Budapesti Hírlap, 1923. november (43. évfolyam, 247–271. szám)

1923-11-01 / 247. szám

a Tisza, irta Bárci Bsu­ldás. A múlt ködéből jön felém e kép. — Harminc lovas és három vezeték S a sor előtt az öreg Istenes. . .... Ki az a szép szál karcsú tizedes ! A szárnyon, — kérdem meglobbant szemekkel,­­— Ott állt, — sugárzott, szép volt, mint­­ a reggel, S a vén sas magát feszesen kihúzván, „Tisza önkéntes" — jelentette kurtán. Szép nyári nap volt, nyolcvanegy helén, —• .Tisza önkéntes, — ismételtem én. .Elnéztem: ebben remekelt az élet, Komolyan, mint a márványból kilépett Szűz férfiasság szobra állt a szárnyon, Nagy, pejlova fürdött a napsugárban, S ma fogya éltem borúján, ködön, Felém ha jön, ilyennek látom én. Nemes erő volt, — élni, halni bátor. — Megérzi ménje, a nagy Gladiátor, Élre szökik a szép élőszobor, S a nemzet élén lovagol. S ez hajt utánna, hogy nyomába érne, Ujjongva néha, többször meg nem értve , ritkán látott büszke tüneményt, Az Isen adta nagy magyar vezért. Tisza önkéntest nőtted a távol. —■ Nem birtunk tempót tartani lovával, E nemzedéknek gyatra lova volt, E nemzedék haj’ rosszul lovagolt. Salakját hányva a vezérre lázadt, Pajzsára emelt egy silány popáncot, S a népek dúló, véres versenyén, Ott végezett az árok fenekén. De nem tud olyan fönségest a márvány,­­ A­hogy ő meghalt, elszállt innen árván,­­ Azóta éj van, ... száz bagoly huhog, De én álomban tengni nem tudok. Dalosa én e bukott nemzedéknek, Messze kiáltva fölverem az éjet: Nézz a magasba, ifjú nemzedék, A magyar égen két tüzcsillag ég!% Az egyik ott, mely néz kelet felé, A sok száz éves láng a Zrínyié. A másik, mely hazánk hajló egének Felleges ormán mosolyog felétek, A mélytüzü, sugárzó, biztató, Az éjt riasztva meg-meglobbanó, A tüzjel, — melynek sziporkái izzanak, Flurrá fiuk!... az ott a Tisza-csillag! É­ s a kövekbe és a vesékbe lát. Mikor aztán találkoztam vele, az ő óriási ereje csapott meg. Azt hittem, testté vált kozmikus erő s ha nem tartana a kezében, úgy mint egy gőzdaru a mál­hát, talán le is verné az ereje. Intelli­genciája, és ereje azonban csak az első benyomást adták. Mindjárt jött utána a többi: természetessége, hűsége, ko­molysága, határozottsága s szellemé­nek más imponáló és rokonszenves vo­nása. Nem volt a magyar közéletben természetesebb, közvetetlenebb, egy­szerűbb ember, mint ő; egészen bizo­nyos, hogy soha egy percig sem gon­dolt arra, hogy valami árt-e a tekinté­lyének vagy nem, hogy valaki megmo­­solyogja-e vagy nem; őt meg lehetett ölni, de kinevetni nem; az egyetlen em­ber, a­kiről nem lehetett tréfát faragni senkinek,­­ csak önmagának. Egyedül ő tudott nevetni és nevettetni önmaga felett. Ebben a gravitásban Deákhoz hasonlított; mind a ketten korszakuk legfőbb tekintélye voltak a nélkül, hogy valaha azok lenni akartak volna; de Deák ifuságában is öreg ur volt s ezért inkább passziv, ülő alak. Tisza azonban 60 év felé is valami diákos, kadétos tempót mutatott,­­ csupa ak­tivitás és mozdulat. Géniuszára nem lehet azt mondani, hogy magvát egyik vagy másik különleges tehetségnek em­berfeletti mértéke, vagy másnemű mi­nősége alkotta volna. Tisza az átlag magyar, egy óriási mikroszkópiumon át nézve, tízszeres, százszoros életnagy­ságban. Szellemének nem a minősége, a