Budapesti Hírlap, 1926. április (46. évfolyam, 74–97. szám)

1926-04-01 / 74. szám

Budapest, 1926. XLVI. évfolyam, 74. szám. (Ára 2000 kor.) CsUtiSrtSk, április 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. EHIUtteai «,aki Egy hónapra 50.000 kanna, negyedért­. 135.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Grosehen, vasárnapon 40 Gr­OS ehess. E*y*­ *n hétköznap 2000 kor. Kislföldn az előfizetés kétszeres*. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden UfrdetSireda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vili. ker., József-körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23-84. Leveleim: Budapest 4. Postafiók 55. ....... ......................=== .... A magyar állam nevében! Irta Miskolczy Ágost dr­, budapesti kir. ügyész. Budapest, márc. 31. Az egész világon elterjedt francia nyelvű­ magyarázó szótár, a Petit Larousse, közli Magyarország nagy címerének képét a Szent Koronát tartó angyalokkal, de azt jegyzi meg, hogy Magyarországnak köztársasági alkot­mánya van. A francia szótárb­a e felületességé­ben mi is bűnösek vagyunk, legalább is annyiban, hogy az ezeréves magyar királyság eszméjét s azt, hogy alkot­mányunk a királyság intézményének sértetlen fentartását vallja alapelvül, nem domborítjuk ki eléggé a nagy­világ előtt. Ennek egyik példája az, hogy a ki­rályi bíróságok a fennálló szabályok szerint ítéleteiket a magyar állam ne­vében hozzák meg, illetve hirdetik ki. Ez a szó, állam, olyan jogi fogalom,­­amelynek bölcsészeti értelmét a nagy­­közönség alig ismeri, sőt általában azt lehet mondani, hogy ennek a fogalom­nak koránt sincs ü­nnepies jellege, ha­nem mint a polgárok közigazgatási, pénzügyi és közjogi függőségének ki­fejezője, avagy mint az államkincstár különböző vonatkozásainak mutatója él a köztudatban. Kétségtelen, hogy az állami élet olyan ünnepi megnyilatkozásánál, mint az ítélkezés, az lenne megfele­lőbb, ha az igazságszolgáltatás jogának kátforrásául tisztán az állami főhata­lomra történnék hivatkozás olyan alak­ban, amelyhez nem kapcsolódik sem az adóvégrehajtó, sem valamely föld­rajzi terület képe.­­Csodálatosképpen mindenkinek el­kerülte a figyelmét az, hogy nekünk van olyan közjogi fogalmunk, amely félreérthetetlenül, kizárólagosan, az erkölcsi finomság élességével s a mel­lett szinte titokzatos ünnepiességgel fejezi ki az állami főhatalom jellegét: ez a Magyar Szent Korona! A magyar nemzet az államot, mint a társadalommá szervezett nemzet egységét a Szent Koronában látta meg­testesítve. A Szent Korona valóságos megszemélyesítője volt az állami fő­hatalommal, úgy hogy régi közjogi törvényeink és írásaink, amint isme­retes, a szent korona egész testéről beszélnek s ezen értik az államhata­lom teljességét egyrészt, másrészt a magyar birodalomnak közjogi és fizi­kai foglalatát. Aki jogokat élvezett az országban, az a Szent Koronától kapta s ezért a Szent Korona tagjának ne­vezték. Ma, amidőn nincs jogtalan polgár, minden polgár a Szent Korona tagja. A király felett is, mint maga­sabb eszmei egész, a Szent Korona áll, amely együttesen magában foglalja a királyt és nemzetet, sőt azonos a haza fogalmával is. A magyar géniusznak csodálatra­méltó alkotása a Szent Korona tana, amelyben rejlő államjogi elmélet a magyar