Budapesti Hírlap, 1926. április (46. évfolyam, 74–97. szám)

1926-04-01 / 74. szám

2 Lovászy hazatérésének körülményeiről alábbi tudósításunk számol be: Lovászy útja és fogadtatása. Ma este féltíz óra után szocialista és radikalista politikusok kisebb csoportja jelent meg a Keleti pályaudvaron a Bécs­ből hatévi távollét után hazaérkező Lo­vászy Márton üdvözlésére. A bécsi gyors­vonat negyedórás késéssel futott be a pá­lyaudvar üvegcsarnokába és az egyik elsőosztályú kocsiból mosolygó arccal, jó­kedvűen lépett ki Lovászy Márton a kí­séretében lévő Nagy Vince és Ruppert Rezső nemzetgyűlési képviselőkkel. Az emigrációból hazatért politikust sorra ösz­­szecsókolták fogadására megjelent bará­tai, majd virágcsokrot nyújtottak át neki és a pályaudvar előtt beültették egy autó­taxiba. A megjelent újságírók kérdezősködésére Lovászy Márton elmondotta, hogy volt ugyan egy kisebb kellemetlensége az utón, de szerencsére elmúlt és most na­gyon boldog, hogy itthon lehet, mert a felesége beteg és ő ápolni akarja. További kérdezősködésre kijelentette, hogy itthon marad, de politikával nem foglalkozik a jövőben. Amíg Lovászy az újságíróknak inter­jút adott, az autótaxi mellett egy nagy ma­gánautó várakozott detektívekkel, s ami­kor Lovászy autója barátainak kalaplen­­getése közben megindult a város felé, a detektívek autója szorosan a nyomában haladva követte. Munkatársunk utána járt a Lovászy által, említett kisebb kellmetlenségnek és a következőket sikerült megtudnia: Lovászy Márton hétfőn ígéretet kapott a bécsi ma­gyar követségen, hogy legkésőbb szerdán hazautazhat Budapestre. Az útlevelet pótló hazautazási igazolványt azonban szerdán délután két óráig nem kapta meg és ami­kor a követségen érdeklődött, tudomására hozták, hogy a külügyminisztériumból még nem érkezett meg a hozzájárulás hazauta­zásához. Két óra után Nagy Vince nemzet­gyűlési képviselő, aki azért utazott Bécsbe, hogy Lovászyt Budapestre kísérje, kereste fel Nagy Árpád báró bécsi főkonzult, aki azután közölte, hogy megjött Budapestről a felhatalmazás, és így kiállíthatja a haza­utazási engedélyt. Háromnegyed ötkor in­dult el Bécsből Lovászy Márton és Hegyes­halomig minden akadály nélkül utazott. Hegyeshalomnál Rupert Rezső nemzetgyű­lési képviselő szállt fel a vonatra és az­ Országos Kossuth Párt nevében üdvözölte Lovászyt. Néhány perccel később megje­lent Lovászyék fülkéjében a vonaton szol­gálatot teljesítő Szlovák Lajos rendőrkapi­tány és udvariasan felszólította Lovászyt, hogy csomagjaival együtt kövesse őt a rendőrség részére fentartott fülkébe. Lo­vászy eleget tett a felszólításnak és a kép­viselőkkel együtt átment a rendőrségi fül­kébe, ahol a képviselők megkérdezték a rendőrkapitányt, hogy miért történt ez az intézkedés. Szlovák rendőrkapitány egy számmal megjelölt és február 12-éről kelt belügyminiszteri rendeletre hivatkozott, amely arra vonatkozóan tartalmazott uta­­sítást, hogy ha Lovászy a határt átlépi, aki szörnyen unja magát s ha itt-ott ven­­­­dége nem jött volna, bizonyosan megőrül ebben a fészekben. Nem-e volna kedve most sétálni jönni az erdőbe? Oly szép, oly költői most künn. Lombsuttogás, ma­dár dal, vadvirág, mézédes szamóca! — A fiam nem mehet, mert velem jön a mezőre. — szólt oda kurtán, ridegen Grizné. — Úgy? — Na jó. — talán majd más­kor, ugy­e Griz úr? — Csábítóan pillan­tott a fiú felé, majd elköszönt. — Haszontalan rosszposztó. — morgott Grizné. — már