Budapesti Hírlap, 1926. július (46. évfolyam, 145–171. szám)

1926-07-01 / 145. szám

2 sasági igazgatóság és vezérigazgatók ügyletkötési joga megfelelően korlá­tozva lett volna részvényjogunk­­ban, nyagában a törvényben, a Viktória s a Viktóriák nem sötétítették volna el­­a magyar közgazdaság egét s maga az állam sem lett volna kényes helyzetek elé állítva. Budapesti Hírlap 1926 július 1. (145. sz.) Bacher Emil és társa a fogházban. A Bacher-ügy — politikai szemszögből. Erdélyi Aladár szerint a magyar közgazdasági életet csak a rész­vény­tör­vény módosításával lehet meggyógyítani. — Temesváry Imre szerint a Viktória-konszern szanálása független a Bacher-ügytől. A legnagyobb malomkonszern teljhatalmú ura, Bacher Emil, aki gazdasági tevékeny­ségével hatalmas vagyont gyűjtött magá­nak, tudvalévően most a fogház egyik cellájában elmélkedik minden földi boldog­ság múlandóságáról. Tragikumát — mint mondják — fektélén hiúsága okozta, mely arra unszolta, hogy mindig magasabbra és magasabbra vergődjék föl a gazdasági élet horizontján. Mint a Viiktória­ gőzma­­lotti igazgatón, éles este hamar észre­vette a versenyt, amelyet a vidéki gőzmal­mok okoztak a fővárosi malmoknak és ekkor gyors elhatározással egy konszernbe egyesítette a vidéki malmokat fővárosi malmaival. De jött a Háború és legfőkép­pen az ország megcsonkítása és Bacher Emil nemhogy leépítette volna vállalkozá­sait, hanem a konszernt még ki is épí­tette, elannyira, hogy abban nem kevesebb, mint huszonhét malom foglalt helyet. A trianoni Szerződés megrendítette az alapot, amelyre Bacher vállalkozását alapította és ekkor Bacher a külföldhöz fordult hitelért, hogy vállalatát a bukástól megmentse. Azonban ez a hitel sem segíthetett már rajta, mert — mint tudjuk — a kormány­nak kellett a szanálás művéhez hozzájá­rulnia. Úgy látszott, hogy ez a mentőakció megváltoztatta a­­Bacher malom-konszern­jét az anyagi zavaroktól. A most bekövet­kezett fordulat azonban azt mutatja, hogy a kormány segítése is hiábavaló volt. A konszern összeroppant s Bacher Emil hűt­len kezelés bűntettéért fogságba került. Az angol hitelezők panasza. A tragikus fordulathoz hír szerint az angol hitelezők adták meg a lökést, akik panaszt tettek a magyar kormánynál, hogy Bacher könyvelésében szabálytalanságokat és visszaéléseket állapítottak meg. Minek­utána ugyanis sikerült az angol hitelezők­kel, akikhez az Angol-Osztrák Bank és egy tizennégy angol bankból álló szindikátus tartozott, megállapodást teremteni, egy el­lenőrző szervet szerveztek, amelynek ha­tásköre a konszern összes malmaira kiter­jedt. Az egy és egynegyedmillió fontnyi angol kölcsönt egy év alatt kellett volna visszafizetni és ezt a kölcsönt megfelelő fedezettel kellett biztosítani. Ennek ellen­őrzésére a konszernhez tartozó minden malomnál ellenőrző közeget alkalmaztak, akiknek kötelességük volt, hogy az angol ellenőrző szervezetnek időről-időre kimu­tatásokat közöljenek. Ezek a kimutatások a z­álogul szolgáló búzamennyiségre, az abból kiőrölt lisztmennyiségre, az enged­ményeket számlakövetelésekre és az ezek­ből befolyt összegekre vonatkoztak. En­nek ellenére megtörtént, hogy az elszá­molásban szabálytalanságok fordultak elő, ami az angol hitelezőket annyira elkeserí­tették, hogy a kormánynál Bacher gazdál­kodása ellen panaszt tettek. Megtörtént a többek között az is, hogy a Cseh-Szlová­­kiában behajtott követeléseket nem a be­folyó összegek központi kezelésével meg­bízott Angol-Osztrák Bankhoz, hanem a prágai testvérintézethez fizették be. Ebből ismét differenciáik támadtak, amelyeket az angol hitelezők a kormánynál