Budapesti Hírlap, 1925. május (45. évfolyam, 98–122. szám)
1925-05-01 / 98. szám
Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 98. szám. (Ára 2000 kor.)______Péntek, május 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona, Anetkiában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyedszám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az öiszes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc Felelős szerkesztő: Länder Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rékk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vilikert József-kurut 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Május, Budapest, ápr. 30. Ne gondoljunk a házbérre, a részletfizetésre, a kincstári haszonrészesedésre, a 17.000-res szorzószámra és egyéb polgári örömre, hanem vegyük ki részünket a tavasz ébredéséből, virágbaborult költészetéből. Zengjen az élet szimfóniája és enyhüljön a lelkek disszonanciája. Szűnjön meg a badar kísérlet bárkit is kizárni a május ünnepléséből. Mindenkinek, a társadalom bármely osztályához tartozzon, joga van résztvenni benne. A vörös május ma már csak rossz álom. A dolgozó munkások nevében és a 8 órai munka érdekében sem lehet kisajátítani május elsejét. A polgári társadalom hozzá való joga semmivel sem kisebb, mint a szocialistáké. Ha már ünnep, ne legyen osztályünnep. Ne válasszon el bennünket, hanem inkább egyesítsen mindnyájunkat. Mennyivel okosabb, emberségesebb dolog volna a szocialistáktól, ha ezt a szép napot arra használnák fel, hogy békítő szellemben csináljanak világnézetüknek propagandát, nem pedig arra, hogy erejüket fitogtassák, az öklüket rázzák, az osztályharc örvényeit mélyítsék. Két dolgot már megtanulhattak volna. Az egyik, hogy a világ lépésrőllépésre amúgy is szemlátomást demokratizálódik és ezt a bizonyos mértékig kívánatos folyamatot az erőszak, a fenyegetődzés csak lassítja. A másik, hogy sohasem fog nekik sikerülni az egész világot a maguk képére átalakítani, mert eszméikből hiányzik a mindeneket egyensúlyozó éskiegyenlítő erő. Gyakorlati kísérleteik világraszóló kudarcokat vallottak. Ránk akarták erőszakolni politikai és világnézeti dogmáikat, ki akarták irtani a régi eszményeket, zsarnokai akartak lenni az új világnak, a demokrácia százrétű köpenyébe bújtattak minden felforgató eszmét és ahol csak lehetett, útját állották a természetes kibontakozásnak, a történelmi fejlődésnek. De mind hiába. A háború következtében a hatalom sok helyütt az ölükbe hullott ugyan, de nem tudták megtartani és kénytelenek titokban vagy kívülről támogatni a polgári hatalmat, hogy veszett fejszének a nyelét megtartsák. Sem a háborút nem tudták megakadályozni, sem a békét nem tudták megteremteni, sem az újjáépítés munkáját nem tudták biztos vágányra terelni, sem a lelkek gyógyulását nem tudták elősegíteni. Arra kérjük tehát a szocialista urakat, hogy legyenek egy kicsit csendesebbek és szelidebbek. Engedjék meg, hogy velük együtt reméljük a kikeletet, mely már nem soká késhetik. Az öszszes polgári társadalmak épp úgy óhajtják a békét, mint a szocialista világ. A béke álarcaiban járó háborútól már mindenki irtózik, a polgár csakúgy, mint a szocialista. A felfogásbeli különbség az, hogy az egyik fél az igazságtalan békébe is hajlandó belenyugodni, a másik fél a nemzet jogaiból, javaiból meg akarja menteni azt, amit lehet. Most már mindenki láthatja, hogy a demokrácia nevében diktált békék nem hoztak rendet és nyugalmat. A jogfosztott népeket csak erőhatalommal