Budapesti Hírlap, 1925. május (45. évfolyam, 98–122. szám)

1925-05-01 / 98. szám

Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 98. szám. (Ára 2000 kor.)______Péntek, május 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona, An­etkiában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyed­szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese­ Hirdetéseket Budapesten felvesznek az öiszes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc Felelős szerkesztő: Länder Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rékk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili­­kert József-kurut 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Május, Budapest, ápr. 30. Ne gondoljunk a házbérre, a részlet­­fizetésre, a kincstári haszonrészesedésre, a 17.000-res szorzószámra és egyéb pol­gári örömre, hanem vegyük ki részün­ket a tavasz ébredéséből, virágbaborult költészetéből. Zengjen az élet szimfó­niája és enyhüljön a lelkek disszonan­ciája. Szűnjön meg a badar kísérlet bárkit is kizárni a­ május ünnepléséből. Mindenkinek, a társadalom bármely osztályához tartozzon, joga van részt­­venni benne. A vörös május ma már csak rossz álom. A dolgozó munkások nevében és a 8 órai munka érdekében sem lehet kisajátítani május elsejét. A polgári társadalom hozzá való joga semmivel sem kisebb, mint a szocialis­táké. Ha már ünnep, ne legyen osztály­ünnep. Ne válasszon el bennünket, ha­nem inkább egyesítsen mindnyájunkat. Mennyivel okosabb, emberségesebb do­log volna a szocialistáktól, ha ezt a szép napot arra használnák fel, hogy békítő szellemben csináljanak világné­zetüknek propagandát, nem pedig arra, hogy erejüket fitogtassák, az öklüket rázzák, az osztályharc örvényeit mé­lyítsék. Két dolgot már megtanulhattak volna. Az egyik, hogy a világ lépésről­­lépésre amúgy is szemlátomást demok­ratizálódik és ezt a bizonyos mértékig kívánatos folyamatot az erőszak, a fe­­nyegetődzés csak lassítja. A másik, hogy sohasem fog nekik sikerülni az egész világot a maguk képére átalakí­tani, mert eszméikből hiányzik a min­deneket egyensúlyozó és­­kiegyenlítő erő. Gyakorlati kísérleteik világraszóló kudarcokat vallottak. Ránk akarták erőszakolni politikai és világnézeti dog­máikat, ki akarták irtani a régi eszmé­nyeket, zsarnokai akartak lenni az új világnak, a demokrácia százrétű köpe­nyébe bújtattak minden felforgató esz­mét és ahol csak lehetett, útját állották a természetes kibontakozásnak, a tör­ténelmi fejlődésnek. De mind hiába. A háború következtében a hatalom sok helyütt az ölükbe hullott ugyan, de nem tudták megtartani és kénytelenek titok­ban vagy kívülről támogatni a polgári hatalmat, hogy veszett fejszének a nye­lét megtartsák. Sem a háborút nem tud­ták megakadályozni, sem a békét nem tudták megteremteni, sem az újjáépítés munkáját nem tudták biztos vágányra terelni, sem a lelkek gyógyulását nem tudták elősegíteni. Arra kérjük tehát a szocialista ura­kat, hogy legyenek egy kicsit csende­sebbek és szelidebbek. Engedjék meg, hogy velük együtt reméljük a kikeletet, mely már nem soká késhetik. Az ösz­­szes polgári társadalmak épp úgy óhajt­ják a békét, mint a szocialista világ. A béke álarcaiban járó háborútól már mindenki irtózik, a polgár csakúgy, mint a szocialista. A felfogásbeli kü­lönbség az, hogy az egyik fél az igaz­ságtalan békébe is hajlandó belenyu­godni, a másik fél a nemzet jogaiból, javaiból meg akarja menteni azt, amit lehet. Most már mindenki láthatja, hogy a demokrácia nevében diktált bé­kék nem hoztak rendet és nyugalmat. A jogfosztott