Budapesti Hírlap, 1924. július (44. évfolyam, 129–155. szám)
1924-07-01 / 129. szám
sa iadt tőlünk, hanem a tegnapi majálison rám se nézett, nem is táncolt velem, hanem az egész mulatság alatt azt a gyalázatos kifestett személyt, Kerekesnét, a főmarhadoktornét mulattatta; azzal táncolt, annak kurizált; annak huzatta a cigánnyal a nyomorult ... Szóval, vége mindennek. Mikor eljöttünk, a köszönését se fogadtam ... Ó, hogy gyűlölöm, hogy utálom ... Édes bácsikám, mit csináljak? Adj valami jó tanú esőt a föld legnyomorultabb szerelmes kis leányának, Erzsikének... Ez volt az egyik levél. A másik levelet pedig a Gyuszi úr írta. Szólt pedig ekképpen: — Már a minap írtam neked, hogy félek tőle, hogy beleszeretek Dormándy Erzsikébe, a te kis rokonodba. Amitől féltem, elkövetkezett. Akartam menekülni a veszedelem elől, de nem tudtam. Azt hittem hogy a szerelem nem tud rajtam kifogni és kifogott. Csúful kifogott. Erőm, akaratom, büszkeségem, mindenem oda! Halálosan szeretem ezt a leányt, a ki sose lehet a feleségem. Eleinte a büszke férfit játszottam előtte, a kinek nem kell a szerelem s a ki sose lesz a dúsgazdag Dormándy-kisasszony hódoló rabszolgája, de a játék vége az lett, hogy befuccsoltam a szerepembe! Elárultam magam, hogy szeretem, megfeledkeztem arról, hogy nekem, a szegény kis, koldus hivatalnokocskának nem szabad beleszeretni ebbe a szép, gazdag leányba, aki bizonyára más partiról ábrándozik, mint a minő parti Horváth Gyula úr! És még ha nem is utasítana vissza, megengedhetné a büszkeségem, hogy elvegyem őt, hogy eltartassam vele magamat? Hiszen azt Ilinke, hogy a pénzért akarom elvenni! Nem, nem akarom, hogy aljas hozományvadásznak tartson. Ha belehalok is, de lemondok róla. A becsületem nem engedi, hogy többé lássam. Tegnap egy botrányon szakítást rendeztem. Egy mulatságon rá se néztem arra a leányra, akit imádok, hanem egy undok kacér, rongyos asszonnyal bosszantottam őt halálra ... De igy kellett lennem! Hogy megutáljon, meggyűlöljön s ne engedjen többé magához közel se. Mert éreztem, hogy e nélkül nem tudtam volna elég erős lenni és nem tudtam volna vele szakítani. De így azután elégettem mögöttem a hidat . . . Többé tudom, hogy rám se néz az a drága, édes, imádott teremtés ... De le kellett róla mondanom . . . Nem engedi a becsületem, a büszkeségem, hogy ez azt higyje rólam, hogy a pénzéért vettem el . . . Imádom őt, de le kell róla mondanom . . . Ez volt a két levél. S most jön a dolog csattanója: az Erzsike levelét elküldtem Gyuszinak s a Gyuszi levelét Erzsikének ... S ezzel az ügy elintéztetett. A jövő hónapban lesz az esküvő. Gyuszi megmutatott pár sort az Erzsike hozzá irt leveléből: — Kedves Gyuszi! Tartom magam olyan leánynak, hogy azt hiszem, nem a pénzemért vészel, s talán maga is tartja magát olyan legénynek, hogy pénz nélkül is lehet szeretni . Ami pedig a büszkeségét illeti, hát kedves Hidalgó úr, ha parancsolja, koplalni fogunk, egy szobában lakunk és apától egy fillér apanázst se fogadunk el . . . Biztos vagyok benne, hogy se koplalni nem fogunk se egy szobában lakni . . . 2 nek az álláspontnak királyi garantálása. Lényege megnyugtatás, abban a formában, hogy a korona és a kormány kérlelhetetlenül le akar számolni úgy a jobb, mint a baloldali terrorral és erőszakoskodással. Ez a királyi fogadás ma történt meg s most már csak az a kérdés: mi lesz az olasz politikában érezhető eredménye. Olasz lapjelentések szerint a miniszterek és államtitkárok már tegnap Mussolini rendelkezésére adták tárcáikat. A lemondást csak a két kamara képviselőinek a király által történő fogadása után teszik közzé, mert a kormánynak a fogadás alkalmával közre kellett működni. Mussolini