, hogy a mi helyzetünk orvoslása az általános helyzet gyógyításába bekapcsolódjék, sajnos, még jó sokáig kell várnunk és valahogyan tovább kell vánszorognunk helyi, palliatív eszközök alkalmazásával. Ezek is sokkal kisebb mértékben állnak rendelkezésünkre országunk kegyetlen megcsonkítása folytán, amely nemcsak erkölcsi, hanem anyagi tőkénket is halálosan sebezte meg. Ezekkel az óriási nehézségekkel számolni kell, ha a pénzügyi és közgazdasági politikánk elmaradt sikerei felett (nagyon enyhén fejezem ki magamat) igazságos ítéletet akarunk mondani. De e fentartás mellett is tágas mezeje marad a jogos kritikának és ma alighanem többen vannak már, akik igazat adnak annak az álláspontnak, a melyet pénzügyi szaktekintélyeinknek egy részével szemben Hadik János gróf barátom sokáig szinte izoláltan képviselt, hogy tudniillik kizárólag fiskális eszközökkel, amelyeket nem támogat megfelelő közgazdasági politika, a célt megközelíteni sem tudjuk. Valamint hogy mindig több és több plauzibilitást nyer az a Nagy Emil által a nemzetgyűlésen kifejtett gondolat, hogy az infláció elleni küzdelemben nem szabad a produktív befektetések túlságos összezsugorításáig elmennünk. Ámde én a pénzügyi és közgazdasági helyzethez is inkább politikai szempontból óhajtok hozzászólni és újból visszatérek arra, amit e cikk bevezető soraiban már röviden érintettem: a politikai élet bizonyos jelenségeinek összefüggésére a pénzügyi és közgazdasági helyzet ingadozásaival. E helyzet javulásának egyik fő tényezője a bizalom kint és bent, úgy közgazdaságunkat, mint pénzügyünket a kiszámíthatatlanság ingoványába taszítja valutánk ingadozása; hogy pedig ez szoros okozati összefüggésben van minden jelenséggel mely belső viszonyaink rendezettsége iránt kételyt támaszt, azt egy pénzügyi szaktekintély nemrég pontos adatokkal mutatta ki, de különben is a dolog természetében rejlik. Mindenki ma egyezik abban, hogy külföldi kölcsön megkötése, amely lehetővé tenné, hogy a bankóprés igénybevétele nélkül hidalhassuk át a deficit teljes megszüntetésére szükséges néhány évet, amely tehát ezáltal is gátat vetne valutánk romlásának, a pénzügyi gyógyulásnak egyik leghathatósabb eszköze, hogy ne mondjam feltétele volna. Már most tudjuk, hogy a kölcsönkötésnek egyik főnehézsége a békeszerződőnek a jóvátételre vonatkozó intézkedéseiben rejlik, amelyek a magyar állam részéről adható minden zálogot e jóvátételek számára lefoglaltak, zálog nélkül pedig a mai viszonyok között mindenesetre nehéz — bár szerintem nem lehetetlen — szerényebb arányú kölcsönt is kötni. De tegyük fel, hogy ez a nehézség elhárítható volna, sőt minél inkább törekszünk ennek elhárítására, annál inkább előtérbe lép — a bizalom faktora; a pénzügyi bizalmat pedig a politikai bizalomtól elválasztani nem lehet, a politikai bizalmat pedig ki kell érdemelni. Mapság a nagy felfordulás után minden állam gyanús minden más állam, de különösen a pénzvilág előtt; kettősen gyanúsak pedig a legyőzött államok, amiből az a tanulság következik, hogy ezeknek az államoknak, főleg pedig közöttük a kisebbeknek, legfőképpen pedig a kisantantnak vasgyűrűje közé szorított Magyarországnak féltő gonddal kell ápolni a politikai bizalomnak zsenge, a földből alig kikelt növényét. Minő könnyelműség, minő lelkiismeretlenség kell tehát ahhoz, hogy olyan kilengések, olyan cselekmények, olyan irányzatok lépjenek föl újból, vagy tezessenek, vagy éppenséggel dédelgettessenek, amelyek a politikai bizalmat nemzetünk iránt éppen ott, éppen azoknál a nemzeteknél, amelyektől egyedül várhatunk pénzügyi támogatást, ismét a fagypontra szállítják le. Ezt természetesen senki sem érzi közvetetlenebbül, mint a cselekvésre hivatott kormány, és ezért teljesen elhiszem, hogy a miniszterelnöknek és a belügyminiszternek azok az erélyes