Budapesti Hírlap, 1926. május (46. évfolyam, 98–120. szám)
1926-05-01 / 98. szám
lanok is, akik a gyilkosság sötét tervéről nem tudtak semmit. Addig azonban, amíg Rakovszky meg nem nevezi azokat, akikre az általa használt mi tudtuk kifejezést vonatkoztatta, gyanússá tett mindenkit, aki vele bármilyen személyi, politikai, baráti összeköttetésben áll. Az ártatlanokról a gyanút csak Rakovszky maga oszlathatja el, ha megnevezi azokat, akik bűnösök. A bűnösségre nézve pedig igen sok kérdés merül föl ennek az állításnak kapcsán. Ha már reggel tudták, hogy estére gyilkosság készül, mit csinált az az illusztris társaság, amelyet Rakovszky a mi tudtak kifejezéssel foglal egybe, — mit csináltak reggeltől estig? Talán imádkoztak Tisza Istvánért, hogy Isten óvja meg a hosszú szenvedéstől? Vagy a tenyerüket jókedvűen dörzsölve, elégedett megnyugvással várták, hogy gyűlölt politikai ellenfelüket, akit ők maguk legyűrni soha sem bírtak, ma estére hitvány orgyilkosok el fogják tenni az útból? Vagy ha ezt nem, mit tettek hát reggeltől estig? Az nem jutott eszébe egyiküknek sem, hogy mit lehetne tenni ennek a gyilkosságnak a megakadályozására? Rendőrség, hatóság azon a napon nem jöhetett számításba, de tisztességes emberek, Tisza barátai, bátor, kemény férfiak voltak akkor is Budapesten s ezeket lehetett volna figyelmeztetni a gaz tervre, hogy vegyék körül vezérüket és jelenlétükkel akadályozzák meg a merényletet. Tiszát magát elsősorben lehetett volna figyelmeztetni, hogy készül ellene- s ha már nem akar menekülni, vegye körül magát híveivel. Ezt nem tették ők, akik már reggel tudták, hogy este meg fogják gyilkolni Tiszát. Miért nem tették? Bizonyára nem akarták megakadályozni a gyilkosságot. Aki pedig már reggel tud az estére tervezett gyilkosságról és reggeltől estig nem tesz semmit arra, hogy a gyilkosság megakadályoztassék, az maga is akarja a gyilkosságot. Ebben van a bűn, amellyel Rakovszky István vádolta önmagát és ismeretlen bűntársait. Nem bűntársai-e ezek azoknak a sötét alakoknak is, akik a gyilkosságot végrehajtották? Ezt a kérdést a királyi ügyészségnek és a bíróságnak a mérlegelésére bízzuk és mi Rakovszky Istvánt kérdezzük tovább. Azt kérdezzük, hogy ők, akik már reggel tudtak az este végrehajtandó gyilkosságról, hogyan jutottak annak tudomására? Kitől hallottak erről a pokoli tervről? Az utcán, a kávéházban, a kaszinókban, a jó és a nem jó társaságban még reggel erről nem beszéltek. Egyetlen egy helyen beszélhettek és valóban beszéltek is erről, ott, ahol ezt a pokoli tervet kieszelték, ott, ahol ezt a gaztettet elhatározták, ott, ahol kiosztották a szerepeket azok számára, akiket a gyilkosság végrehajtásával megbíztak. Beszéltek erről azok, akik azon az éjszakán a hatalmat magukhoz ragadták. Ismerjük őket. Hazaáruló vállalkozásuk összeomlása után kénytelenek voltak menekülni ebből az országból, amely ellen olyan irtóztató bűnöket követtek el, amelyekre nincs megbocsátás sem Isten, sem emberek előtt. De tudtunkkal Rakovszky István képviselő úr nem tartozott a forradalom rendezői közé, sőt olyan konzervatív politikai párthoz tartozott, amely azokéval homlokegyenest ellenkező elveket vallott s azokkal csak egyben értett egyet, a Tisza István elleni gyűlöletben. Micsoda szálak vezettek mégis attól a szélső radikális tábortól, amely a forradalmat csinálta, ahhoz a szélső konzervatív társasághoz, amelynek Rakovszky István tagja volt és amelynek tagjai lehettek azok, akikről ő mondja, hogy „mi már reggel tudtuk, hogy este meg fogják gyilkolni Tiszát?" Miféle szálakon jutott el hozzájuk ez a tudomás? A terv kieszelői értesítették őket terükről? Mástól ezt az értesítést nem adhatták. Ha pedig őket éppen azok értesítették, akik ezt a gyilkosságot elhatározták, akik egyedül tudtak róla s akik ezt mindenki előtt titokban tartották, miért értesítették éppen Rakovszky István képviselő urat, a konzervatív politikust és az ő