Budapesti Hírlap, 1925. március (45. évfolyam, 49–73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

2 Ebert Frigyes. 1871-1925. Budapest, febr. 28. Meghalt a német államszövetségnek sorrendben első köztársasági elnöke. 1918 november 9-én Kidben lökték félre Németországban a monarchista államrendet. Háromhónapos interreg­num után — a­melynek ugyancsak Ebert volt a forradalmi kormány el­nöke­­— a weimari úgynevezett alkot­­mányozó nemzetgyűlés új, köztársa­sági államformával ajándékozta meg a földre terített német birodalmat. Ugyanez a nemzetgyűlés 1919 február 16-án megválasztotta a német köztár­saság első államfőjének a­­18 éves Ebert Frigyest. Ebert munkásból lett egy nagy biro­dalom első alkotmányos tényezője. Mint szíjgyártólegény kezdte a pálya­futását, mint szociáldemokrata agitá­tor és egy brémai szocialista lap cikk­írója folytatta, majd képviselő lett és rövid ideig Bebel mellett a szociálde­mokrata párt társelnöke. Pártjának mérsékelt frakciójához, az úgynevezett revizionistákhoz tartozott és mint a mérsékelt többségi szocialisták vezér­alakja került a köztársaság elnöki székébe. A történelem azt bizonyítja, hogy politikai értelemben jóformán minden nép puha, könnyen gyúrható tömeg, amelynek nincs határozott nemzeti ér­zéke és akarata és csak akkor képes cselekedni, sőt egyáltalán mozogni, ha feje és gerince, ha különösképpen te­hetséges vezetői vannak. A tömegek tanultságának általánosan nagyobb szintje — mint a­ németek esete is bi­zonyítja —­ nem ad mozgási energiát. A monarchikus gondolat a német nép széles rétegeinek lelke mélyén gyöke­rezett. Mégis az államformát egyik napról a másikra megváltoztatják, s aki 1918 őszén mint monarchista tért nyugovóra, másnap reggelre meggyő­ződéses republikánusnak ébredt fel. Lloyd George egyik cikkében meg­állapítja, hogy ha Németországnak 1918­­őszén egy Clemenceau-ja van, egy, lebirhatatlan erejű szelleme, aki az összeomlás pillanatában össze tudja fogni népét, akkor a novemberi fegy­verszünetet sohase kötötték volna meg, a német haderő a Rajna vonalán megásott volna, Németország még leg­alább egy évig ellenállt volna és tisz­tességes békét köthetett volna. Igaza, elveszed ember, mert a saját Ba­­gyinkája telekü­rtöli a várost, hogy az ő ügyvédjét megvesztegették, s az összeját­szott a másik Bagyinka fiskálisával! Érted már most a dolgot?!­­ — Érteni értem, de ... — No, szép öcsém, ez a „de“ azt mu­tatja, hogy nem való vagy ügyvédnek; leg­jobb lesz, ha régi terved szerint beállsz a vármegyéhez. Azt tanácslom: iparkodjál az árvaszékhez bejutni, mert ott csakugyan szükség lenne olyan emberre, aki az ár­vákat és özvegyeket oltalmazza! Az árvaszékhez nem kívánkoztam, mert tudtam, hogy akkoriban jóformán kivétel nélkül minden árvaszéknél olyan nagy volt a restancia, hogy még mielőtt az árvaszék­nél őrzött pénzét megkaphatta volna, a legtöbb kiskorú aggkori végelgyengülésben smtt meg. A Bagyinka-ügy következtében azonban mégis búcsút mondtara az ügy­­védbojtárságnak, s a nemes vármegye őszi közgyűlésén megválasztottak a szomszéd járásba szolgabirónak. Szülővárosom ösz­­szes Bagy­inkái rám szavaztak,­­pedig senki támogatását sem kértem. Kedves princi­pálisom erre nézve azt mondta, hogy nyil­ván azért szavaztak rám a mi gazdáink, mert attól féltek, hogy ha el nem visznek a szomszéd járásba szolgabírónak, a nya­kukon maradok ügyvédnek. Mondanom se kell, hogy az én kedves principálisom csak tréfált, s igazában