Budapesti Hírlap, 1925. március (45. évfolyam, 49–73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
2 Ebert Frigyes. 1871-1925. Budapest, febr. 28. Meghalt a német államszövetségnek sorrendben első köztársasági elnöke. 1918 november 9-én Kidben lökték félre Németországban a monarchista államrendet. Háromhónapos interregnum után — amelynek ugyancsak Ebert volt a forradalmi kormány elnöke— a weimari úgynevezett alkotmányozó nemzetgyűlés új, köztársasági államformával ajándékozta meg a földre terített német birodalmat. Ugyanez a nemzetgyűlés 1919 február 16-án megválasztotta a német köztársaság első államfőjének a18 éves Ebert Frigyest. Ebert munkásból lett egy nagy birodalom első alkotmányos tényezője. Mint szíjgyártólegény kezdte a pályafutását, mint szociáldemokrata agitátor és egy brémai szocialista lap cikkírója folytatta, majd képviselő lett és rövid ideig Bebel mellett a szociáldemokrata párt társelnöke. Pártjának mérsékelt frakciójához, az úgynevezett revizionistákhoz tartozott és mint a mérsékelt többségi szocialisták vezéralakja került a köztársaság elnöki székébe. A történelem azt bizonyítja, hogy politikai értelemben jóformán minden nép puha, könnyen gyúrható tömeg, amelynek nincs határozott nemzeti érzéke és akarata és csak akkor képes cselekedni, sőt egyáltalán mozogni, ha feje és gerince, ha különösképpen tehetséges vezetői vannak. A tömegek tanultságának általánosan nagyobb szintje — mint a németek esete is bizonyítja — nem ad mozgási energiát. A monarchikus gondolat a német nép széles rétegeinek lelke mélyén gyökerezett. Mégis az államformát egyik napról a másikra megváltoztatják, s aki 1918 őszén mint monarchista tért nyugovóra, másnap reggelre meggyőződéses republikánusnak ébredt fel. Lloyd George egyik cikkében megállapítja, hogy ha Németországnak 1918őszén egy Clemenceau-ja van, egy, lebirhatatlan erejű szelleme, aki az összeomlás pillanatában össze tudja fogni népét, akkor a novemberi fegyverszünetet sohase kötötték volna meg, a német haderő a Rajna vonalán megásott volna, Németország még legalább egy évig ellenállt volna és tisztességes békét köthetett volna. Igaza, elveszed ember, mert a saját Bagyinkája telekürtöli a várost, hogy az ő ügyvédjét megvesztegették, s az összejátszott a másik Bagyinka fiskálisával! Érted már most a dolgot?! — Érteni értem, de ... — No, szép öcsém, ez a „de“ azt mutatja, hogy nem való vagy ügyvédnek; legjobb lesz, ha régi terved szerint beállsz a vármegyéhez. Azt tanácslom: iparkodjál az árvaszékhez bejutni, mert ott csakugyan szükség lenne olyan emberre, aki az árvákat és özvegyeket oltalmazza! Az árvaszékhez nem kívánkoztam, mert tudtam, hogy akkoriban jóformán kivétel nélkül minden árvaszéknél olyan nagy volt a restancia, hogy még mielőtt az árvaszéknél őrzött pénzét megkaphatta volna, a legtöbb kiskorú aggkori végelgyengülésben smtt meg. A Bagyinka-ügy következtében azonban mégis búcsút mondtara az ügyvédbojtárságnak, s a nemes vármegye őszi közgyűlésén megválasztottak a szomszéd járásba szolgabirónak. Szülővárosom öszszes Bagyinkái rám szavaztak,pedig senki támogatását sem kértem. Kedves principálisom erre nézve azt mondta, hogy nyilván azért szavaztak rám a mi gazdáink, mert attól féltek, hogy ha el nem visznek a szomszéd járásba szolgabírónak, a nyakukon maradok ügyvédnek. Mondanom se kell, hogy az én kedves principálisom csak tréfált, s igazában azért