Budapesti Hírlap, 1924. július (44. évfolyam, 129–155. szám)

1924-07-01 / 129. szám

s­a­ iadt tőlünk, hanem a tegnapi majálison rám se nézett, nem is táncolt velem, hanem az egész mulatság alatt azt a gyalázatos ki­festett személyt, Kerekesnét, a főmarhadok­­tornét mulattatta; azzal táncolt, annak ku­­rizált; annak huzatta a cigánnyal a nyomo­rult ... Szóval, vége mindennek. Mikor el­jöttünk, a köszönését se fogadtam ... Ó, hogy gyűlölöm, hogy utálom ... Édes bá­­csikám,­ mit csináljak? Adj valami jó tanú esőt a föld legnyomorultabb szerelmes kis leányának, Erzsikének... Ez volt az egyik levél. A másik levelet pe­dig a Gyuszi úr írta. Szólt pedig ekképpen: — Már a minap írtam neked, hogy félek tőle, hogy beleszeretek Dormándy Erzsi­kébe, a te kis rokonodba. A­mitől féltem, elkövetkezett. Akartam menekülni a veszedelem elől, de nem tudtam. Azt hittem hogy a szere­lem nem tud rajtam kifogni és kifogott. Csúful kifogott. Erőm, akaratom, büszkesé­gem, mindenem oda! Halálosan szeretem ezt a leányt, a ki sose lehet a feleségem. Eleinte a büszke férfit játszottam előtte, a kinek nem kell a szerelem s a ki sose lesz a dúsgazdag Dormándy-ki­sasszony hó­doló rabszolgája, de a játék vége az lett, hogy befuccsoltam a szerepembe! Elárul­tam magam, hogy szeretem, megfeledkez­tem arról, hogy nekem, a szegény kis, koldus hivatalnokocskának nem szabad beleszeretni ebbe a szép, gazdag leányba, a­ki bizonyára más partiról ábrándozik, mint a­ minő parti Horváth Gyula úr! És még ha nem is utasítana vissza, megen­gedhetné a büszkeségem, hogy elvegyem őt, hogy eltar­tassam vele magamat?­ Hi­szen azt Ilinke, hogy a pénzért akarom elvenni! Nem, nem akarom, hogy aljas hozományvadásznak tartson. Ha beleha­lok is, de lemondok róla. A becsületem nem engedi, hogy többé lássam. Tegnap egy botrányon szakítást rendeztem. Egy mulatságon rá se néztem arra a leányra, a­kit imádok, hanem egy undok kacér, rongyos asszonnyal bosszantottam őt ha­lálra ... De igy kellett lennem! Hogy megutáljon, meggyűlöljön s ne engedjen többé magához közel se. Mert éreztem, hogy e nélkül nem tudtam volna elég erős lenni és nem tudtam volna vele szakítani. De így azután elégettem mögöttem a hi­dat . . . Többé tudom, hogy rám se néz az a drága, édes, imádott teremtés ... De le kellett róla mondanom . . . Nem en­gedi a becsületem, a büszkeségem, hogy ez azt higyje rólam, hogy a pénzéért vet­tem el . . . Imádom őt, de le kell róla mondanom . . . Ez volt a két levél. S most jön a dolog csattanója: az Erzsike levelét elküldtem Gyuszinak s a Gyuszi levelét Erzsikének ... S ezzel az ügy elintéztetett. A jövő hó­napban lesz az esküvő. Gyuszi megmuta­tott pár sort az Erzsike hozzá irt level­­éből: — Kedves Gyuszi! Tartom magam olyan leánynak, hogy azt hiszem, nem a pén­zemért vész­el, s talán maga is tartja ma­gát olyan legénynek, hogy pénz nélkül is lehet szeretni . A­mi pedig a büszkesé­gét illeti, hát kedves Hidalgó úr, ha pa­rancsolja, koplalni fogunk, egy szobában lakunk és apától egy fillér apanázst se fo­gadunk el . . . Biztos vagyok benne, hogy se koplalni nem fogunk se egy szobában lakni . .­­ . 2 nek az álláspontnak királyi garantálása. Lényege megnyugtatás, abban a formában, hogy a korona és a kormány kérlelhetetle­nül le akar számolni úgy a jobb, mint a baloldali terrorral és erőszakoskodással. Ez a királyi fogadás ma történt meg s most már csak az a kérdés: mi lesz az olasz poli­tikában érezhető eredménye. Olasz lapjelentések szerint a miniszterek és államtitkárok már tegnap Mussolini ren­delkezésére adták tárcáikat. A lemondást csak a két kamara képviselőinek a király által történő fogadása után teszik közzé, mert a kormánynak a fogadás alkalmával közre kellett működni. Mussolini