méretei mások, mint a mienké. Ezért volt egyszerre a legnagyobb és a leg­egészségesebb elme, talán ez a leglénye­gesebb különbség közötte és Széchenyi között. Rá kell mutatnom arra, hogy egyéniségében, mily tragikus erővel érvényesült az, a mint Kant a „gyakor­lati ész primátusának“ nevezett. Semmi sem volt tőle idegenebb, mint egy olyan elme, a­ki mindent megért, mindent megbírál, mindent előre megmond s azután tovább megy új problémát ke­resni; a véres valóság elméleti jegyeit pedig letörli a fekete tábláról, mint egy megoldott egyenleget. Ha egy kátyúba jutott szekeret látnak vala a közelmúlt vezető politikusai, az egyik epésen triumfált volna: nem megmondtam! s minden mentési kísérletnek éppúgy megjósolta volna szomorú végét, mint a kocsikázásnak; a másik megragadó ékesszólással ostromolta volna a járó­kelők kedélyét, hogy álljanak össze és segítsenek. Tisza neki vetette volna a vállát a lőcsnek , vagy kiemeli, vagy beleszakad. Nála a gondolat csak ugró deszka volt, a­melyről reflexszerűen pattant fel a tett. El lehet mondani, hogy Tisza praktikus zseni volt, mint Nagy Péter, vagy Széchenyi. Elemen­­tuma a tevékenység, az akarás volt és nem az elmélkedés, ezért volt olyan szenvedélyes dolgozó, a­kinél a munka és a sport összefolyt. Elméje sohase csapong és szertelenkedik, de hányszor nem bir az erejével s az kicsattan va­lami nyaktörő sportban, tüzes tánc­ban, titánfiak öklelő hadijátékaiban. Ebben Wesselényire emlékeztet, de mennyivel tisztább formában! Nos ez a praktikus szellem etikai géniuszszá tisztult. Nem ismerek államférfiul, a­kinél az etikai szempont önmagára nézve annyira abszolút lett volna, mint nála. Volt nekünk sok becsületes nagy emberünk, de olyan, a­kinek erkölcsi nagysága annyira túlnőt volna az em­berek fölé, hogy tragikus összeomlás következzék belőle, tudtommal nem volt senki, csak Tisza István. Hidegen elemezve a dolgot, meg kell állapíta­nom, hogy ő saját erkölcsi felfogásának áldozata, a­mi azt jelenti, hogy más senki, de ő önmagát megmenthette volna. Fia simulékony és megalkuvó, ellenségeit félrevezethette volna; ha ad valamit a népszerűségre, elhallgathatta volna azt a sajtó­kampányt, a­mely ellene indult; ha menti magát és köz­hírré teszi, hogy egyedül ő nem akarja a háborút; talán leszereli az ő szívét kereső Mannlicherek százait, ha biz­tosságba helyezi magát csak egy hétig, míg talán időt nyer a védekezésre, ah, talán ma is élne, ha nem lett volna Tisza István! Gondoljuk el, minő fogal­mai voltak az erkölcsi és fizikai bátor­ságról, az őszinteségről és a felelősség­ről, a megbocsátásról és a kötelesség­ről. Mindeniknél abszolút mértéket ál­lított föl önmagára és azt megütötte, ha belehalt is; másokra pedig minden­kinél jobban megértette, ha még hiány­zott a mértékből, a­mennyib­en a jóaka­rat nyilvánvaló volt. Mindezekhez ve­gyük hozzá az érzelmi életét egy ős­­erejű­, egészséges nagy embernek, a­ki komolyan vette az érzéseit is. Szűzie­sen tartózkodó, mikor idegen szemek nézik, annál mélyebben, tisztábban zúg a szenvedélye, mikor nem látja senki, mint hajnalokon, az őserdők mélyei.