álltak mellém a mi gazdáink, mert akkor még olyan világ volt, hogy ha egy-egy fia nekiindult az életnek, az egész város örömmel segítette. Ma már nálunk is modernebbek az emberek s ha közülük valaki egy kicsit ki akarja dugni a fejét, megható egyetértéssel úgy vágják kupán, mint bármely másik alföldi kulturgócpontban. A régi lokálpatriotizmusnak ott is vége van, pedig ez valaha olyan nagy volt, hogy Jisilák Bál gazdájata egyszer, mikor észrevette, hogy a nyári országos vásárra kevesebb jószágot hajtottak föl, mint máskor, hát jómaga is kivitte két szép borjas-tehenét a vásártérre. A két szép borjas-tehénre akadt volna is mindjárt vevő, de Zsilák uram Ez a tárgyilagos, bárha súlyos búcsúszó, amit Ebert sirllantjánál mondani lehet. Ám ez sem Ebertet, a puritán, a becsületes, egyszerű embert, hanem a pártembert és rajta keresztül pártját érinti. Noslie, a német volt szocialista hadügyminiszter, aki különben ugyancsak jelöltje volt az elnöki széknek, könyvet írt a német forradalomnak kiéli kitöréséről az 1920 márciusban kirobbant Kapp-puccsig terjedő idejéről. Ez a könyv, mely Ebert elnökségének a történetére is kiterjed, hű leírása a demokráciáért vívott improduktív német „szabadságharcnak“, melynek balszélső kilengéseit a szociáldemokraták csak a jobbszélsők segítségével tudták leverni, hogy megmenthessék a maguk számára a nagynehezen megszerzett hatalmat. Az e napokban elhunyt frantingot és Ébertet, mint az első szocialista miniszterelnököt, illetve államfőt emlegetik. De ez tévedés. Millerand, Briand és Painleve, valamennyien szociáldemokraták, megelőzték őket. Ámde míg a francia elődök kedvezőbb társadalmi helyzetből sarjadva, nagy kultúrájukon átszűrték a szocialista tanításokat és pártszempontokon felülemelkedve tettek tanúságot a maguk államférfias képességéről s vele az egyoldalúan szociáldemokrata álláspont kormányzásra képtelen merevségéről, addig Ebertnek csak az a nem mindennapi dicsőség maradt meg, hogy mint a marxi és bébeli szocializmus dogmatikusa a páratlanul fegyelmezett német munkásmozgalomnak patyolatfehéren puritán vezetője volt. Erkölcsében, mint ember egyszerű és nagy volt. De emberi kiválóságával nem tartott lépést államférfim képessége, mert az új alkotmány, sovány hatalmat adott a kezébe. Ebert és a mögötte álló erők gyengék voltak ahhoz, hogy az általuk magukra szabadított antant-politikát ellensúlyozzák. Ezért volt kénytelen Ebert elviselni a Ruhr-vidék megszállását, mely halálos csapást jelentett éppen saját táborára, a német munkásságra. »És ezért volt kénytelen egyre inkább jobbfelé orientálódni a belső politikában, míg végre eljutott a határozottan naciolista ízű Luther-kormányig. És ezért vesztette el saját pártjának a bizalmát. Ez év májusában telt volna le Ébert mandátuma. Aligha választották volna meg újra. Ám politikai pályájának a rajzában nem egyéni tragikumát, baki jelentette, hogy: a két tehén nem eladó. — Miért állt hát ki velük a vásárra? — kérdezte a kupéé. — Azért. — válaszolta önérzetesen Zsilák Pál uram — hogy nagyobb és szebb legyen a csabai vásár! nem pártjának a tragikumát kell látni, amely párt politikai fejlődésének a megtorpanása és pályájának az esése amerre csak nézünk, elkerülhetetlenül elkövetkezik a gyakorlati érvényesülés ama pillanatában, amikor a hatalmat eléri. n . * Egy téli délután ugy öt óra tájban c.rugós szánkó állt meg a szolgabirói hivatal előtt. Néhány