azonban már ma fogadta a többségi pártok néhány vezetőjét. A kormány összetételében lényeges változás várható. Az ország hangulatát izzóvá tette az ellenzéknek közös gyászünnepe, melyet Matteottiert a parlamentben tartottak s különösen az emlékbeszéd, melynek során a jobboldali szocialisták vezetője, Zurati egyebek között a következőket mondta: — Matteotti itt van közöttünk, vádol, törvényt lát és megtorol. Nem a mi bosszúállónk Matteotti szülőföldjének megtorlója, azé a hazáé, a melyet elnyomtak, azoké a nagy és nemes eszményeké, amelyekért élünk, amelyekért meg is kell halnunk, ha az idő szava hiv. De ez a halál új életet jelent, hiszen a vér tisztítja meg a haza szent rögeit. Mire való a hiábavaló keresés és kutatás, ti farizeusok? Miért repülnek hidroplánianok a tó fölött! Miért kutatjátok át a bokrokat? A nemezig nem várat magára, unal mutat rá a demagóg hajtogatás sötétben meghúzódó cinkosaira, akik azt hitték, hogy fenyegetésen alapuló uralmuk újjáépítést jelent, de a hipokrízisen és az igazságtalanságon épült kormány már minden tagjában ingadozik, az áldozat üveges tekintete egy olyan lángoló panorámát világít meg, amelyre ellenfeleink nem voltak elkészülve. Matteotti pusztulásával Olaszország új története kezdődik meg. Nekünk csak egy feladatunk lehet, az, hogy méltók legyünk hozzá. Esküszöm és fogadalmat teszek mindnyájatok nevében, hogy az elköltözött árnyékot ki fogjuk engesztelni. Ez a beszéd egész terjedelmében csak most került nyilvánosságra. A nyomozás egyébként szorgosan folyik tovább. Milánóban letartóztattak egy Forenti nevű embert, aki állítólag szintén tudott Matteotti meggyilkolásának tervéről. A letartóztatott tagadta, és azt állítja, hogy részleteket tud annak a bizonyítására, hogy nem politikai bűntett áldozata lett Matteotti. — Nem telik bele hat hónap — mondotta a vizsgálóbíró előtt a letartóztatott — és a ma fogva levők valamennyien szabadlábon lesznek és a helyüket más „nagy kutyák“ fogják elfoglalni a fogságban. A fasiszta atrocitások a vidéken tovább folynak, ami az ellenzék bizalmatlanságát növeli, de a kormány is rendeletet adott ki, hogy a fasiszta zavargások és verekedések tetteseivel könyörtelenül kell elbánni. A király beszéde. Róma, jun. 30. (Stefani.) A szenátus és a kamara elnöksége ma délelőtt együttesen ünnepélyes kihallgatásra ment a Quirinalba, hogy a királynak átadja a parlament válaszát a trón Budapesti Hírlap 1924 julius 1. T129. sz.y 1 I beszédre. A király válaszul a következő beszédet mondotta: — Az az üzenet, amelyet Önök a szenátus és a kamara, a parlament két tényezője részéről átnyújtottak nekem, beigazolja annak a szándéknak és lelküidnek egyöntetűségét, amellyel a két kamara a részemről munkájukul kitűzött feladatot fogadta. Ki kell fejeznem megelégedettségemet és örömteljes köszönetemet azért, hogy a királyság szenátusa és a képviselői kamara oly őszinte gondolattal és összhangzatos érzéssel akarják megerősíteni a győzelem minden tényezőjét, amely a haza jövőjének megrendíthetetlen biztosítéka. Ma, a midőn egy rettenetes bűn fölkeltette az undort bennem, kormányomban s a parlament két házában, szükségesebb mint eddig bármikor, hogy a két kamara példáját adja a nemzet előtt a bölcsességnek és a kiengesztelésnek. Ma, a midőn egy rettenetes bűn arra késztette kormányomat, hogy felajánlja lemondását, szükségesebb, mint valaha, hogy a parlament két háza példát mutasson a nemzetnek a bölcsességben és a kiengesztelésben. Változások a kabinetben. Róma, jun. 30. (Stefani.) A király elfogadta Gentile, Corbiro és Carnazza miniszterek lemondását és Mussolini miniszterelnök javaslatára közoktatásügyi miniszterré Gaza