­­ Hitvesi szerelme, családi érzései, ma­gyarsága, éppen komolyságuknál és erejüknél fogva, bizonyos templomi méltóságoi lehelnek. A ki nem tört tűz­hányók ismeretlen lírája ez. Ez az ember lett a magyar tragédia szenvedő és cselekvő hőse. Már gyer­­meki ifjú korában, — olyan korán ért; 15 éves­ fővel egyetemi hallgató volt —­­látott egy elrejtett, soha senki előtt fel nem tárt nagy lelki küzdelmet. A ki­egyezésellenes Tisza Kálmánnak, a népszerű ellenzéki vezérnek hirtelen metanorája ez, midőn átvette a hatal­mat, felvette a keresztet s megtagadta magát, hogy nemzete­t éljen. Az ifjú Tiszának, a ki a következetesség és elvhűség iránt is magasabb igényeket táplált, mint bárki más, ez a tény egész megadó, kálváriás nagyságában ütött a szivére. Megérezte az itt rejlő áldozatot s mindazt a tövises szolgálatot, a­mi innen fakadt. „Szegény apám“ szokta mondani és sokáig elnézegette édesap­jának bölcs, derült vonásait. Így lett benne több, mint meggyőződés, az ön­tudat lényeges alkotórésze az ő politi­kai alapdogmája: a dualizmus. Istentől reá mért sorsa volt, hogy ennek a nagy, termékeny elmének nem adatott új korszakot teremteni, hanem egy régi, szétömlő világot kellett a puszta két kezével feltartóztatnia. At­lasszá nőtt ez erőfeszítések alatt, de mégis elbukott. Felgyűlt ennek az ezer­éves nemzetnek minden ellenmondása és ő reá telepedett, mig megroskadt alatta, mint a hajó, a mely elsülyed a reászálló költöző madarak súlya adan. Voltak magyarok, nem egy, de száz­ezer, okos, józan, tiszta elmék, urak és parasztok, a kik nem tartották magyar­nak őt, őt, a legmagyarabb magyart. Apám, magyar volt-e Tisza István, kérdezte a fülem hallatára november 1-én egy nagyon intelligens 12 éves fiú az édesapjától, ki egy híres középiskola jeles történettanára volt. Tisza a leg­keményebb kuruc, veszedelmes rebel­lis, suttogtak a Belvederen a trializmus hívei, cseh feudálisokból alakult kama­­rilla. Feudális, gőgös nagyúr, munkás­nak és parasztnak ellensége, mondot­ták arról az emberről, a kinél többet senki sem dolgozott, a munkát jobban meg nem becsülte s a kinek az önérze­tében abszolút nem volt tényező sem a vagyona, sem a rangja, sem a szüle­tése. Homo novus, fintorították el az or­rukat olyanok, a­kikben már lélek sincs, csak atavisztikus innervációk rángatóznak, mint a levágott béka­combban a maradék élet és kezdették fonni előkelő szalonokban a selyemzsi­nórt. Meggyalázta a parlamentari­z­­must, mondották, a­kik fölháborodtak az obstrukció letörésén, formalista volt, vetik szemére azok, a­kik felrótták, hogy a nemzeti élet­ focusát a parla­mentben látta. Lejáratja az ország te­kintélyét, üvöltötték itthon kórusban s közben külpolitikai ellenségei azért gáncsolják el, mert Magyarország ő benne a monarkia, sőt a középponti hatalmak döntő tényezője lett. Ő csi­nálta a háborút, harsogja az utca, pe­dig egykor tigrisszívű osztrák generá­­lok és ma penzióban vígan élő vér­szomjas közös miniszterek, szavaztál­ le a békülékeny magyart. Mindez pedig két fronton vonult föl ellene, a­kivel Magyarország állott vagy esett. Kividről az ellenünk támadt világ beláthatatlan falanxa, a­melynek keserű elszántságot a lobogó nemzeti aspirációk keserű lendülete adott, azok­,­nak is, a­kik még harcoltak, azoknak, is, a­kiknek kezéből ki volt már csa-, varja a fegyver s csak fogukat csikói­-, gatták. Belülről egy még ádázabb fa­lanx egymást utáló és egymást