pillanat múlva beállított Beöthy Aldzsi, aki a fási vadászatokróljött s a tizenegyórás vonattal akart Pestre indulni. A főszolgabíró régi jóbarátja volt Beöthy Aldzsinak, nagy örömmel fogadta hát a kedves vendéget, vacsorát penderített s engem is meginvitált. A vacsora pompás volt, s Beöthy Aldzsi úgy sziporkázott, hogy én szinte félholtra nevettem magamat. Vacsora után Beöthy Aldzsi megnézte az óráját:• No, még van másfél órám. Az indulásig még játszhatnánk valamit. — De baj van ám! — szólt némi szégyenkezéssel a főszolgabíró. — Tudniillik ez az én új szolgabírám nem tud kártyázni. Beöthy Aldzsi rám meresztette a szemét, s mint valami vizsgálóbíró, faggatni kezdett: — Azt még értem, hogy ferblizni nem tudsz, mert a ferblihez élettapasztalat és Intelligencia kell, de preferencezni csak tudsz?! — Sajnos, nem tudok. — Filkózni se tudsz? — Sajnos, filkózni se tudok.— De durákozni csak tudsz? — Nem tudok én kedves bátyám még durakozni se. Aldzsi bátyám a főszolgabíróhoz fordult. —• Te, én arra gyanakszom, hogy ez a fickó be akar engem csapni! Tud ez kártyázni, de letagadja, mert azt gondolja magában, hogy én holnap reggel emint Pestre megérkezem, egyenesen a belügyminiszterhez szaladok, s elújságolom neki, hogy látottam Magyarországon egy szolgabírót, aki nemcsak hogy ferblizni, de még durakozni se tud, s a belügyminiszter aztán örömében . A jogászdiákok frakkja a tudori felavatás után egynémely függő államadósságok, s a diploma usztatásával járó rendkívüli, s előreláthatóan előre nem látott kiadások fedezése céljából régeiben rendszerint a kandiéhoz került. Ila kivételképpen mégis akadt olyan fiatalúr, aki tanulmányainak befejezése után nemcsak a tudori oklevelet, hanem a jogászkori frakkját is hazavitte, a família nagyon örült, mert hiszen a hazakerült frakk azt mutatta, hogy az ifjú rendes és komoly férfiú. A komoly férfiú aztán szorgalmas s jó magaviselete jeléül az agyontáncolt, kinőtt, vedlett frakk helyébe szép új frakkot kapott, a jogászkori frakk pedig az ereklyetárba került, hogy majdan a késő unokák is meg-megsimogathassák a példás életű előd derék mivoltának bizonyságát. Az én jogászkori frakkom is hazakerült. Igaz, hogy az órám nem került haza, de hát annyi zsebmetsző volt akkoriban Pesten, hogy az én órámat is ellophatta valamelyik! A kinőtt frakk helyébe új frakkot kaptam, a régi pedig a szekrény leghátulsó Budapesti Hírlap 1925 március 1 . (49. sz.)" Trákorománizmus, írta Sicutus. A tudományt politikai célokra felhasználni, önző és erőszakos hatalmi törekvésekhez tudományos színezetű jogcímeket teremteni, ha másként nem lehet, hát a tudományos adatoknak és eredményeknek a politikai célokhoz való mesterséges hozzáidomításával is, ezt a mesterséget senki sem érti jobban, mint a románok. Feltűnik előttünk a múltból a dákorománizmus eszméje, melyhez a XVIII. század végén három balázsfalvi román tanár vetett a kútfők önkényes magyarázatával és merész kombinációkkal történeti alapot. Ez az alap a tárgyilagos tudomány ítélőszéke előtt éppen nem bizonyult szilárdnak, annyira nem, hogy ma már abban a formában, ahogyan Sinkaiék megalkották, maguk a számottevőbb román történészek is lomtárba valónak ítélik. De ez nem változtat semmit azon a tényen, hogy a dákorománizmus, mint hatalmas és gyümölcsöző politikai eszme átment az összes románság köztudatába. A románok egészen megrészegültek attól a gondolattól, hogy