azonban már ma fogadta a többségi pártok néhány vezetőjét. A kormány összetételében lénye­ges változás várható. Az ország hangulatát izzóvá tette az el­lenzéknek közös gyászünnepe, melyet Mat­­teottiert a parlamentben tartottak s különö­sen az emlékbeszéd, melynek során a jobb­oldali szocialisták vezetője, Z­urati egyebek között a következőket mondta: — Matteotti itt van közöttünk, vádol, törvényt lát és megtorol. Nem a mi bosszú­állónk Matteotti szülőföldjének megtorlója, azé a hazáé, a melyet elnyomtak, azoké a nagy és­­ nemes eszményeké, a­melyekért élünk, a­melyekért meg is kell halnunk, ha az idő szava hiv. De ez a halál új éle­tet jelent, hiszen a vér tisztítja meg a haza szent rögeit. Mire való a hiábavaló keresés és kutatás, ti farizeusok? Miért repülnek hidroplánian­ok a tó fölött! Miért kutat­játok át a bokrokat? A nemezig nem várat magára, un­al mutat rá a demagóg hajto­gatás sötétben meghúzódó cinkosaira, a­kik azt hitték, hogy fenyegetésen alapuló ural­muk újjáépítést jelent, de a hipokrízisen és az igazságtalanságon épült kormány már minden tagjában ingadozik, az áldozat üveges tekintete egy olyan lángoló panorá­mát világít meg, a­melyre ellenfeleink nem voltak elkészülve. Matteotti pusztulásával Olaszország új története kezdődik meg. Nekünk csak egy feladatunk lehet, az, hogy méltók legyünk hozzá. Esküszöm és fogadalmat teszek mindnyájatok nevében, hogy az elköltözött árnyékot ki fogjuk en­gesztelni. Ez a beszéd egész terjedelmében csak most került nyilvánosságra. A nyomozás egyébként szorgosan folyik tovább. Mi­lánóban letartóztattak egy Forenti nevű embert, a­ki állítólag szintén tudott Mat­­teotti meggyilkolásának tervéről. A letar­tóztatott tagadta, és azt állítja, hogy részle­teket tud annak a bizonyítására, hogy nem politikai bűntett áldozata lett Matteotti. — Nem telik bele hat hónap — mondotta a vizsgálóbíró előtt a letartóztatott — és a ma fogva levők valamennyien szabadlábon lesznek és a helyüket más „nagy kutyák“ fogják elfoglalni a fogságban. A fasiszta atrocitások a vidéken tovább folynak, a­mi az ellenzék bizalmatlanságát növeli, de a kormány is rendeletet adott ki, hogy a fasiszta zavargások és verekedések tetteseivel könyörtelenü­l kell elbánni. A király beszéde.­ ­ Róma, jun. 30. (Stefani.) A szenátus és a kamara elnök­sége ma délelőtt együttese­n ünnepélyes ki­hallgatásra ment a Quirinalba, hogy a ki­rálynak átadja a parlament válaszát a trón­ Budapesti Hírlap 1924 julius 1. T129.­ sz.y 1 I beszédre. A király válaszul a következő be­szédet­ mondotta: — Az az üzenet, a­melyet Önök a szená­tus és a kamara, a parlament két tényezője részéről átnyújtottak nekem, beigazolja annak a szándéknak és lelküidnek egyön­tetűségét, a­mellyel a két kamara a részem­ről munkájukul kitűzött feladatot fogadta. Ki kell fejeznem megelégedettségemet és örömteljes köszönetemet azért, hogy a ki­rályság szenátusa és a képviselői kamara oly őszinte gondolattal és összhangzatos ér­zéssel akarják megerősíteni a győzelem minden tényezőjét, a­mely a haza jövőjé­nek megrendíthetetlen biztosítéka. Ma, a midőn egy rettenetes bűn fölkeltette az undort bennem, kormányomban s a parla­ment két házában, szükségesebb mint eddig bármikor, hogy a két kamara példáját adja a nemzet előtt a bölcsességnek és a kien­gesztelésnek. Ma, a midőn egy rettenetes bűn arra késztette kormányomat, hogy fel­ajánlja lemondását, szükségesebb, mint valaha, hogy a parlament két háza példát mutasson a nemzetnek a bölcsességben és a kiengesztelésben. Változások a kabinetben. Róma, jun. 30. (Stefani.) A király elfogadta Gentile, Corbir­o és Carnazza miniszterek lemondá­sát és Mussolini miniszterelnök javaslatára közoktatásügyi miniszterré Gaza szenátort, földmivelésügyi