szóvátettek. A hamisan elkönyvelt összegek állítóan 160 milliárdot tesznek ki. Mivel vádolja az ügyészség Bachert és Fábryt? Az ügyészség, mint tudjuk, még tegnap­előtt indítványt tett, hogy a vizsgálóbíró úgy Bacher Emil, mint Fábry Oszkár el­len az előzetes letartóztatást rendelje el. Az iratokat az indítvánnyal együtt a tör­vényszék elnöke elé terjesztették, aki Med­­ves-Medico Istvánt jelölte ki vizsgálóbíró­nak. Az ügyészség letartóztatási végzése első­sorban a büntetőtörvénykönyv 141. para­grafusának 2. pontjára hivatkozik. Ennek alapján az előzetes letartóztatás elrendelése azért megokolt, mert a jelen esetben óriási kárösszegről van szó és mert tekintettel a kiszabandó súlyos büntetésre, a terhe­t szö­­késétől lehet tartani. Az ügyészség a hüllei kezelés bűntettét abban látja, hogy Bacher Emil Chicagóban merész tőzsdei spekulá­cióba bocsátkozott, hogy az itthoni hiányt fedezze. Ezzel Bacher, aki évtizedeken át egy nagy gazdasági sikereket elért konszern élén állott, mint ennek a vállalkozás rész­­vény többségének tulajdonosa, magának akart tetemes anyagi hasznot szerezni. Mi­után ez a spekuláció balul ütött ki, angol bankoktól vett fel kölcsönt. A kölcsön 473 milliárdra rúgott, amelyet egy esztendőn belül, kellett kiegyenlíteni és melyért pusz­tán csak kamatokban milliárd koronát kellett volna kifizetni. Ez a kölcsönügylet alkalmas volt arra, hogy a malomkonszern romlását idézze elő, ami tényleg be is kö­vetkezett. Fábry Oszkárt illetően az ügyészség vég­zése hangoztatja, hogy Fábry, aki a Kon­­kordia malom igazgatója volt, ezt az állá­sát ezévi február havában hagyta el, rövid­del azelőtt azonban félmilliárd korona elő­­leget vett fel. A vádhatóság ebben az eljá­rásban is a hűtlen kezelés bűntettét látja. Bacher Emil letartóztatása egyszeriben élénkséget vitt a nemzetgyűlés elnapolásá­val kissé színtelenné és eseménytelenné vált politikai életbe. Igaz ugyan, hogy Bacher letartóztatásában semmiféle politikum nem játszott közre, azonban a politikusok egy része, éppen a Viktória-konszern állami szanálása miatt, még­sem tudja kü­lönválasztani Bächer személyét a politiká­tól. Miután ennek az ügynek így bizonyos politikai vonatkozásai vannak, úgy kor­mánypárti, mint ellenzéki politikusok sorra hozzászólnak a Bachier-ü­gy legújabb fejle­ményéhez. Erdélyi Aladár dr. nemzetgyű­lési képviselő, aki a Viktória-konszern sza­nálásával kapcsolatban annak idején inter­pellációt mondott a nemzetgyűlésen és aki­nek tudomása van ennek a sok vihart tá­masztott ügynek legapróbb mozzanatairól is, a következőket mondotta munkatár­sunknak: — Az a meggyőződésem, hogy a Bacher­­ü­gyben ismert fejleményeknek el kellett következniük, mert véleményem szerint soha nem is kellett volna a Viktóriás kon­­szernt szanálni, ha ott — hogy enyhe kife­jezéssel éljek ■— legitim módon kezelték volna az ügyeket. A legitim megjegyzés fő­ként Bacher Emilre vonatkozik, mert mint ismeretes, Bacher, mint egy középkori kényur, önkényesen vezette az ügyeket. A­mikor a Viktória-konszern szanálásával kapcsolatban interpelláltam a nemzetgyűlé­sen, két cél lebegett szemem előtt. Egyrészt fel akartam tárni azt a nagy veszedelmet, amit abban láttam, hogy mindenki és min­den intézmény, amelynek vezetői vagy üres frázisokkal, hozzá nem értéssel juttatták bajba a reájuk bigott intézményeket, vagy ráadásul még lelkiismeretlen kapzsissal vezették dolgaikat, elérkezvén a leszá­szlás órája, egytől-egyig az állammal akarták magukat szanáltatni, sub titulo: közgaz­da­­sági érdek. Meggyőződésem tehát, hogy csak szolgálatot tettem a pénzügyi kormányzat­nak is, amikor megmentettem a további ro­hamoktól. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a már idézett egyének és intéz­mények közül, ha talán más formában és szerényebb keretek között, de sokan ne re­mélnék még ma is, hogy szélcsendes időben sikerül állami segedelemhez jutniok. Ezekre persze bombaként hathat a Mac­ier-ügynek ez a legújabb fejleménye, ami másrészről viszont kiáltó memento az illetékesek szá­mára. Felszólalásom másik célja az volt, hogy végre tényekkel is alátámasszam azt az állandóan hirdetett álláspontomat, hogy a magyar közgazdasági életet, amely főként részvénytársaságok formájában fejti ki nem éppen egészséges tevékenységét, csak úgy lehet meggyógyítani, ha a részvény­törvényt módosítjuk. Vagyis a hatalmas vezérigazga­tók és társaik törvény előtti felelősséggé írott malaszt helyett élő valósággá tesszük és megakadályozzuk, hogy a részvényese­ket, úgy, amint ez az utóbbi években tör­tént, a szó szoros értelmében kifoszthassák. Mindenki előtt tudott és azt hiszem, a Ba­­cher-ügy is újabb pozitív adatokat szolgál­tatott arra, hogy ezeknél az uraknál az ügy­letek megkötésekor az határozott, hogy si­kerül-e vagy sem és e szerint történt az­után az elkönyvelés. Arra is sokan emlékez­hetnek, hogy egyes vezérigazgatók világkö­­rüli útjukat, kockáztatva bár intézetük rom­lását is, a részvényesek pénzével fizettettek meg, noha mindenki tudta, hogy nem egy­szer kéjutazásról volt szó. Az meg egyenes kedvezően fokozódott ez olvasmányok ha­tása alatt. Hogy egy ilyen kalandos darab elő­adása közben én, mint vad indiánus, jele­nésemre várva, a színfalat helyettesítő nyi­tott szekrényajtó mögött, hirtelen elhatá­rozással annyira élethű vadember-jelmezre vetkőztem, hogy színpadra léptemkor sze­gény jó édes­anyám — ,,peleskei nótá­riusaként a színpadra felrohanva — en­­gemet, indián-főnöki méltóságom alapos megcsúfolásával, a szó szoros és ugyan­csak fájdalmas értelmében fülön fogva lódított ki dicsőségem színhelyéről, azt már csak a történeti igazság kedvéért mondom el, valamint intő például, mai műkedvelő gyerekek számára, nehogy az indián-kosztüm megtervezése terén ők is a naturalizmus szélsőségeibe essenek és annak nyomán a közrendészeti felügyelet részéről fülük épsége veszélyeztessék. Az idő haladt, én mentem előre gimna­zista pályámon, ám műkedvelő vágyaim nemcsak nem lankadtak, hanem erősböd­­tek. Elkezdődött műkedvelő pályafutásom komolyabb korszaka. A 70-es évek legvé­gén — talán IV. gimnazista lehettem, —­­műkedvelő Színpadunk az ebédlőből a sza­lonba, vagy mint akkor hívtuk: vizit­szobába, helyeződött, de már nem gyer­mek-szereplők vitték rajta a szót. Az idősb Dumas Sándor kedves, költői ■vigjáíékót a Felhívás keringőre című egy­­felvonásost választotta ki előadásra a ro­koni és baráti körből összeverődött mű­kedvelő társaság. Én­ egy maist adtam, sze­replésemmel kapcsolatban azonban, meg­előzőleg egy nevezetes jelmezkérdést kellett megoldani. Mr. Pinte, az előkelő francia háznak inasa csakis frakkban jelenhetett meg,­­• de hol volt még az én alsó­­gimnazistaságom a frakktól? Miután azon­ban a világtörténelem minden nehéz prob­lémát megold, — megoldódott ez is. Szalay László, kedves rokonunk, — akkor ifjú joghallgató, m­a az egykori bécsi közös pénzügyminisztérium nyugalmazott állam­titkára volt az a szerencsés, akinek frakkja az én diákosan karcsú termetemre simul­hatott, s az összjáték által kivívott nagy sikernek egyik parányi tényezőjévé válha­tott. Tanárky Júlia — Tanárky Ge­deon államtitkár leánya — adta — és pedig tréfa nélkül mondhatom: Prielle Kornéliá­ra