ők a nagy rómaiak egyenes utódai, Erdély földjének őslakói, akiket a később bejövő magyarok nem győztek le fegyverrel, hanem velük szövetségre lépve a szerződéseket később nem tartották meg s a románokat elnyomták. Az így fanatizált tömegekben öltött testet a román irredentizmus eszméje, melynek másfélszázados pályafutása és politikai eredményei fájdalmasan ismeretesek. Mikor a múlt század végén megérkezett ridokorománizmus elméletének hazai és külföldi tudósok részéről a cáfolata, a román irredenta mozgalom már oly hatalmas méreteket öltött, hogy ez tudományos cáfolatokkal, de — amint tudjuk — semmiféle eszközzel nem volt többé visszafordítható. A tiszta tudomány beavatkozása csak akkor lett volna hatásos, mikor még a dákorománizmus is egyedül tudományos területen mozgott s nem vált politikai eszmévé, tellát a kezdet kezdetén. Akkor azonban ellensúlyozó tudományos beavatkozás nem történt senki részéről. Ezek a gondolatok ébredtek telkünkben, amikor a Budapesti Hírlap ez évi február 20-i számában tudósítást olvastunk Németh Imre tollából Jorga Miklósnak, az ismert nevű román politikusnak és historikusnak a párisi Sorbonncon legújabban tartott előadásairól. A tudósító ösztönszerűleg megérzi, hogy Jorga akkor, amikor a egyszerre felviszi at innét egyenesen államtitkárnak! A főszolgabíró erősítgette, hogy bizony én csakugyan nem tudok kártyázni. — No öcsém, — szólt aztán hozzám komolyságot szintélve Beöthy Aldzsi, — tűrt szivemből sajnállak. Mert aki kártyázni nem tud, Magyarországon nem csinálhat karriert! Hát ami a karriert illeti, abban nem lesz igaza Aldzsi bátyámnak, de hogy pótoljam azt, amit addig elmulasztottam, már mint nyugalmazott államtitkár megtanultam tarokkozni. A partnereim ugyan elég gyakran előhozakodnak azzal, hogy kár volt a tanulással gyötörni magamt, mert most is éppen úgy játszom, mintha sohase tanultam volna tarokkozni, de hát én ezt nem veszem nagyon a szívemre, mert tudom, hogy a négyestarokk szabályai szerint a partnert szidni kötelesség, meg aztán enyhülés, s még a kárörömnél is tisztább lelki öröm! Irák és kelta őskultúra alapján közös nevezőre igyekszik hozni nemcsak a kis-antantban egyesült heterogén népeket, hanem a bolgárokat, görögöket, sőt a magyarokat is, voltaképpen politikai propagandát csinál a kis-antant megszilárdítása és jövője érdekében s éppen ezért különös nyomatokkal hívja fel erre a hazai tudományos körök figyelmét. Valóban ugy van. Itt megint valami készül a román tudomány részéről, mely erősen emlékeztet a dákoro■manizmusra s részünkről minden figyelmet megérdemel. A dolog nem egészen uj, előkészítése régebbi időre nyúlik vissza, csak éppen most kezd olyan alakot ölteni, mely ime már szélesebb körökben is ügyeimet kelt. Jorga már 1922-ben tartott előadásokat a Sorbonneon, melyek könyvalakban is megjelentek Parisban Championnál ugyanazon évben. Ez előadásnak veleje röviden az, hogy a Balkánon eddigelé egy nép sem tudott nemzeti államot alapítani, sem a bizánciak, sem a bolgárok, sem a szerbek, az itt keletkezett államalakulatok mind internacionális jellegűek voltak. Éppen ezért a régi népfajok, a trákok, illírek és kelták a rájuk rakódó különféle idegen kulturrétegek dienére is megőrizték faji jellegüket és őskulturájukat s ez az őskultura, (mely legerősebben a románokban él tovább) az összes balkáni népeket összeköti. Látjuk tehát, hogy ezen előadásaiban vetette