népeket csak erőhatalom­mal tartják féken. Ezt nem bírja ki sem az elnyomó, sem az elnyomott. És ma már a győztesek táborából hallat­szanak a legerélyesebb hangok a béke­­revízió mellett. Persze nem a kormá­nyok, nem a hivatalos politikusok és diplomaták akarnak revideálni, ők még mindig a háborúból élősködnek és a mesterségesen szított tömegszenvedé­­lyekben keresik igazolásukat. A sorsközösség, mely győzőre és le­­győzöttre egyformán nehezedik, ezeket a tömegszenvedélyeket le fogja lohasz­­tani és a Poincarék lassanként levitéz­­lenek. Óriási fordulatra mutat, hogy Hindenburg neve a jóhiszeműek szemé­ben békét jelent és nem alkalmas ürügy a békefolyamat megakasztására. Az igazságos béke vágya és gondolata ha­talmas erővel tör előre. Amerika már nem ad pénzt háborúra, a kardcsörte­­tőktől pedig követeli a háborús adóssá­gok törlesztését. A kis­antant sem foly­tathatja a végtelenségig zsarnokosko­­dásait, mert már világszerte figyelmet és megütközést keltenek. Mindez derültebbé teszi az idei má­just, mint volt a tavalyi, amikor három­hetes sztrájk elnémította a fővárosi sajtót, a külpolitikában pedig az egész vonalon még az erőszak és a hódítás szelleme garázdálkodott. A tavasz éb­redésével most összeesik az életkedv, az életösztön ébredése. Érezzük a bilin­csek tágulását és a nemzeti öntudat visszatérését. Éveken át jóformán veze­tés nélkül bolyongtunk a jelszavak si­vatagjában. Tisza István óta Bethlen István az első vezérpolitikus, aki fel­lendült arra a magaslatra, ahonnét irányt mutat és célt bsz ki a nemzet­nek. Az ő vezérmondata, hogy az egész társadalomnak részt kell venni a nem­­zetépítés munkájában. Az osztályhar­cot, melyről holnap oly sokat fognak beszélni, abba kell hagyni és a nemzet érdekét és akaratát kell fölébe helyezni. Nehéz, de nem lehetetlen feladat. A szimbolikus májusi ünnepen pró­báljátok meg, nézzetek becsületesen és bizalommal egymás szemébe. Talán nem elérhetetlen a magyar kikelet. Eb a vadász kutya nélkül írta Bársony István. Az országos vizslaklub, a magyar foxfer­­riertenyésztők egyesületével együtt, orszá­gos ebkiállítást rendez május 3-án az Állat­orvosi Főiskola (VII., István­ út 2.) tágas telkén, ahol hasonló kiállítások keretében évről-évre gyönyörködhetnek az érdeklő­dök a legjobb ebanyagiban, amelyet a te­nyésztők és a tulajdonosok ilyenkor be­mutatnak. A május 3-iki ebkiállítást mindenfajta nem luxuseb számára, de különösen vadász­ebek számára rendezik a legjelesebb ma­gyar szakemberek. Elsőrangú vizslaanyag lesz a kiállítás dísze és gerince, ami nem szállítja le a foxterrierkiállítás másnemű értékét. Hisz köztudat az vadászkörökben, hogy a vadászebek közt a vizslát illeti az elsőség, mert a feladatai értelmi kl­asz­­szisa magasan emelkedik a többi vadászeb intellektusa fölé. A kiállításon látni fogjuk a többek közt a legjobb doké­rmon-­, továbbá a külön­féle nyájörző-, meg a rendőrkutya-típuso­­kat is; mindezek fölött mégis a vizsla­­kiállítástól várhatjuk a legszebb és legtö­kéletesebb eredményeket. A minden tekintetben kifogástalan vizsla esztétikailag is a legszebb az ebfélék közt. A szépség fogalma ugyan nem csupán csak esztétikai lehet, mert például a laikus sze­mének legcsúnyább buldogg a maga nemé­ben éppenséggel klasszikus szépség a ..szakértő“ véleménye szerint. Ugyanígy vagyunk a legbozontosabb komondorral is, amely pedig a vizslához viszonyítva, se­­hogysem vihetné el az esztétikai szépség­­díjat. Minden ebfaj­ta közt ugyanis a vizslának van legarányosabb alakja, legértelm­esebb feje, legkifejezőbb