tartják féken. Ezt nem bírja ki sem az elnyomó, sem az elnyomott. És ma már a győztesek táborából hallatszanak a legerélyesebb hangok a békerevízió mellett. Persze nem a kormányok, nem a hivatalos politikusok és diplomaták akarnak revideálni, ők még mindig a háborúból élősködnek és a mesterségesen szított tömegszenvedélyekben keresik igazolásukat. A sorsközösség, mely győzőre és legyőzöttre egyformán nehezedik, ezeket a tömegszenvedélyeket le fogja lohasztani és a Poincarék lassanként levitézlenek. Óriási fordulatra mutat, hogy Hindenburg neve a jóhiszeműek szemében békét jelent és nem alkalmas ürügy a békefolyamat megakasztására. Az igazságos béke vágya és gondolata hatalmas erővel tör előre. Amerika már nem ad pénzt háborúra, a kardcsörtetőktől pedig követeli a háborús adósságok törlesztését. A kisantant sem folytathatja a végtelenségig zsarnokoskodásait, mert már világszerte figyelmet és megütközést keltenek. Mindez derültebbé teszi az idei májust, mint volt a tavalyi, amikor háromhetes sztrájk elnémította a fővárosi sajtót, a külpolitikában pedig az egész vonalon még az erőszak és a hódítás szelleme garázdálkodott. A tavasz ébredésével most összeesik az életkedv, az életösztön ébredése. Érezzük a bilincsek tágulását és a nemzeti öntudat visszatérését. Éveken át jóformán vezetés nélkül bolyongtunk a jelszavak sivatagjában. Tisza István óta Bethlen István az első vezérpolitikus, aki fellendült arra a magaslatra, ahonnét irányt mutat és célt bsz ki a nemzetnek. Az ő vezérmondata, hogy az egész társadalomnak részt kell venni a nemzetépítés munkájában. Az osztályharcot, melyről holnap oly sokat fognak beszélni, abba kell hagyni és a nemzet érdekét és akaratát kell fölébe helyezni. Nehéz, de nem lehetetlen feladat. A szimbolikus májusi ünnepen próbáljátok meg, nézzetek becsületesen és bizalommal egymás szemébe. Talán nem elérhetetlen a magyar kikelet. Eb a vadász kutya nélkül írta Bársony István. Az országos vizslaklub, a magyar foxferriertenyésztők egyesületével együtt, országos ebkiállítást rendez május 3-án az Állatorvosi Főiskola (VII., István út 2.) tágas telkén, ahol hasonló kiállítások keretében évről-évre gyönyörködhetnek az érdeklődök a legjobb ebanyagiban, amelyet a tenyésztők és a tulajdonosok ilyenkor bemutatnak. A május 3-iki ebkiállítást mindenfajta nem luxuseb számára, de különösen vadászebek számára rendezik a legjelesebb magyar szakemberek. Elsőrangú vizslaanyag lesz a kiállítás dísze és gerince, ami nem szállítja le a foxterrierkiállítás másnemű értékét. Hisz köztudat az vadászkörökben, hogy a vadászebek közt a vizslát illeti az elsőség, mert a feladatai értelmi klaszszisa magasan emelkedik a többi vadászeb intellektusa fölé. A kiállításon látni fogjuk a többek közt a legjobb dokérmon-, továbbá a különféle nyájörző-, meg a rendőrkutya-típusokat is; mindezek fölött mégis a vizslakiállítástól várhatjuk a legszebb és legtökéletesebb eredményeket. A minden tekintetben kifogástalan vizsla esztétikailag is a legszebb az ebfélék közt. A szépség fogalma ugyan nem csupán csak esztétikai lehet, mert például a laikus szemének legcsúnyább buldogg a maga nemében éppenséggel klasszikus szépség a ..szakértő“ véleménye szerint. Ugyanígy vagyunk a legbozontosabb komondorral is, amely pedig a vizslához viszonyítva, sehogysem vihetné el az esztétikai szépségdíjat. Minden ebfajta közt ugyanis a vizslának van legarányosabb alakja, legértelmesebb feje, legkifejezőbb szeme, és legváltozatosabb, legérdekesebb