emlékeztető franciás finomsággal — a kis darab egyik fő női szerepét, a fiatal özvegy D‘Ivryne-ét. Ta­nárky Béla pedig, a nagy világháború hős katonája, a brassói csata diadalmas tábornok-vezére volt a néma szerepet vivő, süket zongorahangoló, aki púpossá tömött vállal, mulatságosan eltorzított arccal, nyiltszini harsogó tapsot aratva, játszott. De irodalomtörtén­eti szempontból azt az adatot is meg kell rögzítenem, hogy részt vett az előadásban Vargha Gyula is, aki már akkor is jó névvel biró ifjú költő volt s később — sógorom lett. Ez a só­gorrá válás megint egy bizonyság ama régi igazság mellett­ — s ezt szíveskedjenek a tisztelt fiatal hölgyek és urak, de a papák és mamák is megszívlelni, — hogy a mű­kedvelő előadások jelentékeny tényezők a házassági statisztika népmozgalmi adatai­nak sű­rüsítésében. Mert az ifjú poéta Vargha Gyula, — aki hatalmas fekete ba­juszt* ragasztva, az afrikai harctérről haza­tért Maurice lovas kapitányt játszotta az említett kis darabban, s nem csupán sze­repében vallott színpadi szerelmet a ked­ves Mathilde-nak, hanem a jól sikerült eszményi próbaházasság után nemsokára az élet színpadán is örök hűséget esküdött a Mathil­de-ot bájosan ábrázoló nénikém­nek. De van még közvetlenebb adatom és ér­vem is ez irányban. Mert mikor évek múlva ,megint, csak azon a kedves Kis­kunhalason, már mint kész fiatalember, megint összetoborzottam egy műkedvelő társaságot s előadtuk a jeles lengyel író­nak, Fredro grófnak Egyetlen leány címü végtelenül mulatságos egyfelvonásos vígjá­tékét: az előadást megelőző sok-sok felejt­hetetlenül kedves próba, a minden diskré­­ció mellett is mindjobban fölmelegedő színpadi nyájaskodások és ölelgetések az én szerény életsorsomra is döntő befo­lyást gyakoroltak. A darabka hősét,‘Szum­­balinszky öreg földbirtokost játszottam, — persze ál-hajjal és ál-hassal — akinek voltaképpen öt leánya van, de az öreg nagy furfanggal — hogy tudnillik köny­­nyebben ,férjhez adjam őket, — mindegyi­ket külön nevelteti titokban, úgy, hogy mindenki azt hiszi, maguk a lányok is, hogy Szumbalinszky papának egyetlen egy leánya van. Az előadás kitűnően sikerült. Nemcsak, mert tapsok és virágbokréták özöne zúdult felénk, hanem mert én és az én öt leányom egyike annyira megértettük egymást, hogy a szülői-gyermeki színpadi röpke viszonyt az életben a hitvektársi el­szakíthatatlan kapcsolattal cseréltük fel. Lehet, hogy ezért emlékezem én ilyen nagy szeretettel műkedvelő pályámra s ezért ajánlgatom olyan meggyőződéssel a mű­­kedvelősködést különösen a házasodni és férjhez menni óhajtó fiatalságnak és kü­lönösen most, mikor a házassági szándé­kok fölött annyira megnehezült az idők viharos járása. Elkövetkezett aztán az idő, mikor a színjátszó diadalokat a szerző dicsőségével óhajtottam megtetézni. Elkezdtem tehát — egyelőre kizárólag műkedvelők használa­tára — darabokat írni, s azután elő is ad­tuk őket. Két ilyen bűnt követtem el. Egyik­nek címe: Diána kisasszony volt, a másiké pedig: Feleséges vőlegény. Miután ezek to­vábbi előadásából sem számíthatok szerzői fantiéme­re , feszélyezettség nélkül elárul­hatom, hogy ez az utóbbi egyfelvonásos bohózat megjelent a Protestáns Naptár egyik régebbi évfolyamában, természetesen akkor, mikor ezt a derék kalendáriumot még én magam szerkesztettem. De mégis: valamennyi műkedvelő elő­adásunk­­közül legnyomósabb­­ a legutolsó volt. Fokozni kívánván a szerző érdekessé­gét, egyszerre nem kisebb auktorhoz, mint Moliére-hez fordultunk. A legszebb, leg­hangzatosabb, legsikerültebb Moliére-fordí­­tások egyike a Tudós nők­é, s mi ennek az Arany