felfalni kész jó- és rosszhiszemű emberek se-, rege, a kik öntudatos vagy öntudatlan szövetséget kötöttek egymással — ő ellene. Az érzelmi politikusok, a­kik a nemzet függetlenségei aspirációit bor­­,­zolgatták, Aeolus barlangjában o­koz­gatták a szelek láncait; mikor a kis magyar tutaj libegve járt az óceánok felett; a kis vivmány-politikusok, a­kik egy darab nemzetiszinü szalagért képesek voltak kockára vetni Deák művét; a pojácák és obstruktorok, a­kik megakadályozták, hogy a hadsereg akcióképes legyen, a teoretikusok, a­kik a választójoggal a parlament színvona­­lát szállították, volna le és magyarságát törték volna össze, a detailisták, a­kik a kitartást őrölték fel, a könnyelmű királyi békeakciók, a­melyek mohó­sága gondolkodóba ejtette az ellenfe­­­let, ezer meg ezer újságíró, a­ki csak egy nevet becsmérel és egyetlen erőté­nyezőt, a Tisza tekintélyét őrli, egy lassan feltörekvő forradalmi világnak baljós patkányalakjai, nemzetiségek, a­melyek már fenik a kaszát egy nagy aratásra s mondó tüzeikkel tájékoztat­ják egymást, nagynémet gőg, a mely vabankot játszik, — végül egy ifjú ki­rály, a ki elejti az egyetlen embert, a ki megmenthette volna őt... ezek vol­­­tak Tisza ellenségei. Magyarországból elszállott a lélek és a Tisza István alak­ján ült meg, mint galamb a jegenyén.­­Tehát reá támadt ez az öngyilkos ország, s ő benne vesztette el­­ magát. Nézzetek rá arcképeire: ez a legszo­­morubb magyar arc. Ez többet lát a­ jövőből, mint bárki más; nem láttuk meg homlokán, ajka körül a bekövet-­éte­zétt bukás előre­vétett árnyékait. S miát úgy leolvassuk onnan, mint szeizmográfról a földrengést. Idézzük fel az alakját: lám, a legszomorubb magyar­­legelszántabb magyar volt. Fájdalma csak néha csapott fel, mikor egy-egy­ bús magyar dal, vagy Beethoven szilaj,­j tragikus szenvedélye kapta fel a lel­két, mint egy fekete óceán egy fehér csolnakot, de egyébként nem látta, nem­ tudta senki. Hogy ment a holnap elé, — mintha az ezeréves Magyarország, minden ereje, öntudata, akarata benne OtaPosn­­ik? 1923 november 1. (247. sz.) H Ktswar árvii. Itsíw Hmsnuas Józsei. 'A Hármas-ha­táron mentettük a sárjul. A nyárvégi nap megint erősen rábízott a stá­jer hegyekre, ettől a hóolvadástól dagadt meg a Rába vize és most vitte volna a szép hosszú sarjurendeket Törökországba, ha idejében ki nem halásszuk­ a Hármas-határ domboldalába. Kora délután volt, mire elkészültünk. A tiszta őszi égen fecskék meg gólyáik repül­tek át. A nagy tükörsima vizen csendesen úsztak a csónakok. Az urak szótlanul néz­ték az új tengert, szolgaemlben­.­ek meg nem illik beszélni ok nélkül. Mikor beleértünk a Rába medrébe, meg­feszültek az evezők, mert itt már erősen so­dort az ár. Itt-ott eg­y rövid irányító pa­rancsszó, máshol egy csöndes káromkodás. Így­­kötöttünk ki a gáton. Rőzsével rakott könnyű homokgát védte az el nem árasztott vidéket. Jó másfél mé­ternyire állt ki a vízből. Egy pár ember lé-s zengett rajta, a többiek a fűzfák tövében­­ tüzeltek a bográcsok alá és szedték a bort a csapra ütött hordókból. Az urak bent mulattak a fabordás Csin­­gilingi csárdában. A nyitott ablakon kihal­­latszott a cigányzene meg az énekszó. Erő­sen megépültünk reggel óta. Máskor nem igen főtt a Csingilingi konyhán étel idegen