az én* beteg fiamra is ki­veted a hálót? Nem hagyom, inkább meg­fojtalak, te kigyó. Moroghatott Grizné amit akart, nem hal­lott abból egy szót sem Gyula. Előtte csak a karcsú, szép, fényesszemü legányalak le­begett, lombzugás, madárdal, vadvirágok, mézédes eprek között. Mire a delet harangozták, már készen volt az első szerelmes vers „Olgához" — mert igy hívták Kolyaba tiszteletes úr leá­nyát. Beszélhetett, könyöröghetett, sírhatott, dühönghetett Grizmanra, amennyit akart, ettől kezdve Gyula hűséges rabja, árnyéka lett Olgának, különösen akkor, mikor ver­seit szavaltatta vele s kijelentette, hogy Griz egy helyes fiú, nem való Beharóra, de még Eperjesre se, majdnem olyan jó kiállítású gyerek, mint assán a Lengyel­­földy báró. Az egy nagyszerű káné. Elegáns, bátor, sőt néha szemtelen a pre­pákkal szemben, szinte csoda. Neki is küldött már virágcsokrot, nem volt mel­lette más, csak egy névjegy. Az is minő elegáns. Csak annyi rajta. ..Lengyelföldy é­s felette egy hétágú korona. Nem k­ercik, nem eredeti? A fehér kamásni, meg mo­nokli senkinek sem áll olyan jól, mint neki. Legfeljebb magának állna úgy, ked­rendőri felügyelet alá helyezendő. A kép­viselők felvilágosították a rendőrkapitányt, hogy ez a rendelet idejét múlta, mert Lo­vászy nem a kormány tudta nélkül utazik Budapestre, különben is erre hatósági en­­gedelme van. A rendőrkapitány erre hiva­tali úton, a képviselők pedig táviratban fordultak a belügyminisztériumhoz, azon­nali intézkedést kérve és mire a vonat Ko­máromba érkezett, már meg is történt az intézkedés: Lovászy Márton szabad, a feb­ruári intézkedés megsemmisíttetett. Komá­romtól Budapestig azután Lovászy Márton már zavartalanul tette meg az utat. A kormány hozzájárult, hogy Lovászy szabadlábon védekezzék. I­ovászy Márton hazatérésével kapcsolat­ban beavatott helyen a következőket mon­dották a Budapesti Hírlap munkatársának: — Tény az, hogy Lovászy Márton a kormány tudtával és hozzájárulásával ér­kezik vissza Budapestre. A kormánynak az emigráció kérdésében elfoglalt állás­pontja ismeretes. Minden emigráns haza­térhet, ha hajlandó a bíróság előtt felelni azokért a tettekért, melyeket külföldi tar­tózkodása alatt elkövetett. Ez természete­sen vonatkozik Lodászy Mártonra is. Ehhez még hozzá lehet fűzni azt, hogy olyan ese­tekben, amikor enyhébb bűncselekménnyel van az illető vádolva, vagy ha az illető nem vett részt a Magyarország ellen kül­földön folytatott propagandában és kam­pányban és ezekben az ellenséges indulatú akciókban passzív magatartást tanúsított, úgy — mint ez Lovászy Márton esetében is történt, aki a legutolsó másfél eszten­dőben semmiféle magyarellenes akcióban nem j­átszott szerepet, — a kormány hoz­zájárulhat ahhoz, hogy az illető szabad­lábon védekezhessék. Így történt ez a jelen esetben is ,amikor is Lovászy Márton meg­kapta az engedelmet ahhoz, hogy az ellene emelt vádak ügyében szabadlábon várja l e a bíróság ítéletét. Lovászy Márton haza­engedését az a körülmény is elősegítette, hogy felesége súlyos betegen fekszik. Lo­vászy Márton ellen egyébként magyaror­szági szereplése miatt semmiféle vádirat nincsen és csupán külföldön írott újság­cikkei miatt többrendbeli sajtóvétséggel van vádolva. A szocialisták és a kormány között nincsen paktum Lovászy ügyében- nak az aláírását Lovászy eddig megtagadta, azzal a megokolással, hogy az megalázó lenne reá nézve, most azonban, tekintet­tel felesége súlyos