szeme, és legváltozato­sabb, legérdekesebb életfeladata. Mutatvá­nyok végrehajtására, cirkuszi szereplésre, alkalmasabb ugyan az uszkár, de nemes hivatása, mint az ember leghívebb társá­nak, csak a vizslának van, amelyet, mint vadásztársat, az uszkár már azért sem kö­zelíthet meg, mert nincsenek meg benne a vizsla nagyszerű öröklött tulajdonságai, különösen a finom orr (szaglás), amely a vizslát a többi­ek közt verhetetlenné teszi. A vizsla értelmességének a fokozata részben veleszületett tulajdonság, tehát egyéni, de ennek a fejlesztése és kiképzése már a hozzáértő vadászok műve és fel­adata. Az egyéni jó tulajdonságok annál valószínűbbek, minél tisztább a faj, amely­ből a vizsla generációkon át leszármazott, a faji tulajdonságokat tehát a szakszerű tenyésztés biztosítja, amely mai napság már megköveteli a pedigreét, kimutatását annak, hogy milyen elődöktől származott az az eb, amelyet a tenyésztő érdemesnek tart arra, hogy megtartsa az idomitás szá­mára. A pedigree tehát tulajdonképpen igazi nemeslevél. Ma már eljutottunk oda hogy — angol és német példára — nemcsak törzsköny­vezett vizslaanyagunk van, hanem magyar fajtának törzskönyvezett olyan vizslatör­zsünk is, amelyet a szakember az első szempillantásra megkülönböztet a többitől. A kaposvári magyar vizslatenyésztők egyesüle­tének a vívmánya és érdeme ez. A magyar vizsla szine sárga (világosabb és sötétebb), alakja az angol pointeré, amelyből kétség­telenül a legtöbb tulajdonság van is benne: különös értéke a mi éghajlatunkhoz tel­jes akklimatizáltsága és igen jó idomítha­tósága, meg a szívóssága. De orr dolgában, már­pedig ez a vizslatulajdonságok koro­nája, a tiszta angol fajták (a pointer meg a setter) ma még előtte járnak a mi sárga vizsláinknak, a tenyésztés legnagyobb fel­adata tehát egyelőre a legkiválóbb sárga­­vizsla-orr kitenyésztése marad. Jó orra ugyan minden vadászebnek szük­sége van, de egyiknek sem annyira, mint a vizslának, amely éppen az orrával végzi a legszubtilisabb feladatokat, például egy sebzett fürjecskének a gazosban felkutatá­sát, megtalálását. Amikor általában vadász­ebekről beszélünk, tudnunk kell, hogy tu­lajdonképpen kevés ebfajtával van dolgunk, mert a vizslaféléken kívül csak a véreb, meg a tacskó és a foxterrier számít vadász­ebnek; a kopó tudniillik már régen szám­űzve van a „tisztességes“ vadászeb-társa­dalomból; az agár sohasem is volt vadász­eb, csak „sinkorán“, (Chien courrent, azaz futóeb), a disznós-kutya pedig olyan specialitás, amelyet inkább a gyakorlat fejleszt, semmint a fajiság­­ban rejlik. Disznós-kutya akármelyik bá­tor kuvaszból válhatik, hisz’ a vaddisznó megállításához, csakis bátorság kell. Az orr a disznós-kutyánál mellékes, mert a disznó penetráns bűzét még az ember is jól megérzi. A rókafogó borzfojtogató fox­terrier meg a tacskó szintén olyan „illa­tos“ ellenféllel dolgozik, amelyet már mesz­­sziről megérez; a véreb is erős szimatra talál a vérnyomon s a sebzett nagyvadat jobban követheti, mint a vizsla a sebzett foglyot. Ámbár a véreb remek feladatokat old meg, az orra finomsága nem verse­nyezhet a vizsláéval. A vizslák közt pedig a legjobb orrnak az angol pointerek (ezek i simaszörűek), meg az angol setterek (ülök s ülve jelzők, ezek hosszúszörűek) közt van­nak. Utánuk következnek az angollal ma már erősen kevert német vizslák, amelyek­kel körülbelül egyforma klasszisnak a mai magyar sárgavizslák. Lássuk most röviden, mi emeli a vizslát minden más vadászeb fölé; miért fordul tehát a figyelmünk elsősorban a vizslához, amellyel kapcsolatban