azért álltak mellém a mi gazdáink, mert akkor még olyan világ volt, hogy ha egy-egy fia nekiindult az életnek, az egész város örömmel segítette. Ma már nálunk is modernebbek az em­berek s ha közülük valaki egy kicsit ki akarja dugni a fejét, megható egyetértés­­sel úgy vágják kupán, mint bármely má­sik alföldi kulturgócpontban. A régi lokál­patriotizmusnak ott is vége van, pedig ez valaha olyan nagy volt, hogy Jisilák Bál gazdájata egyszer, mikor észrevette, hogy a nyári országos vásárra kevesebb jószá­got hajtottak föl, mint máskor, hát jó­maga is kivitte két szép borjas-tehenét a vásártérre. A két szép borjas-tehénre akadt volna is mindjárt vevő, de Zsilák uram Ez a tárgyilagos, bárha súlyos bú­csúszó, amit Ebert sirllantjánál mon­dani lehet. Ám ez sem Ebertet, a pu­ritán, a becsületes, egyszerű embert, hanem a pártembert és rajta keresztül pártját érinti. Noslie, a német volt szocialista had­ügyminiszter, aki különben ugyan­csak jelöltje volt az elnöki széknek, könyvet írt a német forradalomnak kiéli kitöréséről az 1920 márciusban kirobbant Kapp-puccsig terjedő idejé­ről. Ez a könyv, mely Ebert elnöksé­gének a történetére is kiterjed, hű le­írása a demokráciáért vívott impro­duktív német „szabadságharcnak“, melynek balszélső kilengéseit a szo­ciáldemokraták csak a jobbszélsők se­gítségével tudták leverni, hogy meg­menthessék a maguk számára a nagy­­nehezen megszerzett hatalmat. Az e napokban elhunyt f­rantingot és Ébertet, mint az első szocialista mi­niszterelnököt, illetve államfőt emle­getik. De ez tévedés. Millerand, Briand és Painleve, valamennyien szociálde­mokraták, megelőzték őket. Ámde míg a francia elődök kedvezőbb társadalmi helyzetből sarjadva, nagy kultúráju­kon átszűrték a szocialista tanításo­kat és pártszempontokon felülemel­kedve tettek tanúságot a maguk állam­férfias képességéről s vele az egyolda­lúan szociáldemokrata álláspont kor­mányzásra képtelen merevségéről, addig Ebertnek csak az a nem min­dennapi dicsőség maradt meg, hogy mint a marxi és bébeli szocializmus dogmatikusa a páratlanul fegyelmezett német munkásmozgalomnak patyolat­fehéren puritán vezetője volt. Erkölcsé­ben, mint ember egyszerű és nagy volt. De emberi kiválóságával nem tartott lépést államférfim képessége, mert az új alkotmány, sovány hatalmat adott a kezébe. Ebert és a mögötte álló erők gyengék voltak ahhoz, hogy az általuk magukra szabadított antant-politikát ellensúlyoz­zák. Ezért volt kénytelen Ebert elvi­selni a Ruhr-vidék megszállását, mely halálos csapást jelentett éppen saját táborára, a német munkásságra. »És ezért volt kénytelen egyre inkább jobb­­felé orientálódni a belső politikában, míg végre eljutott a határozottan nacio­­lista ízű Luther-kormányig. És ezért vesztette el saját pártjának a bizalmát. Ez év májusában telt volna le Ébert mandátuma. Aligha választották volna meg újra. Ám politikai pályájának a rajzában nem egyéni tragikumát, ba­ki jelentette, hogy: a két tehén nem eladó. — Miért állt hát ki velük a vásárra? — kérdezte a kupéé. — Azért. — válaszolta önérzetesen Zsi­lák Pál uram — hogy nagyobb és szebb legyen a csabai vásár! nem pártjának a tragikumát kell látni, amely párt politikai fejlődésének a meg­torpanása és pályájának az esése amerre csak nézünk, elkerülhetetlenül elkövet­kezik a gyakorlati érvényesülés ama pillanatában, amikor a hatalmat eléri. n­­ . * Egy téli délután ugy öt óra tájban c.