betegségére, rászánta magát ennek a reverzálisnak aláírására. Hasonló eset történt egyébként Kernstock Károly ügyében is, aki ellen pedig sokkal súlyosabb okok miatt tettek vádat, mint Lovászy ellen. Mikor Kernstock felesége meghalt, akkor megengedték neki, hogy hazatérjen Budapestre, a reverzálist azon­ban nem íratták alá vele, mivel Kernstock kijelentette, hogy nem szándékszik Magyar­­országon maradni. Egy heti budapesti tar­tózkodás után tényleg vissza is­­utazott Berlinbe. Lovászy Márton azonban, értesü­lésünk szerint, végleg Budapesten akar maradni. Budapesti Hírlap 1926 április 1.­­Ti. sz.) A szociáldemokrata­ párt részéről a kö­vetkezőket mondották munkatársunknak: " Az a hír, mintha Lovászy Márton hazatérése n­evében a szociáldemokrata­ párt és a kormány között paktum jött volna létre abban az irányban, hogy Lová­­szyt ne tartóztassák le, nem felel meg a valóságnak. Ellenben tudjuk azt, hogy már hosszabb ideje folynak a tárgyalások ar­ról, hogy Lovászy Márton hazatérését vala­milyen formában lehetővé tegyék. Ezeknek a tárgyalásoknak eddig azért nem volt eredménye mert Bécsben Lovászával is alá akartak íratni egy reverzálist, amely­ben kijelenti, hogy Magyarországra való hazatérése után politikával egyáltalában nem fog foglalkozni. Ennek a nyilatkozat­ves Gyula, mert nagyon hasonlít a megje­lenése a báróéhoz. Még úgy griz nem volt soha megfőzve mint Griz Gyula. A szálka belé volt verve. — Néki úgy kell kinézni, mint a bárónak — minden­képpen tetszeni akar. — Miként? — Venni kell fehér kamásnit, monoklit, s csináltatni kell névjegyet. Nem lesz rajta más, mint csak a „Griz“ és — és? — Itt a bökkenő. — A báró hétágú koronát nyomtatott, de mit nyomasson ő? — Eh, — ha a kissárosi Ring zsidó lószerszámlán lehet ötágú ko­rona, miért ne lehetne az ő névjegyén? — Úgy sem fogja ő ezt mutogatni, használni, csak egyet küld Olgának vadvirágcsokor­ral. A harangozó fia majd elviszi. — Pénze van, itt a mellényzsebben a talált tízforin­tos, ebből telik bőven minden, csak be kell menni Eperjesre. A hónap első szerdáján Hudcsik megint ment portékáért, hozzá csatlakozott Griz Gyula is. Hűvös éjjeli kocogtak a város felé. Éjfél­tájban annyira megfáztak, hogy az öreg tót tanácsára, — egy felvert korcsmárostól, — Gyula szilvóriumot vett. Az ingyenes fuvarért Griz szívesen kínál­­gatta Hubcsikot, úgy annyira, hogy mikor a fiaskó közepetáján járták, az öreg beszé­des lett. Miről beszélhetett volna másról, mint a Baharóról, annak belső életéről, így külö­nösképpen Kolyaba tisztelendő urékról. Ennél a pontnál még jobban kínálta Gyula a szilvázist. — Bár ne tette volna, mert igy megtudta, hogy az öreg Kolyaba, — hiába pap, mégis csak vén szamár, a felesége meg méltó párja. Mit neveltek a szép gyerekeik­ből? — A fiuk rablás miatt ül Illaván. A nagyobbik leányuk rossz személy valahol Miskolcon, vagy Gyöngyösön, s ez­ lesz a kicsiből is, aki most itthon van. — Ugyan­ugyan Jósika bácsi, már ho­gyan mondhat ilyet, — hördült fel Giiz Gyula. — Mondom, — százszor mondom, — pattogott az öreg, — ide járnak ki a városi gavallérok vendégségbe. Az a két vén em­ber traktálja őket, mint leánynézőket, az Olga meg jár velük az erdőbe sétálgatni ... sétálgatni ... , S az öreg Hubcsik nagy megvetésre big­­­geszti a száját. Mint a háborodott, olyan volt kora reggel Griz, mikor Eperjesre értek. Ödöngött a mellékutcákon, míg csak szerelmes szive meg nem győzte, hogy ez az