közjognak és állami szervezet­nek ma is kiinduló pontja. Szent István trónja ma is fennáll; a korona, amely fejét ékesítette, ma is szent ereklyénk; a közös hagyomá­nyok, amelyek az ország népeit egy­séges nemzetté forrasztották össze, ma is élnek s a Szent Koronához vezet­nek vissza. Jól mondja­ egyik legna­gyobb szónokunk: „Mintha a Koroná­nak bűvölő íratása lett volna, olyany­­nyira hajolt meg mindenki annak szent neve előtt, mintha a nagy Isten a Koronához kötötte volna a nemzet sorsát is, midőn a Korona tisztelete ingataggá lett, ingadozott maga az egész nemzet! A Szent Korona az ösz­­szetartás zászlaja lett és ma is az. A vélemények harca itt megszűnt, a pár­tok szenvedélye itt elhallgatott, a gyű­lölet itt lerakta fegyvereit, a hazafiság innen nyert táplálékot, buzdítást az összetartásra. “ Vájjon nem vétkezünk-e önmagunk ellen, ha háttérbe szorítjuk azt az esz­mét, amelyet a Szent Korona fejez ki, amely egyesíteni van hivatva a szíve­ket és lelkeket e fenséges jelvény alatt? Vájjon nem félünk-e, hogy a Szent Korona eszméjének elhalványodásával nem halványodnak-e el a kapcsolatok, amelyek a nemzet egészét ősrégi intéz­ményeihez és azokhoz fűzik, akiket a történelem és a hagyomány a ma­gyar nemzet sorsához fűzött? Vájjon nem gondoljuk-e, hogy ez az elhalványodás végleges megsemmisü­lésével járhat mindannak, amit az első szent király lángelméje és tettereje al­kotott? A magyar nemzet­­legdicsőbb emlé­kei Szent István koronájával vannak összeforrva; a Szent Korona védőszár­nyai alatt fejlődtünk, művelődtünk s dacoltunk az öldöklő századok vér­zivataraiban. Ez gyűjtötte maga köré Szent István birodalmának országait és népeit; varázshatása magyarázza meg a hűség érzelmeit, amelyek még akkor is megnyilvánultak, amikor mi magunk lettünk hűtlenekké a Szent Koronához. E varázshatását a Szent Korona ma sem vesztette el. A magyar Szent Korona jelképezi nemzeti államunk egységét, amely be­tölti Magyarország összes népeinek egész múltját. Közös áldozatok tartot­ták fenn dicsőségben, közös emlékek szentelték meg. Magyarország összes népeinek osztatlan, szent öröksége, benne van minden, ami minden ma­gyarul dobogó szívnek örök ideálja. A reménytelenség súlya alatt zokogó hazafias fájdalom nem homályosít­­hatja el a belőle kiáradó fénysugarat, amely igazságot, jogot, hatalmat jelent és feltámadást! Várjon miért helyettesítettük ezt a nekünk mindent jelentő, mindent ékes­szólóan megmondó fogalmat egy holt fogalommal, melyen csak annyi az ünnepiesség, hogy rajta könyvek szaga érzik? Vájjon miért nem ítélkezik a ma­gyar bíró a Magyar Szent Korona ne­vében?! GRÍZ írta Zábráczky József. Sáros vármegyében, a Felsővizközön, annak is a legutolsó sarkában, tehát egé­szen közel a világ végéhez, húzódott meg egy kicsi girbe-gurbautcás, faházas, sze­gény tót falucska, fogjuk reá, hogy Be­­liaró a neve. Ez nem fontos, mert a falut úgy sem k keresi senki. A lakosok csak ak­kor teszik ki lábukat a falu határából, ha törvény elé vannak citálva Svidnikre, Eperjesre, vagy ha vásárra kell menniök. Amerikát nem említem, hiszen oda a be­­haróiak úgy mennek, mintha csak a szom­szédba lépnének átal. De hát hová is, mi­nek is mennének. Krumpli, zab meg verem, így éhen nem pusztulnak, tűzifa van, meg nem