meg nem nevezett bűntársait, akik bizonyára éppen olyan távol állanak a radikalizmustól, mint ő maga? Amikor pedig ezt velük közölték s beavatták sötét tervükbe Rakovszky István képviselő urat és bűntársait, akkor tudniok kellett azt, hogy ezek a konzervatív urak nem fogják őket elárulni és nem fogják tervüket meghiúsítani. Vájjon ezt honnét tudták azok? Azok az urak pedig, akik már reggel tudták, hogy este meg fogják gyilkolni Tiszát, amikor erről a tervről értesültek, ugyanakkor értesültek arról is, hogy ezt a gyilkosságot kik akarják, sőt talán azt is, hogy kik fogják végrehajtani. Miért nem jelentették be ezeknek neveit a bíróságnak akkor, amikor Tisza gyilkosait kereste a hatóság? A kérdések tömegével állunk szemben. Rakovszky István nemzetgyűlési közbeszólása rávilágított arra, hogy a forradalom kitörésének, Tisza meggyilkolásának még sok részlete és hátterének sok mozgató keze nincsen földerítve. Rakovszky István közbeszólása nem világította meg a hátteret, csak rámutatott arra, hogy van háttér, amelyet még nem ismerünk. A közvéleménynek ezen az eseten nem szabad napirendre térnie és Rakovszky Istvánnak nem szabad elnémulnia. Ha kidobta a vádat, amely a maga határozatlanságában reá is, másokra is nagy súllyal nehezdik, kötelessége, hogy teljesen megvilágítsa az esetet, nevezze meg mindazokat, akik már reggel tudtak az estére tervezett gyilkosságról és válaszoljon minden ezzel összefüggő kérdésre: quis? quid? ubi? quibus auxiliis? cur? quomodo? quando? Megteheti, mert súlyosabb vádat nem emelhet ellene senki, mint amilyet ő emelt önmaga ellen. át a mi oldalunkra. Levél nekünk! Mikor kaptunk mi levelet!? És a levél Tahipusztáról jött. Még élénken emlékszem a jelenetre. Anya kint állt a kapuban a postamesterné mellett és kis sovány kezében reszketett az irás. A postamesterné minden idegét megfeszítve, figyelte anyámat. Általában úgy viselkedett, mintha neki éppen annyi köze volna a levélhez, mint nekünk. A nagybátyánk itt a százados. Anyám be akarta vinni a levelet, de valami veleszületett nobilitástól ösztönözve és nem tekintve azt, hogy a levél záródásán már úgyis meglátszott a forró kés nyoma, még a kapunál kibontotta a postamesterné kíváncsiságára való tekintettel. Az volt a levélben, hogy a nagybátyám, meg a felesége (a bárónő) meghívnak engem, meg a húgomat Tahipusztára nyaralni! Anyámnak tüzelt az arca, mikor végigolvasta a levelet és alig tudta könynyeit visszafojtani. — Letekintett ránk a jó Isten! — sóhajtotta. — Úgy látszik, a bárónő lesz a jó tündérünk. — Az ő keze művét látta a meghívásban. És még aznap este, a füstölgő petróleumlámpánál mosta, vasalta, foltozta, csinosította a ruhatárunkat, — bár erre semmi szükség nem volt tulajdonképen, mert minden szegénységünk mellett úgy festettünk mindig, mintha s skatulyából* szedtek volna elő, hogy méltóan jelenhessünk meg az előkelő rokon színe előtt. Közben ragyogó színekkel festette ki a jövőnket. Az ő drága, felőlünk szőtt álmai immár testet öltenek most. És látta Lolót ifjú bárók és hercegek hódolatával körülvéve, amint fejére teszik a grófi koronát. És engem, mint magasrangú tisztet, vagy attasét. Közben ellátott anyai tanácsokkal. Hogyan figyeljünk mindenre és iparkodjunk elsajátítani a felsőbb körök szokásait, hogy otthonosan mozogjunk majd a körükben. Szegény anya extázisában úgy képzelte, hogy egyetlen nyaralás alatt megtanulunk majd mindent és megszerzünk minden műveltséget, amit a mostoha körülmények miatt kénytelenek voltunk elhanyagolni. Az arisztokrata nagynéni — úgy reménykedett — Lolót bizonyára megprezenteli majd egy gyönyörű zongorával annak a helyébe, amelyet elvitt tőlünk a végrehajtó.Természetesen külön angol-francia nevelőnőket fogad mellénk, mert magától értetődő, hogy mindenki el lesz tőlünk ragadtatva. Drága anyaszív... milyen egyformák ebben a tekintetben mindnyájan !... Lolót természetesen lefestetik valamely híres festővel, úgy