­ru­gós szánkó állt meg a szolgabirói hivatal előtt. Néhány pillanat múlva beállított Beöthy Aldzsi, aki a fási vadászatokról­­jött s a tizenegyórás vonattal akart Pestre indulni. A főszolgabíró régi jóbarátja volt Beöthy Aldzsinak, nagy örömmel fogadta hát a kedves vendéget, vacsorát penderí­tett s engem is meginvitált. A vacsora pompás volt, s Beöthy Aldzsi úgy szipor­kázott, hogy én szinte félholtra nevettem magamat. Vacsora után Beöthy Aldzsi megnézte az óráját:­­• No, még van másfél órám. Az indu­lásig még játszhatnánk valamit. — De baj van ám! — szólt némi szé­gyenkezéssel a főszolgabíró. — Tudniillik ez az én új szolgabírám nem tud kártyázni. Beöthy Aldzsi rám meresztette a szemét, s mint valami vizsgálóbíró, faggatni kez­dett: — Azt még értem­, hogy ferblizni nem tudsz, mert a ferblihez élettapasztalat és Intelligencia kell, de preferencezni csak tudsz?! — Sajnos, nem tudok. — Filkózni se tudsz? — Sajnos, filkózni se tudok.­­— De durákozni csak tudsz? —­ Nem tudok én kedves bátyám még durakozni se. Aldzsi bátyám a főszolgabíróhoz fordult. —• Te, én arra gyanakszom, hogy ez a fickó be akar engem csapni! Tud ez kár­tyázni, de letagadja, mert azt gondolja ma­gában, hogy én holnap reggel emint Pestre megérkezem, egyenesen a belügyminiszter­hez szaladok, s elújságolom neki, hogy láto­t­tam Magyarországon egy szolgabírót, aki­­ nemcsak­ hogy ferblizni, de még durakozni se tud, s a belügyminiszter aztán örömében . A jogászdiákok frakkja a tudori felava­tás után egynémely függő államadósságok, s a diploma usztatásával járó rendkívüli, s előreláthatóan előre nem látott kiadások fedezése céljából régeiben rendszerint a kandiéhoz került. Ila kivételképpen mégis akadt olyan fiatalúr, aki tanulmányainak befejezése után nemcsak a tudori oklevelet, hanem a jogászkori frakkját is hazavitte, a família nagyon örült, mert hiszen a haza­került frakk azt mutatta, hogy­ az ifjú rendes és komoly férfiú. A komoly férfiú aztán szorgalmas s jó magaviselete jeléül az agyontáncolt, kinőtt, vedlett frakk he­lyébe szép új frakkot kapott, a jogászkori frakk pedig az ereklyetárba került, hogy majdan a késő unokák is meg-megsimogat­­hassák a példás életű előd derék mivoltá­nak bizonyságát. Az én jogászkori frakkom is hazakerült. Igaz, hogy az órám nem került haza, de hát annyi zsebmetsző volt akkoriban Pes­ten, hogy az én órámat is ellophatta vala­melyik! A kinőtt frakk helyébe új frakkot kaptam, a régi pedig a szekrény leghátulsó Budapesti Hírlap 1925 március 1 . (49. sz.)" Trákorománizmus, írta Sicutus. A tudományt politikai célokra felhasz­nálni, önző és erőszakos hatalmi törekvé­sekhez tudományos színezetű jogcímeket teremteni, ha másként nem­ lehet, hát a tudományos adatoknak és eredményeknek a politikai célokhoz való mesterséges h­oz­­záidom­ításával is, ezt a mesterséget senki sem érti jobban, mint a románok. Feltű­nik előttünk a múltból a dákorománizmus eszméje, melyhez a XVIII. század végén három balázsfalvi román tanár vetett a kútfők önkényes magyarázatával és me­rész kombinációkkal történeti alapot. Ez az alap a tárgyilagos tudomány ítélőszéke előtt éppen nem bizonyult szilárdnak, annyira nem, hogy ma már abban a for­mában, a­hogyan Sinkaiék megalkották, maguk a számottevőbb román történészek is lomtárba valónak ítélik. De ez nem vál­toztat semmit azon a tényen, hogy a dáko­románizmus, mint hatalmas és gyümöl­csöző politikai eszme átment az összes románság köztudatába. A románok egé­szen megrészegü­ltek attól a gondolattól, hogy