szenátort, földmivelésügyi miniszterré Nova szenátort, közmunkaügyi miniszterré pedig Sarrocchi képviselőt nevezte ki. A gyarmatügyi tárcát, amelyet ideiglenesen a miniszterelnök vállalt magára, Lanza di Scalea képviselőre bízták. Az új miniszterek holnap teszik le az esküt a király kezeibe. Levelek. — Ismét exlex? — Debrecen, jun. Tisztelt Főszerkesztő l Úr! Minden jel arra mutat, hogy julius 1-én ismét exlex-állapotba kerül az ország. Ez volna, Isten segedelmével, éppen a 13. exlex amaz ominózus 1899. január 1. óta, midőn az első exlex elkövetkezett. „Ominózus“, mert — akármit mondjon is , Szekfű Gyula közismert könyvében, — én a magyar hanyatló kor történetét ettől azidőponttól számítom. Hiszen innen kezdődik a magyar parlamentarizmus és az egész magyar közélet hanyatlása, a tekintélyek alkonya, a törvénytisztelet csökkenése, ami aztán együttes hatásában lehetővé tette az egyébként elképzelhetetlent: az 1918-iki borzalmas összeomlást. Legkevésbé sem akarok vezércikkezni az exlex állapotnak az alkotmányra, az emberek alkotmányos érzületére való veszedelmes voltáról. Mert hiszen evidens, hogy ha az emberek azt látják, hogy a kormány törvényes felhatalmazás nélkül is beszedi az állami közjövedelmeket és teljesíti az állami kiadásokat; ha az emberek azt látják, hogy még a törvényhozó urak is lelkiismereti furdalás nélkül veszik fel exlexben képviselői tiszteletdíjukat, szóval, ha az exlex-állapot évenkint ismétlődő, megszokott dologgá válik, akkor lassankint kö zömbös lesz előttük, hogy egy törvénysértéssel több vagy kevesebb. Nagyon veszedelmesnek tartom, hogy a magyar hagyományos parlamenti felfogás szerint, a költségvetés megállapítása, sőt még a puszta felhatalmazási (ú. n. indemnitási) törvényjavaslatnak megszavazása is az országgyűlésnek joga és nem kötelessége. A legnagyobb magyar közjogász, Deák Ferenc, e részben máskép gondolkodott. Azt mondotta 1868. szept. 21. beszédében: „A költségvetés megállapítása nemcsak joga a t. Háznak, hanem kötelessége is és a mely pillanatban a megállapítás lehetővé válik, azon pillanatban minden más mód, mint a megállapítás, alkotmányellenes.“ A költségvetés megállapítása (és pláne az indemnitás megadása) annál inkább kötelesség és nem jog és annál kevésbé használható alkotmánybiztosíték gyanánt, mert hiszen adórendszerünk átalakulása folytán a költségvetési (indemnitási) törvény hiánya az állmháztartás vitelére lényeges hatással nincs. Legalább így van ez de facto. Ennek ellenére de jure változatlan alapelv, hogy a költségvetési felhatalmazás a törvényes előfeltétele az államháztartás alkotmányos vitelének. A nemzetgyűlésnek tehát az alkotmány jól felfogott érdekében jogi kötelessége, hogy a költségvetési (indemnitási) törvénynek kellő időben való létrejöttét biztosítsa. Barabási Kun József, kir. kamarás, egyetemi tanár. n Agoromba asszony. — Saját levelezőnktől. — Berlin, jan. 27. A Reichstag általánosan tisztelt alelnöke, a jó öreg Riesser titkos tanácsos, a Hanza szövetség megalkotója, dehogy gondolta volna, hogy valaha életében még összetűzhetne a nőkkel. Mindig szerette, mindig pártolta őket. Hive volt a régi jóidőkben a nők választói jogának is és bizonyára sokszor elgondolta, mily gyönyörűség lesz, egy sereg szép, okos, élettapasztalt hölgy társaságában törvényeket alkotni. És ime, Riesser titkos tanácsos, a Reichstag elnöki székéből kénytelen volt konstatálni, hogy a parlament nívója a női nem bevonulásával minden tekintetben — csak sülyedt. Ki hitte volna! Milyen idők.! Hát persze, ki gon.doltavolna, hogy valaha a nép képviselőiben verekedni is fognak. Egykor a pofozkodás csak az osztrák Reichsrat egyik különlegessége volt. Ma