életfeladata. Mutatványok végrehajtására, cirkuszi szereplésre, alkalmasabb ugyan az uszkár, de nemes hivatása, mint az ember leghívebb társának, csak a vizslának van, amelyet, mint vadásztársat, az uszkár már azért sem közelíthet meg, mert nincsenek meg benne a vizsla nagyszerű öröklött tulajdonságai, különösen a finom orr (szaglás), amely a vizslát a többiek közt verhetetlenné teszi. A vizsla értelmességének a fokozata részben veleszületett tulajdonság, tehát egyéni, de ennek a fejlesztése és kiképzése már a hozzáértő vadászok műve és feladata. Az egyéni jó tulajdonságok annál valószínűbbek, minél tisztább a faj, amelyből a vizsla generációkon át leszármazott, a faji tulajdonságokat tehát a szakszerű tenyésztés biztosítja, amely mai napság már megköveteli a pedigreét, kimutatását annak, hogy milyen elődöktől származott az az eb, amelyet a tenyésztő érdemesnek tart arra, hogy megtartsa az idomitás számára. A pedigree tehát tulajdonképpen igazi nemeslevél. Ma már eljutottunk oda hogy — angol és német példára — nemcsak törzskönyvezett vizslaanyagunk van, hanem magyar fajtának törzskönyvezett olyan vizslatörzsünk is, amelyet a szakember az első szempillantásra megkülönböztet a többitől. A kaposvári magyar vizslatenyésztők egyesületének a vívmánya és érdeme ez. A magyar vizsla szine sárga (világosabb és sötétebb), alakja az angol pointeré, amelyből kétségtelenül a legtöbb tulajdonság van is benne: különös értéke a mi éghajlatunkhoz teljes akklimatizáltsága és igen jó idomíthatósága, meg a szívóssága. De orr dolgában, márpedig ez a vizslatulajdonságok koronája, a tiszta angol fajták (a pointer meg a setter) ma még előtte járnak a mi sárga vizsláinknak, a tenyésztés legnagyobb feladata tehát egyelőre a legkiválóbb sárgavizsla-orr kitenyésztése marad. Jó orra ugyan minden vadászebnek szüksége van, de egyiknek sem annyira, mint a vizslának, amely éppen az orrával végzi a legszubtilisabb feladatokat, például egy sebzett fürjecskének a gazosban felkutatását, megtalálását. Amikor általában vadászebekről beszélünk, tudnunk kell, hogy tulajdonképpen kevés ebfajtával van dolgunk, mert a vizslaféléken kívül csak a véreb, meg a tacskó és a foxterrier számít vadászebnek; a kopó tudniillik már régen száműzve van a „tisztességes“ vadászeb-társadalomból; az agár sohasem is volt vadászeb, csak „sinkorán“, (Chien courrent, azaz futóeb), a disznós-kutya pedig olyan specialitás, amelyet inkább a gyakorlat fejleszt, semmint a fajiságban rejlik. Disznós-kutya akármelyik bátor kuvaszból válhatik, hisz’ a vaddisznó megállításához, csakis bátorság kell. Az orr a disznós-kutyánál mellékes, mert a disznó penetráns bűzét még az ember is jól megérzi. A rókafogó borzfojtogató foxterrier meg a tacskó szintén olyan „illatos“ ellenféllel dolgozik, amelyet már meszsziről megérez; a véreb is erős szimatra talál a vérnyomon s a sebzett nagyvadat jobban követheti, mint a vizsla a sebzett foglyot. Ámbár a véreb remek feladatokat old meg, az orra finomsága nem versenyezhet a vizsláéval. A vizslák közt pedig a legjobb orrnak az angol pointerek (ezek i simaszörűek), meg az angol setterek (ülök s ülve jelzők, ezek hosszúszörűek) közt vannak. Utánuk következnek az angollal ma már erősen kevert német vizslák, amelyekkel körülbelül egyforma klasszisnak a mai magyar sárgavizslák. Lássuk most röviden, mi emeli a vizslát minden más vadászeb fölé; miért fordul tehát a figyelmünk elsősorban a vizslához, amellyel kapcsolatban legigazabb az a