öreg tót bizo­nyosan berúgott, azért beszélt ilyen lehe­tetlen dolgokat az ő imádott Olgájáról. — Bolond a paraszt, ha részeg. Mindent megvásárolva, kora délután in­dultak haza. Nagy vo­lt a teher, majd min­dig lépésben mentek, öreg este volt már, mikor a Svidniki nagy korcsma előtt meg­álltak etetni. Míg a lovacskák jóízűen ro­pogtatták a lucernát, addig ők befordultak a nyitott ajtójú ivóba, egy kis italra, egy­­pár harapásra. A pislogó lámpafény mel­lett csak egy vendég bóbiskolt, az is va­lami vándorszínész félének nézett ki, bár később kassai jogásznak mondta magát. Gyalogszeres ember volt, látszott a poros cipőin. Persze, hogy összeismerkedtek, hogy is lehetne az másként egy útszéli korcsmá­ban. A második pohár bornál már koc­cintottak, sört vittek bort az útra is, mikor kitudódott, hogy az új ismerős is Beharóra megy. A két fiatalember legtöbbnyire a szekér után ballagott, még­pedig Griz hallgata­gon, míg az i­degen vígan beszélt össze­vissza mindenfélét. Úgy látszott, hogy már előzően ihatott, de most útközben is gya­korta kortyangatott a borosüvegből. Grízt hiába kínálta. — Mi járatba, — kihez megyen Beha­tóba, — kérdezte nagysokára Griz. A fiatalember nevetgélve felelt: — Megmondjam? — No, nem bánom, de ígérje meg szavára, hogy senkinek sem mondja el. — ígérem. — Hát a papákhoz, jobban mondva az Olguskához, akivel Kassáról vagyunk nagy barátságba. Az öregek előtt majd úgy te­szünk, mintha én leánynézőbe járnék. Ol­­gus pompás kis jószág. — Ismeri? Griz majd összeesett. Leült az ut árkába s fejét lehorgasztva, homlokát simogatta, s panaszkodott, hogy igen fáj a feje. Az utitárs mellételepedett s borozgatva mulattatni akarta a szótalan Grízt. — Bizony pajtásom, az Olgus pompás leány. Micsoda temperamentum, hogy tudja ugratni a balekot. — Istenem Atyám! — nyögött magába Griz, — az én Olgám­, az, akit én szentnek tartottam, — ilyen lenne. — Hát mégis igazat beszélt az öreg Hubcsik? — Jó anyáimnak oka volt sírni, kétségbe esni! Útitársát a szekér után küldte, ő majd a királyhegyi ösvényen elébük kerül. Többé senki sem látta Griz Gyulát. Az volt az általános hiedelem, hogy ittas fővel beesett a királyhegyi feneketlen buliba. Itt a mélység szélén találták meg Griz verseit, átkötve fekete zsinórral, ezen monokli lógott, letakarva egy pár fehér kamásnival. A beharóiak beszélik, hogy a fehérhajú öreg Grizné azóta a templomot járja, s a Mária-szobor előtt valakit, átkoz nap-nap után. Anglia nem aél kegyelmet az elítélt kommunistáknak. Az alsóház ülése. London, márc. 25. (Saját tudósítónktól.) Az alsóház minapi ülésén Lansbury munkáspárti képviselő fe­lhívta a kormány figyelmét azokra az elítéltekre, akik különféle politikai termé­szetű cselekményekért börtönben vannak. Megemlékezett az írországi forrongások el­ítélt szereplőiről, a sztrájk miatt rendbontó bányászokról, majd rátért felszólalásának tulajdonképpeni céljára, a nemrégiben el­ítélt kommunisták ügyére. Elismerte, hogy ezek a politikai agitáció hevében mondot­tak és tettek olyan dolgokat, amelyek a jelenlegi rend és a kormányzat alapelvei­vel nem férnek össze, és így a lázítás és izgatás jogi minősítése alá estek. A ház élénk derültsége közben figyelmez­tette a kormányt arra, hogy az angol tör­ténelem mindenkori tanúsága szerint a „ma“ rebellisei népesítették be a „holnap“ kormánypárti padjait. Azoknak az embe­reknek a közszabadságok értelmében felt­­­tétlen joguk volt azt