Reichsrat, vagy Reichstag, vagy nemzetgyűlés, az emberek nem igen törődnek az illemmel. Ez az eldurvulás a háború egyik következése, mondják a naiv lelkek. De a nők, a nők, sóhajtotta Riesser titkos tanácsos. A nők valóban nem igen jobbak a férfiaknál. A férfiak kiabálnak, a nők sivitanak. A férfiak verik a padot, a hölgyek kezükkel, lábukkal toporzékolnak. A férfiak csak téntatartókat dobálnak egymás fejéhez, az aszszonyok kirántva hajtüiket, már veszedelmes sebeket ejtenek politikai ellenfelükön. A férfiak még valahogy engedelmeskednek az elnöki intésnek, a nők, hogy parlamentárisan fejezzem ki magam, fütyülnek rája. És az elnök hatalma megtörik a női akaraton. Asszony-képviselőt az elnök erőszakkal még nem mert eltávolítani a tanácsteremből és ha egyszer általános csatára kerül majd a sor két párt között, előrelátható, hogy az a párt győz, amelynek több női tagja van. A goromba asszony tehát, amint előrelátható volt, a homloktérbe nyomult. Hisz vannak a német Reichstagnak csendes női tagjai is. A kik csak kivételes esetekben hallatják szavukat. A kik szinte fejre járnak a folyosók vörös szőnyegein, mintha állandóan bocsánatot kérnének, hogy a férfiak eme szentélyébe be mertek tolakodni. Ezek a hölgyek azonban eltűnnek a tömegben, egyszerű öltözékükben semmi feltűnést sem keltenek. A férfiak egyszerűen kollégájuknak tartják. Annál hangosabb a nők többsége, akik természetesen a baloldali pártokhoz tartoznak. Nagyrészt kommunisták. Azok nem tudnak eléggé lármázni. Mint valami őskori amazonok rohannak az elnöki szék felé, nem obstrukcióval, hanem felforgatással fenyegetve az elnököket. Hangjuk túlharsogja a csengőt és azt hiszem, hogy Riesser titkos tanácsos többé nem jelölteti magát miattuk a Reichstag vezető fejei közé. Hölgyekkel perlekedni nem a legkellemesebb mulatság. Ide jutottunk! Ez az általános és a titkos választói jog utolsó következése. "A parlament többé nem a politikai küzdelmek ideális arénája, hanem ha akarom szentély, ha akarom csárda. A Reichstag udvarán fegyveres erő várakozik a beavatkozásra. Egyik-másik vérmesebb honatya revolvert hord magával. A teremőrök az ülések előtt félve távolítanak el minden tárgyat, ami résetleg . repülhet■ A szónoklat az mellékes. Vannak jelszavak, amelyeket nem tudnak eléggé hangoztatni, például: amnesztia Hölznek, a rablóvezérnek, vagy világrevolució Moszkva parancsára. A kom©Wlkták női táborkara gyorsan beletanulta magát az új szerepbe. Ki beszél még itt szellemi témáról, elvek küzdelméről egy sereg goromba asszony összeáll és a parlament becsukhatja a kapuit. A nők nem vettek részt a háborúban és mégis a világküzdelem szülte a goromba asszonyokat. Oroszországban Trotzki Hadseregében már női generálisok is vannak, hogy ő nagyságáék hogy és miként fogják az új háborúban, amely moszkvai jövendölés szerint elkerülhetetlen, a fegyvert forgfc^i. senki sem tudhatja, de valószínű, hov-^^érlelhetetlenek lesznek a legyőzött ellenséggel szemben. Különösen ha azok a polgári elemek sorából kerülnek ki. Németország még nem tart ott, de a háború alatt a nők tettvágyának sok tekintetben szabad utat engedett. A tapasztalás nem volt mindig biztató. Kétségkívül, hogy a nő, a legtöbb munkakörben, ahol nem a testi erő a mértékadó, jól dolgozik, sokszor jobban és megbízhatóbban, mint a férfi. Ez okból még ma is nem egy munkaadó szívesebben alkalmazza a nőket. De ott ahol közéleti működésről van a szó, a jótékonyságot nem tekintve, a női nem súlyosan vétkezett önmaga ellen, amikor utánozni próbálta a férfiakat. Hasztalan minden, mi úgy nőttünk fel, hogy a férfiaktól sokféle kellemetlenséget el tudunk tűrni, de nem a nőktől. A férfihivatalnok, aki