ők a nagy rómaiak egyenes utódai, Erdély földjének őslakói, akiket a később bejövő magyarok nem győztek le fegyver­rel, hanem velük szövetségre lépve a szer­ződéseket később nem tartották meg s a románokat elnyomták. Az így fanatizált tömegekben öltött testet a román irreden­tizmus eszméje, melynek másfélszázados pályafutása és politikai eredményei fájdal­­masan ismeretesek. Mikor a múlt század végén megérkezett r­i­dokorománizmus el­méletének hazai és külföldi tudósok részé­ről a cáfolata, a román irredenta mozga­lom már oly hatalmas méreteket öltött, hogy ez tudományos cáfolatokkal, de — a­mint tudjuk — semmiféle eszközzel nem volt többé visszafordítható. A tiszta tudo­mány beavatkozása csak akkor lett volna hatásos, mikor még a dákorománizmus is egyedül tudományos területen mozgott s nem vált politikai eszmévé, tellát a kezdet kezdetén. Akkor azonban ellensúlyozó tu­dományos beavatkozás nem történt senki részéről. Ezek a gondolatok ébredtek telkünkben, amikor a Budapesti Hírlap ez évi február 20-i számában tudósítást olvastunk Né­meth­­ Imre tollából Jorga Miklósnak, az is­mert nevű román politikusnak és histori­kusnak a párisi Sorbonncon legújabban tartott előadásairól. A tudósító ösztönsze­­rűleg megérzi, hogy Jorga akkor, amikor a egyszerre felviszi at innét egyenesen állam­titkárnak! A főszolgabíró erősítgette, hogy bizony én csakugyan nem tudok kártyázni. — No öcsém, — szólt aztán hozzám ko­molyságot szintélve Beöthy Aldzsi, — tűrt szivemből sajnállak. Mert aki kártyázni nem tud, Magyarországon nem csinálhat karriert! Hát ami a karriert illeti, abban nem lesz igaza­ Aldzsi bátyámnak, de hogy pótol­jam azt, amit addig elmulasztottam, már mint nyugalmazott államtitkár megtanul­tam tarokkozni. A partnereim ugyan elég gyakran előhozakodnak azzal, hogy kár volt a tanulással gyötörni magam­t, mert most is éppen úgy játszom, mintha sohase tanultam volna tarokkozni, de hát én ezt nem­ veszem nagyon a szívemre, mert tu­dom, hogy­ a négyestarokk szabályai sze­rint a partnert szidni kötelesség, meg az­tán enyhülés, s még a kárörömnél is tisz­tább lelki öröm! Irák és kelta őskultúra alapján közös ne­vezőre igyekszik hozni nemcsak a kis-an­­tantban egyesült heterogén népeket, hanem a bolgárokat, görögöket, sőt a magyarokat is, voltaképpen politikai propagandát csi­nál a kis-antant megszilárdítása és jövője érdekében s éppen ezért különös nyoma­tokkal hívja fel erre a hazai tudományos körök figyelmét. Valóban ugy van. Itt me­gint valami készül a román tudomány ré­széről, mely erősen emlékeztet a dákoro­­■manizmusra s részünkről minden figyelmet megérdemel. A dolog nem egészen uj, elő­készítése régebbi időre nyúlik vissza, csak éppen most kezd olyan alakot ölteni, mely ime már szélesebb körökben is ügyeimet kelt. Jorga már 1922-ben tartott előadáso­kat a Sorbonneon, melyek könyvalakban is­­ megjelentek Parisban Cham­pionnál ugyan­azon évben. Ez előadásnak veleje röviden az, hogy a Balkánon eddigelé egy nép sem tudott nemzeti államot alapítani, sem a bi­zánciak, sem a bolgárok, sem a szerbek, az itt keletkezett államalakulatok mind in­­ternacionális jellegűek voltak. Éppen ezért a régi népfajok, a trákok, illírek és kelták a rájuk rakódó különféle idegen kulturré­­tegek dienére is megőrizték faji jellegüket és őskulturájukat s ez az őskultura, (mely legerősebben a románokban él tovább) az összes balkáni népeket összeköti. Látjuk tehát, hogy ezen előadásaiban vetette