fagynak, pálinkát meg mér Rosen­­feld, a korcsmáros, Kolyaba tisztelendő uram pedig megkereszteli, összeadja, elte­meti őket, a szerint, hogy kinek mi duká. A temetésről jut eszembe, hogy jó har­minc esztendeje él már a faluban Griz Igor kántortanító úr is.. Ezt különben azért illő tudni, mert a hótt embert olyan szé­pen búcsúztatni senki sem tudta egész Sáros vármegyében, mint ő. Még a Keezer méltóságos úr fejénél is ő fújta a búcsúz­tatót. Hordták is faluról falura. Ahol csak valamennyire tehetős halott volt, ott ő rn­­katta meg a népeket, illő árért. Ennek olyan szabott ára­­volt, mint Eperjesen a zsömlének, ahány strófát rendeltek a gyá­szolók, a sógorok, komák, szomszédok, jó és rossz emberek, annyi 20 krajcár. Ez lehet a magyarázata annak, hogy harminc esztendeje élt e szegény, csendes világban, sőt fölnevelt hat gyereket, még dugott pénze is volt — állítólag. Három leányt férjhez adott Amerikába, ezek annak idején kicsalták a két nagyob­bik fiút is, csak a legkisebbik, a Gyula gyerek maradt itthon. Ebből mindenáron papot akartak nevelni. Nem sikerült. Az eperjesi kanonok nagybácsi hiába támo­gatta szép szóval, nadrágiszíjjal az ott isko­lázó Gyula gyereket, nem hasz­nált, nem ta­nult a szentnek se. Majd minden osztályt megrepetálva, nagynehezen kivégezte a Lí­ceum negyedik osztályát. Tovább nem is­koláztatták. Mesterségre se adták, mert vékony, gyenge legényke volt. A kanonok nagybácsi betudta dijnoknak a pénzügy­igazgatósághoz, hadd körmöljön, ha meg jól viszi saját-dolgát, még irodatiszt is le­het, hiszen a kanonok úr vasárnap dél­utánonként — borocska mellett — együtt szokott preferáncozni a fináncdirektor úr­ral. Griz megállta a helyét, körmölt hűsége­sen, ugy hogy pár év múlva írnok lett. Élt csendesen. Nem volt semmi különös passziója, csak a cigaretta, meg a költé­szet. Igen, Griz Gyula nagy titokban ver­seket irt. Minden vasárnap délután kisé­tált az Eperjeshez közelfekvő „Erdei lak“­­hoz s ott szavalta önmagának verseit. Ilyen­kor szentül meg volt arról győződve, hogy ha annak idején ő is részt vett volna a Pe­tőfi—Tompa—Kerényi-versenyben, a pál­mát ő nyeri. Egy nap azonban úgy az írnokság, mint a költőségnek majd hogy vége nem lett. Tifuszbeteg lett s jó sokáig nyomta a kórházi ágyat, m­ig szédelegve talpra állott. A pénzügyigazgató — egy preferáncozás után — adott néki szabadságot, menjen haza Beharóra s addig vissza se jöjjön, míg össze nem szedi magát. Könnyű azt mondani, — eredj haza! Tesék ám megtenni, ilyen gyöngén. Vasút nincsen. Frakkórra pénz nincsen, de talán pénzért sem menne olyan messzire.­ Gya­log nem bír menni, hiszen az egy­­ napig járó úr. Mit tegyen? Töprengve járt-kelt a piactér napos oldalán. Egyszer csak messze­ütközik valakivel. Nini, hiszen ez a szom­szád Beharóról, a Hubcsik Jóska­­bácsi. Örvendeztek egymásnak szörnyen , az öreg tót szívesen vállalta, hogy szekerén hazaviszi a pan Gyulkót. Déli harangszó után indulnak, így is csak hajnalban lesz­nek otthon, hosszú az út, sok a part s portékát visz a Rosenfeld botosnak. Sie­tett is Griz szörnyen, hogy kis csomagjá­val idejében ott legyen a Hubcsik szekeré­nél. Nem sietett annyira, hogy mikor a főutcáról a vásártérre fordult be, a járdán egy elejtett tízforintos bankót meg ne pil­lantson. Fölvette, de mit tegyen vele? Be kellene vinni­­a rendőrségre, de akkor le­késik a szekérről. Zsebrevágta. Majd, ha visszajön, beszolgáltatja. Ilyen előzmények után került haza Griz Gyula. Öreg anyja-apja tyukkal-kaláccsal­ — sőt slapacskával is — tartották, csakhogy erőre kapjon a legkisebb, az itthon maradt gyerek.