miniszterré Nova szená­tort, közmunkaügyi miniszterré pedig Sar­­rocchi képviselőt nevezte ki. A gyarmatügyi tárcát, a­melyet ideiglenesen a miniszter­elnök vállalt magára, Lanza di Scalea kép­viselőre bízták. Az új miniszterek holnap teszik le az esküt a király kezeibe. Levelek. — Ismét exlex? — Debrecen, jun. Tisztelt Főszerkesztő l Úr! Minden jel arra mutat, hogy julius 1-én ismét exlex-álla­­potba kerül az ország. Ez volna, Isten segedelmével, éppen a 13. exlex amaz omi­nózus 1899. január 1. óta, midőn az első exlex elkövetkezett. „Ominózus“, mert — akármit mondjon is , Szekfű Gyula köz­ismert könyvében, — én a magyar ha­nyatló kor történetét ettől az­­időponttól számítom. Hiszen innen kezdődik a ma­gyar parlamentarizmus és az egész magyar közélet hanyatlása, a tekintélyek alkonya, a törvénytisztelet csökkenése, a­mi aztán együttes hatásában lehetővé tette az egyéb­ként elképzelhetetlent: az 1918-iki borzal­mas összeomlást. Legkevésbé sem akarok vezércikkezni az exlex állapotnak az alkotmányra, az em­berek alkotmányos érzületére való vesze­delmes voltáról. Mert hiszen evidens, hogy ha az emberek azt látják, hogy a kormány törvényes felhatalmazás nélkül is beszedi az állami közjövedelmeket és teljesíti az állami kiadásokat; ha az emberek azt lát­ják, hogy még a törvényhozó urak is lelki­­ismereti furdalás nélkül veszik fel exlex­­ben képviselői tiszteletdíjukat, szóval, ha az exlex-állapot évenkint ismétlődő, meg­szokott dologgá válik, akkor lassankint kö­ zömbös lesz előttük, hogy egy törvénysér­téssel több vagy kevesebb. Nagyon veszedelmesnek tartom, hogy a magyar hagyományos parlamenti felfogás szerint, a költségvetés megállapítása, sőt még a puszta felhatalmazási (ú. n. indem­­nitási) törvényjavaslatnak megszavazása is az országgyűlésnek joga és nem köte­lessége. A legnagyobb magyar közjogász, Deák Ferenc, e részben máskép gondolko­dott. Azt mondotta 1868. szept. 21. beszé­dében: „A költségvetés megállapítása nem­csak joga a t. Háznak, hanem kötelessége is és a mely pillanatban a megállapítás lehetővé válik, azon pillanatban minden más mód, mint a megállapítás, alkotmány­­ellenes.“ A költségvetés megállapítása (és pláne az indemnitás megadása) annál inkább kö­telesség és nem jog és annál kevésbé hasz­nálható alkotmánybiztosíték gyanánt, mert hiszen adórendszerünk átalakulása folytán a költségvetési (indemnitási) törvény hiá­nya az állmh­áztartás vitelére lényeges ha­tással nincs. Legalább így van ez de facto. Ennek ellenére de jure változatlan alap­elv, hogy a költségvetési felhatalmazás a törvényes előfeltétele az államháztartás al­kotmányos vitelének. A nemzetgyűlésnek tehát az alkotmány jól felfogott érdekében jogi kötelessége, hogy a költségvetési (in­­demnitási) törvénynek kellő időben való létrejöttét biztosítsa. Barabási Kun József, kir. kamarás, egyetemi tanár. n­­ A­goromba asszony. — Saját levelezőnktől. — Berlin, jan. 27. A Reichstag általánosan tisztelt alelnöke, a jó öreg Riesser titkos tanácsos, a Hanza szövetség megalkotója, dehogy gondolta volna, hogy valaha életében még összetűz­hetne a nőkkel. Mindig szerette, mindig pártolta őket. Hive volt a régi jóidőkben a nők választói jogának is és bizonyára sok­szor elgondolta, mily gyönyörűség lesz, egy sereg szép, okos, élettapasztalt hölgy társa­ságában­­ törvényeket alkotni. És ime, Riesser titkos tanácsos, a Reichstag elnöki székéből kénytelen volt konstatálni, hogy a parlament nívója a női nem bevonulásával minden tekintetben — csak sülyedt. Ki hitte volna! Milyen idők.! Hát persze, ki gon­.