sincs szegénykének egy tisztességes fényképe. Közben próbáltuk elképzelni a rokonainkat. A századost szigorú, de szerető nagybácsinak, a feleségét tündérnek álmodtuk. — Vájjon milyen lehet, szőke, vagy barna? — találgattuk. — Óh, azt hiszem, barna, mert Tamás szőke ember — szólt anya. Madonnaarcúnak és picilábúnak képzeltük el, hosszú uszályos ruhában, jóságos, megértő mosollyal az ajkán. Attól a naptól kezdve, mintha anya magaviselete egy picit megváltozott volna a postamesterné irányában. Nem büszkeség volt. Anya sokkal gyengédebb lény volt... mégis... valami öntudatlan méltóságérzet áradt belőle. Egy előkelő, nagyvilági hölgy magatartása. Ha lehetséges, még kedvesebb volt irányukban. Szeretettel megsimogatta a kislány fejét, megdicsérte a fiút, de a postamesterné, aki mindig irigy, rossz szemmel nézte a húgom szépségét és az én jó bizonyítványaimat, leereszkedést olvasott ki anya magaviseletéből és mozdulataiból, de már nem merte megkockáztatni azt az impertinens mosolyát, mint azelőtt. Az úri perspektíva, az arisztokrata légkör elkápráztatta őt is. Még aznap hallottuk a kerítésen át (az élet eseményei mind azon szűrődtek hozzánk), hogy hangosan szidta az urát, hogy nem gondol a gyermekei jövőjére és még csak egy kis rongyos érdemkeresztet sem tudott még kijárni magának, mint más iparkodó családapák. Anyánktól még sohasem voltunk távol és nehéz szívvel búcsúzkodtunk. Szegény kis anyánk olyan egyedül, árván maradt a néma kis házban. Tudtuk, hogy egy fillérje se marad otthon, mert csaknem minden keresményét az útra költötte, (minthogy a bácsi útiköltséget elfelejtett mellékelni). Még utoljára benéztem a kis éléskamránkba. Egészen üres volt. Min fog élni, ha esetleg — ne adj Isten — nem kapna több hímezni valót az üzletből? Mert kölcsönt nem kér senkitől, inkább meghal! De kapna-e várjon?... Törékeny kis alakja busán állt a sínek mellett. Csak a szeme fénylett a reménytől, az anyai büszkeségtől és talán egy kicsit a gyilkos kór lázától is, amely akkor már kikezdte agyonhajszolt filigrán szervezetét. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy nem hagyom őt egyedül, hogy visszamegyek, de aztán meggondoltam. Hiszen... hiszen most már segítve lesz rajtunk, csak egy rövid távollét és jobbra fordul minden. — Csak nem utaznak egyedül a gyermekek? — szólt a postamesterné, — én nem hagynám az enyémet egyedül. Nem hiszem azonban, hogy az értünk való aggódás adta a szájába ezeket a szavakat. — Ó, csak D.-ig utaznak és az állomáson már várja őket a hintó — felelte anyám elutasítóan, de tudtam, hogy belül remeg az aggodalomtól és izgalomtól. Szenvedélyes ölelés és soká... soká... lobogtatott fehér zsebkendők... Egész éjszaka utaztunk. Egy III. osztályú kupé kemény fapadján telt el az éj félelem és remény között. Végre hajnalban befogadta vonatunkat a d.-i állomás, ahol le kellett szálnunk. Egy kicsit szorongva tekintettem körül. Nagy megdöbbenésemre semmiféle bárói fogat nem mutatkozott az állomáson. Azonban egy ócska cséta bakjáról kisvártatva lekászolódott egy zsíros subáju kocsis. — A Barátossy százados úr kocsisa! — rikkantotta el magát. — Akkor már a nagybátyánk is ott állt mellettünk; nem tudom, honnan került elő egyszerre és nem tudom, hogy ismert meg. Elég az hozzá, hogy megcsókolt, miközben morgott valamit, amit nem értettem. Egy kicsit borszagú volt. Uniformist viselt. De a gombjai le voltak szakadozva és pecsétek éktelenkedtek a kabátján. Az arcába néztem. Egyáltalában nem hasonlított apához. Az arca rezes volt, a fogai kitöredezettek. — Na, féltomadta, hát így megnőttetek már! — szólt egy kicsit rekedt torokhangon. — Na üljetek föl. A kocsi felhágója magas volt. Az ülés tótágast állt. Loló nagy iparkodásában szerencsésen belefordult az ülés alá. Alig tudtuk kihalászni. A nagybátyám a kocsis mellé ült és káromkodva megindította a lovakat, amelyek nagyon rossz bőrben voltak. Az egyik különösen, talán