­gy reggel Griz mama a pitvar küszö­krumplit hajazott s az udvaron előtte fel­­alá sétáló fiával beszélgetett s különöskép­pen szidta a krumpliférget, hogy minő kárt tesz az Isten áldásában. Gyula közbe­­közbe végignézett — a kis kapu felett — az utcán. Nem sok látnivaló volt bizony ott, ha csak az nem, hogy egy csapat gye­rek pigézett, odébb az Andorkáék kölyök­­kutyája riogatta a harangozó libáit. A ha­­rangozóné egy kővel úgy dobta vékonyan a kutyát, hogy ez vonulva loholt haza. Aztán Mikuláné vette hátba a gyerekét, mert az utárokba kicsorgó trágyalében áztatta a lábát, meg a pendelyét. A lábat bánná a fene, de a pendelyt néha mosni is kell. Egy ilyen kipillantáskor szinte elkiáltá­­ magát. Gyula. — Édesanyám, ki az a gyönyörű leány, aki errefelé jön? — Majd megmondom, ha ide ér, — felelt Őrizné. Máris beköszön hangos szóval az útról egy feltűnően szép leány: — Jóreggelt Gríz néni! — Istenem, Iste­nem, mindig csak dolgozik, minő szorgal­mas háziasszony. —­­Jóreggelt. Már én csak ilyen vagyok, — felelt fanyaran Grizné a nélkül hogy még csak az út felé is pillantott volna. Ezt észrevette a leány s hirtelen az ud­var közepén megbűvölten álló fiatalember­hez fordult. — Á. á, hát így kell magával találkoz­­kedves Griz. Hallom, hogy itthon felénk sem néz. Ez igazán nem tudja, hogy Kolvaba van Kassáról a személyemben — nem, pihen s szép. Bizonyosan tisztelendőéknél itthon prepa lányuk — az én Lovászy Márton megérkezett Budapestre. Lovászy Márton, a Károlyi-kormány volt kultuszminisztere, emigrációjából haza ér­kezett. Tegnap délután lépte át a magyar határt s noha ellene is vádiratot adtak ki, személyes szabadságát senki sem zavarta meg. Feleségének betegsége késztette a ha­­zajövetelre és nem a politikai szereplés vá­gya. Visszatérése érdekében politikai ba­rátai régóta egyengetik az utat, de a moz­galom azért nem sikerült eddig, mert Lo­vászy nem akart a politikai szereplésről le­mondani Most valószínűen deferálni fog a helyzetnek, hogy itthon maradhasson. Lo­vászy önkéntesen ment számkivetésbe s így csak az emigráció idején elkövetett cselek­ményeiért tartozik számadással a magyar bíróságnak. Nem a mi hivatásunk annak megítélése, hogy büntetőjogi szempontból Lovászy kül­földi múltja mennyiben likvidálható. Ő az emigránsok mérsékelt elemei közé tartozott, keserű emlékeket idéz fel bennünk, de nem a gyűlölet érzését; nem kívánnánk a Lová­szy üldözésére serkenteni, ámde politikai inaktiválásának már csak a gondolatát is vissza kellene utasítanunk. Sok szem figyeli most a külföldről, hogy mi fog történni az első visszatért emigránssal. Olyan példát kell adnunk a Lovászy esetében, amely a többi kintm­aradottra is alkalmazható s a­mely letöri az oktalan és jogtalan politikai reménykedéseket. A magyar haza jó anya és megbocsát megtért fiainak, de ennek az anyának sok hű gyermekére is vigyáznia kell és ezért nem felejthet. A Budapesti Hírlap mai száma 14 oldal.

Next