szám­ára, de árvízkor i­agty volt a forgalom. Innen ágaztak szét az utak a töltés hosszá­ban. Egész kocsitábor feketéllett körülötte. Még ha akartunk volna se mehettünk volna el szó nélkül mellette. Ekkora műveletlen­­séget meg nem bocsát a fertály vármegye. A­ legényeket kint hagytuk a maguk tár­saságában. Lelkükre kötöttük, hogy addig is segítsenek, a­mit lehet, mi meg betértünk a csárdába. A ragy ivóasztal fehér abrosszal terítve, étel-ital rajta. Ott volt az egész hivatalos kirendeltség meg a vidéki birtokosság. Egy pár köszöntés, rövid üdvözlés, egészen ter­mészetes volt, hogy jöttünk, mert még hiá­nyoztunk. A korcs­máros hamar ellátott ebéddel. Máskor egy hét alatt nem lép annyit, mint most egy órán belül. Úgy forgott, mint va­lami városi nagyvendéglős, még asztalken­dőt is csapott a hóna alá. Ilyenkor van a búcsú a Csingilingi csárdában. A stájer he­gyekben dől el, hogy mikor. Egyéb sorsok kevésbé szép helyeken dőlnek el. A társaság összekeveredett. Sok mindent el lehet most intézni, amiért egyébként be kellene menni a megyeházára, vagy elk­o­­csizni fél i.­apot, vagy legutolsó esetben le­vehet irat. Ez már igazán, az utolsó dolog, mert papiroson csak szaporítja az ember a szót és mire megkapja rá a feleletet. Ki em­lékeznék arra, hogy mit hogyan irt meg? Csak a feleletből értjük meg, hogy okosan mondtuk-e, amit mondtunk. Gábor bátyánk, a szolgabiró, ült az asz­talfőn. Itt volt az alispán is, de csak ven­dégsorban, tarokkozott az esperessel, egy nyugalmazott ezredessel és a főispán.Ai tit-­­kárral, a­kinek elég szidást kellett eltűrni, ha nem olvasta jól a tarokkot, vagy nem­ értette át a partner szándékát. Hiába, a fa-,­rokkasztal magasabb iskola, mint az egye­tem! Gábor bátyánkhoz egymásután jöttek a posták a víz állásáról, de közben elhallgatta­ a mamlasz Sághy Dani históriáját, a­kit a­ fiatal felesége, Irat heti házasság után ko­csira ültetett, aztán hazaküldött az édes­anyjához. Az igaz, hogy a birtok az asszo­nyé, de­­hát szeretemből ment hozzá. Csak a­hogy akkor Dani huszárfőhadnagy volt és a mióta a formaruhát levetette, olyan jám­bor, bátortalan ember lett belőle, hogy megsajnálja a kinek szive van. Majd el­mondom egyszer az egészet. Igen érdekes. Csak azt ne gondolja valaki, hogy csiklan­dás történt, mert nem az. A nyurga, szőke Horváth Laci dörgölő­­dik hol az egyik, hol a másik társasághoz­, Szolgabiró szeretne lenni. De ilyen savó­­színű hajjal, csupasz képpel, melyik járást tegyék csúffá? A főispán se engedné, mert onnan bizonyosan ellenzéki képviselő ke­rülne ki a jövő választáson. A káptalan kasznárja szállt le a lováról az ablak alatt. Jön be a szobába a hírrel, hogy nyírestül az országút® a réteket önti már el a fenékvíz. — Olyan föld az, mint a szita! Hindid ott bújik elő a víz. — fakadt ki mérgesen Gábor bátyánk. Ráütött az asztalra és föl­kelt. Ez megbontotta a társaságot. — Már szárcsák meg vadrécék is szálltak az ár­vízbe. — vallotta tovább a hasznát. Erre a kijelentésre megfordult a hangu­lat, a­mely az első pillanatban megdöbbe­nés, volt, de mo­st egészen­ uj szint kapott. — Gyerünk! Egy pár vadriécét hazavi­­­szünk emlékül! Ősszel minden okos ember magával hordja a puskáját, különösen, ha kocsin, megy ki a határba. Most is, hogy árvízié

Next