László­tól gyönyö­rűen fordított darabnak harmadik felvo­nását választottuk műkedvelői előadásra, s azt, amelyikben a tudákos höl­gyek az ájuldozásig áradoznak a szenvelgő poéta felolvasásán, s rajonganak a pedáns tudósért, míg nem aztán költő és tudós csúnyán összemarakodnak. Én voltam a szonettköltő Trissotin, Béla öcsém — ma közigazgatási bíró és szintén Kisfaludysta — Vadius, tudós. A régi Népszínház ruha­tárából kaptuk kölcsön a jelmezeket — én, emlékszem, a ,,hosszú" Solymosi­nak Rip van Winkle-beli fekete kosztümjét —­­az a Hongó-parókákat pedig a Nemzeti Szín­ház fodrásza, Pásztory mester szállította. A hölgyek csapata feleségemből, testvéreim,­ből, s egy rokon­ leányból telt ki. S hogy a közönségről is szóljak: ott ült az első sorban minden idők leg­nagyobb kritikusa, Gyulai Pál — há­zunk, családunk régi barátja. És én talán sohasem voltam életem­ben büsz­kébb, mint azon az estén, mikor elő­adás után Gyulai bácsi nagyon megdi­­csérte játékunkat, engem nem csak trónt színészt, hanem mint rendezőt is t-bitte­­résével tüntetve ki. Talán ezért nem mertem azután soha­sem műkedvelő előadásban résztvenni, mert féltem, hogy a sikernek ilyen teteje után már csak a hanyatlás köövetkezhetik. De most, hogy emlékeimet így — elsősor­ban a magam gyönyörűségére — felújítot­­tam­, megint megmozdult bennem a szín­játszás utáni vágy. S arra gondolok, hogy ha ifjú koromban olyan sikerülten tud­tam adni a sokleányú öreg papát most talán, az ellentét törvényénél fogva, va­lami fiatal szerelmes szerepében arathat­nék babérokat. Azért tehát, ha valahol, műkedvelőiktől előadandó darabban előfor­duló ifjúi szerepre hirtelenében nem talál­nának alkalmas megszemélyesítőt, bizalom, mar kérem ez utánn a rendezőket — gon­doljanak reám­. A vizsgálóbíró elrendelte az előzetes letartóztatást. A vizsgálóbíró ma délelőtt utasította a fogház igazgatóságát, hogy Bacher Emilt kisérjék fel hozzá kihallgatásra. Dél felé járt az idő, amikor Bacher Emilt fegyveres fog­házőr a vizsgálóbírónak harmadik emeleti hivatali szobájába kisérte. Bachert a né­hány napos fogház szemmel láthatóan meg­viselte. Feltűnően sápadt volt és fáradt lé­pésekkel haladt a folyosókon a vizsgálóbiró szobája felé. Kihallgatása órákon keresztül tartott és annak végeztével a vizsgálóbiró kihirdette a határozatát, amely szerint az ügyész indítványa értelmében az előzetes letartóztatást elrendeli ellene. Mialatt Bacher kihallgatása folyt, a fo­lyosón tartózkodott a felesége, Székely La­jos védő kíséretében. A vizsgálóbíró Székely Lajos dr.-ról is közölte határozatát. Maga Bacher sírva vette tudomásul, hogy a vizs­gálóbiró hűtlen kezelés címén az előzetes letaróztatást fentartja s úgy ő, mint a vé­dője a végzés ellen felfolyamodást jelentet­tek be. Az ügy iratai tehát legközelebb a vádtanács elé kerülnek. Bacher kihallgatása után Fábry Oszkárt kísérték a vizsgálóbiró elé. Fábry kihallga­­tása is hosszabb ideig tartott és annak be­fejezésével a vizsgálóbiró vele is közölte, hogy az előzetes letartóztatást fentartja ellene. A vizsgálóbiró élőszóval kihirdetett vég­zése a letartóztatást mind a két esetben a szökés veszedelmére alapítja. Házassági évforduló a fogházban. . Tegnap délelőtt megjelent Sztreiche fő­ügyésznél Bacher Emil felesége és arra kérte a főügyészt, hogy engedje meg, hogy férjének egy virágbokrétát nyújthasson át, miután ma van házassági évfordulójuk. A főügyész megengedte Bachernének, hogy a bokrétát urának a fogházban átadhassa, azt a kérését azonban, hogy az urával beszél­hessen, a főügyész a fogházszabály­aikra való hivatkozással megtagadta.

Next