­dolta­­volna, hogy valaha a nép képviselői­ben verekedni is fognak. Egykor a pofoz­kodás csak az osztrák Reichsrat egyik kü­­lönlegessége volt. Ma Reichsrat, vagy Reichstag, vagy nemzetgyűlés, az emberek nem igen törődnek az illemmel. Ez az el­durvulás a háború egyik következése, mondják a naiv lelkek. De a nők, a nők, sóhajtotta Riesser titkos tanácsos. A nők valóban nem igen jobbak a férfiaknál. A férfiak kiabálnak, a nők sivitanak. A fér­fiak verik a padot, a hölgyek kezükkel, lá­bukkal toporzékolnak. A férfiak csak ténta­­tartókat dobálnak egymás fejéhez, az asz­­szonyok kirántva hajtüiket, már veszedel­mes sebeket ejtenek politikai ellenfelükön. A férfiak még valahogy engedelmeskednek az elnöki intésnek, a nők, hogy parlamen­tárisan fejezzem ki magam, fütyülnek rája. És az elnök hatalma megtörik a női akara­ton. Asszony-képviselőt az elnök erő­szakkal még nem mert eltávolítani a ta­nácsteremből és ha egyszer általános csa­tára kerül majd a sor két párt kö­zött, előrelátható, hogy az a párt győz, a­melynek több női tagja van. A goromba asszony tehát, a­mint előre­látható volt, a homloktérbe nyomult. Hisz vannak a német Reichstagnak csendes női tagjai is. A kik csak kivételes esetekben hallatják szavukat. A kik szinte fejre jár­nak a folyosók vörös szőnyegein, mintha állandóan bocsánatot kérnének, hogy a férfiak eme szentélyébe be mertek tola­kodni. Ezek a hölgyek azonban eltűnnek a tömegben, egyszerű öltözékükben semmi feltűnést sem keltenek. A férfiak egysze­rűen kollégájuknak tartják. Annál hango­sabb a nők többsége, a­kik természetesen a baloldali pártokhoz tartoznak. Nagyrészt kommunisták. Azok nem tudnak eléggé lármázni. Mint valami őskori amazonok rohannak az elnöki szék felé, nem obstruk­­cióval, hanem felforgatással fenyegetve az elnököket. Hangjuk túlharsogja a csengőt és azt hiszem, hogy Riesser titkos tanácsos többé nem jelölteti magát miattuk a Reichs­tag vezető fejei közé. Hölgyekkel perle­kedni nem a legkellemesebb mulatság. Ide jutottunk! Ez az általános és a titkos vá­lasztói jog utolsó következése. "A parlament többé nem a politikai küzdelmek ideális arénája, hanem h­a akarom szentély, ha akarom csárda. A Reichstag udvarán fegy­veres erő várakozik a beavatkozásra. Egyik-másik vérmesebb honatya revolvert hord magával. A teremőrök az ülések előtt félve távolítanak el minden tárgyat, a­mi ré­set­leg . repülhet■ A szónoklat az mellé­kes. Vannak jelszavak, a­melyeket nem tudnak eléggé hangoztatni, például: am­nesztia Hölznek, a rablóvezérnek, vagy világrevolució Moszkva parancsára. A kom­­©Wlkták női táborkara gyorsan beleta­nulta magát az új szerepbe. Ki beszél még itt szellemi témáról, elvek küzdelméről egy sereg goromba asszony összeáll és a parlament becsukhatja a kapuit. A nők nem vettek részt a háborúban és mégis a világküzdelem szülte a goromba asszonyokat. Oroszországban Trotzki Had­seregében már női generálisok is vannak, hogy ő nagyságáék hogy és miként fogják az új háborúban, a­mely moszkvai jöven­­dölés szerint elkerülhetetlen, a fegyvert forgfc^i. senki sem tudhatja, de valószínű, hov-^^érlelhetetlenek lesznek a legyőzött ellenséggel szemben. Különösen ha azok a polgári elemek sorából kerülnek ki. Né­metország még nem tart ott, de a háború alatt a nők tettvágyának sok tekintetben szabad utat engedett. A tapasztalás nem volt mindig biztató. Kétségkívül, hogy a nő, a legtöbb munkakörben, a­hol nem a testi erő a mértékadó, jól dolgozik, sokszor jobban és megbízhatóbban, mint a férfi. Ez okból még ma is nem egy munkaadó szívesebben alkalmazza a nőket. De ott a­hol közéleti működésről van a szó, a jóté­konyságot nem tekintve, a női nem súlyo­san vétkezett önmaga ellen, a­mikor utá­nozni próbálta­­ a férfiakat. Hasztalan minden, mi úgy nőttünk fel, hogy a férfiak­tól sokféle kellemetlenséget el tudunk tűrni, de nem a nőktől. A férfihivatalnok, a­ki meg akarja mutatni