meg akarja mutatni hatalmát, aki kellemetlenkedik, barátságtalan, kiállhatatlan jelenség, de egy nő hasonló keretben, egyszerűen tűrhetetlen lesz. Természetesen azzal védik a nőket, hogy ha tekintélyt, súlyt akarnak működésüknek és személyüknek kölcsönözni, kénytelenek nőiességüket megtagadni. Akik gyengék, jószívűek, alázatosak, szelidek, sohasem vergődnek zöld ágra. A létért való küzdelemben az erősebb győz, az erőt pedig legjobban lehet kidomborítani nem a rokon, hanem az ellenérzés felkeltésével. E tekintetben a német nők valóban kiteltek magukért. A háború alatt, a nincstelenség korszakában, a dolgozó nők nem ismerték a mosolyt. Az üzletekből kinézték az embert. Szívességre nem voltak kaphatók. Udvarias szó nem hagyta el ajkukat. Az ember sorra szeretett volna veszekedni velük, de nem tette. Egy enyhítő körülmény szólt mellettük. A hölgyekkel szemben sem voltak barátságosabbak. De azért nem kell kétségbeesni. Riesser titkos tanácsosnak, de még nekem sincs igazam. Vannak még igazi nők a világon. Kedvesek, szépek, okosak, itt-ott telveélettapasztalattal, telve élet vággyal, akik szeretnének rózsákon, járni,"minden"Tövist továtosan elkerülve. Találhatók a még, akik megérdemlik a költő lelkesedését, az ifjú szerelmét és vannak, akik ha sohasem kerülnek is ki a közélet küzdelmeibe, mégis bejárják az élet iskoláját. Százával élnek itt hölgyek a metropolisokban, a nagy vidéken, palotákban, régimódú lakásokban és kunyhókban. De ezek a nők még női hivatásuknak élnek és amint II. Vilmos egykor mondotta, elsősorban a házi tűzhely ápolásában lelik örömüket. Fájdalom, nem tehetnek róla, hogy nem jutnak mindig oda, ahova vágyódnak. Mert ha a sors kikényszeríti a nőt a létért való küzdelem poklába, kétségtelen, hogy szíve nemcsak illúzióit veszti, nemcsak ideáljait feledi el, hanem érzéseiben is megrendül. Ahol férfi és nő egy sorba vagy egymással szembe kerül, az asszony ösztönszerűen is ükülla, szorítja a kezét és védekezik — ősi ellensége ellen. És a nő, aki úgy véli, hogy a férfi rabolja meg élete boldogságától, hogy a könnyelmű, a titkos és titkolt élvezetek után vágyódó, minden virágot szívtelenül eltaposó férfi teszi lehetetlenné, hogy meleg otthonra találjon, kétszeres elkeseredéssel küzd a napi kenyérért mindenki ellen, feledve női voltát, nőies reményeit, vágyait. Ebben a környezetben termett meg a politikai goromba asszony, aki képes volna a legkiáltóbb zsarnokságra is, nem a monarkia, nem a respublika mellett, vagy ellen, nem is Moszkva pénzéért, hanem valójában ama gyűlölet, elkeseredés, reménytelenség kifejezésére, amelyet szívében a mai férfivilág keltett. Hej, hogy megkeserülnék a férfiak, ha ma, vagy holnap a nők kezébe kerülne a világ sorsa. Dehogy volna világbéke. Nem is kiabálnak, hogy soha többé háború, hanem világrevolucióval boldogítanák földünket és rabszolgává tennék a férfiakat. Természetesen csak a goromba asszonyokra gondolok. De Moszkvából is csak pár tucat goromba férfiú meg ne kormányozza a cárok volt birodalmát és Németországban is a vörös forradalom egy csomó asszonyt dobna a miniszteri székekbe. A többiek, a szelídek, a jók, az alázatosak, a szenvedők és az örök tűrök tovább küzdenének a férfiak oldalán, akikkel a sors összekötötte őket. Körülbelül úgy fest a helyzet, hogy amíg a nő a házi tűz , hely mellett találta meg élete hivatását, kevés volt a goromba asszony, vagy ha volt, senki sem törődött velük. Most azonban a goromba asszony vezet a politikában, de nem felfelé, amint illene, hanem egyensen lefelé. Ezt az áramlatot többé visszafordítani nem lehet A férfiak gyengék hozzá és a goromba asszony kiküzdötte magának az erősebb nevet... - ' v .