liléig az alapot, melyen legutóbb tovább épített. Most már ezt a közös ősi trák kultúrát visszaviszi egészen a prehisztorikus korba s megállapítja, hogy ez nemcsak a balkáni népekre, hanem a magyarokra, csehekre és tótokra is kiterjed, mely népek valamenynyien ma is őrzik építkezési stílusukban, népviseletükben, hagyományaikban a közös őskultúra egybekapcsoló vonásait. Így például a magyar népviselet formái, díszítései szerinte ugyanabból a forrásból erednek, mint a román népies öltönyök hasonló mintái. A világ előtt fekszik már egy francia nyelven írott s illusztrációkkal gazdagon díszített munka. A régi román művészet történetéről (Paris, Boccard, 1922.). Jorga és Bals tollából, melyben a román nemzeti művészet kezdetei vissza vannak vezetve a trák ősökéig úgy, amint ezt a kapcsolatot Jorga már régebben helyreállította a politikai történet keretén belül. A román nép történetéről német nyelven írt (Gólba, 1905.) művében. A trák őskultúra tehát Iorgáék szerint egyenlő az ősromán kultúrával s ez , az ősromán kultúra viszont alapja és forrása mindazon népek kultúrájának, melyek a németek kivételével Közép-Európában és a törökök kivételével Délkelet-Európában élnek. Hogy mily messzemenő politikai aspirációk húzódhatnak meg e merész elmélet mögött, könnyű belátni. Mintha, a régi dákoromanizmust látnók feléledni új, hatalmasan kibővített és a változott politikai viszonyokhoz alkalmazott formában. Mintha ez a trákorománizmus arra volna hivatva, hogy tudományos igazolását adja szegére nyugalomba helyeztetett. Két esztendő múlva aztán, mikor,mint uj szolgáidra székhelyemre átköltöztem, hírem, tudtam, s beleegyezésem nélkül, kizárólag annak jóvoltából, aki a holmimat összeszedte s becsomagolta, a régi frakk is eljött velem új otthonomba. Egy téli délután odaszóltam az öreg Péternek, a vaksi hajdúnak: — Péter bácsi, én ma hat órakor szánkón átmegyek Csabára. Bál lesz, pakkolja be a frakkomat, meg ami ilyenkor kell. Az öreg vaksi Péter, aki a szolgabíró és a gyakornok urak mellett a gondos és mindig dörmögő anyós szerepét töltötte be, páratlan nagymestere volt a csomagolásnak. Olyan ügyesen be tudta rakni a ruhát, a cipőt, s más minden egyebet a táskába, hogy én aztán hazafelé jövet ugyanazokat a dolgokat alig voltam képes belegyömöszölni ugyanabba a táskába, pedig nemcsak kézzel, hanem lábbal is iparkodtam a nehéz feladatot megoldani. Az öreg Péter most is pompásan becsomagolt. A baj csak az volt, hogy nem a jobbik frakkomat,, hanem a kinőtt ,jogászkori frakkomat csomagolta be, s igy én a csabai nőegyesület batyubáljára csak valami hirtelenében kölcsönkért szalonkabátban mehettem el, s mert igy mégse mutogathattam magamat, hát csak az étterem egyik zugából néztem a mulatságot. Az igaz, hogy a frakk történetéről értesült hölgyek vigasztalásul a batyubálra bőségesen öszszehordott földi javakból agyonetettek, mindazonáltal ez a bál mégsem tartozik legkedvesebb emlékeim közé, hiszen ama bizonyos nagyjelentőségű második négyest is át kellett engednem valami olyan Patai úrnak, akinek csak egy frakkja volt ugyan, de az rajta volt. . Hazaérkezvén, elmondtam Péternek, hogy hogy megjáratta velem, s azt indítványoztam, hogy az ócska frakkot újabb tévedések megelőzése céljából nyomban adja el valakinek! Péter az eladásra nem vállalkozott, s azt mondta, hogy Békésem midenkinek van frakkja, akinek dukál, hogy frakkja legyen, — olyan embernek