közmondás, hogy eb a vadász kutya nélkül. Tessék csak elképzelni a magános vadászt, amikor bizonytalanul rója a mezőt, járja a tarlót, a kukoricást, a répaföldeket, a gazosokat, és sohasem tudja, mikor repül, vagy ugrik előle valami vad. lehet, hogy elmegy a lapuló vad mellett néhány lépésnyire, de az nem kel föl, nem mutatja meg magát; a vadász perig csak megy-megy, fárad, töri magát, vaktában, és végül is alig ér el valami eredményt, üres a tarisznyája. Az erdőben még nehezebb a sorsa. Ott már egészen tanácstalan, amikor kisvadat keres. A nádasban ha lelő valamit, sokszor nem bír utána menni, nem bírja megkenteni a zsákmányát, amely elvesz számára. De ha vizslája van, mi több, jó vizslája, akkor az mindent elvégez helyette, ami nehéz és bizonytalan feladat; neki csak egy marad: hogy idélje azt a vadat, amelyet, a vizslája megőrzött, megállott. Az a vadász, akinek jó vizslája van, tizedrésznyi ide-oda szaladgálással mulathat egész nap. Akinek nincs vizslája, az hamar kidől, mert folyvást mozognia kell; hajtja-kergeti a reménység, hogy: no, talán amott lesz vad; nézzük meg még azt a krumpliföldet, azt a sálas lapost —és a végén izzadtan-fáradtan ül meg valahol, kedvetlenül, mert hiába futkosott s az Egy óra a berlini orosz követségen. — A szovjetkövetség söröstéje. — A volt cári palota kincsei. — Berlin legválogatottabb szellemi társasága. — Egy sereg orosz-magyar között. Mi újság otthon ? — Lenin képe. — Berlin, ápr. 28. (Saját levelezőnktől.) A berlini orosz nagykövetség negyedévenként sörestét ad diplomaták, újságírók és a szellemi élet vezetőinek tiszteletére. Magyar hírlapíró előtt eddig zárva volt az Unter den Lindenen fekvő volt cári palota. Még akkor is, amikor az orosz-magyar kereskedelmi szerződés ratifikálásának lehetősége még megvolt. «ÉS most, hogy ez a szerződés a papírkosárba hullott, a német elnökválasztás harca közepette, e nevezetes összejövetelre meghívót kapott a Budapesti Hírlap tudósítója is. Hogy miért nem hívtak meg eddig és miért hívtak meg éppen most, nem tudom. De mert úgy állott a meghívón, hogy a szovjet nagykövet, Jirestinsky úr szívesen lát, kötelességemnek tartottam a barátságos meghívásnak eleget tenni. Az orosz követség másfél esztendő előtt birtokába vette a cári uralom berlini palotáját. Mindent megtalált, amit Szaszanov képviselője 1914. augusztusában otthagyott. A gyönyörű berendezést, a drága szőnyegeket, az arany- és ezüstasztalkészletet, a páratlan értékű porcellánt, csak a téli kert díszei pusztultak el. Az új orosz követség mindent a helyén is hagyott, — egy kivétellel. A cárok képeit hordotta föl a padlásra. Helyükbe természetesen Lenin képe került. Frakkos szolga fogad. Vörös szőnyeg fut föl az emeletre. Ott három óriási, fehér fényben ,úszó terem és vagy hat kis szalon várja a vendégeket. Minden szalonnak más a színe, más a bútora, más a jellege. Az egyikben valaha II. Vilmos tanácskozott a minden oroszok cárjával a világpolitikáról. A másikban a két birodalom császárnői foglalkoztak az udvari pletykákkal. A harmadikban mindenható miniszterek és diplomaták tárgyaltak titkos szerződésekről, békéről és háborúról. Lakájok jártak lábujj hegyen és kínáltak frissítőket. A múltnak emlékei azonban itt már nem kísértenek. Hiányzik belőlük az udvari levegő. Csak a keret a régi. Mrestinsky nagykövet a legnagyobb szívességgel üdvözli vendégeit. Kívánja, hogy mindenki jól érezze magát nála. Többet azonban nem mond. Nem mondhat, mert A Budapesti Hirlap mai sxáma 16 oldal,