liléig az alapot, melyen legutóbb tovább épített. Most már ezt a közös ősi trák kultúrát visszaviszi egészen a prehisztorikus korba s megállapítja, hogy ez nemcsak a balkáni népekre, hanem a magyarokra, csehekre és tótokra is kiterjed, mely népek valameny­­nyien ma is őrzik építkezési stílusukban, népviseletükben, hagyományaikban a kö­zös őskultúra egybekapcsoló vonásait. Így például a magyar népviselet formái, díszí­tései szerinte ugyanabból a forrásból ered­nek, mint a román népies öltönyök hasonló mintái. A világ előtt fekszik már egy fran­cia nyelven írott s illusztrációkkal gazda­gon díszített munka. A régi román mű­vészet történetéről (Paris, Boccard, 1922.). Jorga és Bals tollából, melyben a román nemzeti művészet kezdetei vissza vannak vezetve a trák ősökéig úgy, amint ezt a kapcsolatot Jorga már régebben helyreállí­totta a politikai történet keretén belül. A román nép történetéről német nyelven írt (Gólba, 1905.) művében. A trák őskultúra tehát Iorgáék szerint egyenlő az ősromán kultúrával s ez , az ősromán kultúra viszont alapja és forrása mindazon népek kultúrájának, melyek a németek kivételével Közép-Európában és a törökök kivételével Délkelet-Európában él­nek. Hogy mily messzemenő politikai as­pirációk húzódhatnak meg e merész elmé­let mögött, könnyű belátni. Mintha, a régi dákoromanizmust látnók feléledni új, ha­talmasan kibővített és a változott politikai viszonyokhoz alkalmazott formában. Mint­ha ez a trákorománizmus arra volna hi­vatva, hogy tudományos igazolását adja szegére nyugalomba helyeztetett. Két esz­tendő múlva aztán, mikor,mint uj szolgá­idra székhelyemre átköltöztem, hírem, tud­tam, s beleegyezésem­ nélkül, kizárólag an­nak jóvoltából, aki a holmimat összeszedte s becsomagolta, a régi frakk is eljött velem új otthonomba. Egy téli délután odaszóltam az öreg Pé­ternek, a vaksi hajdúnak: — Péter bácsi, én ma hat órakor szán­kón átmegyek Csabára. Bál lesz, pakkolja be a frakkomat, meg ami ilyenkor kell. Az öreg vaksi Péter, aki a szolgabíró és a gyakornok urak mellett a gondos és mindig dörmögő anyós szerepét töltötte be, páratlan nagymestere volt a csomago­lásnak. Olyan ügyesen be tudta rakni a ruhát, a cipőt, s más minden egyebet a táskába, hogy én aztán hazafelé jövet ugyanazokat a dolgokat alig voltam képes belegyömöszölni ugyanabba a táskába, pe­dig nemcsak kézzel, hanem lábbal is ipar­kodtam a nehéz feladatot megoldani. Az öreg Péter most is pompásan becsomagolt. A baj csak az volt, hogy nem a jobbik frakkomat,, hanem a kinőtt ,jogászkori frak­komat csomagolta be, s igy én a csabai nőegyesület batyubáljára csak valami hirte­­lenében kölcsönkért szalonkabátban me­hettem el, s mert igy mégse mutogathat­tam magamat, hát csak az étterem egyik zugából néztem a mulatságot. Az igaz, hogy a frakk történetéről értesült hölgyek vigasztalásul a batyubálra bőségesen ösz­­szehordott földi javakból agyonetettek, mindazonáltal­ ez a bál mégsem tartozik legkedvesebb emlékeim közé, hiszen ama bizonyos nagyjelentőségű második négyest is át kellett engednem valami olyan Pa­tai úrnak, akinek csak egy frakkja volt ugyan, de az­ rajta volt. . Hazaérkezvén, elmondtam Péternek, hogy hogy megjáratta velem, s azt indít­­ványoztam, hogy az ócska frakkot újabb tévedések megelőzése céljából nyomban adja el valakinek! Péter az eladásra nem vállalkozott, s azt mondta, hogy Békésem midenkinek van frakkja, akinek dukál, hogy frakkja legyen, — olyan embernek

Next