hatalmát, a­ki kelle­metlenkedik, barátságtalan, kiállhatatlan jelenség, de egy nő hasonló keretben, egy­szerűen tűrhetetlen lesz. Természetesen az­­zal védik a nőket, hogy ha tekintélyt, súlyt akarnak működésüknek és személyüknek kölcsönözni, kénytelenek nőiességüket meg­­tagadni. A­kik gyengék, jószívűek, alázatosak, szelidek, sohasem vergőd­nek zöld ágra. A létért való küzde­lemben az erősebb győz, az erőt pedig legjobban lehet kidomborítani nem a ro­kon, hanem az ellenérzés felkeltésével. E tekintetben a német nők valóban kiteltek magukért. A háború alatt, a nincstelenség korszakában, a dolgozó nők nem ismerték a mosolyt. Az üzletekből kinézték az em­bert. Szívességre nem voltak kaphatók. Udvarias szó nem hagyta el ajkukat. Az ember sorra szeretett volna veszekedni ve­lük, de nem tette. Egy enyhítő körülmény szólt mellettük. A hölgyekkel szemben sem voltak barátságosabbak. De azért nem kell kétségbeesni. Riesser titkos tanácsosnak, de még nekem sincs igazam. Vannak még igazi nők a világon. Kedvesek, szépek, okosak, itt-ott telve­­élet­­tapasztalattal, telve élet vággyal, a­kik sze­retnének rózsákon, járni,"minden"Tövist t­ová­­tosan elkerülve. Találhatók a még, a­kik meg­érdemlik a költő lelkesedését, az ifjú sze­relmét és vannak, a­kik ha sohasem kerül­nek is ki a közélet küzdelmeibe, mégis be­járják az élet iskoláját. Százával élnek itt hölgyek a metropolisokban, a nagy vidé­ken, palotákban, régimódú lakásokban és kunyhókban. De ezek a nők még női hiva­tásuknak élnek és a­mint II. Vilmos egykor mondotta, elsősorban a házi tűzhely ápolá­sában lelik örömüket. Fájdalom, nem te­­hetnek róla, hogy nem jutnak mindig oda, a­hova vágyódnak. Mert ha a sors kikény­szeríti a nőt a létért való küzdelem pok­lába, kétségtelen, hogy szíve nemcsak illú­zióit veszti, nemcsak ideáljait feledi el, ha­nem érzéseiben is megrendül. A­hol férfi és nő egy sorba vagy egymással szembe ke­rül, az asszony ösztönszerűen is ükülla, szo­rítja a kezét és védekezik — ősi ellensége ellen. És a nő, a­ki úgy véli, hogy a férfi rabolja meg élete boldogságától, hogy a könnyelmű, a titkos és titkolt élvezetek után vágyódó, minden virágot szívtelenül eltaposó férfi teszi lehetetlenné, hogy me­leg otthonra találjon, kétszeres elkeseredés­sel küzd a napi kenyérért mindenki ellen, feledve női voltát, nőies reményeit, vágyait. Ebben a környezetben termett meg a politi­kai goromba asszony, a­ki képes volna a legkiáltóbb zsarnokságra is, nem a monar­­kia, nem a respublika mellett, vagy ellen, nem is Moszkva pénzéért, hanem valójában ama gyűlölet, elkeseredés, reménytelenség kifejezésére, a­melyet szívében a mai férfi­világ keltett. He­j, hogy megkeserülnék a fér­fiak, ha ma, vagy holnap a nők kezébe ke­­­­rü­lne a világ sorsa. Dehogy volna világ­béke. Nem is kiabálnak, hogy soha többé háború, hanem világrevolucióval boldogí­tanák földünket és rabszolgává tennék a férfiakat. Természetesen csak a goromba asszonyokra gondolok. De Moszkvából is csak pár tucat goromba férfiú meg ne kor­mányozza a cárok volt birodalmát és Né­metországban is a vörös forradalom egy csomó asszonyt dobna a miniszteri szé­kekbe. A többiek, a szelídek, a jók, az alá­zatosak, a szenvedők és az örök tűrök to­vább küzdenének a férfiak oldalán, a­kik­kel a sors összekötötte őket. Körülbelül úgy fest a helyzet, hogy a­míg a nő a házi tűz­ , hely mellett találta meg élete hivatását, ke­vés volt a goromba asszony, vagy ha volt, senki sem törődött velük. Most azonban a goromba asszony vezet a politikában, de nem felfelé, a­mint illene, hanem egyensen lefelé. Ezt az áramlatot többé visszafordí­tani nem lehet A férfiak gyengék hozzá és a goromba asszony kikü­zdötte magának az erősebb nevet... - ' v .

Next