mondani, ami nekik­­ tetszett s a kormánynak nem lett volna szabad addig közbelépni, míg valóban a cselekvés terére nem léptek. Semmi pa­nasza sincs a foglyok bánásmódja miatt. Mindamellett az a véleménye, hogy ezeket az elítélteket, mint politikai foglyokat, kü­lön osztályban kellene elhelyezni és a sze­rint is kezelni, ha már nem minősítették őket államfoglyoknak. Figyelmezteti a kor­mányt, hogy a katonák ma már szavazó­polgárok s mindenkinek, aki meg akarja szabadítani a közt a háborús és katonai terhek átkától, teljes joga van, hogy ezt a véleményét a polgárok elé terjessze s fel­hívja őket, hogy szavazatukkal az ilyen programot valló jelölteket támogassák. Lansbury javaslatához több más munkás­párti képviselő is csatlakozott s felszólítot­ták a kormányt, hogy az elítélt kommu­nisták hátralevő büntetésének elengedését eszközölje ki. A kormány nevében Sir William John­­son-Hicks belügyminiszter válaszolt. A kommunista foglyokra vonatkozóan kije­lentette, hogy súlyt kell helyeznie arra, hogy a ház és a közvélemény tisztán lássa, hogy ezek az emberek nem azért kerültek börtönbe, mert bármiféle politikai véle­ményt nyilvánítottak. Erskine lord annak­idején törvénnyé tette, hogy Angliában sen­kit sem lehet bebörtönözni azért, mert egy vagy más véleményt vall, sem azért, mert e véleményét alkotmányos eszközökkel és módokon terjeszteni igyekszik. Ilmsbury képviselő azt javasolta, hogy a ház orvo­solja azt az állítólagos igazságtalanságot, amely ezekkel az emberekkel történt, mert máskülönben — úgymond — mi is Orosz­ország sorsára juthatunk. Megállapítom, — folytatta a belügyminiszter — hogy a panaszok orvoslásának módjára nézve Oroszországot és Angliát egymástól egész világ választja Anglia a világ legszabadabb demokráciá­jának a hazája. Tudja meg mindenki, benn és künn, hogy azoknak, akik a legszélsősé­gesebb nézeteket vallják, akár a tulajdon, akár más dolog, vagy intézmény tekinteté­ben, módjukban áll ezt a nézetüket alkot­mányos eszközökkel terjeszteni és alkotmá­nyos utón többségre is juttatni azt a par­lamentben. Ha így cselekszenek, senki sem fog útjukban állni. És ha Lansbury úr, vagy azok az emberek, akik most börtön­ben vannak, egykor alkotmányos uton ha­talomra jutnának és alkotmányos kor­mányt alakítanának és ez ellen a kormány ellen ő (a belügyminiszter), vagy bármely más tagja a konzervatív pártnak, megpró­bálná föllázítani a király katonáit, akik ekkor ezt a kormányt szolgálnák ha meg­próbálnák a katonákat eltéríteni ennek a kormánynak tett hűségesküjüktől — úgy ez a kormány föl volna jogosítva rá, hogy őket börtönbe vesse és ők ezt meg is érde­melnék akkor. Majdnem minden nap intéz­nek hozzá kérelmet és iparkodnak rá be­folyást gyakorolni a végett, hogy különféle embereket bocsásson ki a börtönnek Sze­mély szerint neki a világon a legkönnyebb dolog volna ezt teljesíteni. Ám, az állásával járó kötelességek egyik legkellemetlenebb és legnehezebb része az, hogy vissza­uta­sítsa az efféle kérelmeket, ha azokat nem találja jogosnak. Éppen azért ebben az eset­ben is nyíltan meg kell mondania a Ház­nak, hogy semmi okot sem tudna fölhozni a saját mentségére akkor, ha őfelségének azt a javaslatot tenné, hogy ezeknek az el­ítélteknek kegy­elmezzen meg. A Ház a választ nagy tetszéssel vette tu­domásul. Anglia a kommunista perben ál­lást foglalt és ebből — mint látszik — se fenyegetésre, se jó szóra, nem hajlandó engedn­i.

Next