valami elvarázsolt táltos lehetett, mindenáron visszafelé akarta húzni a kocsit, ami azonban, hála a nagybátyám és a kocsis egyesült erélyeinek, nem sikerült neki. Vagy egy óráig rázott bennünket a fogat tüskés tarlók és sulyomhináros holt vizek mentén. Dideregtünk az álmosságtól és éhesek is voltunk már. Végre előkerült egy falu... Aztán egy másik falu, amelyek egyformáknak tetszettek. Csak mintha az egyiknek kopottabb lett volna a temploma, mint a másiknak. Apró emberfiókok és elkeseredett lompos kuvaszok futottak a kocsik után, aminthogy ez már szokás arrafelé. Végre egy poros akácos mögül kibukkant egy roskadozó épület, amelynek úgy festett valahogy a teteje, mint a kalap a részeg ember fején. A csata ijedelmemre annak az udvarába kanyarodott. Az udvaron mindenféle szerszám, vályog, kender, dohány és egy pocsolya volt látható. Csalódottan tekintettünk egymásra Lolóval, de azért érdekelt a látvány, mert új volt és nekünk szokatlan. ►* 1 • Budapesti Hírlap 1926 május T. 198. sz.) Találkozásaim Tisza Istvánnal, írja Nagy Emil. A múltkori Tisza István-emléklakomán körülnéztem, s úgy láttam, hogy az óriási tisztes gyülekezetben ketten vagyunk olyanok, akik 21 évvel ezelőtt Tisza Istvánnal szemben ellenzéki mandátumot nyertünk el s ma is képviselők vagyunk. Bethlen István, az ünnepi szónok és szerény magam. Az közismert dolog, hogy Bethlen István a háború alatt közelebbi viszonyba került Tiszával, de hát mit kerestem én ott, a volt igénytelen ellenfél, azon a kegyeletes ünnepségen, ahol a hátramaradt tanítványok áldoztak az elköltözött apostol magasztos emlékezetének? Érdekes ennek a régmúlt háttere, s elmondom, mert némileg országos jelentőséggel is bír. Messziről kell kezdenem s el kell mondanom, hogy az én szülői házamban föltétlen Kossuth-kultusz, s határtalan Apponyi-rajongás honolt. Azokban az eszmékben nőttünk fel, amiket ők ketten képviseltek. Ehhez még hozzájárult az is, hogy fiatal koromban túl a Dunán közeli érintkezésbe kerültem a szinmagyar paraszt néppel s meggyőződtem arról, hogy az ő lelkük rejtélyes birodalmában a 48-as elvek az a világ, amelynek a révén be lehetne őket kapcsolni valaminő alkotó agrárius politikába is, a tagadás örökös szelleme helyett. Ezek hatása alatt még 1901-ben három nagy vezércikkben sürgettem a Budapesti Hírlapban, hogy a 48-as párt szakítson addigi — szerintem — hamisan liberális múltjával és térjen át reális nemzeti agrárpolitikára. Ha már nem tudják megvalósítani a 48-as politika közjogi oldalát, legalább feküdjenek neki a 48-as Eszme népet támogató belpolitikai elveinek. Akkor fellépésem az ortodox régi 48-asok között nagy feltűnést keltett, de a vezér, Kossuth Ferenc nagyon megértő lélekkel fogadta vezércikkeimet, s ezek révén ismerkedtem meg vele. Ilyen lelki előzmények után kínálták fel nekem a szolnoki mandátumot. A győzelmet ifjú erővel kiverekedtem. Kerek huszonhat napon át egyfolytában korteskedtem a dermesztő téli időben, nagy hóban, az akkor még óriási kiterjedésű szolnoki kerületben, s Isten látja lelkemet, hogy szentül meg voltam akkor arról győződve, hogy küzdelmemmel hazám érdekének kedves dolgot cselekszem. A koalíció alatt Justh Gyula radikális irányzatának voltam erős konzervatív ellenlábasa. A koalíció uralmának a vége felé Apponyi, Andrássy, Károlyi Mihály és sokan mások, köztük én is, megalakítottuk a radikális választójog ellenes ligát. Károlyi palotájában tanácskoztunk több ízben, s ott egy reggelen a házigazda meghívására megjelent Tisza István is. A házigazda mutatott be engem Tiszának egyik ablakmélyedésben. Annak idején, 1905-ben, amikor rövid ideig szemben ültünk vele a Házban, olyan izgalmas volt a levegő, hogy nem is volt arra mód, hogy mi új képviselők bemutatkozzunk Tiszának, kz egészen fiatal generáció, amelyik inkább csak a háború és a forradalom óta ismeri a politikai eseményeket, bátran csodálkozva csaphatja össze a kezét, amikor azt