legigazabb az a köz­mondás, hogy­ eb a vadász kutya nélkül. Tessék csak elképzelni a magános va­dászt, amikor bizonytalanul rója a me­zőt, járja a tarlót, a kukoricást, a répaföl­deket, a gazosokat, és sohasem tudja, mi­kor repül, vagy ugrik előle valami vad. lehet, hogy elmegy a lapuló vad mellett néhány lépésnyire, de az nem­ kel föl, nem mutatja meg magát; a vadász per­ig csak m­egy-megy, fárad, töri magát, vaktában, és végül is alig ér el valami eredményt, üres a tarisznyája. Az erdőben még nehe­zebb a sorsa. Ott már egészen tanácstalan, amikor kisvadat keres. A nádasban ha lelő valamit, sokszor nem bír utána menni, nem bírja megkenteni a zsákmá­nyát, amely elvesz számára. De ha vizslája van, mi több, jó vizslája, akkor az mindent elvégez helyette, ami ne­héz és bizonytalan feladat; neki csak egy marad:­ hogy idélje azt a vadat, amelyet, a vizslája megőrzött, megállott. Az a vadász, akinek jó vizslája van, ti­­zedrésznyi ide-oda szaladgálással mulathat egész nap. Akinek nincs vizslája, az ha­mar kidől, mert folyvást mozognia kell; hajtja-kergeti a reménység, hogy: no, ta­lán amott lesz vad; nézzük meg még azt a krumpliföldet, azt a sálas lapost —é­s a végén izzadtan-fáradtan ül meg valahol, kedvetlenül, mert hiába futkosott s az Egy óra a berlini orosz követségen. — A szovjetkövetség söröstéje. — A volt cári palota kincsei. — Berlin legválogatottabb szellemi társasága. — Egy sereg orosz-magyar között. Mi újság otthon ? — Lenin képe. — Berlin, ápr. 28. (Saját levelezőnktől.) A berlini orosz nagykövetség negyedévenként sör­estét ad diplomaták, újságírók és a szellemi élet vezetőinek tiszteletére. Magyar hírlapíró előtt eddig zárva volt az Unter den Linde­­nen fekvő volt cári palota. Még akkor is, amikor az orosz-magyar kereskedelmi szer­ződés ratifikálásának lehetősége még meg­volt. «ÉS most, hogy ez a szerződés a pa­pírkosárba hullott, a német elnökválasztás harca közepette, e nevezetes összejöve­telre meghívót kapott a Budapesti Hírlap tudósítója is. Hogy miért nem hívtak meg eddig és miért hívtak meg éppen most, nem tudom. De mert úgy állott a meghí­vón, hogy a szovjet nagykövet, Jirestinsky úr szívesen lát, kötelességemnek tartot­tam a barátságos meghívásnak eleget tenni. Az orosz követség másfél esztendő előtt birtokába vette a cári uralom berlini pa­lotáját. Mindent megtalált, amit Szaszanov képviselője 1914. augusztusában ottha­gyott. A gyönyörű berendezést, a drága szőnyegeket, az arany- és ezü­stasztalkész­letet, a páratlan értékű porcellánt, csak a téli kert díszei pusztultak el. Az új orosz követség mindent a helyén is hagyott, — egy kivétellel. A cárok képeit hordotta föl a padlásra. Helyükbe természetesen Lenin képe került. Frakkos szolga fogad. Vörös szőnyeg fut föl az emeletre. Ott három óriási, fe­hér fényben ,úszó terem és vagy hat kis szalon várja a vendégeket. Minden sza­lonnak más a színe, más a bútora, más a jellege. Az egyikben valaha II. Vilmos tanácskozott a minden oroszok cárjával a világpolitikáról. A másikban a két biroda­lom császárnői foglalkoztak az udvari pletykákkal. A harmadikban mindenható miniszterek és diplomaták tárgyaltak tit­kos szerződésekről, békéről és háborúról. Lakájok jártak lábujj hegyen és kínáltak frissítőket. A múltnak emlékei azonban itt már nem kísértenek. Hiányzik belőlük az udvari levegő. Csak a keret a régi. Mrestinsky nagykövet a legnagyobb szí­vességgel üdvözli vendégeit. Kívánja, hogy mindenki jól érezze magát nála. Többet azonban nem mond. Nem mondhat, mert A Budapesti Hirlap mai sxáma 16 oldal,

Next